X.LFP.Vámpírok - A döntés

A jövő útjai / Novellák (114 katt) Roberto
  2020.03.14.

– Lara, mit csinálsz még? – kérdezte a negyvenes éveiben járó, de annál sokkal fiatalabbnak tűnő, szőke nő. Kék szeme szinte ragyogott a szürke falak közt beszűrődő félhomályban.
– Ne már, anya! Békén hagynál? Tényleg nem kérek sokat, csak pár nyugodt órát – Lara azonnal kifakadt, miközben félre söpörte a szemébe lógó arany tincseket.
– Még mindig nem döntötted el? – csodálkozott Lara anyja, aki egy perccel sem tűnt idősebbnek lányánál.
– Nem! Képzeld! – mondta kurtán, miközben végigsimította meztelen combját és lábszárát. Körmei alatt sercegett zsenge bőre, és ezt most kivételesen élvezte. Ez még megmaradt neki. A gyantázással járó fájdalom legalább a megfakult emberégére emlékeztette, hiszen odaát, az élet másik, számára még ismeretlen oldalán, már senki sem foglalatoskodott ilyesmivel, mivel az örök tökély ejtette őket fogságul. Lara szerint így vélekedett mind egytől-egyig.
– Jaj, kicsim! Tudod, hogy 18-án indul a hajó. Nem késlekedhetsz ezzel – ült oda a szoba egyetlen ablakában gubbasztó lányhoz. Megpróbálta végigsimítani lánya hosszú, derékig érő haját, de Lara elhúzódott. A hatalmas ablak széles, ovális kerete bőven helyet adott mindkettőjüknek.
– Tudom, és épp ezért vagyok annyira ideges – válaszolt, miközben a távolba meredt a sötétített ablakon keresztül. A Nap vakító fényt ontott magából. A láthatár tisztaságát csak az a méter vastag üveg korlátozta, ami közvetlenül mellette állt, a fémmel átszőtt keret acél markában.
– Kicsim, ne csináld ezt! Hiszen, mint mindent, ezt is meg lehet szokni. – A nő ismét próbálkozott egy tétova érintéssel, miközben a távolban, hosszú karú, csápos gépek táncoltak a Nap útjában. Gyorsan mozgó árnyékok cikáztak az épületek falain, amik elvonták a nő figyelmét a gyermekéről. A lány megmozdult, és szűrt fénypászma kúszott végig a párkányon, anyja kezét és arcát érintve.
– Hiányzik a melegség. A meleg kéz, amivel esténként álomba simogattál. Már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt – mondta Lara lemondóan.
– Ne mondj ilyet! – húzódott félre a nő. – Nekünk nem volt választásunk. Tudod, hogy én soha sem korlátoztalak semmiben, de mindennél jobban szeretném, ha egy család maradnánk. Én nem is tudom, mit csinálok, ha nem jössz velünk a Blutsgeschwisterre. Összetöröd a szívem.
– Már megint ez a lelki terror. Csupán az emberségem forog kockán – rázta hitetlenkedve a fejét a lány. Hiába érezte és tudta, hogy szülei szeretik, mégsem volt egy milliméternyi bizodalma sem a jövőjével kapcsolatban.
– Ezért is fontos, hogy meghozd a döntést.
– Tényleg van rá lehetőségem, vagy már döntöttek helyettem? – A lány bájos vonásai megkeményedtek, ajkai megremegtek, miközben teljes figyelmével anyja felé fordult.
– Nézd, drágám, ez nem ilyen egyszerű. Szeretném azt hinni, hogy igen. Viszont a világ, amiben élünk, nem az embereknek kedvez. Te is tudod, hogy a Hold sincs biztonságban, és utazni emberként szinte lehetetlen.
– Nem az! Nem lehetetlen, hiszen az emberek találták fel az összes gépet és járművet, éppenséggel csak tilos használnunk őket.
– Ez a ti érdeketeket szolgálja – védekezett a nő.
– Aha, persze. – Miközben a lány mély lélegzetet vett, megremegett a hangja. – Félek. – Végre ránézett az édesanyjára, és folytatta. – Nem bízok Reinolz professzor meditatív technikáiban. Azt olvastam, hogy többen megőrültek, amikor felébredtek néhány évvel indulás után, és több mint negyed évszázadot töltöttek el azokban a koporsókban teljesen ébren nyitott szemmel. Vérszomjukat a saját húsukkal csillapították, és mire kinyíltak a ládák, már csak valami összeaszott, emberre hírből sem emlékeztető szörnyűség maradt utánuk.
– Ez csak szóbeszéd kicsim. A Blutsgeschwister kabinjai belülről nyithatóak. Gépek és személyzet is figyeli őket. Nem történhet semmi baj.
– És mi lesz, ha nem tudok uralkodni felette? Vagy ha elhatalmasodik rajtam az őrület?
– Megértem a kételyeidet, de te sokkal erősebb, vagy mint gondolnád.
– Na persze, te mindig ezt mondod – forgatta a szemét a lány, miközben kitekintett egyenesen a Nap szűrt fényébe. Az amúgy éjfekete írisze, most ezüstös színben ragyogott fel. Anyja feltűnően kerülte a tekintetét. Talán jobban, mint máskor.
– Ezt még sosem mondtam el, de apád is gyógyszert kapott az elején, mert nagyon rosszul viselte.
– Tudom. Láttam a szemében az őrületet. Nem hallotta, amit mondtam neki. Éreztem, hogy végezni akar velem.
– Ezt nem tudtam. Miért nem mondtad el nekem? – mondta döbbenten a nő.
– Nem tudom, mindig olyan elfoglaltak vagytok – vont vállat Lara. – Nem hittél volna nekem.
– Ne mondj ilyet! Tudom, hogy apád min ment keresztül. Bántott téged?
– Rám vetette magát, de időközben észbe kapott. Bocsánatot kért, és aznap dupla adag gyógyszert vett be.
– Veled ez nem fordulhat elő. Te egy igazi csoda vagy.
– Csoda, persze – hangjába hitetlenség költözött, mialatt hosszasan kémlelte az égitest lassan megmutatkozó görbületét.

Éles kontraszt húzódott az éjfekete égbolt és a vakító sivatag között, amit gépi monstrumok püföltek és szúrtak a távolban. Az apró csillagok a homályba vesztek. Lara akárhogy erőltette a szemét, egyet sem tudott onnan kivenni, pedig régi vágya teljesült volna. Amikor megunta a bámészkodást, zavartan néztek egymásra az anyjával.

– Még annyi minden áll előtted.
– Pont ez az. Még sosem láttam a Földről a Napot, pedig örökké a felvételeket nézem. Annyira szép. Millió szebbnél-szebb helyet rejt. Az emberiség bölcsője, egyszerűen észbontó. Úgy volt, hogy lemegyünk. Istenem, a napfény olyan csodálatos lett volna. Szerettem volna élvezni, bőrömön érezni a melegségét. Mélyet szeretnék szippantani a friss földi levegőből. Fűben szaladni mezítláb. És a fák! Szeretnék látni egy valódi erdőt. Szerettem volna beleszeretni egy férfibe és gyereket szülni neki. Pont úgy, ahogy te és apa csináltátok.
– Jaj, kicsim! - A nő szemei könnybe lábadtak. – A Földnek már vége van.


Ekkor apró rezgéshullámok futottak végig a padlón és a falakon. Lara megszorította anyja kezét, majd halkan, szinte suttogva mondta.

