X. LFP. Vámpírok - Zsákmány

A jövő útjai / Novellák (16 katt) marcsterling
  2020.03.14.

Az ősrégi angol sikerszám refrénje először Ramis fejébe költözik be, majd a sejtjei közé ékelődik, mintha szét akarná feszíteni belülről. A dalrészlet démoni kitartással, végtelen ciklusban ismétlődik, amitől a férfi józanságának kikezdhetetlennek hitt burka lassan repedezni kezd. Tiltakozásul körmeivel a tank falába mar, éppolyan hatástalanul, mint ahogy feltörő segélykiáltásait nyomja el a testetlen énekes.

Értelmetlen pazarlása ez az oxigénnek. Körülötte tízezer holdtávnyira nemhogy civilizáció, de még egy szánalmas légiós helyőrség sincs. A mélyűr legfeketébb pontjába készülnek eltemetni, új otthona a mennyekbe oltott pokol. Még egy gombnyomás odakint a falra szerelt konzolon, és megkezdi útját a semmibe. Nem áll mellette senki, se személyek, sem a törvény. Biológiai értelemben rég halott, tehát kikerült az Emberi Jogi Egyezmény hatálya alól. A vámpírok szabad prédák.

Ramis információi az Inkvizítortól, egy, a robotika törvényeit szabadon értelmező androidtól származtak. Miközben pszichésen kínozta velük, testét belepréselte ebbe az ablaktalan acélkoporsóba, hogy eldönthesse, mitől szenved jobban – a költői igényű bölcseletektől, vagy attól, hogy börtönében kinyújtózni sem tud rendesen. Persze a droid hazudhatott is, és miért ne tette volna. Elvégre meg akarta törni.

– Mindig nézd az élet napos oldalát – harsog körülötte a hangfalakból, majd a szöveget füttyszó követi, és a dalrészlet kezdődik elölről. Fel akarja emelni a kezét, hogy tenyerét a fülére tapassza, de a hely még ehhez is szűkösnek bizonyul. Így inkább üvölteni kezd; „A királynőért!”, zengi torkaszakadtából, akárhányszor körbeér a lejátszó. Félelmén úgy kerekedik felül a büszkeség, mint csatakiáltása fütyörésző gyilkosának hangján. Hosszú ideig nem hagyja abba, aztán amikor már hiába próbál nyelni a levegőből, csukladozva fulladozni kezd. Ramis, az egykori fosztogató, a királyi testőrség tiszteletbeli parancsnoka majd’ hatszáz éves létezése során először érzi, hogy az időnek jelentősége van.

Néma düh hullámai járják be a tükrös falú konzultációs kabint, miután a zsilip bezáródik a parancsnok koporsója mögött. Az öt, padlóhoz csavarozott vallatószékből már csak három foglalt, a frissen megürült negyedikről üresen lógnak az ezüst rögzítőkötelek. Ketten a narancssárga overallos foglyok közül a droidra villantják hegyes szemfogaikat, míg a harmadik a szájába tömött némító miatt tekintetével döf felé. Középen, a vendégmarasztaló ülőhelyek határolta félméternyi területre ibolyaszín fény fest köralakot egy mélyen lelógó lámpabura alól.

Az Inkvizítor megáll alatta, mint aki kérkedik a ténnyel, hogy hallgatóságával ellentétben páncélborítású géptestét nem károsítja sem az UV, sem fenyegetőnek szánt gesztusaik. Mintegy pozícióját megerősítendő tükröződnek vissza a fejét fedő átlátszatlan plexiburáról egy korábban félresiklott diskurzus áldozatának maradványai: a falhoz erősített Andráskeresztre olvadt test látványánál csak a nyomában terjengő bűz gyomorforgatóbb.

– Remélem, több demonstrációra nem lesz szükség – mondja szinte sajnálkozó hangon arcvonások nélküli kupolája alól, ami a faggatott fél fájdalmát vakon nyeli el; hiszen a vérszívóknak nincs tükörképük. Mindezt a tudást beépíti az áldozatainak szóra bírására irányuló programba hozzáadott pszichológiai teherként. „Nem én csinálom, nem veled történik”, üzeni. „Itt vagy még egyáltalán? Igen? Akkor beszélj, mondd el, amit hallani akarok…” Pokoli szerkezet, tele vészjósló meglepetésekkel. Minden élőlényben rejtőzik valami, amit össze lehet törni, vallja, ez alól még a vérszívók sem kivételek. Egyedül ő áll fölötte ennek a törvénynek, és az egyensúlyt minden erejével igyekszik megőrizni, ahogy körbehordozza rejtett érzékelőit hallgatóságán. Figyelme végül az uniformisának hátoldalán kettes számot viselő foglyon, egy bozontos hajú, nagydarab, baltával faragott vonásokat viselő férfin állapodik meg. A droid törzsét mozgató mechanika jellegzetes kattogással fordítja szembe kiszemeltjével.

