A festő

Szépirodalom / Novellák (27 katt) Szombatfalvi László
  2020.02.25.

Még akkor történt, amikor füstös volt a kávéház. Hiába forgott két ablakba is beépítve ventilátor, egyes napok és órák idején konokul egybe gyűlt a plafon alatt a cigarettafüst.

Renáta csak a bárnál szolgált, onnantól belátta az egész termet. A pult előtt néha sor kerekedett – többnyire férfi vendég, de nemcsak melósok. Környékiek, olyanok, akikből már kimúlt a lelkesedés szikrája. Idejüket szalajtották azzal, hogy életük és a világ dolgait vitatták, mintha valamely keveset is függnének azok az ott elhangzó véleményektől.

A magas ablakokon bágyadt, délutáni napsugár tódult a helyiségbe, és rávetült a szemben lévő falra. Világosabbak voltak ott az asztalok, az egyiknél három férfi ült. Ketten beszélgettek – egy alacsony, bajuszos és egy feltűnően hosszúkás arcú, sasorrú alak, míg a harmadik – szőke, középkorú – nyájas unalommal bámult maga elé. Jó ideje már annak, hogy elhallgatott. Kiszállt a tárgyalgásból, mint egy nem megfelelő menetirányú járműből. Konyakospohara megtörte a napfényt, köríveket rajzolt az asztallapra.

– Festek egy képet – szólalt hirtelen, mintha a gondolat most ütött volna belé.
A bajuszos meg a sasorrú elhallgatott. Összeráncolták homlokukat, és kétkedő tekintettel néztek rá. Nem is voltak biztosak, hogy jól értették, amit mondott.
– Mi?
– Egy festményt… Holnap készítek egy állványt – tette hozzá a szőke természetszerűen, ugyanis bútorasztalos hírében járt.
– Aztán mit fogsz festeni? – kérdezte a bajuszos, alacsonyabbik.
– Előbb azt akarom tudni, milyen is festeni.
– A mai, modern festészet nem lehet túl nehéz – mondta a sasorrú.
– Valóban?
Renáta kilépett a pult mögül. Hamutartókat cserélt, és összeszedte a kiüresedett poharakat.
– Renáta, baj, ha egy festőállványt hozok a kávézóba?
– Azt meg minek?
– Festeni akarok.
– Tudom is én… Csináld, majd szólok, ha zavar. De hova állítod?
– A sarokba. Az asztalt átteszem a fogas helyére.
– S a fogast?
– Van helye a boltív alatt.
– Legyen… Ha tetszeni fog, festesz egy portrét rólam!

A szőke férfi a következő nap nem jött a kávézóba. Csak harmadnap állított be, egy állványt, egy keretre erősített vásznat és egy kis csomagot cipelt magával.

– A szokásost? – kérdezte Renáta.
– Nem. Csak egy kávét kérek, festek.

Fogta a kávéscsészét, csomagját, és hátra ment a sarokasztalhoz. A fogast áthelyezte a boltív alá, majd megkért egy vendéget, az asztalt a két székkel tegyék a fogas helyébe. A hurcolkodással megzavart emberek mormogtak magukban, de nem vette figyelembe őket. Gátlástalanul rendezett, akárcsak saját otthonában.

Amikor végzett, felállította az állványt. Alacsony, gyantaillatot árasztó állvány volt. Kevesenként addig helyezgette a sarokban, mígnem megfelelőnek látta a vászonra vetülő fényt. Leült a közeli asztal mellé, kibontotta a csomagot. Egy palettát, két ecsetet, öt tubus olajfestéket és egy kis üveg festőszert tett az asztalra.

– Drága a festék?
– Drága bizony!

Ellengette füle mellett a gúnyos, élces szavakat. A paletta fölé hajolt, és mindegyik tubusból babszemnyi festéket nyomott rá. Fokozatosan keverte a színeket. Figyelte, hogyan változnak, míg végül egy fénye vesztett massza lett az egész.

Újra nyomott a tubusokból a palettára. Most már egymástól távolabb vegyítette a színeket, és egyszerre csak egy keveset csípett le mindegyikből. Sok, kis, különböző árnyalatú színfolt díszelgett a palettán körbe. Hosszasan bámulta, a palettát napfényhez tartotta, és oldalvást is nézegette. Közben eltelt egy óra, amíg a színeket keverte.

– Renáta, kérek egy konyakot, nem dolgozom többet.
Az emberek elmosolyodtak.
– Aztán vigyázz, mert még híres festő leszel!
– Hát… Bizonyára híresebb, mint amilyen bútorasztalos vagyok.
– És mit fogsz festeni arra a vászonra? – kérdezte egy másik alak.
– Ha tetszeni fog, meg is veheted… Még ma eladó.
Az asztaloknál felnevettek. Emberünk a legnagyobb komolysággal a pulthoz ment, ahol konyakja várta.
– Renáta, egy papírlapot és egy írószert is kérek.