– Ne, Anya! Hagyd, kérlek!
– Nem tehetem. Apád az! Lehet, hogy fontos – majd határozatlanul, de végül eljuttatta a gondolatot a lakás szívéhez, ami azonnal összekötött két távoli pontot a világegyetemben.
– Sarolta! Lara ott van? Nem látom őt.
– Igen, Ben! Itt van a lányod. – Lara egy pillanatra kidugta kezét az ablak vastag pereme mögül, éppen csak jelezvén, hogy hall mindent.
– Lara! Nagyon fontos, amit most mondani akarok. Tudom, hogy ez nehéz, de nincs más választásod.
– Valóban? És mégis mi az, amiben ne lenne lehetőségem dönteni? – húzza fel kétkedően az egyik szemöldökét Lara. – Na, ki vele! Mindig van választásunk. Nem te mondtad régebben?
– Hallgass meg, kicsim! Ma délután eljönnek a hittestvérek a gyülekezetből. Meg fogják kérdezni, hogy rászántad-e magad. Nem mondhatsz nekik nemet. Tudod, milyen nehéz volt bejutni oda. Remélem, azt is tudod, hogy több millió ember cserélne most veled, és boldogan vágna bele az új, magasabb rendű életbe.
– Én ezt másképpen látom. A gyűlésektől borsódzik a hátam. Egyszerűen rosszul vagyok azoktól a szörnyektől. Gyomorforgató, émelyítő szag lengi be az egész gyülekező teret.
– Ha átesel a dolgon, akkor már nem fogod így érezni többé.
– Nem akarok átesni rajta, én csak nyugodt életet szerettem volna. Én félek.
– Nincs mitől félned, drágám – mondta határozottan a lány apja.
– Ti is féltek tőlük, tudom – kötötte az ebet a karóhoz Lara.
– Éppen ezért kell elhatároznod magad a vámpírizmus mellett.
– Apádnak igaza van. Tisztában vagy vele, mi történik, ha nem készülsz a beavatásra.
– Hitetlennek bélyegeznek, és elveszítjük mindazt, amit eddig elértünk. Lehet, sőt biztosan végeznek veled, de elképzelhető, hogy mi sem ússzuk meg ép bőrrel.
– Talán a Földön nagyobb biztonságban vagyok a paraziták között. Hány ember él a Holdon?
– Miért fontos egy gyermekem? – kérdezte Ben gyanakodva.
– Talán tíz?
– Úgy tudom, hogy rajtad kívül már csak hat. Kettőt letartóztattak eretnekség vádjával, és kettő már túlesett a szertartáson.
– Jézusom. Ki az a kettő?
– Ne aggódj, az egyik Joshua volt. Tudjuk, hogy kedveled. Végül sikerült őt is rábeszélni, szóval ő már biztonságban van.
– Biztonságban, persze – nyögte elcsukló hangon, mintha csak később tudatosultak volna apja szavai.

Lara sírva fakadt, és csak sírt és sírt, míg végül órákkal később erőt vett magán. Elhatározta, hogy akármi is lesz, még egyszer utoljára látni akarja Joshuát, a fiút, akivel már két éve tervezgette a szökést a planétáról, ahol ők csak megtűrt börtönlakók voltak, hiszen az ember soha nem mehetett sehová, mert az űrutazás nem volt tanácsos, sőt veszélyes volt a számukra.

Valójában a rendszer volt veszélyes azokra nézve, akik mertek élni a jogaikkal. A szüleik befolyásos hívők voltak, és mindketten tudták, hogy csak ez és a majdani későbbi hasznosságuk reményében élvezhetik a kiváltságosok előjogait. A szertartást nem volt tanácsos tizennyolc éves kor előtt elvégezni, mert a felemelkedettek között másképpen áramlott az idő folyama. Pár elhanyagolható emberi év miatt kár lett volna az örökkévalóságot kölyökkutyaként elszenvedni. Így hívták ugyanis a túl hamar beavatottakat. Ők is teljes értékű tagok lehettek, de valójában senki sem tisztelte őket igazán. Rendre alacsonyabb pozíciókat és alantas munkákat kaptak. A háborúkban őket küldték előre. A gyermeksereget, akik állatias hordaként harcoltak. A kulturált világban az embert csak is erre készítették fel. A rendszeres tanítás a szertartás utáni létről szólt, semmi másról.

Lara, miután összeszedte magát, anyja marasztalása ellenére elhagyta a lakást, és egyenesen Joshuáék lakásához ment. Kapszulák suhantak át a burokvároson, keresztül a föld alatt. Az egy holdi várost szempillantás alatt körbe lehetett utazni, viszont a kilátásban nem sokat gyönyörködhetett az ember. Lara ismerősen lépkedett a tömb gránit lapjain, amik unalmas hamuszürkévé festették a legtöbb folyosót. A kacifántos névtáblákról már tudta, hogy jó helyen jár. Josh különös szomszédai, egykoron dél-amerikaiak, vagy valami forró, trópusi, földi ország, jeles polgárai lehettek. Sokáig senki sem nyitott ajtót, de a lány nem adta fel, minden lehetséges eszközön írt és üzent Joshuának.

– Lara! Lara, kedvesem. Annyira örülök, hogy látlak! – jelent meg a fiú a bejárati ajtónál. A szeme furcsán csillogott, szőke haja pedig zabolálatlanul hullott izmos vállára. Joshra efféle igénytelenség sosem volt jellemző, ez azonnal feltűnt Larának. A fiú kedves szavaiba egy csepp hitelesség sem költözött. Egy hete nem látták egymást, Josh mégis rideg és távolságtartó maradt.
– Jelentek a számodra még bármit is?
– Te jelentesz számomra mindent – hajtotta le a fejét Josh, szembogarát végigfuttatta Lara hosszú combjain és karcsú derekán, majd hatalmasat nyelt. Tétován állt és ujjait ropogtatta.
– Megígérted, hogy nem veszel részt a szertartáson – vágta a fiúhoz sértődötten Lara, miközben észrevette, hogy Josh vágyakozva mustrálja őt. Ez akármennyire is tetszett neki, mégsem mutathatta, hiszen Josh elárulta őt, és nem csak őt, hanem mindent, amiben eddig hittek. Korábban, ha néhány nap után újra láthatták egymást, akkor úgy estek egymásnak, mint szerelmesek, akik a perc varázsának élnek. Lara titkon reménykedett egy utolsó, egy mindent kárpótló búcsúban. Néhány percben, ami újra csak az övék lehet, és végre összebújhatnak, miközben mindenről megfeledkezhetnek.
– Nem tehettem mást – dadogta zavartan Josh.
– Mindig van választásunk! Azt mondtad, hogy átjössz.
– Én is ezt gondoltam eddig, de eretneknek nyilvánítottak, és tömlöcbe zártak. Azért sem voltam fent a közösségi oldalon mostanában.
– Nem hiszek neked – harsogta Lara dühösen, majd kisvártatva hozzátette –, apád befolyásos, biztosan tehetett volna valamit.
– Megtalálta a levelet, amit küldtél! Mire haza értem, már a kezében volt – kínos csend támadt, perceknek tűnő súlyos másodpercek teltek el, mire Josh folytatta. – Ő adott fel!
- A levél? Az a hülye levél? De hát, hogy? – Lara értetlenül tette szét a kezét, szeme sarkába könnycseppek gördültek, korábbi dühös pillantását a reménytelenség váltotta fel.