– Új módszerre váltok – jelenti be. – Ez talán magasabb fokú együttműködésre ösztönöz benneteket.
– Merde! Engedd ki Ramist! – káromkodik franciául, majd köp a földre az egyes számot viselő fogvatartott, egy arabos küllemű kopasz nő. Homlokától az álláig egymást keresztező vonalakból álló mintázat fut, ami alapján a mór nemzetiség tagja lehetett, amíg az éjszaka el nem ragadta. Izmai vékony huzalokként fonják be hosszúkás csontjait.
– Az HMS Buckingham börtönhajó szabályzata minden utasára kiterjed – állítja célkeresztjébe a nőt az Inkvizítor. – Az együttműködés megtagadása rendszabályozással, vagy a fedélzetről való eltávolítással sújtandó.
A nyáltócsára mutat, majd visszafordul a nagydarab férfi felé, és egy mozdulattal ketté tépi mellkasán az overallt.
– Biológiai szennyezés. A büntetés minimális korrekciós fenyítés.
Az UV lámpa fénye áldozatának mellkasára szegeződik.

A Darquan nevű egykori mór elfordítja fejét a kínzástól, de a hangok és a szag elől nem tud elmenekülni. Megvan hát, mi a szadista gép új módszere: az ellenszegülésért nem őt, hanem a társát bünteti. Vajon ez fordítva is igaz? Az igenre teszi voksát, de nincs kedve utána járni.

Hónapokat töltöttek el összezárva hajójuk, a Notre Doom szűk folyosóit vállaival karcoló Atmos-szal, a koporsóban vergődő Ramis-szal, a bekötött szájú Xotrox-szal, meg az András-keresztre olvadt Winterrel. A rohadt életbe, Winter… a fehér féreg, aki a szempillái hegyéig fakón tündökölt, mostanra kormos masszává bomlott, hála az Univerzális Egyháznak, akik a kalózkodást eretnekségnek bélyegezték, és szorgos felderítőjüknek, aki befogta csillagjárójukat, pont a legforróbb szállítmánnyal a fedélzetén. Így esett kompániájuk, vagy ahogy magukat nevezték, a Cirque de horreur fogságba. Legalábbis a nő elmélete szerint.

Ironikus módon a maga részéről alig várta, hogy elhagyják bárkát. Unt sztázisban aludni, és az utazás egyhangúságát feldobni hivatott virtuális vadászatot meddőbnek találta az önkielégítésnél, amire az állandó összezártságban amúgy alig jutott lehetősége. Atmos-szal egy darabig elszórakoztatták egymást a hálókabinjában, aztán amikor annak vége lett, patkányokra kezdett vadászni a csomagtérben. Ez a lealacsonyító tevékenység legalább elterelte a gondolatait a szakítást kiváló csalódásról. A hajó kapitányaként, valamint a kompánia vezetőjeként magasról tett a többiek véleményére, főleg, hogy a királynő megbízása után egyre kevésbé érezte őket a saját legénységének.

A királynő, aki miatt négy tettestársa lassan, de biztosan elvesztette korábbi törvényen kívüli önmagát. Elég volt hozzá néhány hangzatos kinevezés meg egy hősiesnek beállított küldetés, hogy a törvényen kívüliek testvérisége patetikus jövőbeli bürokraták gyülekezetévé aljasuljon. A legjobban persze Atmostól undorodott meg, akinek pálfordulása árulással ért fel a szemében. Onnantól nem karcoltak egymásra rubinszínben fakasztó sebeket, és nem forgatták meg a dobogva áramló életet szájtól szájig, egyetlen hidegen pumpáló szívet alkotva. Azt remélte, vonakodásától a férfi majd felébred a tündérmeséből, amibe ringatta magát, ám csalódnia kellett; minél inkább igyekezett ridegségével kirántani őt a romantikus hősszerepből, amiben újonnan tetszelgett, annál jobban eltávolodtak egymástól. A királynő ígéretei olyan mélyen korrumpálták, hogy elkezdett Darquanra a küldetésüket fenyegető veszélyforrásként tekinteni, akit szemmel kellett tartania. A kapitány megtűrt személy lett a saját hajóján...

…vagyis ha vallatójuk az empátiájukra akart rájátszani, eléggé mellélőtt. Pedig milyen mulatságos lenne, ha a szent cél érdekében felszecskáztatná Atmost vele, őt pedig a férfival, testrészről testrészre – abban legalább lenne őszinteség, a keserűbe fordult vágy tombolása. Amilyen jól indultak ők ketten, kijárna nekik a drámai végszó.

Darquan arra tér vissza az elmélkedésből, hogy Atmos abbahagyja az üvöltést, és eltorzult ábrázattal mered rá.
– Mi az? – kérdezi.
– Nevettél – feleli az megfeledkezve a fájdalmáról, nem kevés sértődöttséggel a hangjában.
– Ó – mondja kapitánya. Okosabb nem jut eszébe, mert felfigyel a vele szemben ülő harmadik társuk viselkedésére. – Xotrox!
Ha lenne a droidnak szemöldöke, most feltehetőleg összeráncolná. Szőke kefefrizurájú, kölyökképű társuk orrából bugyborékoló váladék csorog a némítóra, amire ráharapva rázkódva fulladozik.

– Milyen érdekes fejlemény – fordul feléje az android. – Tehát a jelenlévők egyike alkotta ezt az egyedet. A vámpír együtt szenved a teremtőjével, nem igaz? Vajon ez itt a vérvonal gazdája – int az UV lámpával Atmos felé, aki ültében megfeszülve próbál elhúzódni – vagy amelyiket a zsilipbe zártam?
– Vedd le a szájáról a kötést – követeli Darquan. – Ha elveszíted, nem szedsz ki belőle semmit!
– Nem tehetem. Ahogy azt hosszúkás fülei és kékes árnyalatú bőre sejteti, a társatok egy köpködő. Koncentrált savat termel nyál helyett, amivel megkárosíthatná a burkolatomat.
– Így biztosan nem fog köpni – horkan fel Atmos minden jókedv nélkül.

