X.LFP.Vámpírok - V-Empire

A jövő útjai / Novellák (25 katt) Hugo Saulus
  2020.03.14.

Nevezés a X. Lidércfény pályázatra

Harminchárom éves voltam, az utolsó földi munkahelyemen dolgoztam – ezt akkor még nem tudtam –, amikor az általam ismert világ kezdett eltűnni. 2024-et írtunk. Istenem, mennyire fontosnak tartottuk az időt, pontosabban szólva mindazt, amit az ember addig létrehozott. Klímakatasztrófa közeledett, de olyan gyorsan, ahogy egy hurrikánról is pontosan megjósolták, mikor és honnan indul, merre fog tartani, csak éppen nyolcmilliárd embernek nem állt rendelkezésre annyi pince vagy iskolaépület, ahol mindenki meghúzhatta volna magát, remegő szívvel várva, hogy a forgószél elvonuljon.

Tudtuk, hogy a vég gyors léptekkel közeledik, éreztük a sokakat megviselő, változékony időjárásból, az újonnan felbukkanó járványokból, amelyek az utolsó döfést adták az összerogyó egészségügyi rendszereknek. Idős és fiatal, férfi és nő ugyanattól félt, hogy megöregszik az utolsó generáció, az X, amelyik már nem kapott nyugdíjat az államtól, az öngondoskodás pedig gyerekcipőben járt, és nekik várhatóan már unokáik sem születnek, vagy ha igen, többnyire az állam által nyújtott jelentős pénzügyi segítség ígérete nyomta a legtöbbet a latban, nem pedig a természetes szaporodási ösztön. A szerelem is átalakult, az én generációm, a Z racionálisabban állt a kérdéshez, mert a nők önállóbbak lehettek, és legalább harmincéves korunkig abban az illúzióban élhettünk, hogy sorsunkat nem a mellettünk lehorgonyzó férfi anyagi helyzete fogja meghatározni.

Közgazdászként végeztem az egyetemen, és szerettem volna egy nyugodt, kiszámítható állást, ezért emberi erőforrások szakon tanultam, és a call centerek világára specializálódtam. Diákkoromban magam is dolgoztam telefonos ügyfélszolgálaton, és képességeimnek köszönhetően gyorsan átláttam ezt a területet. Mivel a cégek igen kevés erőforrást biztosítottak az alkalmazottaik rekreációjára, gyors volt a fluktuáció, viszont ha valaki hosszú ideig maradt a cég kötelékében, jó katonává vált, akinek lojalitására gondosan ügyeltünk. Az anyagi elismerés mellett a kiégés ellen is tennünk kell, így elvégeztem egy coach-képzést, hogy annál hatékonyabban segíthessek. Ezzel óriási fába vágtam a fejszémet, és szükségem volt egy asszisztensre. Egy fiatal, képezhető társra gondoltam, akit sikeresen ki is választottam. Zoé az első munkanapjain még lelkesnek tűnt, olyannak, aki rögvest elköteleződött a közös feladatokra, túlságosan együttműködően viselkedett, a sok új inger ellenére. Aki először dolgozik multinacionális nagyvállalatnál, hasonlóan kulturális sokk éri, mintha egy idegen országot készült volna felfedezni. Örömünk nem tartott sokáig. Szörnyű hetek következtek. Mintha Zoé nem lett volna ott velem, az irodában, gyakran elvonult a call center számára fenntartott pihenőszobába, és a mobilját nyomkodta, vagy hosszan meredt a képernyőre. Ezt szóvá is tettem egy pénteki napon. Ahogy kihívó pillantásokkal visszanézett rám, abban minden benne volt, a sodródó generáció – ennek volt tagja Matilda – minden látszólagos szemtelensége, megbízhatatlansága, nemtörődömsége, ugyanakkor a túlérzékenység, amit a szüleik okoztak nekik az elkényeztetéssel, és a szinte romboló őszinteség is, amitől, bevallom, nagyon féltem. Azokban az időkben a generációk harca világok harcává alakult. Az Alfák mindent máshogy akartak csinálni, ahogy elődjeik tették.

– Nézd, Mihaéla – mondta Zoé, de nem rám, hanem a termoszára meredt, amiből fél literes adagokban itta a kávéját, és két ujjal ide-oda forgatta az asztalon. Egy darabig én is azt szuggeráltam, mert tényleg tartottam attól, amit válaszol. Éreztem, hogy hatással lesz rám, az addigi kényelmes életemre, és a kissé egysíkú gondolkodásomra. Mentálisan mindig is koraérettnek számítottam, és időnként úgy éreztem, hogy a testemben egy idős lélek lakik. – Vagyis… te tényleg nem veszed észre, ami körülöttünk zajlik? Ennyire elvakít a magas fizetés, a jó ruhák, amiket gondosan összeválogatva viselsz, a táskáid, a cipők, az autód? Én… tudom, hogy semmi közöm hozzá, de mégis! Az ég szerelmére, ébredj már fel!

Megdöbbenve bámultam frissen felvett asszisztensemre. Hogyan nem láttam, hogy ki ő valójában? Dühös lettem, és a növekvő kortizolszinttől szorongás tört rám. Úgy éreztem, leiskolázott, de mégsem nekem szólt a monológja, én csak az utolsó szem lehettem a láncban, akire mindent ráborított.

– Ha arra gondolsz, hogy a ruháimat – ennél a szónál a vállamnál mindkét oldalon belecsíptem a blúzomba és megemeltem, majd elengedtem a szép, fényes, ráadásul elég drága anyagot – tízéves malajziai kisgyerekek varrják a föld alatt, egy bunkerben, akkor elérted a célodat, mert borzalmas lelkiismeret furdalásom támadt! – Megfogtam a homlokomat, majd a kezemen kezdtem nyomogatni a stresszt csökkentő pontokat. – Ezek szerint én vagyok a problémád, vagy csak szimplán bal lábbal keltél, egyébként is érzékeny vagy a frontokra, alapjában véve pedig – itt a nyomatékosság kedvéért Zoé felé böktem a mutatóujjammal – nyilván utálod ezt a falanszterszerű világot, amiben dolgozunk és élünk, jól értettem?