Gyomra görcsbe rándult, teljesen letaglózták a hallottak. Az is elképzelhető, hogy mindenről ő tehet. Josh sápadt képéből kiolvasta, hogy ő sem érti az egészet. Lara mégis a fiútól várt megoldást, hiszen ő mindenre gondolt. Jól bejáratott módszerrel leveleztek, és soha nem tett semmilyen árulkodó jelet, vagy megjegyzést, ami lebuktathatta volna őket. Biztosra vette, hogy Josh volt ismét felelőtlen. Valamit elcseszett, és most ennek isszák meg a levét mindketten.

– Mi történt? – tette nagy sokára hozzá.
– Ki ír manapság levelet? – kérdezte a fiú meg sem várva a választ, hiszen tudták mindketten, hogy az utóbbi időben a szervereket is figyelték, és a láthatatlan tinta eddig jól bevált. – Nem tudom, valahogy tudta. Mindig is gyanakodott az öreg.
– Veled mi történt? Miért kell mindig félre beszélned?
– Jól van már! Apám kihozott a hivatalból – vonta meg a vállát a fiú. – Nem tudtam mit csinálni, egy pillanatra sem hagytak magamra. Ott, a bíróságon végezték el a szertartást. Én már egy éve betöltöttem a tizennyolcat, nem tudtam hatni rájuk.
– Most mi lesz? – kérdezte lemondóan Lara.
– Gőzöm sincs – rázta a fejét Josh. – Már nem mehetünk a Földre.
– Csak te nem mehetsz – helyesbített Lara.
– Ígérd meg, hogy nem mész le nélkülem! – lépett közelebb Josh, majd mélyen a lány szemébe nézett.
– Semmit sem ígérhetek, én ezt már nem bírom tovább. Minden erről szól. Már semmi sem olyan, mint régen.
– Ne csináld ezt, drágám! A Földön meghalsz egyedül.
– Egy próbát megér – vont vállat Lara.
– Kell valaki, aki viszi a palackokat, és aki ismeri a környéket.
– Mindegy, úgyis mindig bele akartam szippantani a földi levegőbe.
– Ne már, ne mondj ilyet! Csak adj egy kis időt, kérlek! Kitalálok valamit.
– Már nincs időnk. Holnap mindennek vége.
– Ne feledd! Nem lélegezheted, be a földi levegőt a spórák miatt! Az útvonalat talán valahogy megtanulhatod, de nekem is hónapokig tartott. A legkisebb hiba is az életedbe kerülhet – figyelmeztette Larát Josh.
– Azt tudom, hogy te voltál az egyetlen reményem. Már két éve tervezzük a kitörést, és most magamra hagysz.
– Sosem hagynálak magadra. Tudod, hogy szeretlek. És ezen semmi sem változtat – hadarta Josh, mintha ettől bármit is remélhetne, majd hozzá tette mintegy nyomatékosítva. – Örökké szeretni foglak.
– A halál változtat ezen – védekezett makacsul Lara.
– Ne mondj ilyet, kedvesem! – nézett Josh, miközben képtelen volt eldönteni, hogy közeledjen-e Lara felé, vagy sem.
– A szertartás után végzek magammal – jelentette ki Lara a legnagyobb meggyőződéssel. – Én nem leszek a rabszolgája valakinek. Főleg nem az örökkévalóságban.
– Jézusom, ezt ne! Kérlek! – Josh már nem bírta tovább. Megpróbálta karjaiba zárni a lányt, majd lemerevedett. – Csak nem?
– Mi az? – nézett kérdőn Lara.
– Gyermeket vársz, igaz?
– Honnan tudod? Megérezted?
– A vér... a véred... vérem kering az ereiben – dadogta búskomor hangon. - Nem maradhatsz! A gyermekünk nem élné túl a szertartást.
– Már mindegy, holnap vége lesz. Sajnálom – túrt bele Josh hajába Lara üveges szemmel.
– Mondd el nekik! Akkor ember maradhatsz. Talán még évekig védett lehetsz.
– Igen, mint egy babainkubátor – rázta a fejét Lara.
– Mint egy kismama, aki életet adhat egy új embernek. Az alatt az idő alatt, sok minden változhat. Talán megtaláljuk a megoldást a boldogabb életre, és valahogy együtt lehetünk újra.
– Josh, te örök álmodozó maradsz. A gyereket elvennék tőlem, és szörnyeteget nevelnének belőle. Szóval nem, kösz. Eleget voltam már a Holdon ahhoz, hogy megutáljam, és ne akarjam, nemhogy a gyerekemnek, de még az ellenségemnek sem. Elegem van, meg akarok halni, és nem tömlöcbe zárva eretnekként, hanem a Földön. Valahol egy réten, ahol körülölel minket a napfény. Velem tartasz?
– Nem tehetem – Josh fogai kivillantak, szorítása egyre erősödött, Lara úgy érezte, hogy menten elroppantja a csontjait. – Nem vagy biztonságban velem.
– Josh! – Lara rémülten húzódott félre, amikor a fiú szorítása egy pillanatra enyhült.
– A Föld, talán ott túlélheted, és életet adhatsz a gyermeknek! Nem tarthatok veled, de talán el tudom intézni, hogy eljuss oda. – Josh újra közeledett, látszott rajta az erőlködés. – Most menned kell! Nem vagyok túl jól. – Szeme immáron fókuszálatlanul meredt a távolba, miközben arca megtelt vérrel, és vastag veríték patakok áztatták a hófehér pólóját. Nehezére esett visszatartania magát, húsra, vérre és halálra vágyott.

Lara sírva rontott ki a lakásból. Alig, hogy hazaért, apja már az ajtóban várta.

– Hol voltál? – kérdezte Ben.
– Ez miért fontos? – kérdezett vissza Lara.
– Megtiltom, hogy találkozzál azzal a gyerekkel, és ha képtelen vagy betartani, akkor magadra vess.
Lara nem szólt semmit, de legszívesebben elbújt volna valahová, ahol sosem találnak rá.
– Még nem végeztem! Öltözz át és ülj az asztalhoz!
– Nem emlékszel talán? Mi emberek, nem ülhetünk egy asztalhoz veletek – vágott gyorsan elhamvadó erőltetett mosolyt Lara.
– Lányom! Mire véljem a szemtelenkedésed? Csináld, amit mondtam! Készülj fel, ma az asztalhoz kell ülnöd! – a lány szeme elkerekedett, hiszen emberként ez tiltott volt a számára. – Szedd rendbe magad előtte! Indulj!

Lara nem ellenkezett, nem érezte képesnek magát rá. Alig, hogy végzett az öltözködéssel és a sminkeléssel, kopogás hallatszott odalentről.

– Igen, megyek! – kiáltotta a ház ura.

Ben ajtót nyitott, és a három férfi belépett az ajtón. Mindhárman hasonló magas, egyenes tartású, vékony alakok voltak.

– Kerüljetek beljebb! Sarolta már előkészített mindent.
– Hol van a lányod? – kémlelődött a legöregebb vendég.
– Ő már az asztalnál vár minket – mutatott Ben az étkezőre, ami a lakás túlfelén állt, viszont a bejáratból csak a szoba ajtaját lehetett látni.
– Nagyszerű! – csapta össze a tenyerét a három férfi közül a legmagasabb. – Nincs túl sok időnk.
– Lara! Ők itt a hittestvéreim. Alexei – mutatott a legmagasabb komor képű alakra –, Lemming – karvaly tekintetű alak, akiből szinte sugárzott a rosszindulat –, ő pedig Dr. Vendel. – A férfi arca sötétbe burkolózott, ábrázata semmiben sem tért el Lemmingétől, leszámítva az egy árnyalattal feketébb színű öltönyt.