Kínzójuk figyelmen kívül hagyja a megjegyzést, és társalgási modorban folytatja.
– Egy kettős kimenetelű kísérletet javaslok. Ugyan az összegyűltek létszámának további csökkenéséhez vezet majd, elősegítheti a megmaradók közti gördülékenyebb kommunikációt.
– Csak szedd le rólam ezeket az ezüstöket, feldobom én a partit – sziszegi az egykori mór.
– Inkább derítsük ki, melyikőtök a teremtő. Információim szerint ha a szülő meghal, követi az utód is.
– Megőrültél, te átkozott bádogember? Mi van, ha mindannyiunkat ő teremtett? Ha mind meghalunk, sosem kapsz választ a kérdéseidre!
– Hagyd a francba, nővér – veti közbe Atmos. – Úgyis mindannyiunkat kinyír. Legalább így nem nyújtja el.
Az android megdermed, mintha gondolkodna.

– Elemeztem a vizsgálati eredményeiteket. A vérképetek jelentős eltéréseket mutat. Hacsak egyikőtök nem fajtátok uralkodó családjának tagja, annak az esélye, hogy ugyanaz az egyed alkotott benneteket, mindössze néhány százalék.
– Talán nem úgy nézek ki, mint egy istenverte királynő? – kérdezi Darquan. Az Inkvizítor megragadja a lámpát, majd Atmos felé tornyosul.
– Ne merj hozzám érni – követeli a férfi.
– Nem te vagy a királynő – válaszol a kérdésre az android. A következő mondatától Darquanba belefagyott a szó. – Ráadásul gyűlölöd őt.
– Nem, nem igaz…
– Érdekes. Mióta itt vagy, először húzódnak össze az izmaid radikálisan, és gyorsul fel a légzésed. A félelemed nem hazudik. Úgy tűnik, tartunk valamerre.

A nő erőteljesen belemélyeszti szemfogait az alsó ajkába, de elégedetlen az önmagára kirótt büntetéssel. Hogy lehetett ilyen ostoba? A szemétláda csak blöffölt.
– Nem vagyok kegyetlen. Működjetek együtt, és megszakítom ezt a kísérletet. Áruljátok el, hová akartátok eljuttatni a zsákmányt?
Pillanatnyi csend üli meg a kabint. A nő halkan szólal meg.
– Az úti célt egyedül Xotrox tudja.

Darquan meleget érez a vallató felől, mintha az átlátszatlan búra felizzana, ahogy gazdája ismét megakad a döntéshozatalban. Az Inkvizítor tenyere kattanó zaj kíséretében legyezőformába nyílik, ujjai hajlított acélfonatokká terebélyesednek. Kinyúl a megégett mellkasú Atmos felé, azzal befogja annak fejét hálója közepébe. Alkarjának tövében halálos, lila tűz lobban. Szavait a gyöngyöző homlokú Darquanhoz intézi, miközben a tenyértövéből perzselve áramló ibolyaszín Atmos bal szeme felé közelít.

– Szóval a köpködő lenne a hajótok kapitánya? Ebben kételkedem, egyes fogoly. Tudod, belehallgattam a telepatikus kommunikációtokba. Te meg kettes egykor közelálltatok egymáshoz, pedig ő nem is tűnik igazi kalóznak. Persze, ezen segíthetünk.
– Ne! – sikoltja Darquan.
– A Dantuin… A Dantuinon vannak – kacsint egy utolsót Atmos egykori ágyasa felé, aztán nem kacsint többet.

– Elnézést. El kell mennem feltöltekezni, és néhány új perifériát magamra csatlakoztatni – szabadkozik az android, azzal végigfuttatja ujjait a Ramis koporsóját rejtő kilövőkabin konzolján.
– Remélem, mind szexuális – veti oda neki Darquan, ellenben a padlóra kiköpni újból már nem mer.
– Elsősorban nem, bár létezik egy szűk kisebbség, aki képes gyönyört érezni a fájdalmon keresztül. Fontosabb információ, hogy elindítottam egy visszaszámlálást, ami fél percenként jelez. Összesen öt percetek van, tehát tíz jelzésnyi. Amikor a számláló a nullához ér, az automatika kiereszti a barátotokat az űrbe. Nem vagyok…
– …kegyetlen, hát persze – fejezi be helyette a nő.
– Pontosan – hagyja helyben az android. – Hívjatok bátran, ha eszetekbe jutnak a célkoordinátáitok. Bármilyen csatornán.
– Hé, seggfej! – szól utána Atmos, ahogy a kijárat felé csattog. – Hol a zsákmány?
– Biztonságban – feleli az Inkvizítor, elengedve a sértést. Miután kiengedi magát a helyiségből, egy darabig senki nem szól. Hallgatásukat a nagydarab férfi töri meg.
– Hogy festek?
Darquannak, egykori szeretőjének fel kell idéznie, hogy hiába tükröződnek a falak, önmagához hasonlóan társa csak saját üres székét látja bennük egy szem ép szemével, magát nem. Összeszorul a torka, ahogy ránéz, de úgy érzi, erőt kell sugároznia.
– Elég ódivatúan.
Atmos lehajtja a fejét, szájából vastag nyálcsóva indul meg a combjai felé, ahogy ugatva felnevet.
– Sose a külsőmmel hódítottam.
– Nos, az eszeddel sem.
– Egyikünkről ez sokat elmond.