Zoé összeszorított szájjal hallgatott, de sokkal rosszabbnak éreztem, hogy nem is nézett rám. Sírt. Mire nagy nehezen megszólalt, hosszú percek teltek el. Annyi tennivalóm volt még aznap! Fel tudtam volna robbanni az idegességtől. Elfogott az érzés, hogy felpattanok, kisietek a tárgyalóból, amit azért foglaltam le délutánra, hogy alaposan átbeszéljük a jövő heti teendőket. A fluktuáció több osztályon is beindult, fel kellett vennünk egy sereg informatikai szakembert, mérnököt, kontrollereket, és mivel az új emberek is egyre növekvő arányban léptek ki a próbaidő alatt, ennek okát is ki kellett derítenem egy speciális kilépő interjú-kérdéssor megszerkesztésével, majd rám várt az adatok kiértékelése, amit nem bízhattam egy friss diplomás újoncra. Egyébként, ha valakit, akkor engem nagyon is érdekelt a világ sorsa. Szelektíven gyűjtöttem a hulladékot, elektromos autóval közlekedtem, ahol tudtam, leszámoltam a műanyaggal. Épp egy újrahasznosított papírból készített bútor beszerzésén gondolkodtam. Azt is szerettem volna, ha a cégünknél, amire tulajdonosi szemlélettel tekintettem, dolgozóinkat jó érzéssel tölti el az elért eredmények, ha a különböző mutatók segítségével be tudjuk bizonyítani, hogy hatékonyan működünk, ezáltal növekszik a piaci részesedésünk, emelhetjük a béreket, és a közelgő érettségi találkozón, amire nagyon készültem, elmondhatom, hogy az egyetem elvégzése óta, ugyanannál a cégnél egyre fontosabb feladatokkal bíznak meg a feletteseim…

Istenem, hogy ennek mennyire nem volt már jelentősége 2201-ben, és mégis, milyen sokszor gondoltam végig újra meg újra. Több mint 177 évvel később nem voltak cégek, a szó klasszikus értelmében. Terraformáló ügynökségek, telepeseket tömörítő holdbázisok, civilizációs hivatalok működtek gondosan megalkotott szabályzatok és engedélyek alapján. De akkor, amikor annyira hirtelen megváltozott bennem minden – a szemléletem, a jövőképem, és apránként a személyiségem is változásnak indult -, azt éreztem, hogy egyszerre lettem áldozata földrengésnek, cunaminak és zuhantam le a világ legmagasabb hegycsúcsáról egyenesen a Mariana-árokba. tagadhatatlan, hogy átéreztem Zoé aggodalmát és a klímadepressziót, hiszen csak egy generáció különbség volt közöttünk.

Zoé is pontosan látta, milyen hatással van rám az, amiről az elkövetkező negyedórában beszélgettünk. Ahogy kisírt szemmel rám nézett, majd megfogta és megszorította a kezem, ami hideg és nyirkos volt, hagytam, hogy magával ragadjon a sodródó generáció egész elfojtott szenvedélye, azoké, akik addig megosztással tolták el maguktól az érzelmek átélését és narcisztikusnak tartották őket a sok szelfizéstől, holott a diszlájkokat az elutasítással azonosították, és mélységes depressziót okozott nekik. Láttam Zoé csuklóján a vagdosások okozta hegeket. Úgy sorakoztak egymás mellett, mint ahogy valaki a börtönben strigulákat vés a falra, hogy jelölje a rászabott időt, és nyomot hagyjon maga után. Behunytam a szemem, de nem tudtam késleltetni a kicsorduló könnyeket.

– Eljössz velem, Mihaéla? – Zoé felemelte összekulcsolódó kezeinket és megszorította. – Nagyon sokat jelentene számunkra. Ez, ami itt körülvesz, a halál. Mindannak a vége, amiről azt hittük, hogy az emberiség számára az életet jelenti. A profit, az eredmények, a növekvő részesedés…A sok közgazdasági blabla, amiről még papírt is kaptunk az egyetemen. Figyelj rám! Meg fogjuk változtatni a világot! Az emberek boldogok lesznek, mert mindenkinek lesz hol lakni és önellátóan fogunk élni, a felesleget elcseréljük egymással, magunk varrjuk a ruháinkat! Egy gyönyörű, új világ vár ránk! Meghívlak a büfében egy zöld kávéra, ne ellenkezz, ideje megkóstolnod, akkor is, ha koffeinista vagy, és utána eljössz velem az esti tüntetésre, ahol megismerheted a barátaimat! Olyan régóta tervezzük, hogy megdöntjük ezt a nyomorult rendszert!
– Megírom a felmondásodat, Zoé. – Összeszedtem magam, kihúztam a kezem a szorításból, felálltam és elindultam kifelé. Nem adhattam fel mindent az összekuszálódott érzelmeim miatt.
– Kérlek, várj meg itt, amíg mindent elkészítek…
– Nincs szükségem újabb papírokra, Mihaéla. – Zoé maga elé húzta a mobilját és bősz lapozgatásba kezdett. – Nyugodtan tartsd meg magadnak. Sehol nem fogják többé kérni tőlem.

Olyan erővel hatottak rám a szavai, hogy hétvégén és még napokig egyfolytában rágódtam rajtuk. De mások előtt úgy tettem, mintha nem értettem volna vele egyet. Miről beszélhetett pontosan? Nagyon is kíváncsi voltam erre, csakhogy rengeteg más emberért tartoztam felelősséggel. Nem hagyhattam ott a céget egyik napról a másikra. Kiveszek néhány nap szabadságot, gondoltam, és elmegyek masszázsra, amit hetek óta terveztem. Beiktatok egy beauty-napot és pár óra múlva kutya bajom sem lesz. A feladataim lehetővé tették – influenzajárvány miatt sokan hiányoztak a munkából, így a segítő beszélgetéseket későbbre halasztottam –, hogy utána még egy darabig home office-ba kérjem magam. Amíg otthonról dolgoztam, több időt szakítottam arra, hogy híreket nézzek, és valóban, egy addig nem látott, világméretű folyamat indult el, aminek egyszerűen képtelenség volt megjósolni a végét. A káosz szó kevés lett volna leírni mindazt, ami az elkövetkező hónapokban végigsöpört addig jól ismert világunkon. Országunkban soha nem érzékelt egységbe tömörültek a sodródó generáció fiatalja, azok, akik 2000 után születtek. Az utolsó nyugodt napok azok lettek, amiket otthon töltöttem. Igaz, utólag visszagondolva túlságosan szép volt minden ahhoz, hogy igaz legyen. Azokban a napokban még szilárdan hittem benne, hogy összeszedem magam, átgondolom az ütemterveket és amint visszatérek az irodába, belevetem magam a munkába.