Oldalára fordította a papírívet, fölül nagy betűkkel ráírta: ELADÓ. Picit gondolkodott. Kettőspontot tett az eladó után, és odaírt egy jól látható tízes számot. Távolra tartotta, nézegette, aztán megvastagított az „eladó” betűinek vonalait. Elégedetten tűzte egy rajzszeggel a vászon alatt az állványra a papírlapot. Fölhajtotta a konyakot, összepakolt, és mielőtt távozott, az állványt elhelyezte a pult mögé.

Következő nap újra csak egy kávét rendelt. Az állványt az előzőleg kitapasztalt szögbe állítva tette a sarokba, és fölrakta rá a vásznat. A helyiség tompa színeinek komor hangulatát megtörte a kifeszített vászon fehérsége, mintha egy ablakot nyitott volna valamilyen képzeletbeli űrbe, amin keresztül a megrekedt homályt akarná távoztatni. Három lépésről nézte egy percig az üres vásznat. Szőke, lágy hajába túrt ujjaival, aztán leült.

Egy cipődoboz formájú kartondobozból előszedte a palettát, ecseteit és a festékeket, amik mellé újabb tubusok kerültek. Az emberek őt beszélték, és asztaloknál, azok, akik nem ismerték az előzményeket, a fülüket hegyezték. Aztán köznapiassá lett, más témákba kezdtek.

Ott folytatta, ahol előző nap abbahagyta. Rendre mindegyik tubusból nyomott a palettára. Jobb kezével az asztalra könyökölt, és fejét a tenyerébe támasztotta. Másik kezével, látszólag unottan, a festékeket kenegette, hasonlóan, mint amikor valaki céltalanul barázdálja a tengerpart homokját.

Órák teltek el, aztán egyszer csak hirtelen összepakolt, rendelt egy konyakot, a vászon alá tűzött papíron áthúzta a tízes számot, és melléje írta, hogy húsz.

– Elárulnád, mi a franctól drágult meg az a nyavalyás vászon?
– A tegnap tízet ért – mondta mosolyogva –, ma húszat.

Legyintettek az emberek. Már ez sem egész, mondták, sokat dolgozik bútorlakkal.

Aztán a következő nap elkezdett a vászonra festeni. Mereven tartotta az ecsetet, és megállás nélkül, egyhuzamban festett, mint aki tudja a dolgát. Odakint már elsötétült, amikor abbahagyta.

Gomolygó színek és ostoba ecsetvonások fedték a közel egyméteres vásznat.

– Majd megunja.
– Ma nem drágul?
– Nem – válaszolt némi gondolkodás után.

Napról napra egyre több időt festett. Korábban érkezett, és csak zárórakor távozott. Aztán, már amikor belépett, megrendelte a konyakot. Duplát, majd egyenest az üveget kérte el. Festett és festett. Nem tudta, hogy süt-e vagy esik, csak festett. Fáradt, karikás szemmel, borostás arccal. Fel-alá járkált, mormogott vagy éppenséggel fennhangon vitatkozott a képpel, de festett.

Az új színeknek nevet adott. Becézgette vagy könyörgött nekik. Megfontoltan és türelemmel elegyítette őket. Volt, hogy egy félóra hosszat csak a palettán elkent színt nézte. Közel tartotta a vászonhoz, hasonlította, aztán érzékenyen még vegyített hozzá.

Amit eleinte festett, csak értelmetlen tumultusa volt a színeknek, de most az árnyalatok elmélyítették vagy kidomborították azokat. Félve tett minden ecsetvonást, remegett a keze, mielőtt a vászonhoz ért az ecset. Az új színek több-kevesebb vonásaitól egy áramlat valósult, ami csalva a szemet, távolodott, vagy éppenséggel közelített. A fény diadalát ábrázolta. Összehangolódott az értelmetlen egyveleg, és egyetemes fényesség költözött a kép szegleteibe.

A vendégeknek kezdett tetszeni a festmény, megragadónak találták. Tetszett, ahogy a színek közt bujkál a fény, és egy lágy gyönyört áraszt. Köréje gyűltek. Először csak a közeliek fordították a székeiket, aztán a távoliak is oda sodrottak. Székeket illesztve vagy lábon állva zárták a kört. Ámuldoztak a sötét – barnás meg zöldes – ecsetvonások közt áttörő fény valódiságán. A színek térhatását érzékelték, a távolodó végtelent és a közeli mélységet. Mintha egy ablak állt volna előttük.

– Egy táj – mondta valaki.
– Nem táj. Mert se ég, se föld. Fa, mező vagy hegy… De mégis, mintha valamilyen táj lenne.
Fakó szürke siklott az özönlő sárgába, s volt, aki megesküdött, hogy mögüle egy szempár néz rá.
– Nincs. Persze hogy nincs ott szem, de a tekintetet, azt te is érzed, ugye?

Este halk óbégatás szaladt körbe, amikor az állvány a pult mögé került.

Lefogyott. A nadrágját derékszíjjal kötötte derekára. Arca beesett, haja megnőtt. Inge ujját hiába hajtogatta, az olajfesték makacs foltjai beköltöztek a szövetbe.