Most, hogy szenvedni látja a bandát, újra felébred Darquanban az irántuk érzett felelősségérzet. A királynő kisajátította ugyan a srácait egy időre, de persze most nincs sehol, és a terhek újra az ő vállát nyomják.
Rövid, magas frekvenciájú sípszó jelzi az első harminc másodperc leteltét.
– Atmos… próbálok rákapcsolódni Xotrox elméjére, de nem válaszol.
– Tudod milyenek a köpködők. Nem túl kifejlett a telepatikus csatornájuk.
– Attól félek, már nincs velünk.

A kölyök tényleg nem ad magáról életjelet, mióta elzárták a levegő útját az arcának szabad nyílásain előtörő testnedvek. Előre bukott, a mellkasa azóta nem mozog.
– Á, kemény srác ez a maga háromszáz évével. Nincs akkora szerencséje, hogy ilyen könnyen megússza.
– Gyűlölöm őt – mondja nő, és közben arcán összegyűrődnek a tetovált vonalak.
– Kicsit hallgatag mostanában. Szerintem ne vedd magadra.
Darquan elmosolyodik, éppen csak egy másodpercre, aztán visszatér a legénységéért érzett, elveszettnek hitt aggodalom.
– Tudod, kire értem. Az önfeláldozásunk… értelmetlen. És a szemed…
– Néhány hét, és helyrejön.
Közben újból jelez a visszaszámláló, ők pedig közelebb táncolva az őrület peremvidékéhez egymásra nevetnek. Hetek… hogyne.
– Emlékszel, amikor még a Vörös Bíborossal repültünk? – kérdezi a nő témát váltva, egy tovatűnt pillanatba menekülve az égető ezüstláncok béklyójából.
– Rohadt hosszú út volt. Nem is bírta a hiperhajtómű.
– És a francos sztáziskamrák is felmondták a szolgálatot.
– Persze, hisz mind brit gyártmány volt.
Darquan elmereng, mielőtt folytatná, amiért Ramis létezésének újabb fél percével fizet.
– Végül egymásnak estünk az utolsó tasak ArtiVérért.
– Elég randa volt, amikor tülekedés közben felrobbant a zéró gében.
– És mindent beborított az az…
– …ízetlen, ragacsos szennylé – fejezik be egyszerre a mondatot, és egy pillanatra mindkettőjüket átjárja a jóleső nosztalgia. Ha nem talál rájuk az a mentőhajó, egészen biztosan felfalják egymást, és még csak nem is hibáztatták volna a másikat érte. Így a medikus személyzetet csapolták le, ami miatt azért keletkezett bennük némi bűntudat. Aztán jött a királynő felhívása, és véget értek a szép idők. Miért is kellett jelentkezniük? De hát az a temérdek kredit, meg az egyháznál kijárt amnesztia ígérete…

Darquan visszatér a jelenbe. Arra gondol, vajon mennyi ideje van hátra Ramisnak a koporsóban, mielőtt elnyelné ez a galaxis. Hű marad az elveihez az utolsó pillanatig, ebben a nő egészen biztos, még ha azok elég új keletűek is. Csakhogy ő nem vágyik meghalni, és a legénysége maradékának sem kívánja Winter sorsát.
– Adjuk fel – suttogja, mire Atmos rámereszti megmaradt szemét.
– Mi?
A kapitány azonban nem jut el a válaszadásig – szavait Xotrox ordítása szakítja félbe. A némító egyik pántja kioldva lóg a köpködő szája oldalán, a másik meg a levegőben csapkod, miközben vad fejrázással próbálja lerázni magáról végleg a szerkezetet. Úgy tűnik, minden bent rekedt indulatát egyetlen vadállati üvöltésbe sűríti, ami hosszú ideig nem akar elcsendesedni. Amikor lecsillapodik, remegni kezd, mintha valami nagyot és fájdalmasat nyelt volna félre.
Szisszenve nyílik ki a kabin ajtaja, és döngő lépésekkel visszatér az android. Egyik keze helyén jókora körfűrész pörög, míg a másik fölé nyílpuskaszerű fegyvert applikált. Figyelmét először a fali konzolra fordítja, majd három megmaradt foglyához intézi szavait.

– Talán elárulhatom, hogy a zsákmányotok önállósodott, és bevette magát a hajó szellőzőrendszerébe. Nem vagyok boldog.
– Magas fokú biztonság, az biztos – nyugtázza Atmos.
– Megtalálom, ne aggódj. Közben a társatoknak alig több, mint egy perce maradt. Azt hiszem, egyértelművé vált, melyikőtök megy vele elsőnek, ha nem kapom meg tőletek az információt.
– Putain, engedd el a legénységemet! – kiált rá Darquan. – Velem beszélj!
Az android válaszul Xotroxhoz lép, aki érkezésére abbahagyja a rángatózást. A gép meglévő kezével megtámasztja a fiú állát, míg a másik helyét elfoglaló fűrész visítva pörög fel.
– A szállítóeszközön, amibe a négyes foglyot zártam, nincs fűtés. Viszont ha most elválasztom ennek a vérszívónak a fejét a törzsétől, együtt halnak meg, vagyis nem fagynak kint kristályosra a teremtőjének sejtjei.
– Visszafelé nem működik, te hazug kretén – feleli a kalózkapitány.
– Miért hazudnék? Oly sok mindent megfejtettük a fajtátokkal kapcsolatban… bár igaz, még mindig vannak feltáratlan területek.
– Te semmit sem fejtettél meg, acélagy, legfeljebb az az emberi génhulladék, aki összetákolt.