Nem így történt. Alighogy reggel odaértem a headoffice-hoz, a tömegközlekedés fokozatosan leállt, a buszok és a villamosok két megálló között várakozva torlaszolták el a rendes haladás lehetőségét, mint később kiderült, a város főbb csomópontjain biciklis csoportok képeztek akadályt, és az áramellátás is szünetelt, hála a hackereknek. A gyalogosok egy része csatlakozott a ciklámen színű overallba öltözött, szájmaszkos fiatalokhoz, akik transzparenseket feszítettek ki a házfalakra, és hiába futottak utánuk vagy állták el útjukat a tévés, rádiós riporterek, újságírók, környezetvédő kemikáliákkal fújták le őket, ami ellen ők maguk védve voltak, így hajuk szála sem görbült. Mentek tovább a dolgukra, elfoglalni a különböző médiumok székházait, a szerkesztőségeket, és közben több platformon – a föld mélyéről vagy a levegőben – közvetítették interneten az eseményeket. Emlékszem, álltam kosztümben és körömcipőben a munkahelyemhez közeli utcák egyikében és azon aggódtam, nehogy kilyukadjon a harisnyám. Akkor még ettől rettegtem a legjobban.

Egy kapualjba húzódtam, amíg kitalálom, mit tehetek. A névtáblákat nézegettem a kaputelefonon, találgattam, hogy végszükség esetén kihez tudok felcsöngetni. Egy-két perc telt el, majd minden elsötétült.

Kinyitottam a szemem. Tompa fények vettek körül, míg egy ágyon feküdtem. Piros, gondoltam, én pedig Mihaéla Mayer vagyok. Mélyvörös kórházi hálóinget viseltem. Talán megsérültem, de hol is voltam utoljára? Mindegy. Eddig minden rendben, örülhetek, mert visszanyertem a tudatomat. Kiszáradt a szám, megpróbáltam kinyitni, ami nehézkesen ment. Hány óra van? – ez volt a következő kérdés, ami eszembe jutott. Rögtön felelt rá egy újabb, majd egy következő gondolatfoszlány: „…miért annyira érdekes ez? Mit akarsz folyton az idővel?”

Léptek zaját hallottam. Előbb az egyik, majd a másik oldalra fordítottam a fejem, és halkan felkiáltottam, mert ezer tűszúrást éreztem a halántékomban. Akik eddig csak közeledtek, odaértek a szobához, vagy helyiséghez, ahol kényszerűen tartózkodtam, és csipogó, majd kattanó hangokkal kinyitották az ajtót. Többen voltak, négyen vagy öten. Körém álltak, fölém hajoltak, és ettől furcsa szagokat éreztem, nem kifejezetten a leheletük okozta, hanem a testükből áradt. Később még sokszor éreztem ugyanezt, amikor a mi fajtánk tagjai erről ismerték meg egymást.

– Mihaéla Mayer. Harmincéves, munkaügyi vezető.

Kioldották a végtagjaimat, utólag érzékeltem, hogy lézer csukló- és bokapereccel voltam lekötözve. Felültem, de még mindig nem érzékeltem teljes mértékben új ismerőseimet.

– Nem munkaügyi vezető vagyok. – Megmozgattam az ujjaimat és a nyakszirtemet nyomkodtam. – Hanem senior HR-specialista.
– Nekünk úgy is megfelelő lesz. – Az egyik orvos fölém tartotta a tablet nagyságú eszközt, amiből az előbb az adataimat olvasta fel. – Van fémbeültetés a testében vagy intim helyen viselt piercing?
– Ez valami kormányzati ügy? – A többiek két oldalról segítettek, hogy lemásszak az ágyról. – Nem vettem részt a tüntetésekben, nem vagyok anarchista.
– Tudjuk, Mihaéla. – Ha a legmagasabb idegen beszélt, nyugalmat éreztem, és önkéntelenül mosoly jelent meg az arcomon. – Éppen ezért van szükségünk önre.

Átvittek egy másik helyiségbe, és míg odaértünk, azt mondták, semmiben nem korlátoznak, de az együttműködésemet kérik. Beleegyeztem, mert tényleg nem láttam rajtuk ellenséges szándékot. Akkor még megmagyarázhatatlan okból még biztonságban is éreztem magam velük, titkos kísérőimről mindösszesen annyit tudtam, amennyi a köpenyük hajtókáján volt olvasható: a V-Empire nevű cég alkalmazottai. Nem volt időm, hogy elgondolkodjam azon, találkoztam-e már a nevükkel.

A következő helyszínen alapos vizsgálatoknak vetettek alá. Vért vettek tőlem, vizeletmintát adtam, analízist végeztek a hajam és a bőröm állapotából. Az MR szerint semmi komolyabb góc vagy a normálistól való eltérés nem volt a szervezetemben.

A vizsgálóasztalon ültem, a többiek kimentek a szobából, csak dr. Lendman maradt bent. Furcsa érzés fogott el, ahogy rám nézett és szinte hipnotizált a tekintete. Szabályos mandulavágású szeme volt, jeges és acélszürke tekintet, amitől olyan érzésem támadt, hogy valamit titkol vagy rejteget. Ehhez társult az előbbi furcsa biztonságérzet. Mi baja lehet az embernek egy jól felszerelt kórházban?

– Mégis találtak valamit a vizsgálatok során? – Igyekeztem udvariasan érdeklődni, de leintett.
– Ön tökéletes állapotban van, Mihaéla. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy itt üdvözölhetjük. – Dr. Lendman az ablakhoz sétált és a fölötte lévő tokból lehúzta a vászon sötétítőt. – Kérem, tekintse meg ajánlatunkat.

A vásznon egy vetítés indult el. Dr. Lendman elmagyarázta, hogyan lehetetlenül el rohamléptekben a földi élet, és változik meg minden gyökeresen az elkövetkező néhány évben. Nem marad más, mint az emberiség kirajzása a Naprendszer más bolygóira, később az azon túli világra. Ehhez viszont át kell alakulnunk, pontosabban szólva le kell vetnünk emberi formánkból azt, ami akadályoz bennünket a telepessé válásban.

– A látást fel kell készíteni a különböző káros sugárzás elviselésére, ahogy a bőrt is, ez utóbbit teljes mértékben szőrteleníteni kell – mondta dr. Lendman. – Kisebb tüdőre, lassúbb szívre van szükségünk. Ugyanakkor hosszabb és karcsúbb végtagokra, hogy még könnyebb legyen gravitáció nélkül közlekednünk. Megnyújtott fejforma, ritkább fogazat, és olyan szem, amelybe nanokamerát építünk. A felvételek feldolgozása és az információk kigyűjtése az erre alkalmas agyban történik. – Lendman észbontó mosolyt küldött felém. – Küzdött valaha premenstruációs szindrómával?