A három férfi alakját gyomorforgató, különös szag lengte körbe, amitől Larának időnként hányingere támadt, amit csak nehézkesen tudott elfojtani. A fura, semmihez sem hasonlítható szag, néhol édeskés, néhol pedig átható, a rothadásra emlékeztető kellemetlen és szúrós volt. Lara utálta őket és azt, amit képviselnek. Legszívesebben torkon szúrta volna mind, ha képes lett volna rá. Tudta, hogy körülötte szinte semmi sem valódi. Az előtte ülő három szörnyeteget tartotta a hazugság iskolapéldájának. A meghívás és a vacsora is csak modoros csalás volt, a rendszer része, amit Lara zsigerből gyűlölt és megvetett. Csak is őt jöttek ellenőrizni, amit összekötöttek némi kellemes, szertartásos bódulással. Ettől aztán a hozzájuk hasonló komor lelkületű népek kicsit jobban, közelebb érezték magukat az emberi valójukhoz.

– Üdvözlöm önöket! – hajtott fejet Lara. Ekkor vette csak észre, hogy a nyolc személyes asztalnál valójában csak négy főre volt megterítve. Anyja hangtalanul somfordált ki a konyhába, és ő már sejtette, hogy vissza sem tér, míg a vendégek maradnak.
– Hiszen te már szinte közénk tartozol, mindig jó érzéssel tölt el, ha friss húst láthatok a köreinkben – jópofizott Vendel, amire Lara, ismét egy erőltetett mosollyal válaszolt. – És meghoztad a döntést? Részt kívánsz venni a szertartáson? – fordult a lányhoz Alexei, azonnal a tárgyra tért.
– Igen, uraim. Szeretném, ha hitünk fénye engem is beragyogna – hajtotta le megadóan a fejét Lara.

Rájött, ebből a lehetetlen helyzetből nem menekülhet, és a saját életénél fontosabbat kell védenie. A gyermekét. Talán van megoldás arra, hogy túlélje a beavatást.

– Sarolta, kérlek, csatlakozz hozzánk! – szólította Benjamin a feleségét, akinek egy pillanatra elkapta a tekintetét a távolban. A nő kérdőn meredt a férjére. Látszott, hogy nem igazán érti, mit szeretne tőle. – Megbeszéltük az urakkal, hogy a mi családunk együtt étkezik, még akkor is, ha vendégek jönnek. Ne aggódj, nem lesz baj – oszlatta el Ben a felesége kétségeit. Sarolta fejet hajtva még két terítéket szervírozott ki, majd helyet foglaltak ők is az asztalnál. Vendelen látszott az undor, amiért a nő odaült mellé. Nem tudni miért, de ki nem állhatta a nőket, még akkor is, ha az a saját fajtájából való volt.
– Nagyszerű! Nekünk fontos, hogy a döntést te magad hoztad meg – csatlakozott a beszélgetéshez Lemming, miközben egy árnyalattal sem változott a hangszíne.

A férfi felemelte az asztal közepén lévő tálca öblös fedelét, ami alól lassan mozgolódó, csápos karok meredeztek ki. Lara nagyot nyelt, amikor megérezte a különös lények lehetetlen bűzét. Ez a döglött halra emlékeztető szag már elnyomott minden más illatot a szobában. A férfi nem zavartatta magát, szedett a különlegességből, és illendően tovább adta a tálcát. Senki sem kezdett még hozzá az evéshez, mert vártak valamire. Mikor Larához került a tálca, Benjamin felszólalt.