Válaszul az Inkvizítor elengedi a köpködőt, és a csuklójára szerelt puskából tűhegyes dárdát lő a nő combjába. A lövedék becsapódáskor azonnal füstölni kezd, Darquan pedig felüvölt. Ezüst. A félszemű vámpír arca eltorzul a dühtől, de béklyói nem engedik megmozdulni. Ahogy vallatójuk visszafordul a korábban némaságra kárhoztatott Xotroxhoz, annak figyelő szempárjával találkozik.

Mielőtt megszólalhatna, a köpködő kitátott szájából sárgászöld hányadék özönlik acélburkolatára, és a fejét takaró kupolára. A sugár erejétől megtántorodik, majd ahogy a köpet páncélzatának festékét lemarva a talpa alá ömlik, hátra zuhan Darquan székére. A nő csontjai recsegve tiltakoznak a megterhelés ellen; széke elhajlik az android súlya alatt. Újabb ezüstlövedékek oldanak ki az íjvetőből, aztán pattannak le a szobát beburkoló acéltükrökről, horpadást is alig ejtve. A körfűrész kaszálva szánt bele Atmos mellkasába, hogy a férfi felsőtestét végigroncsolva végül megtalálja eredeti célpontját, Xotrox nyakát. Az android a szőke kefehajzatot használva mankónak féltérdre emelkedik, miközben szörcsögve hajtja a köpködő nyaki gerince felé a koncentrált savtól meg-megakadó fűrészlemezt.

Darquan jobbja párhuzamosan lóg ülőhelyének karfájával, de az ezüstlánc túl mélyen beleépült kicsavarodó alkarjába, hogy kiszabaduljon. Ahogy kezét az ellenkező irányba rántja, cafatokban marad hátra szürkés árnyalatot öltő bőre a béklyóhoz tapadva, de már nem képes több fájdalmat érezni. Figyelme Atmosra terelődik, aki látomásként emelkedik ki mellette a székéből, és az androidra veti magát. Valami felrepül mellette két oldalt a levegőbe; a nő először nem tudja megállapítani, micsoda, aztán rájön, hogy egykori szeretőjének kezei azok, amiket a kíméletlen ezüst tőből lemetszett. Karjainak maradékával torokmagasságban átkarolja fogva tartójukat, és a Xotrox köpetétől megolvadt burkot hátra feszíti Darquan felé. A nő belemélyeszti szemfogát a balját tartó bilincsbe, és hirtelen fejmozdulattal leszakítja azt magáról. A fogat elveszíti az akcióban, de így legalább előre tud vetődni annyira, hogy karmos ujjait belemélyeszthesse az Inkvizítor kupolájába, amit egy újabb erőteljes rántással elválaszt a páncélzat többi részétől.

– Fils de pute… – tör ki belőle, de nincs ideje sokáig megbotránkozni a plexi alól előkerülő emberi agy látványától. Ökölbe szorítja ujjait, azzal újra meg újra lesújtva fröcsköli szét a kabinban a nyálkás, rózsaszín velőt. Amikor végez, az Inkvizítor sisakjának elején vadul forgolódó két szem csattanva hull hátra a véres tócsa közepébe, ahol addig a szürkeállomány tárolódott.

– Nézz magadba, rohadék – köp utána Darquan. Overallját az ezüst és a bőre közé fogva kiszabadítja a lábait, majd holtfáradtan bukik le a mérgező füstöt öklendező padlóra.

Felméri a pusztítást, ám közben azt kívánja, bárcsak betudhatná a látottakat az oxigénhiány okozta hallucinációnak. Xotrox feje, mint egy félresikerült guillotine-os kivégzés után, nyakától félig elválasztva csüng alá. Vége van. Atmos eközben hörögve próbálja kiszabadítani magát az ember-gép alól, ami rázuhant szellemének távozásakor – mindkét sípcsontja súlyosan megsérült, amikor letépte a láncait, lábfejeit csak a kárhozottak szent lelke tartja. Egy utolsó, búcsút intő jelzés után Ramis koporsója elhagyja a HMS Buckingham mozgó támaszpontot, ám Darquantól az evolúció elvette a könnyeket, hogy megsirathassa.

A konzultációs kabin ajtajába nem került extra védelem, így kegyesen átereszti a két meggyötört halhatatlant. Fogalmuk sincs, miféle ellenállásra számíthatnak a fal túloldalán, de muszáj haladniuk. A Notre Doom kapitánya kiszenvedte lábából az ezüst karót, ám még így is nehezére esik támogatni társaságának botladozva egyensúlyozó, utolsó megmaradt tagját. Szó sem lehet róla azonban, hogy hátra hagyja – ha valaki, akkor ő távozik utolsónak.