Mellbevágott a kérdés. Ahogy egy nőt fájdalmasan és sokszor kínosan érint bármi, ami a nemspecifikus.

– Ami azt illeti, igen. – Végül is egy orvossal beszélgetek, gondoltam. – Olyankor idegesebb vagyok az átlagosnál, pedig egész jól tudom magam türtőztetni stresszhelyzetekben. Tudja, folyton emberekkel vagyok körülvéve, és így megtanultam másokat elviselni akkor is, ha épp nincs kedvem hozzájuk. – Attól a gyomromig hatoló pillantástól, amit a válaszomra kaptam, összeugrott a gyomrom. Biztos lehettem benne, hogy az orvosok valamit akarnak tőlem, lehet, hogy felajánlanak valamiféle osztályvezetői állást, esetleg külföldi kiküldetést? Majdnem százszázalékosra vettem, hogy ittlétemnek kormányzati oka van. Meglátjuk, hogy kapcsolódik ehhez a nőiségemet firtató kérdés. Büszkeséggel töltött volna el, ha végre a legmagasabb szinten értékelték a humán erőforrás területén végzett munkámat. Erősen rejtett nárcizmusom azt súgta, igenis büszke lehetek magamra. Az értékelési rendszerből, amit kidolgoztam, könyvet terveztem, csak még nem jutott időm arra, hogy tüzetesen átgondoljam a tartalmát. Esetleg majd felvetem nekik, ha úgy jön ki a lépés…
– Mi itt a V-Empire Zrt.-nél az emberiség jövőjén dolgozunk. Például a Hold krátereinek belseje alkalmas lehet a terraformálásra. Egy külső bunker arra az esetre, ha a Föld totális mértékben élhetetlenné válik. – Dr. Lendman vizet töltött az előttünk álló poharakba és egy-egy pezsgőtablettát dobott bele, ami borzasztó sötétpirosan oldódott fel. – Képzelje, az első kolóniákat már létrehoztuk a Holdon. Extrém körülményeknek kellett megfelelnünk, mint a légkör hiánya és a gyakori meteorbecsapódások. Kiváló terepnek bizonyult, ahol a maximumot nyújtottuk a betelepítési tevékenység során. Mindenki, aki ott dolgozik, önként egyezett bele a részvételbe.
– Miről van szó egészen pontosan? – Nem mintha türelmetlen lettem volna, egyszerűen kibukott belőlem a kérdés. Hihetetlenül lenyűgözött és elzsongított, ahogy az orvos beszélt hozzám. Lelassult körülöttünk az idő, és a tér kitágult. A Holdon élni, de nem emberként? Kizárt dolognak tartottam, hogy tudatmódosító szert juttattak volna a bőröm alá. Végignéztem a vérvételt és akkor még feszülten figyeltem, amikor megvizsgáltak…
– Szeretnénk ajánlani önnek egy lehetőséget. Ahhoz, hogy értse, miről van szó, be kell lépni a kötelékünkbe. Ez egy olyan döntés, ami végtelen lehetőséget tartogat magában, és azt kell mondjam, örök életre szól. Igya ezt meg. – Az orvos finoman elém lökte az egyik poharat, míg a másikat ő vette el. – Egészségünkre – mondta, és az övét az enyémhez koccintotta, majd egy hajtásra kiitta. Foga rózsaszínesre színeződött. Szőke, oldalt felnyírt, felül hosszúra hagyott hajviseletével és kivillanó szemfogával úgy nézett ki, mint egy anime-figura. Megittam a magamét, amiben enyhe fémes ízt éreztem, és nyelvemmel letisztogattam a fogsorom.
– Mennyire érzi biztosnak a jövőjét nőként itt a Földön, Mihaéla?
– Én – kezdtem, de nem bírtam végig mondani. Ha valami drogot itattak meg velem, akkor minden jel arra mutatott, hogy hatni kezdett. – Mit akar kiszedni belőlem, hogy akarok-e gyereket?
– Igen, mondjon el mindent, amit érez a feltett kérdéssel kapcsolatban. – Lendman megfogta a karomat és finoman megsimogatta az ujjaival. Gyengédsége ellenére tisztában voltam vele, hogy valójában sokkal erősebb nálam, és bármire rákényszeríthet, ha úgy tartja kedve. – Ott tartottunk, hogy menstruáció előtt feszültebben viselkedik. Egyéb tünet? Haspuffadás, a szükségesnél több élelmiszer elfogyasztása? Mellfeszülés, mindennek tetejébe elhúzódó lehangoltság? Álmatlanság?

Könnybe lábadt szemmel bólogattam. ha lettek volna bűneim, bizonyára azokat is bevallom az orvosnak. Ki vagy te, kérdeztem magamban, és miért faggatsz, amikor mindent tudsz rólam?