– Nem, ő erre még nincs felkészülve. Az embereknek ez tömény méreg, neki van itthon puffasztott rizs.
– Hát ez mennyei, asszonyom – szólalt meg Alexei, utolsóként téve az étekből, majd egy szertartásos mozdulatot követően befalva egy marék csápot. – Az én szolgáim vagy túlfőzik, amitől kesernyés lesz, vagy még nyers marad. A jövőben egyszer átjöhetne hozzánk, és elmagyarázhatná nekik, mitől lesz ilyen omlós, és mégis tartalmas.
– És a színe, az egyszerűen pompás. Én nem is láttam ezt az ételt még ilyen gyönyörű színekben – csatlakozott Lemming a témához. – Örülök, hogy jobb belátásra tértél, mert a jövőben nem kell olyan vackokat enned – mutatott Lemming Lara tányérjára, majd hozzátette. – A Vámpirizmus szeret téged, és mindenkit, aki őt szolgálja. Semmire sem szeretne kényszeríteni, mert mindnyájan az úr gyermekei vagyunk, vagy leszünk. Az úr szeretete nem ismer határokat.
– Ha valóban így lenne, akkor el sem jöttek volna! – tört ki Larából, nem törődve a következményekkel.
– Na, de lányom! Ne haragudjanak, uraim! Lara mostanában gyengélkedik, és hormonálisan túlfűtött.
– Semmi baj, Ben – intett elnézően Lemming. – A lányod fél, szorong, hisz az embersége elvesztésére készül. Mindenki érzi rajta a feszültséget, ami természetes. A lényeg, hogy meghozta a döntést, és ezt egyedül tette. Senki sem élhet nyugodtan az örökkévalóságban úgy, hogy mindig rajta lesz a kényszer terhe.
– Lara, nézd! Ez az egész a te érdekedet szolgálja, hiszen az emberek nem utazhatnak. Törékeny testük nem bírná ki a Pegazusig. Míg nekünk, csak egy röpke álom, ők ezalatt az idő alatt teljesen elsorvadnának.
– Én tudom az igazságot!
– Mégis honnan tudhatnád az igazságot? – emelte fel a hangját Leoned, a karvaly tekintetű hórihorgas alak, aki ezidáig csöndben maradt, viszont a szeme elárulta, hogy kellemetlen számára ez a vacsora. – A szabad sávok csak hazugságokat terjesztenek. Szabad világról és űrutazó emberekről. Az egész csak a servik hazugsága. Még több embert próbálnak meg a Földre csábítani, hogy megfertőzzék őket azok a szörnyek. Már nem sokáig fogják hazugságokkal etetni a megmaradt emberi civilizációt.
– A szabad sávokat senki sem képes korlátozni, hiszen emberek építették, és ők is sugározzák őket. Emberek utaznak most is a kozmoszban, élhető bolygót kutatva.
– A sávokat nem – mosolygott Alexei. – Viszont a sávok használatát, illetve az antennákat bármikor szabályozhatjuk. Te, kincsem, különösen fogékony vagy a hazugságokra.
– Hát ez példátlan! – nevetett fel az Alexei, a vendégek közül a legöregebb. – Még, hogy emberek a kozmoszban. Ez kész agyrém lenne. De még ha így is lenne, csak magukat ölik meg öngyilkos hajlamaikkal.
– A Földig bármelyik ember kibírja – vágta ki magát Lara.
– A Föld már elesett, gyermekem. Mégis miért akarnál oda menni?
– Nem! Nem esett el, csak önök lemondtak róla. Az emberek még odalent harcolnak.
– Nincs ott más, csak a halál – tette szét a kezét Alexei. – Nincs értelme odamenni. Ha esetleg hallottál valamit, akkor az a kegyvesztettek kísérlete lehetett. Nem maradtak sokan, és nem húzzák már sokáig.
– A nagy nemzet, a világegyetem meghódítói képtelenek szembenézni azzal a primitív vírussal, ami vadállatokat csinál az emberekből.
– Nem tudsz te erről semmit! Nem erről van szó! Fajunk sokat áldozott ezért. Nem mondtunk le a Földről, de türelmesnek kell lennünk, amíg a kísérletek folynak. Az emberi élet így is úgy is veszendőbe ment.
– Kísérleteznek, aminek köszönhetően az emberek és csakis az emberek feltaláltak egy csomó dolgot. Mondja, miszter, maga szerint hogyan lehetséges az, hogy a magasságos felsőbbrendűségben szenvedők még soha semmit sem találtak fel, nem lendítették előrébb a világot, és elmenekültek az első komolyabb ellenség láttán?
Ekkor Alexei felpattant, és torkon ragadta a szemtelen lányt.
– Nem érdemelsz meg ekkora kegyet! – ellenkezett önmagával Alexei, miközben harapásra tartotta a száját. – Benjamin! A lányát megszállták. Sürgősen el kellene különíteni!
– Nem, dehogy. Nézzék most ezt el nekünk, uraim!
– Ben, a lányod túlment minden határon, viszont az is igaz, hogy csak a kételyeivel és az érzéseivel hadakozik. Alexei, kérlek – szólította fel a karvaly tekintetű férfi tekintélyt parancsolóan társát. – Ne veszítsd el a méltóságod! Ez a lány csak provokál minket, talán meg akar halni. Ne adjuk meg neki ezt a kegyet, békével jöttünk hittestvérünk házába, és azzal is fogunk távozni. A lány félelmei jogtalanok, viszont őszinték. Remélem, nem hiába válaszolom meg a kérdésed, gyermekem. Ilyen ellenség ellen nem lehet harcolni, mert belülről emészti fel a testet és a lelket. Igen, nagyon hasonlít magához a vámpirizmushoz, de teljesen más a hatásmechanizmus. A legfőbb különbség talán az, hogy ez a valami elveszi az emberek, de főleg a vámpírok eszét. Olyan harminc és hetven százalékra saccolják ezt. Ettől a legtöbben csak valamiféle vadállatok lesznek. Egyelőre annyi biztos, hogy nem földi eredetű, de a célja és teljes hatása még ismeretlen. Engedd meg, hogy elmondjak neked pár igaz szót a vámpirizmussal kapcsolatban. – Lara látva a férfi elegáns és higgadt viselkedését, kissé meghátrált. – Talán nem tudod, gyermekem, de a vámpirizmus sokáig csak kevesek kiváltsága lehetett. A szükség hozta, hogy az emberek megpróbáltak felemelkedni. Évszázadok óta harcoltunk az emberek oldalán, és több millió halandót emeltünk fel magunk közé. Az emberi vezetők közül többen szövetségre léptek az ellenséggel. Elárulták a saját és a mi fajunkat is. Milliók haltak meg akkor, és az egységes vámpír nemzet arra jutott, hogy a Föld már nem élvezheti tovább a védelmünket. Tudom, hogy ezt nem hiszed el, de a Föld a mi otthonunk is volt, ami után mind a mai napig vágyódunk, akárcsak te.
– Nézd, gyermekem, ha azt szeretnéd, hogy felemeljünk a nemes fajunk tagjai közé, akkor jobban kellene tisztelned bennünket, a szüleidet és a vallásunkat – szólalt meg Vendel némi szánalommal vegyes undorral a hangjában.
– Ne haragudjanak, uraim! Lara természetesen tiszteli a vallásunkat, csak úgy gondolja, hogy elveszített valakit, egy embert, aki számára fontos volt. Talán ezért van most ez az egész.
– Áh, micsoda badarság! – kuncogott a vézna, ezidáig nyugodtan étkező alak. – A szertartás után ilyesmitől már nem kell többé tartanod, hiszen az emberek annyira múlandók, hogy képtelenek megérinteni egy magasabb létforma szellemét. De ha jól viselkedsz, akkor választunk majd neked méltó párt, akivel egy örökkévalóságon osztozhatsz.
– Mi a halhatatlanságot, a bőséget és az örökkévalóságot ajánljuk fel neked. Nincs élő ember, aki ezt a kegyet visszautasítaná. Több száz éve utazunk már szerte a galaxisban, magam is legalább háromszáz évet utaztam, és ezalatt az idő alatt sem sikerült megoldania az emberiségnek a hibernáció problémáját – vetette fel Alexei.
– Újabban beszélnek néhányról, akik valami félkész megoldással állítólag eljutottak a közeli Szíriuszhoz – szól Lara apja Ben, miközben zavaros, rozsdaszínű folyadékkal kínálta a többieket.
– Ez csak szóbeszéd, teljesen abszurd. Ha mégis igaz belőle valami, akkor csak is az idegenek műve lehet. Átadták a tudásuk egy részét a rabszolgáiknak, hogy ne csak a Földön szolgálják őket – mondta Lemming nagyokat kortyolva a furcsa italból.
– Velünk sosem tárgyaltak. A kompromisszumot hírből sem ismerik. Kizárólag a pusztítás érdekli őket. Nehezen tudom elképzelni, hogy bármit megosztanának a kegyvesztettekkel – tárta szét a kezeit Vendel.
– Én köszönöm a vacsorát, de már fáradt vagyok – állt fel Lara. – Szeretnék lepihenni.
– Mindig elfelejtem, hogy az emberi testnek mennyi pihenésre van szüksége – mondta cinikusan Alexei.
– Jól van, lányom. Viszont még beszédem van veled.
– Legyél vele elnéző, Ben! – állt ki a lány mellett Lemming. – Szerintem, mind emlékszünk még a szertartásunkra. Magam is vívódtam, és nem volt könnyű eldobni azt a törékeny emberi testet. A szokásaink, a berögződéseink rabjai vagyunk. Sajnos a lányod nem tud tiszta fejjel gondolkozni. Érzem a szívverésén, hogy nem önmagért, talán valaki másért dobog. Sőt még van más is, amiért még nehezebb neki.
– Mire gondolsz?
– Hát nem tudod?
– Talán az anyja tudja.
Sarolta ezidáig csak mosolygott, most sem tett másképpen, viszont nemlegesen rázta a fejét.
– Hát gyermekem, akkor ezt a döntést is rád bízom. Hiszen ez a te életed, és biztos, hogy ki fog hatni a jövődre. Remélem, helyesen döntesz. – Lemming elnézően bólintott, majd a családfőhöz fordult. – Akkor igyunk végre!

Lara magukra hagyta a vendégeket, és elvonult. Többször is megfordult a fejében, hogy szemtelenségével könnyen véget vethet a szenvedésének, de Lemming teljesen elbizonytalanította. Ő valahogy megértő volt. Még apjánál is emberségesebbnek tűnt, nem nézett ki másból az egész planétán emberséget vagy egy szikrányi megértést az emberekkel szemben. Sőt még a titkát is kiszagolta, de nem árulta el senkinek sem. Vagy talán ez is kétélű fegyver, hiszen ha elárulja, akkor talán nyer még két-három évet emberként, amíg a babát kihordja és táplálja.

Lara nyugtalanul feküdt le, ennek ellenére szinte azonnal elnyomta az álom. Nem sokkal éjfél után ébredt, apró rezgések hatására, amit csak ő hallhatott. Josh üzenetet küldött neki. Három oldalban írta le, hogy mennyire sajnálja ezt az egészet, és hogy szereti őt. Szerzett egy indítókulcsot és belépőkártyát egy apró mentőhajóra, ami be volt programozva az egyetlen földi koordinátára, ami Josh szerint biztonságos lehet azon a planétán. Lara nem késlekedhetett. Szüleit nem találta otthon, nemrégen mehettek el dolgozni. Talán ez tűnt a legjobb alkalomnak a szökésre, annak ellenére is, hogy ilyenkor élt igazán a város. Viszont ugyanez a város ilyenkor tartott a legkevésbé az emberektől. Éjszaka őrültség lenne egy embernek garázdálkodni a felsőbbrendűek városában.