– Voltunk szorongatottabb helyzetben is – nyugtatja Atmost, aki helybenhagyja a nyilvánvaló hazugságot. Az előttük nyíló ívelt oldalú, félhomályos folyosó néptelennek tűnik. Darquan felajánlja, hogy előre kémlel, mire a férfi tiltakozón rázza meg loboncos fejét.
– Szükséged lesz rám.
– Elvégre te vagy az első tisztem.
– Nem miattam. El kell menned érte.
– Megmondtam, hogy gyűlölöm őt – tör ki a nőből. – Nem érdekel, mi lesz vele.
– Akkor a saját sorsod sem érdekel.
– Talán nem is. Kudarcot vallottam a vezetőtökként. Miatta.
– És a fajtánk?
– Pokolba a fajtánkkal. Ilyen vezetőkkel felgyújthatjuk magunk alatt a történelmi máglyát.
– Te tényleg eretnek vagy. Nem csoda, hogy vadászott rád az egyház.
– Az egyház… nem fura?
– Mi?
– Azt hittem, ők kaptak el minket. De nem jön utánunk senki, pedig biztosan megfigyelték azt a nyamvadt kínzókamrát.
– Talán a sáncaikat állítgatják. Gyáva népség.

A férfi elereszti Darquant, és nekitámaszkodik a falnak. Néhány lépés hosszú bíborszín, boltíves szakasz áll előttük. A túlsó végén lezárt ajtó áll, mellette a vallatóból már ismerős kezelőpanellel.
– Mi a gond? Menjünk tovább – türelmetlenkedik a nő.
– Nem ismerős? – néz rá megmaradt szemével Atmos. – Pedig már találkoztál ilyennel.

A kapitány idegesen kutatja emlékeit, de valamiért folyton az uralkodóházra terelődnek a gondolatai. Az uralkodóház… hát persze… a bíbor színű falak… valójában elektromagnetikus sugárzást kibocsátó panelek. Ezek közé zárták az elítélteket, a királynő ellenségeit. Mesterséges napfény, amibe akár belenézni is lassan gyógyuló károsodást okoz.

– Forduljunk vissza!
– Egy körfolyosón jöttünk végig, nem emlékszel? Nincs más út.
– Talán nem aktiválódik.
– Mozgás- vagy súlyérzékelős lehet. Esetleg a mifélénkre programozták. Akárhogy is, nem fogod kipróbálni.
Darquan megragadja a férfi overallját, és magához rántja.
– Mint ahogy te sem!
– Megkeresed, és haza fogod juttatni.
– Nem!
– Akkor a halálom értelmetlen lesz, amikor az az izé bekapcsol.

Még rákiabál a férfira, ahogy az hátat fordít neki, és zombiként dülöngélve megindul előre. Első tisztje nem reagál, vonszolja magát tovább. Félúton jár, amikor a panelek felizzanak körülötte, és lángba borítják a testét. Darquan maga elé kapja a tenyerét, képtelen elviselni a hőséget. Atmos nem messze tőle térdre esik, kezének csonkjaival törtet az ajtó felé, immár teljesen vakon. Amikor odaér, rábök a kapcsolóra, majd pernyeként hull alá. A panelek kikapcsolnak, és az ajtó kitárul.

A nő képtelen megmozdulni. Az idejét sem tudja, mikor akart ennyire felzokogni. Vámpír létének legnagyobb önáltatása, hogy nem érzett semmit. Rádöbben, hogy mélyen, a századok rétegei alatt valahol mégis maradt benne egy kis szentimentalizmus. Vagy annál több is. Ha még őérte áldozta volna fel magát a férfi, de nem… Ostoba! Sosem fogja megérteni, miféle pátosz ragadta el tőle. Talán a valamiért élés ígérete az őket időben és térben körülölelő végtelenben... Nincs se ideje, se kedve merengeni rajta: nekirugaszkodik, mielőtt az automatika bezárja az ajtót, és újraindul a hajó védelme.

A túloldalra érve négykézlábra zuhan, majd hosszan ütlegeli a hajó fémpadlóját. A folyosó üresen kongva felel, nincs már rajta kívül a közelben senki. Senki… de hisz az lehetetlen. Nem lehet egyetlen biztonsági droid az űrhajó teljes személyzete. Az csak egy eszköz, egy gép – még ha ebbe egy beteg elme emberi zsigereket pakolt is.

Valaki figyeli, jelzi az ösztönszinten belé kódolt vadász. Tehát tényleg nincs egyedül. A látása még sínyli az Atmost elhamvasztó gyilkos sugárzást, de hamarosan kiszúrja az egyik szellőzőaknából felé pislogó szempárt. Egy tízévesforma lánykához tartozik, akit az ember-droid addig csak úgy emlegetett: zsákmány.

– Tudtam, hogy nem az őr vagy – mondja bizonytalan hangon a lány. – Ő nem kelt ilyen hangot. Te fogsz hazavinni?
Darquan először rámosolyog, majd vicsorogva veti magát a szellőző rácsa felé.
– Na gyere ide rögtön, te kis szemét!

Az egykori mór hullámos, vörös fürtjeinél fogva cibálja végig a lányt a folyosón – kopaszságát tekintve van ebben egyfajta költői igazságszolgáltatás. Áldozata lebiggyedt szájjal tiltakozik.
– Au, ez fáj!
– Hallgass! Felhívod ránk a figyelmet – söpri félre panaszkodását Darquan. Válaszul a lány megfeszíti térdeit, és durcásan megtorpan.
– Nincs is itt senki! Dögunalom ez a hajó.
A törvényen kívüli nehezen állja meg, hogy ne csavarjon hármat-négyet a fején.
– Van fogalmad róla, min mentem keresztül miattad?
A másik lesüti a szemét. Nem felel.
– Amíg te a kuckódban papás-mamást játszottál a patkányokkal, az egész legénységemet kinyírta egy pszichopata terminátor-hibrid, csak hogy eláruljam neki, merre van a Sötét Nova. És mondok neked valamit, drágaságom – egymáshoz közelíti a hüvelyk és mutató ujját, koloncának arcába tolva a kezét. – Ilyen közel voltam hozzá, hogy eláruljam.