– Fájdalommal szülsz magzatokat, ahogy a Biblia írja. Szerintem Isten nem csak a szülésre, de a menstruációra is gondolt, amikor ezt mondta. A nők mindenért jobban megszenvednek, mint a férfiak. – Dr. Lendman közelebb hátrább rúgta magát az asztaltól, és az íróasztalához gurult. A fiókból egy dobozt vett elő és miután visszajött, műanyagból készült emberi alakot vett ki belőle, a hozzá tartozó szerveket az elöl nyitott üregekbe helyezte.
– Szerintem így látványosabb, mintha kivetíteném. – Egy ötven centiméter körüli női bábut rakott össze, amivel újra kifelé irányította és lekötötte a figyelmemet.
– Ő itt Éva. Éva, a hölgy neve Mihaéla. Ön tudja, mit jelent a neve? „Ki olyan, mint Isten?” Mihály arkangyal az Istenhez hű angyalok vezére volt, ők használták jelszavukként ezt a felkiáltást: „Ki olyan, mint Isten?” Isten egyedüli és megismételhetetlen, akár az ember. Ám ha Istent tisztelhetjük Buddhában vagy Allahban és még számtalan formában, akkor az ember is ember marad, ha némiképp változtatunk az összetételén. – Lendman felépítette a bábut, helyükre tette a szívet, a májat, a tüdőt, a veséket. Majd az egészet elkezdte átalakítani, úgy formálta, mint kézműves a nyersanyagot. Megérintettem, Play-Doh gyurma-szerű volt.
– Mindannyian egy új emberi alfajhoz fogunk tartozni. Az embert, mint olyat, továbbra is a legmélyebben tiszteljük. Ezután, ahogy az előbb említettem, sorra vesszük a kirajzáshoz szükséges változtatásokat. A tüdő kapacitását csökkentjük, a szívet lekicsinyítjük, az agy egyes részeibe mikrochipeket ültetünk. Védekeznünk kell a kozmikus sugárzás ellen, ezt jórészt már megoldottuk. Belső nemi szervekre nincs szükségünk. A fejet és a végtagokat megnyújtjuk, a külső nemi jelleget is megszüntetjük. Mivel szaporodásra sem kell számítanunk ezen körülmények között, nők esetében a melleket eltávolítjuk. Nincs több fájdalom, sem nemi megkülönböztetés.
– Rajtam is el akarják végezni ezt a műtétet? – A szívem hevesen vert, a szabálytalan dobogás köhögésre késztetett, torkomat gombócérzés szorította össze. – Miért? Azt mondta, senkit nem kényszerítenek arra, amit itt folytatnak, de engem a nyílt utcán raboltak el!
– Önt megtámadták, Mihaéla. – Lendman elindított egy felvételt a mobilján és felém tartotta. – Ezek az őrült fiatalok, akik persze az állítólagos jó nevében cselekednek, és közben megbénítják a civilizáció működését. Előbb csak graffitikkel festik tele a várost, később békés tüntetéseket szerveznek, de a többség erre sem reagál. Belegondolt már abba, hogy a Föld egy olyan hellyé vált, ahol egész életünket ingerek feldolgozásával töltjük, és ezért nem is élünk igazán? Ezért történik az, hogy a Z– és az Alfa-generáció, akik a nagykorúság elérésig dugig töltődnek a fogyasztói társadalom ingereivel, végül cselekvésképtelenné válnak. Vagyis az egyetlen cselekvési forma életükben az, ha blokkolják a társadalom működését logisztikai és kulturális területen. Lényegében ez történik most. Mi itt a V-Empire-nál sokkal előrébb járunk. Elkezdtük a kirajzást. Ha úgy dönt, velünk marad, beáll a cég kötelékébe, gondoskodunk róla, hogy teljesen új életet kezdhessen minden zavaró körülmény nélkül. Megírhatja a könyvét, amiről már egy ideje álmodozik és formálhatja a cég arculatát.
– Hogyan? – Hitetlenkedve néztem az orvosra. Olvasott volna a gondolataimban? Ennyire rám hangolódott? Tudtam, hogy bármikor szabadon elsétálhatok, és egyben azt, hogy soha nem voltam még ennyire szabad. De azzal is tisztában voltam, hogy a szabadság számomra nem egyenlő a strukturálatlan létezéssel. Szabad akaratból dönteni, ahogy azt már többször megtapasztaltam életem során, és ahogy dr. Lendman fogalmazott, rendszert visz az ember életébe és értelmet ad neki. Sorsunk nem más, mint entrópiák láncolata. A strukturáltságból folyamatosan haladunk a teljes rendezetlenség felé, a káoszba, és onnan ismét a szabad akarat segítségével tudunk egy újabb rendszerbe eljutni.
– Szükségünk van egy új alkalmazottra, aki a már meglévőket és az újonnan belépőket képes a humánerőforrás-gazdálkodás szempontjából irányítani. – Lendman eltette a mobilt, és összefonta maga előtt a karját. – Ez nem úgy történik, hogy átalakítunk valakit és már mehet is a világűrbe. Az univerzum tárt karokkal vár, de azonnal elpusztítja azt, aki felkészületlenül érkezik. Akiket átalakítunk, részben kiszámíthatatlanul viselkednek. Van, aki belehal, míg mások túlságosan élvezik.
– Kik ők, dr. Lendman? – Remegő szájjal tettem fel a kérdést. Lendman vizet töltött a poharakba.
– Vámpírok vagyunk, Mihaéla – felelte, és megkönnyebbültnek látszott. nekem viszont menekülhetnékem támadt. Mégis a székhez ragasztott minden, amit addig hallottam a cégről. Furcsa biztonságérzet, családias hangulat, amiben hasonlított egy multihoz. A jelenlegi állásomban reggel nyolctól este hatig a cég nagy családjához tartoztam. Ahogy kiléptem a forgóajtón, már nem így volt, és engem otthon csak az üres lakás várt… A másik oldalon ott volt a félelem, nem tudtam, hova kerültem, és hogy egészen pontosan mit akarnak velem csinálni. Az egész annyira álomszerűnek tűnt, és ahogy az álmokban, egyszerre éreztem feldobottságot és azt, hogy ez az egész nem lehet igaz, de benne vagyok, jelen pillanatban ez a valóságom, ami meghatározza a létemet.
– Mit adott nekem az előbb? Valami átalakítót? Már elkezdték, mielőtt beleegyeztem volna?
– Ilyesmiről szó sincs. – Dr. Lendmant nyilvánvalóan elkeserítette az akadékoskodásom. Értette is, meg nem is, miért viselkedtem így. Ha őszinte voltam magamhoz, akartam is, meg nem is az új életemet.

Az orvos szétszedte Évát és visszatette a dobozba. Lezárta a tetejét, majd rám nézett. Mintha csak egy vakrandin lettünk volna, ahol szimpatikusnak találtuk egymást és várjuk a folytatást.

– A jövő héten tartunk egy háromnapos orientációt. Ha mégsem venne részt rajta, akkor is számítunk a diszkréciójára az itt látottakkal és hallottakkal kapcsolatban. A válasz miatt hamarosan keresni fogjuk önt telefonon. Sok sikert a döntéshez, Mihaéla.

A kirajzás fantasztikus új távlatokat nyitott az emberiség számára. Annak, aki vállalta az átalakítást. Senkit nem kényszerítettünk. A Földön tovább folyt az élet, hol többen lettek, hol meg csökkent a létszám. Ami bennünket megkülönböztetett tőlük, az egységes cél volt, egyet akartunk, nem pedig annyifélét, ahányan épp a világra jöttünk. Ahogy a történetem elején említettem, terraformáló ügynökségeket, telepeseket tömörítő bázisokat, civilizációs hivatalokat működtettünk szigorú törvények, szabályzatok és engedélyek alapján. Egységben az erő, és ezt tudtuk jól. Elértük, hogy közöttünk ne legyenek anarchisták.