Lara megragadta a lehetőséget, és felkereste a hajót. Kapszula járattal csak percekig tartott az út az óriási épületek között, amik túlnyomó többsége a felszín alatt rejtőzött. A bázis forgalma kaotikus volt, és csak úgy nyüzsögtek a különféle fel- és leszálló hajók. Több ezren vizsgálhatták a be- és a kilépőforgalmat, Lara teljesen tanácstalan volt. A hajó közelébe nem kerülhetett, mert többen kiszagolták volna, hogy ő ember. Tudta, hogy képtelen lett volna átverni bárkit is egy hirtelen kitalált hazugsággal. Órák teltek el, míg tétlenül várt, és gondolkodott tisztes távolságból a forgatag közepétől. Felnézett, és egy hirdetőtáblán meglátta a saját képét. Egy ismeretlen alak elhaladt mellette, és megemelte a kalapját, de hála az égnek sietősen tovább haladt. A táblán a neve és a holnapi dátum szerepelt. Az ő beavatásának a dátuma. Viszont a tábla képet váltott, és egy másik fiatal férfi arcképe bontakozott ki a kijelzőn. Neki egy óra múlva volt a beavatása.

Lara várt, és ahogy sejtette, egy óra múlva már tényleg tized annyi mozgolódás sem volt a bázison, mint korábban. Mindenki a beavatási ceremóniát figyelte. A munkát félbehagyták, és a nagy csarnokokhoz siettek, ahol a legtöbben csak kivetítőkről követhették a legfőbb méltóság szertartásos lépéseit. Lara már jó pár szertartást nézett végig. Gusztustalannak és hazugnak gondolta őket egytől egyig, most viszont a lehetőségének tartotta a szabadulásra.

Határozottan végigfutott a hosszú peronon, ahol most egy lélek sem tartózkodott. A hajó kinyílt a kártyájával, és a kulccsal sem volt gond. Josh hagyott itt is egy üzenetet, amiben leírta, hogy mit kell tennie a teljesen automata üzemmódhoz. A hajó kezelése letisztult volt, és egyszerű. A rendszer már csak néhány visszaigazolásra várt az induláshoz, amit Lara késlekedés nélkül megadott. Josh még arra is figyelt, hogy elvágja a kommunikációt a holdvezérléssel, így Larának nem kellett szembesülnie a felségsértés vádjaival a kommunikátorokon keresztül. Az apró hajó a Föld légköréig jelezte, hogy követik, de aztán az üldözők leváltak, és Lara berobbant a földi légkörbe. A bolygó, minden sebe ellenére gyönyörűnek hatott a magasból, akárcsak a Holdról. Lara erőltette a szemét, és a távolból már kivette az elpusztult városok gigászi maradványait. Nappal volt ott, ahová tartott. Nem gondolta, hogy tényleg ilyen könnyen lejuthat a Földre.

– Lara! Lara! – kiabált a holopanel Josh hangján.
– Mi az? – válaszolt idegesen a lány.
– Nem nézted meg a másik videót!
– Azt lent akartam.
– Ne csináld ezt, Lara! Koncentrálj! Mindent elfelejtettél? Szaladj hátra! Találsz hátul ruhát! Vedd fel magadra!
– Mi, hogy?
– Ne vitatkozz, siess, kérlek!

Lara ezt egyáltalán nem így képzelte. Álmaiban mindig Josh csinálta a feladatok oroszlánrészét az ellenállással való nagy találkozásig, ezért ő valójában az oda vezető út legtöbb apróságáról nem is tudott. Elmondta ugyan Josh, de ő képtelen volt odafigyelni rá. Nem tehet róla, hogy technikai részletek világ életében untatták. Ő gyakorlatias ember volt, és most volt az első próbája. Az első próba, ami Josh nélkül csak ügyetlen improvizáció lett volna. Lara aprólékosan kitalálta, hogy fognak az ellenállással találkozni, de valójában csak a képzelete szaladt meg. Órákig tudott mesélni róluk anélkül, hogy bármi valósat is tudott volna az ellenállókról. Lara most a férfire bízta magát, aki elárulta őt, és amilyen gyorsan tudta, magára vette a kompressziós ruhát, aminek volt saját légző készüléke.

– Vedd fel a maszkot, és nyisd ki az ajtót! – utasította tovább Josh. – A plombát erőből kell kitépni! Ezer méterenként dobd ki a gömböket! A ruha ujjába van egy magasságmérő. Szóval a zöldeket hétezer méteren, a pirosokat hatezren, és narancsokat ötezer méteren. Megértetted?
– Igen.
– Nagyon fontos, hogy jól csináld! Az élelmiszert kétezer méteren, te pedig ezer méteren ugorhatsz ki, kivétel ez alól, ha a computer jelez, akkor azonnal ki kell ugranod.

Lara ránézett a magasságmérőjére, először nem értette, hogy pontosan mit mutat, csak néhány másodperc elteltével vált világossá előtte, hogy hétezer méter alá süllyedt a hajó, és ő még nem dobott ki semmit sem. A kapcsolat megszakadt, Josht innentől elvesztette. Lara nem késlekedett, feltépte a furgon méretű raktér ajtaját, és kissé megkésve, de tette, amit egykori kedvese kiadott neki. A csomagok katonásan álltak sorrendben, így Larának még csak gondolkodnia vagy keresgélnie sem kellett. A gömbökkel könnyű dolga volt. A labda méretű golyókat gond nélkül kidobálta ki a gépből, viszont az élelmiszer már nehéz diónak bizonyult. Szidta magát, amiért túl későn próbálta az ajtóhoz vonszolni a nehéz zsákot.

Lara sírva fakadt a kétségbeeséstől, de valami megmagyarázhatatlan erő vitte tovább, és tette a dolgát. Kiugrott a hajóból, s mintha kilőtték volna, úgy kapott fel a légáramlat. Gyorsan távolodott az eddig menedéket jelentő járműtől. Robbanások moraja sértette a fülét, amelyet fájdalmas villanások kísértek a távolból. A földi levegő nem kímélte Larát. Számára sosem tapasztalt erő lökdöste testét, miközben apró rongybabaként zuhant a mélybe. Felnézett és látta, hogy a gömböket lövik, amiket Josh kidobatott vele a hajóról. Az apró labdák immáron az eredeti méretük több százszorosát vették fel. Légvédelmi lövegek tucatjai robbantak fel Lara körül, egyre közelebb és közelebb hozzá. Ernyője kinyílt, és törékeny testét újra a magasba emelte, majd a mélybe rántotta a bolygó gyorsan mozgó levegője.

Rázkódott az ég, és Lara felordított a fájdalomtól. Csípést érzett, de olyan fájdalmasat, amihez még az a pók marása sem volt fogható, ami még gyerekkorában marta meg. Ő akkor elájult, és szülei a legközelebbi kórházba rohantak vele. Most nem volt ideje ezen rágódni, ernyője nem tartott ki tovább. Egyre táguló lyukak ezrei tépázták, míg végül teljesen szertefoszlott az őt emésztő heves tűzben. Egy pillanatra újra az eget látta, és a hajóját a távolban. Mintha valami vákuum szívta volna magába. A levegő felizzott körülötte, majd a több tonnányi fém szétporladt, akár egy papír guriga az acélkohóban. Lassú szellő hordta el a hátramaradt füstöt, míg végül semmi nem maradt belőle. A látvány elképesztő volt, de mégsem tudta kiverni Lara fejéből azt a tényt, hogy immáron zuhan a Föld felé, és ötlete sem volt, mit kellene tennie.