Dacos helyreigazítás a felelet:
– Talán kiütlegelték belőled, így hadd emlékeztesselek: a nevem Marie! Neked pedig…
– Felejtsd el, hogy valaha is úgy foglak szólítani! Különben meg hogy vagy még életben?
Marie arca felderül a kérdésre. Karjait úgy lengeti maga előtt, mint aki hiányol belőlük valamit, amit magához ölelhetne büszkeségében.
– Azért, mert nem vagyok olyan otromba, elátkozott szörnyszülött, mint te!
Darquan türelmét vesztve emeli csapásra a kezét, mire a lány összegömbölyödve védekezik.

– Ezt ő mondta, nem én! Azt kérte, vicsorogjak, de aztán kinevetett, ami nagyon rosszul esett.
– Hogyne nevetett volna ki, amikor még a szemfogaid sem nőttek ki rendesen. Nem lep meg, hogy embernek nézett. Gondolom, meg se vizsgált rendesen. Olyan vagy, mint egy gyerek.
– Mert az vagyok! Helló!
– Aha. Egy hétszázhúsz éves totyogó az egykori Romániából.
– Hé, nem vagyok totyogó. Úrnőd és parancsolód vagyok, te pedig elfogadtad a feltételeimet, hogy megmutathasd milyen az élet a palotán kívül!
A kalóz mély sóhajtás kíséretében biceg tovább.
– Hát, most már tudod. Remélem, hasznodra válik majd.

Hamarosan kiszélesedő terembe érnek, ahol sejtelmes fények világítják meg a falakat. A hely hangulata egy múzeumét idézi, és valóban – a lámpák alatt hol festmények lógnak, hol szobrok feszítenek talpazataikon.

– Mi a poshadt vérzivatar… – suttog maga elé Darquan, ahogy szemügyre veszi a kiállítást. Egyik alkotás sem túl lélekemelő, bár nehezen hiszi, hogy tovább lehetne rontani a közérzetét. Felismeri Goya saját fiát felfaló Szaturnuszát, ami mellett Bosch egyik vérben és könnyekben tobzódó, pokolbéli víg napokat bemutató installációja lóg. Hogy a művészet inspirálta azt a bádogbarmot, ahhoz nem férhetett kétség.

A tárlatok legjobb esetben is untatják a gyerekeket, ezt tudja, mert nem egyet kapott el anno közülük, miután elkóboroltak bámészkodó szüleik mellől. Viszont ennek az egy az egyben ellopott horror-Louvre szárnynak a hangulata kezd bekúszni a bőre alá, márpedig ha őrá így hat, a királynő hamarosan visítozni kezd majd. Reméli, hogy a zöldesen világító, kijárat felé mutató jelzések szintén autentikusak, és előbb-utóbb elvezetik a hangárba. Azt valószínűsíti, hogy a helyes út nem a „gondnok” feliratú ajtón keresztül vezet, ezért elhalad mellette.

– Ne nyúlj semmihez! – utasítja Marie-t, aki félénken téblábol középtájon, néhány lépéssel a háta mögött. És lehetőleg ne is nézz semmire, teszi még hozzá gondolatban.
– Itt nagyon félelmetes – nyöszörög a lány. – Megkereshetjük a babámat?
– Nem. A hajómat keressük meg, hogy aztán elhúzhassunk innen.
– Hazamegyünk az uralkodóhoz?
Darquan megtorpan, keskeny arca megfeszül, ahogy farkasszemet néz a lánnyal.
– Drágám, bár ennyi idősen már nyugodtan lehetsz demens, hadd emlékeztesselek: te vagy az uralkodó, mióta apád olyan mozdulatlanul ül, mint egy viaszbábú.

A lány zavarodottnak látszik, egyik oldalról pillantgat a másikra. Darquan fejcsóválva mozdul tovább a terem túlsó vége felé, miközben belül forrong. Hogy maradt ez életben, miközben ennyire magatehetetlen? Nem csoda, hogy az egész kompániáját a testőrévé tette. Micsoda megtiszteltetés! Nevetne, ha nem lenne annyira szánalmas az egész. Ha belegondol, hogy a lány a vérvonal utolsó örököse, erősebb rosszullétet érez, mint a vallatás legkeményebb pillanataiban. Bandájával beutazta az ismert világegyetem azon részét, ahol érdemesnek találta a Doommal körülnézni. Oké, lehet, hogy ezek a helyek nem a társadalom elitjét szolgálták ki, de legalább ápolták az olyan ősi hagyományokat, mint a prostitúció, vagy alternatív gazdaságot teremtettek tiltott szerencsejátékok szervezésével meg érzékcsavaró kemikáliák árusításával.