2201-ben a Marson töltöttem be humánerőforrás-vezető pozíciót. Fontos döntés volt az, hogy továbbra is használjuk a humán megjelölést minden funkcióra és tevékenységre, ami bennünket jellemez. Anekdotává vált első találkozásom a V-Empire-rel, és az első elfogyasztott vérplazmakoktél, amitől különösebb bajom nem lett, viszont megkóstolhattam társadalmunk egyik fontos alaptáplálékát. Életformánkba nem fért bele a gyilkolás, sem az alantas ösztönök. Több mint másfél évszázad alatt egyetlen, vámpírok közötti atrocitást sem tapasztaltam, és nem azért, mert elfojtottuk volna magunkban a versengés ösztönét. Már nem voltunk vetélytársak, ahogy az emberek a Földön az evolúcióban. Testvériesen osztoztunk az erőforrásokban, és a másikban önmagunkat is tiszteltük. Ugyanakkor elfogadtuk, hogy világunkat irányítókra bízzuk, felettem is álltak ilyenek és én is irányítottam különböző folyamatokat.

Fontos volt a marsi tevékenységem, az első olyan égitesten, ami felé vezető úton az űrhajók utasai először veszítették el szemük elől a földi horizontot. A leendő telepeseknek ezt akkor is fel kellett dolgozniuk, ha már vámpírokká váltak, vagyis alakítottuk őket, és így egyrészt részesei lettek a köteléknek, tehát nem volt légüres tér, miután kiléptek az emberi létből, másrészt időre volt szükség ahhoz, hogy megszokják új és eleinte tetszetős létformájukat. Több könyvet írtam a témában, és a felmerülő problémákról nyíltan beszéltünk. Minden tanítványom, sok ezer új telepes segített, hogy egyre gazdagabb tudással rendelkezzem ebből az izgalmas témából.

Magam egészen jól viseltem a rengeteg változást, inspirált, hogy meg kellett birkóznom velük. Másféle örömöt és boldogságot éreztem, mint korábban, még emberként, olyat, amire kívülről is rálátásom volt, mintha azokat tárgyként a kezembe kaptam volna, hogy a lehető legjobban vigyázzak rájuk. Nemcsak érzéseim voltak, de azt is eldönthettem, meddig és milyen formában érzékeljem. Jobban megbecsültem mindezt úgy, hogy adat formájában éreztem a súlyát az elmeállományomban. Nem szálltak tova, hanem ott maradtak velem. Őriztük egymást. Gyönyörködtem bennük, tápláltam őket, gyarapodásunk egy oda-vissza folyamattá vált. Vámpírként egy emberi létformát őrizve és az űr végtelen terében élve a folyamatos előrehaladásban végre kiteljesedtem.

Semmi nem hiányzott az életemből. Egy kirakós részévé váltam, ahonnan soha senki nem hiányzott. Bármikor ellenőrizhettem a csapatok energetikai szintjét és oda csoportosítottam erőforrást, ahol lecsökkent. A Mars ideális gyakorlóterep lett a terraformáláshoz. Akik ide érkeztek, persze számos kellemetlenséggel birkóztak meg, a bőrünket védeni kellett a sugárzástól, tehát védőruházatot viseltünk, ami kényelmetlenséget okozott, mintha duplán lettünk volna felöltözve, a viharok gyakran tettek kárt a bázisokban, de mivel nem aludtunk, nem volt rá szükségünk, azonnal hozzákezdtünk az újjáépítéshez. Lehetett egy kis futószalag-íze a dolognak, ám a kételyeket megtanultuk távol űzni magunktól.

– Ennek soha nem lesz vége. – Felkaptam a fejem Bierce Trivium szavaira, aki újonctársaival együtt a rendrakás hálátlan feladatát kapta, miután megérkeztek a bolygóra. Rengeteg hulladékot gyűjtöttek össze és szelektáltak, majd adatbázis-tisztítási feladatokat végeztek, végül, hogy belekóstoljanak a tudományos tevékenységbe, bolygóközi konferenciákon írnokoskodtak. Épp a gondolataimba merültem, onnan egyfajta alfa-állapotba, ezt használtam pihenésre, hogy hatékonyabban töltődjem. Bierce szavai felidézték bennem a régi életemet, amire időnként jól esett visszaemlékezni, de alapvetően mindig az aktuális feladataimra összpontosítottam. Úgy tűnt, az újonc panaszkodik, és ez az elkötelezettségében gyanítható hiátusokat jelentette. Kerestem a naptárban egy olyan időpontot, amikor foglalkozom vele. Ritkán maradtam kettesben a beosztottakkal. Bár már nem voltak nemek, mégis feszélyezett a gondolat, hogy négyszemközt találkozom vele.

Igyekeztem könnyedén viselkedni, amikor beültünk egy kisebb tárgyalóba, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a bolygó nyugodtabb részére. Az újoncok jól haladtak a terraformálással, feltett szándékunk volt megteremteni az optimális állapotot az élet újratelepítéséhez. Isten bizonyára megbocsátja, ha mi magunk népesítünk be az emberi életre alkalmassá tett égitesteket. Az eredeti emberi élet, az átalakulás előtti gondosan őrzött objektumokban, tartályokban várakozott, hogy a megfelelő helyen és időben életre keltsék.

– Nem tudok mást mondani. Unom magam. – Bierce kedvetlennek látszott, aminek megpróbáltam a végére járni. Szerettem, ha gördülékenyen mennek a dolgok. Nem mintha kijöttem volna a problémamegoldásból, vagy mégis? Az eddig átalakított vámpírok alig okoztak ilyen nehézséget, hogy munkánk hasznosságáról kellett volna meggyőzni őket.

Az ablakhoz mentem és lenyitottam az épület falát, ami mögött teljes szépségükben tündököltek az átalakított területek. Előretörést értünk el az oxigéntermelő létformák hosszú életű betelepítésében, olajfa-, banán– és más egzotikus növényekből álló ligeteket ültettünk növekvő sikerrel. Végtelenített készleteink várakoztak a raktárakban élelmezési célból. Békésen éltünk, mindent megoldottunk együtt. A graffitik jutottak eszembe, amiről másfél évszázaddal azelőtt dr. Lendman beszélt. Így kezdődik a világ elpusztítása, először egyik nap egy kis problémázás, míg a háttérben előkészítik a forradalmat. Megborzongtam a gondolatra, hogy mindazt, amit létrehoztunk, elveszíthetjük.