– Viszlát Josh! – suttogta maga elé, miközben felkészült a legrosszabbra.

Azt hitte, hogy így éri utol a végzete, de szinte az utolsó pillanatban nyílt ki a tartalék ernyője, és két monstrum toronyház között találta magát, ahol veszetten rángatnia kellett a zsinórokat, hogy ne szálljon bele valamelyik épület romjaiba. Pörgött-forgott a zabolátlan ernyővel, fogalma sem volt arról, hogy sikerült lefékeznie, de a földet érés nem sikerült olyan tragikusra. A különleges szkafander és a ruganyos, fémes felület, aminek a tetején elterült, kellően tompította a becsapódás erejét, így megúszta komolyabb sérülések nélkül.

Lara körülnézett, és úgy ítélte meg, hogy egy parkolóban lehetett. Most először láthatta a saját szemével a bolygót, és ez minden hibája ellenére könnyet csalt a szemébe. Akárhogy is kereste, kupolának nyoma sem volt. Túl világos, túl meleg és élettel volt teli a környék. Madarakat látott a gomolyfelhőkkel övezett kék égen. Rikácsolva vonultak el fölötte, miközben a közeli épület lábánál egy patak csörgedezett. A romok és a beton nagy részét, már visszafoglalta magának a természet, de így is feltűnt neki néhány ösvény, ami túl rendezett és letisztult volt.

Nem maradt több ideje bámészkodni. Tudta, hogy veszélyben van, és mihamarabb menedéket kell találnia. Emlékezete szerint egy jármű teteje lehetett, ami felfogta a becsapódás erejét. Mozgolódást hallott a közeli romok felől. Lara, amilyen gyorsan csak tudta, levágta a zsinórjait, és levetette magát a behorpadt tetőről. Megpróbált felállni, de lábát elhagyta az erő, és kibicsaklott alatta. Lara begurult a furgon alá, ami a lapos kerekei ellenére is eléggé magas volt ahhoz, hogy be tudjon alá mászni. Csattogó hangokat hallott, majd emberi lábak jelentek meg körülötte.

Lara gyomra háborgott, majd öklendezni kezdett. Szörnyű bűz keveredett csatorna szaggal. Teljes teste lúdbőrözött, majd lassan elindult, és egyre inkább fordult körülötte a világ, míg ki nem szúrt egy távoli pontot, amire összpontosítani próbált. Lara arra gondolt, hogy nem is szabadna éreznie ezeket a szagokat. Korábban fel sem fogta, de most automatikusan a bal lábához nyúlt. Kezét vér áztatta, tudta, mit jelent ez. Megfertőződött ő is, már biztosan nem élhet emberként, hacsak, mint a servik, ő is immunis a spórákra. Viszont ez csak igen kevesek kiváltsága, sokak szerint inkább átka volt. Lara ezt nem tudhatta biztosan, viszont erre a tudása szerint kevesebb, mint egy ezrelék esély lehetett, így nem is ringatta magát feleslegesen tévhitekbe.

A lények szimatoltak a környéken, mintha tudták volna, hogy körülbelül merre lehet. Több mint húsz percet álltak egymáshoz szoros közelségben teljesen szótlanul a parkolóban, mire megunták, és magára hagyták Larát.

Lara, miután meggyőződött arról, hogy már előjöhet, erőt vett magán, és feltápászkodott. Lába iszonyúan fájt, próbált a romok takarásban mozogni, de ez a legtöbb helyen nehézkesnek bizonyult. Olyan részek is feltűntek a valóságban, ami a műholdképeken teljesen másképpen festettek. Ők fedezékkel számoltak végig az útvonalon, de Larának hamar be kellett látnia, hogy ez szinte lehetetlen. A csatornafedelek mind le voltak hegesztve, amit talán Josh megoldhatott volna, de ő biztosan nem. A dombok, amiknek méteresnek kellett volna lenniük a képek alapján, rendre csak néhány centisnek bizonyultak. Talán, ha kúszott volna, lett volna némi esélye, de ahogy ismét körbe nézett, be kellett látnia, hogy ez most számára lehetetlen. Több ezer lakás ablaka nézett le az útra, a legtöbben keret sem volt benne, de Lara megesküdött volna, hogy jónéhány ablak bezárult, vagy éppen kinyílt, míg ő a lába elé figyelt. Képtelen lett volna kúszva megtenni az utat, és mire is menne vele. Talán akkor is kiszúrnák, és jót szórakoznának rajta ezek a valamik. Lara úgy érezte, majd felgyullad, ezért levette a szkafanderét.

Törődötten tapasztalta, hogy az erek kidagadtak a kezén és a lábán, és vastag fekete vonalakkal rajzolták teli sápadt a bőrét. Olvasott a spórák hatásáról. Nem értette ugyan, miként faragnak az emberből egy másik élőlényt, de amit tapasztalt, arról biztosan tudta, hogy a visszafordíthatatlan folyamat része, aminek hatására elveszti minden emberségét. A földi levegő szinte égette a tüdejét, de olyan régóta vágyott már erre, hogy talán ez zavarta most a legkevésbé. Gyönyörű, napos idő volt. Pont olyan, amiről mindig is álmodott. A közeli fás liget csak pár száz méterre lehetett tőle, míg az ellenállás feltételezett központjáig még körülbelül két kilométernyi városi szakasz lehetett hátra. A lágy szélben lengedező, sűrűn nőt fák magasztos koronái szinte hívogatták. Felelőtlenül kilépett a fénybe. Élvezte, ahogy a nap apró sugarai a bőrét nyaldossák.

A távolban megjelent két alak, akik követték őt. Lara gyorsított, az alakok is hasonlóképpen tettek. Lara eljutott a ligetbe, ekkorra már közel fél tucat lény loholt a nyomában. A lények mind félmeztelen, vékony, kopasz alakok voltak. Többségük toprongyosan közeledett, de akadt egy alak a többi közt, aki mintha valódi ember lett volna. Szerszám volt nála, és a ruhái is mintha új vagy frissen mosott munkásruhák lettek volna. Lara tudta, hogy már ő sem ember. Vastag fekete erek ölelték körbe az ő nyakát is, akár csak a többiekét. Lara lábai elnehezültek. Szédülni kezdett és szája sarkán keserű, fekete vér folyt le. Lara egy fa tövében rogyott le a földre. Becsukta a szemét, és elképzelte, ahogy a szerszámos alak véget vet a szenvedéseinek, de nem így történt. Csattanást hallott, majd újabb alakok jelentek meg körülötte. Ezek egytől-egyig szkafanderben állak előtte. Testük egyetlen négyzetcentiméterét sem érhette napfény.

– Vámpírok! – nyögte ki Lara.

