Billy ma meghal
Billy ma meghal, mert ő a hibás mindenért.
Elegem van a folytonos gúnyolódásból, unom, hogy örökösen a szememre hányják: a tesóm szörnyeteg. Az iskolában egyetlen nyugodt percem sincs; olyan érzés néha, mint egy nyílt seb, amit mindenki lát, és állandóan mutogat.
Elviselhetetlen, amikor a lányok összesúgnak a hátam mögött: „Ez az a srác, akinek az a nyomi öccse van. Tiszta gáz!”
Tudom, apa hol tartja a fegyverét. Természetesen nincs rá engedélye, de azt hajtogatja, joga van hozzá, hogy a családja biztonságát bármikor megvédhesse. Az övé persze abból áll, hogy beül a tévé elé, és sört vedel, mintha nem is léteznénk. Az egész ködösítés, valójában, csak egy piás fegyver-őrült, aki nagy ívben tojik mindenkire. Sosem szólítom apának. Kövér és érzéketlen, fel sem fogná, ha mindketten eltűnnénk.
Bezzeg, ha a tévének lába kelne…
A revolver egy faliszekrényben lapul a konyhakredenc háta mögött, ami sosincs bezárva. Az öregem fel sem tételezi, hogy tudok róla. Nesztelenül félrehúzom a torlaszt, és a sötéten ásító üregbe csúsztatom a kezem. A fegyver úgy várakozik odabent, mint egy prédára leső állat.
A tapintása hideg, mint a jég, mégis lázat érzek.
Óvatosan kihúzom a pisztolyt, a szívem szaporán dobol, a testemben a forróság még magasabbra szökik. Most végre véget vetek mindennek, nem leszek többé a gúnyos megjegyzések céltáblája. Ezentúl, ha összesúgnak a hátam mögött, a lelkük mélyén tisztelni fognak. Megértik végre, hogy egy olyan sráccal van dolguk, akivel nem lehet szemétkedni.
Eljött az igazság pillanata: Billy ma meghal.
Lassan lépkedek az alagsorba vezető lépcsőkön, tudom, mi vár rám odalent, mégsem vagyok képes megszokni. Már rég bele kellett volna fásulnom az öcsém látványába, ám minden alkalommal, amikor szembesülök a valósággal, mintha gyomorszájon vágnának.
Borzalmasan fest.
Valamilyen komoly genetikai hibája van, a lába összenőtt, a nyakán ülő tar koponya eltorzult görögdinnyére emlékeztet. Anyának talán nem kellett volna annyi heroint használnia vagy, ha már megszülte, lehetett volna annyi vér a pucájában, hogy nem lép le.
A tesóm a saját ürülékében hever és vigyorog.
Tudom, hogy felismer, bár ugyanezt az arckifejezést viseli, amikor apánk jön hozzá nagy néha, hogy összeverje… Apánk… ugyan már, nem érdemli meg, hogy annak szólítsam… Keresek egy vödröt, vizet eresztek bele, és tisztogatni kezdem a testvéremet. Boldog nyögéseket hallat, amitől könnybe lábad a szemem… A bűz nem zavar, ennek az egésznek még ez a legelviselhetőbb része…
Amikor végzek, semmi sem változik; öcsém ugyanolyan szörnyeteg marad, mint volt.
Felemelem a fegyvert, a szöget méregetem. A célkeresztet a homlokára szegezem. Ma véget vetek ennek. Megmutatom az osztálynak, hogy nem vagyok vesztes, és a helyén van a szívem… Csak egy mozdulat az egész, olyan könnyű megtenni…
Elmosolyodok.
Billy döbbenten mered rám, amikor hirtelen hozzálépek a nappaliban, és a halántékához szorítom a fegyvercsövet. Bár tompa a sok sörtől, érzi, hogy valami nincs rendben, mégsem tudja a szemét levenni a képernyőről. Sosem szólítom apának. Kövér és érzéketlen, fel sem fogná, ha mindketten eltűnnénk.
Ezúttal azonban hajlandó vagyok kivételt tenni.
- Viszlát, apa! - mondom.
Aztán meghúzom a ravaszt.