– Nyugi, csak Shaultnak meg pár újonctársamnak beszéltem eddig erről. Ők meg kinevettek. Szerintük majd megszokom. De én tudom, hogy nem. – Bierce-nek sárga szemei voltak, mint egy tigrisnek, ahogy az újoncoknál szokás. A szemünk színe a ranglétrán elért helyet jelezte. Az enyém szinte azonnal metsző acélszürke lett, rohamléptekben alkalmazkodtam az átalakítás után, tudtam, ez az ára annak, hogy minél hamarabb önállóan dolgozzam.
– Shaultot bízza rám. – Kitártam a karom, és az ablakon túli tájra mutattam. – Ön ezt nem találja gyönyörűnek? Mi hoztuk létre, a kezünk és az intelligenciánk segítségével.
– Korcsok tanyája ez a bolygó. – Bierce összekulcsolta kezét a tarkója mögött. – Nem akarok itt lenni.
– Innen nem mehet el, csak ha eredményeket ért el vagy letelt az újoncidő.
– Bármikor elmehetek. A bolygóközi egyezmények tartalmazzák ezt a kitételt.

Ebben igaza volt. Ugyanakkor ez egyetlen alkalommal sem fordult még elő. Csak lépcsőzetes tudással lehetett élni a világunkban. Még soha senkit nem vittek vissza a Földre, ha átalakították és akár csak egy napot utazott volna a célállomásig. Ha százötven évenként akad egy rendbontó, ám legyen.

– Mit szeretne? – Visszafordultam a renitens munkás felé. Nagyon régen fordult elő velem olyan, hogy megvetettem valakit. Csakhogy Bierce-t egyszerre éreztem taszítónak és nagyon vonzónak is. A jelenlétében bizsergett az ágyékom és a combom, illetve remegést éreztem a térdemben. Képtelenségnek látszott, hogy ebben az állapotomban beleszeressek valakibe.

Bierce nem moccant. Hallgattunk, és közben láthatóan jól mulatott rajtam. Legalább végre pozitív érzelmeket véltem felfedezni az arcán. Nem szerettem farkasszemet nézni, mert attól olyan érzésem támadt, hogy bántani fogom a másikat.

– Meséljen magáról, ki volt, mielőtt ezt tették önnel? – Bierce első kérdésénél csak a második, a harmadik és a sokadik volt felkavaróbb. A bolygón senkit nem érdekelt, hogy egyre gyakrabban találkoztunk, és feltárulkoztunk egymás előtt. A feletteseim megkapták a rendszeres jelentéseket, amikben csak adatok álltak, számoszlopok és rövid szöveges értékelések. A többiek sem pletykáltak rólunk, az újoncok úgy gondolták, hogy jogom van foglalkozni velük, és semmi rosszat nem feltételeztek.

Ahogy megismertem Bierce történetét, régen eltemetett érzések rohantak meg. A jelenlétében megzavarodtak az áramköreim, a chipek túlforrósodtak, ezért bejelentkeztem egy állapotvizsgálatra, amit egy kisbolygóra telepített laboratóriumban végeztek közvetlenül a Föld szomszédságában. A személyzet kissé csodálkozott a korai időponton, szerintük a gyártó ötszáz éves garanciát vállalt, aminek a fele sem telt le. Mindenesetre visszaigazolták az időpontfoglalást. Amikor elmondtam Bierce-nek, hogy rövid időre nélkülöznie kell a társaságomat, megragadta a karomat.

– Ezt nem teheted velem. Vigyél magaddal! Kérlek!

Azelőtt Bierce író akart lenni, ezért is örült annyira az örök élet ígéretének. A kreatív írás területén végzendő autodidakta képzéseit egyelőre nem hagyták jóvá az illetékes civilizációs hivatalban, így lehetőség híján besorozták a Marsra. Kicsit hasonlított egy régi kapcsolatomra, vele is összetalálkoztam itt a vörös bolygón, ő egy évvel később szánta rá magát az átalakításra. Amikor megtudta, hogy itt én vagyok a humánerőforrás-vezető, elismerően bólintott:

– Mindig tudtam, hogy sokra viszed!

Tisztában voltam vele, hogy Bierce nyilván előnyöket remél a velem való kapcsolatából. Annyira esendőnek láttam, olyan szomorúnak, amikor bejelentettem az utazásom hírét. Ráadásul az, hogy hozzám ért, felvillanyozott. Rádöbbentem, hogy nagyon is hiányoznak a személyes kapcsolatok. Mióta nem voltak barátaim és barátnőim! Eddig nem nyomasztott, hogy esténként egyedül aludtam el. Életem egyetlen hosszú vonalban futott és még rengeteg volt hátra belőle. Néha eszembe jutott, hogy az örök élet ígérete ellenére egyszer talán elhasználódom, leeresztek és elvisznek egy titkos szemétlerakó-bolygóra.

Félrevontam Bierce-t. Kissé még tartottam tőle, hogy az újonc esetleg másokat is belelkesít, és amíg távol vagyok, forradalmat csinálnak, vagy pedig lázadást. Az őrség tudta a dolgát, de nem ártott mindenre felkészülni.

– Figyelj, nem vihetlek magammal. Egyrészt visszafelé nem teheted ki a lábad a bolygóról, ezt te is olyan jól tudod, mint én. Másrészt nem vihetek magammal dolgozót, ez szabály. – Elengedtem a karját, de rögtön hiányzott, hogy hozzáérjek. – Nemsokára újra találkozunk.
– Most komolyan az lesz a sorsom, hogy szemetet szedek és adatbázisokat túrok? – Bierce kezdett hisztérikussá válni. Közelebb hajolt és a régi fülemet jelképező szűk járatba suttogott. – Mindkettőnknek jobb lesz, ha engem hazaviszel innen. Otthon keresek valakit, aki megszabadít az elektronikus kütyüktől. Biztosan működik otthon egy olyan csapat, amelyik vissza tud alakítani. Kérlek, csak most az egyszer. – Bierce összekulcsolta maga előtt a kezét. – Esküszöm, hogy semmi gond nem lesz velem. Az életemre esküszöm.