A szkafanderes alakok fegyverekkel lőtték agyon a félmeztelen lényeket, akik valaha emberek lehettek. A lények eddigi lassúsága tovatűnt, és halálosnak látszó sebeik ellenére is gyorsan és gyilkosan mozogtak támadóik között, végzetes sérüléseket osztva. A vámpírok különböző távolsági fegyverekkel lőtték a lényeket, de azok nem könnyen adták meg magukat. Egy alak, akinek a fél feje leszakadt egy óriási energia nyalábtól, de ő még ez után kettészakította támadója testét, és következő ellenfelére vetette magát. Lara vékony alakokat látott óvatosan szivárogni a környékről. Szemükben tűz égett. Lara ezt akkor még nem tudta, nem tűz volt az, hanem valami sokkal rosszabb, egy egész másik világ. A legtöbben tisztes távolságból figyeltek, eszük ágában sem volt részt venni a csete-patéban.

Kard hasított ketté egy csont és bőr alakot, akinek a feje Lara kezébe hullott. Szája száraz volt, talán már napok óta nem ihatott semmit sem. Fekete, sűrű vére azonnal megalvadt. Bőrét sebhelyek, kelések és szúrásnyomok tarkították, viszont a szeme volt a legfurcsább. Az aranyszínű szem saját életet élt. Lara csak néhány pillanatra nézett bele a fennakadt szempárba, de amit látott, az teljesen megbabonázta. Apró, de éles képek villantak fel benne, amik mozgásba lendültek és kínzó vágyat gyújtottak a lányban. A szem, mintha filmet vetített volna, és egyre csak azt kérdezte tőle: Na, mikor csatlakozol? Kapcsolódsz a nagy egészhez?

Lara erővel kényszerítette magát, hogy levegye a tekintetét a szempárról, ami már annyi mindent elárult erről a fajról, hogy kedve lett volna sírva fakadni. Valahogy azt érezte, hogy minden rendben lesz, és ez a változás nem az élete végét, sőt sokkal inkább az élete kezdetét jelenti. Lara kiverte ezt a túlzottan ragadós gondolatot a fejéből, és a vámpírok harcára összpontosított. A vérszopók derekasan harcoltak, és a távolsági fegyvereiknek és gyors mozgásuknak köszönhetően erőfölénybe kerültek.

Nem sokkal ezután gránát csapódott néhány vámpír és pár életveszélyes sérülést beszerző földi lény közé. Mindenki ott maradt, senki sem élte túl, leszámítva azt a földit, aki egyenruhában közeledett Lara felé. Ő valahogy mindenkinél erősebbnek bizonyult. Két vámpír tartotta folyamatos tűz alatt, de az alak elkerülte szinte az összes töltényt és energianyalábot. Gyorsan mozgott, a vámpírok nehezen tudták követni. Ereje felért tíz másikéval. Lara ekkor látta, hogy a vámpír faj mentőakciója már nem lehet sikeres. A három megmaradt vámpírból kettőnek már átszakadt a szkafandere, és az a lény mintha előre ismerte volna az ellenfelei minden mozdulatát.

Két repülőgép jelent meg az égen. Lara egyre homályosabban látott, de ahogy ki tudta venni, egyik sem a vámpír nemzeté lehetett. Egyenruhás alakok jelentek meg, akik száz méteres ugrással teremtek a harcolók körül. Fegyvereket tartottak a kezükben, de nem avatkoztak a harcba. Ők valamiféle kommandósok lehettek, mindnyájan fedetlen fővel állták a napfényt, tehát földiek voltak, de valaki, vagy valami irányította őket, hiszen fegyelmezetten várakoztak. Nem úgy, ahogy a korábbi lények. Fajtársuknak szurkoltak, aki két vámpír ellen tartotta magát. Játszi könnyedséggel szökkent el a vámpírok közelharci fegyverei elől. A gyilkos szúrások és csapások rendre csak pár centivel vétették el a lény vaskos nyakát, amit a katonák rezzenéstelen arccal figyeltek.

A harc kiélesedett, a sérült vámpír lehajolt egy végzetes ütés elől, amit a földi, a már régóta kezében lévő nehéz acélszerszámmal hajtott végre. Majd előre szúrt, és a tompa fémpofa puffant a szkafanderen. A ruha állta a csapást, viszont a vámpír métereket repült a levegőben, és nekicsapódott az egyik katonának. Az alak karba tett kézzel nézte végig, ahogy a sérült vámpír lepattan róla, majd belerúgott, aki erre a társának csapódott. Ő lehetett a vámpírok vezére, fél kézzel vette le a tehetetlenül felé szálló száz kilós testet, és úgy fordította, hogy társa lábra állhasson végre. Mindeközben elkerült egy végzetes csapást ellenfelétől, és felsértette pengéjével annak bőrét. Az alak felordított. Lara most először hallotta a földiek félelmetes hangját. Már értette, miért félnek annyira a vámpírok a földiektől. Már látta, hogy semmi esélyük sincsen ellenük. Talán az ellenállás nem is létezik, vagy csak átverés az egész, és apjának és a társaságnak igaza volt. De ez már nem számít. És ekkor hirtelen vége szakadt a harcnak.

A vámpír, aki eddig sérülés nélkül megúszta a dolgot, valami hihetetlent vitt véghez. Lara fel sem fogta, mi történhetett pontosan, mert annyira gyorsan történt. Egyrészt a sérült vámpír szkafandere még jobban felszakadt, és vér áztatta annak derekát és lábát. Az alak feléje imbolygott, és sisakját lazítgatta az árnyékban. Másrészt viszont a munkaruhás tag feje a porba hullott, pedig eddig eléggé öntelten dacolt a két vámpírral. A katonák fegyvereiket a vámpírra emelték, de egyik sem lőtt vagy támadott. Lara nem hallotta, mit mondott a vámpír a földieknek, de látszólag valamivel sakkban tartotta őket.

– Lara! Ne menj vele! – szólt a sérült alak, aki lerogyott elé.
– Josh, te vagy az? De hát hogyan? Mit keresel itt? – csodálkozott Lara.
– Ne menj vele! Könyörgök – mondta könnybe lábadt szemel Josh.
– Miről beszélsz, Josh? Én már nem vagyok ember.
– Szeretlek! Bocsáss meg nekem! Elkéstünk! – hadarta a fiú. – Meg fog halni a pici! – simította végig Lara hasát aggódva.
– Együtt fogunk meghalni – csókolta egykori párját Lara. – Harapj meg, kérlek.

Josh viszonozta a csókot, majd körbe nézett. Egy tucat idegen technológiájú fegyverrel nézett farkasszemet, és csak egyetlen vámpír tartotta vissza ezt a falkányi szuperkatonát a gyilkolástól.

A vámpír magabiztosan állt a földiek gyűrűjében, majd odalépett a párhoz.

– Most már, ha kienyelegtétek magatokat, mehetnénk – mondta némi dorgálással a hangjában.
Lara nem ismerte fel az alak hangját, és fogalma sem lehetett arról, hogy ki az.
– Ne menj vele! – suttogta Josh.
– Miért? – nyögte Lara, miközben azon gondolkodott, hogy tehetne ő egyáltalán bármit.
– Csak a véred kell nekik! Egyezséget kötöttek a földiekkel. Tudod, a spóráktól erősebbek leszünk, és a napfény sem árthat többé. El akarják vinni a vírust a Holdra.
– Szeretlek, és ne haragudj!

Amint ezt kimondta Josh, belemélyesztette Lara nyakába a metszőfogait. A másik vámpír ezt észrevette. Nem teketóriázott, szétlőtte Josh fejét, majd odalépett a lányhoz, és beadott neki valamit, amitől Lara azonnal elvesztette az eszméletét.

***

– Meghozta, katona?
– Igen, professzor úr. Az alany készen áll. A vírus a testében van és még gyenge, akár a ma született bárány.

Előző oldal Roberto
Vélemények a műről (eddig 5 db)