A festményen a színek dallamos összhangban zenéltek vagy kopottan lapultak. A kép hol izzott, hol fátyolos nyugalmat lehelt.

De nem volt tökéletes.

Néha fel-alá járkált, gesztikulált, és átkozta a színeket. Máskor meg leült, kezét karba tette és a lábát keresztbe. A képre mosolygott.

A kép alatt a húszas számot már rég áthúzta. Lett belőle harminc, negyvenöt, ötven, hetven. Aztán jöttek új papírlapok, és már ecsettel írta: kilencven, száz, százhúsz.

Paradoxon, amikor kevesebbet festett, akkor ugrott a legjobban az ár. Amikor nem tetszett egy-egy részlet, dühös lett. Sétált, átkozódott és áthúzta az árat. Odaírta, hogy ötszáz, nyolcszáz, majd azt, hogy ezerháromszáz.

Egy este, bársonyzakós, negyven körüli, magas, gesztenyebarna, férfi férkőzött a bámészkodók gyűrűjének peremére. Hátát a falnak vetette, és sörrel a kezében, szótlanul a képre meredt. Másnap is eljött. Aztán harmadnap megkérdezte a festőt, mit gondol, mikorra lenne kész a kép.

Megfordult a szőke férfi, és karikás szemeivel a bársonyzakós szemébe nézett, de olyan erősen, mintha a távolból akarna leolvasni valamit. Eltelt néhány pillanat, aztán megcsillant a szeme, és felkiáltott:

– Ez az! Megvan! Miért nem mondta előbb?!
Fejveszetten pakolt és viharzott el a kávéházból. Másnap frissen borotválva, üdén érkezett.
– Kávé? Konyak? – kérdezte már messziről Renáta széles mosollyal.

Már hogyne mosolygott volna, napok óta furán bizsergett zárás után a keze az asztalon kiterített bankók fölött, amik igencsak megszaporodtak, mióta a szőke vendége festésre adta a fejét.

– Kávé – rendelt félvállról. Egy háromszögű vonalzót tartott kezében, és feltűnő vidámsággal üdvözölt mindenkit.

Felállította az állványt, hét pontot jelölt meg a képen a vonalzó segítségével. Nagy gonddal festett, és szokatlan alázatossággal többször is a közönsége felé fordult. Azokhoz, akiket eddig számba sem vett.

A hét ponttal a festmény közepén egy dobókocka sarkait jelölte, aminek a megfestéséhez egy egész tubus fehér olajfestéket elhasznált. Újra remegve fogta az ecsetet és vonta a fehér színt a vászonra. Végül fekete olajfestékkel a kocka oldalain megfestette a pontokat, fehérrel érzékelve azok homorúságát.

Mintha csak a levegőben függne, úgy mutatott a rikítóan fehér kocka a festményen. Olyannyira, hogy aki szemből nézte, azt hihette, hogy nem is a képen van, hanem csak úgy log előtte.

Későig dolgozott. Megkérte Renátát, engedje még maradni egy félórát záróra után. Senki el nem mozdult helyéről.

Amikor végzett, a dobókocka oldalainak árnyalata a háttérből vetülő fény sejtetésében ragyogott, és valódi lett.

A kép alá írta, hogy ezerhétszáz, aztán az ecsetet meg a kezét törölgette.

A bársonykabátos kilépett az emberek gyűrűjéből. Egész közel hajolt a festményhez, aztán megfordult.

– Adok érte kétezret. Mit gondol, mikor lenne kész?

Megtorpant a törölgetéssel, gondolkodó arcot vágott. Az ecsetet finoman a festékbe mártotta, odalépett az állványhoz, és a papírra írta: kétezer.

– Kész van? – kérdezte a bársonykabátos.
– Nincs kész. Szólok, amikor kész lesz.

Másnap ki sem pakolta készletét. Csak kávét ivott, és órákon át a festményt nézegette. Korán elköszönt.

Következő nap később érkezett, az időtájt, amikor a bársonykabátos szokott. Kiállította a festményt, két széket fordított elébe, leült az egyikre és várt. Amikor a bársonykabátos megjelent, odahívta, üljön melléje. Megvárta, amíg a bársonykabátos leül, aztán a pulthoz ment, egy üveg konyakot és két poharat kért. Egyik poharat a bársonykabátos kezébe nyomta, töltött mindkettőjüknek, és leült. A konyakot csak kortyolgatta. Hosszasan bámult a festményre.

Feszengeni kezdett a széken a bársonykabátos, nem tudta, mitévő legyen. Az emberek is türelmetlenkedtek, amikor végre megszólalt:

– Kész van, elviheti.

Többé nem látták a kávézóban. Úgy beszélték, befizetett ezernégyszázat, és kiutazott valamelyik szigetre. Csak a tulajdonos érdeklődött felőle egyszer, mert nagyon jó bútorasztalos volt – mondotta.

Előző oldal Szombatfalvi László