Arra esküdhetett, mert a természetes halált kizárta a gének összetétele, amivel felturbózták a génállományunkat. A civilizációs hivatalban elektronikus tanúsítványt állítottak ki arról, ha valaki már megkapta a halhatatlanság génjét. Az átalakítást úgy is hívták, hogy bizalmi szolgáltatás. Teljes mértékben az volt. Észrevettem magamon, hogy idegesítőnek találom, ha egy gondolatomat rögtön jogszabállyal, törvénnyel, a vámpíralkotmány odavágó cikkelyével vagy csak egy mezei szabályzat főbb pontjainak felsorolásával rögtön alá tudom támasztani. Régen masszázsra jártam, ha lazításra vágytam. Futottam, hogy kiengedjem a gőzt, és mennyire szerettem úszni! A Marson meg csak nyeltük a port.

Bierce beügyeskedte magát mögém a csomagtérbe. Megkocogtatta az egyik palack oldalát.

– A jó öreg vérplazma – mondta és vihogott. – Nehogy egymásnak essünk, igaz? Nyugi, nem mondom ki a neved.

Bierce csoportja azokban a napokban állt tovább a következő bolygókra. Ilyenkor óriási volt a tumultus, és az őrség nagy nyomás alatt állt, hogy mindent kézben tartson. Elindultunk, és közben rettentő izgatott voltam, nehogy észrevegyék, hogy eltűnt. Ezt az érzést később a csodálkozás váltotta fel, hogy még mindig nem tűnt fel senkinek. Kicsit bántott is a dolog, hogy Bierce nem hiányzik senkinek. Vajon engem is csak addig kedvelnek, amíg segítek és a hasznukra vagyok?

Az állapotfelmérés helyszínén újra nagyon óvatosnak kellett lennünk.

– Elviszem a kishajót, rendben? – Bierce szeme okkersárgán csillogott, és ragyogott az örömtől. Indulás előtt kilépett a segédmunkás státuszból, és úgy volt, hogy egy köztes kommunikációval foglalkozó bolygóra küldik. Amikor ezt bejelentette, büszkeséget éreztem. – Mondhatod azt, hogy belopóztam a csomagtérbe, de nem vettél észre, csak akkor tűnt fel a dolog, amikor megléptem a kishajóval.
– Tudod, hogy kell használni egy ilyen járművet?
– Nyugi, mindent elolvastam róla.
– Nincs engedélyed hozzá, hogy vezesd.
– Majd te kölcsönadod – azzal előhúzta a védőruhám zsebéből a jogosítványt, amit a mellkasomnál viseltem. – Mondd azt, hogy ezt is elloptam.

Megfogtam a kezét, és jött egy érzés, hogy húzzam magamhoz. Éreztem, ahogy Bierce lélegzete felgyorsult. Szokatlan ütemben dobogott mellkasában a lekicsinyített szív. Eszembe jutott valami, de gyorsan elhessegettem magamtól a gondolatot.

– Jó utat – mondtam. – Örök életet.
– Azt kívánd magadnak.

Nyugtalanul várakoztam az állapotfelmérésen. Komolyan féltem, hogy mire hazaérek, valamilyen módon kiderül egy beosztottal való viszonyom. Ha tüzetesen átnézik az adataimat, le fogok bukni. Más lesz a mintázat, romló eredményeket mutatok, nem tudom… Ráadásul soha többé nem látom viszont Bierce-t, ha elszállítják onnan. Mi van, ha csak egy teszt volt, amint megbuktam? Bárki rám küldhette, hogy próbára tegye az Örök élet Szövetségéhez való hűségemet. Bierce, kérdeztem magamban tőle, tényleg képes lettél volna ilyesmire?

Kattanást éreztem a fejemben, az állapotfelmérés és a javítási műveletek nem voltak egészen fájdalommentesek. Már a fájdalomról is elfeledkeztem, csak nagyon halványan őriztem meg magamban az emlékét. Három napot töltöttem a laboratóriumban, ahol az adattisztítást és alkatrészeim cseréjét is elvégezték. Könnyebb lettem több ezer adattal, ezeket a továbbiakban külön szervereken tárolták, és mindig értesítettek róla, ha feletteseim hozzáférést kértek az áttekintésükhöz. Még sosem akadt példa erre, a V-Empire kötelékében kiemelt szerep jutott a bizalomnak. Indulás előtt azért kivetítettem a kabinban a rám vonatkozó fájlokat, a pontosságról és a precizitásról soha nem feledkezhettem el, hiszen ezek alkották életem alapját. Tudni akartam, mik az emlékeim. Alkatrészem egy része ugyanis nem volt kompatibilis az előzőleg beültetettekkel.

A fájlok szerint legutóbb egy Bierce Trivium nevű újonccal folytattam hosszas beszélgetéseket. Annyira ismerősnek tűnt a neve, de nem kapcsolódott hozzá semmiféle érzet. Majd utánanézek, ha hazaértem, gondoltam, lehetséges, hogy időközben már elhagyta a Marsot, és ha névrokona is akad – az átalakítást követően nem tartottuk számon az anyakönyvi adatokat, így ez könnyen előfordulhatott –, vagy, mivel bárki választhatott magának másik nevet már újonc korában, akkor felejtős a dolog, és az is lehet, hogy eleve a Bierce Trivium nem is az eredeti neve. Az új élethez gyakran új név is tartozott.

Hajóm gyorsan haladt az űrben. A bázisról, amelytől távolodtam, küldtek egy üzenetet, hogy kaptam egy új kishajót, mert a korábbi gyártmánynak több műszaki problémája is akadt, így valószínűleg útközben levált. Jól esett arra gondolni, hogy most néhány hétig egyedül leszek, így rendezhetem a gondolataimat és szokhatom a feljavított állapottal járó előnyöket.

Általában elszórakoztattak a különböző bolygókról hírek, olyan még nem történt, hogy valami alaposan kizökkentett volna a megszokott kerékvágásból. A mi gépezetünk olajozottan működött, haladtunk előre, újabb civilizációs hivatalokat nyitottunk a frissen meghódított égitesteken. Sok volt az álhír, ezért annak sem tulajdonítottam nagy jelentőséget, miszerint a Földön kitört egy új járvány, amiben emberek megfertőződtek és vámpírrá alakultak. Tudtam, hogy ez lehetetlen. Mi nem megyünk visszafelé, legközelebb én sem errefelé jövök, mert az állapotfelmérő bázis hamarosan elköltözik a Mars közvetlen szomszédságába, ahol mostanában fejeződik be egy újabb terraformálás. Majd kiderül, hogy fake news-zal állunk-e szemben, és ha mégsem, megvárjuk, amíg a járvány alábbhagy.

Százötven évenként egy ragály nekünk bőven belefért.

Előző oldal Hugo Saulus
Vélemények a műről (eddig 4 db)