Közben cseréltek vagy elvettek, az erőviszonyok függvényében. Ahány bolygórendszerben járt, annyiféle szociális berendezkedést tapasztalt. Hol csavarkulccsal pofozkodva szerzett érvényt akaratának az erősebb, hol meg egy szűk kör diktálta a feltételeket. Azt a fajta húsba vésett diktatúrát, ami a vámpírok létezésének alapfeltétele volt, azonban még a legelázottabb peremvidékbeli kocsma-holdon sem vizionált volna össze egy szkafanderébe piszkító szabadnapos kráterbányász. Mert jól mondta az Inkvizítor: ha odavész az uralkodó, a vérvonal omegája, minden leszármazott elpusztul. Talán nem azonnal, elvégre a világegyetem óriási. Először a közelben lévők válnak porladó hamu-szobrokká, a többit meg majd az univerzum kihullámozza, ha már fajszinten röhögte ki a vámpírokat. Látott már hasonlót, amikor egy teremtő halálával véget ért „gyermekének” pályája. Szar ügy, ha épp akkor történik, amikor kezet rázol az illetővel egy megkötött üzletre.

Elmélkedéséből visító szirénák hangja rántja ki. Kedvenc pártfogoltja Ó-alakot formáló szájjal néz rá az egyik talpazat mellől, amin a világ legrondább vászonbabája ücsörög. Darquannak nincs ideje azon filozofálni, hogy miért nem vette eddig észre a szép álmokat őrző alvójátékok tökéletes ellentettjét, de a jó ízlés elleni kitömött inzultus rongylábai már félig elhagyták a kiállító állványt, ahogy az uralkodó belekapaszkodott.

– Megmondtam, hogy ne nyúlj semmihez!
– Azt ígérte, az enyém lehet, ha mesélek neki a küldetésünkről… – szabadkozik sértődötten Marie. A nő meg sem kérdezi, kire gondol, helyette fájdalmasan villan fel előtte, milyen elhivatottsággal vigyázta a lányt Atmos. Számára is érthetetlen módon ez egyelőre meggátolja benne, hogy helyben kitörje a nyakát, így inkább önvédelemből, mint a törődés jeleként megragadja a királynő kezét.

A gondnoki helyiség ajtaja ekkor teljes erőből kicsapódik. Darquan megpördül a zajra, ám amikor meglátja az érkezőt, teljes testében megmerevedik.
Az Inkvizítor karjait kitárva, csattogva dübörög elő a szobából. Tenyereiből lángcsóvák törnek elő, ahogy vészesen közelít feléjük.

– Nem tartózkodhattok ezen a területen – búgja feddően, azzal előre lendíti a jobbját. A tűzforró lövedék egyenes vonalat húz a levegőben, majd perzselő lyukat éget a kalóz vállába, aki egyensúlyát vesztve vágódik el a padlón. A testét érő újabb atrocitást leküzdve vergődik talpra, ép karjával a hóna alá kapja az uralkodót, azzal a kijárat felé iramodik, imádkozva, hogy a biztonsági protokoll ne blokkolja kijutásukat. Ez egyszer szerencséje van, a panelra csapva szabaddá válik az út.

Üres folyosókon száguld végig, sérült lábát szabálytalan ritmusban rángatva maga után. A legénység lakrészei jobbra is, balra is nyitva állnak. Elhaladtában csak egy pillantásra méltatja őket: az alvóhelyek üresen, katonás rendben bevetve sorakoznak. A következő sarkon befordul, éppen kikerülve az android következő, feléjük repített csóváját. Keresztülugrándozik a legénységi kantinon, ahol a gyomra reflexből megkordul – a jóllakott táplálék íncsiklandozó gondolata utoléri még most is, amikor őt készülnek malacként megperzselni. Értelmetlenül dönt fel néhány üresen álló asztalt, amiken üldözőjük gond nélkül gázol keresztül. Áthalad a következő kijáraton, ahol a túloldalról addig feszül az ajtó kapcsolójának, amíg az ki nem szakad a helyéből. Nem számít rá, hogy túl sok időt nyer majd, de amennyit mégis, az talán valamire elég lesz. Amikor megfordul, ismét sírni tudna, ám ezúttal a boldogságtól.

Elérték a hangárt, aminek a Notre Doom épp a közepén díszeleg, mint egy jókora sötét szarkofág. Első ránézésre érintetlen, a hibrid tehát nem dezintegrálta információk reményében, ahogy attól tartott – úgy tűnik, az élőlények szétszerelésében nagyobb örömét lelte.

– Maradj veszteg – teszi le az uralkodót, majd a hajó leeresztett rámpája felé vetődik.
– Ne hagyj itt! – rimánkodik mögötte Marie, ám nincs választása. Ökölforma alak jelenik meg az ajtó acéllemezén, ahogy az Inkvizítor a túlsó oldalról belecsap. A királynő felsikkant, és babáját magához szorítva lép hátrébb. Darquan bevetődik a Doom vezetőülésébe, és gyakorlott mozdulattal felkattintja a hajó rendszereit aktiváló kapcsolókat. Néhány ökölcsapás után az ajtó kiszakad a helyéből, az uralkodó díszes gyermekcipőjének orra előtt csapódva a földnek.
– Tessék… visszaadom! – emeli fel az a babát. Az Inkvizítor imitálja a mozdulatát, ám az ujjai helyén jókora szabja jelenik meg, és magasodik célpontjának feje fölé. Villámgyors a mozdulat, amivel lecsap…
…ám a feje félúton szilánkokra robban, ahogy a Doom fedélzeti ágyúja telibe találja. A füsttől Darquan semmit sem lát. Bizonytalanul lépdel lefelé a rámpán, overalljával az arcát takarva. Ahogy a hangár légtere tisztulni kezd, észreveszi a guggolva kuporgó Marie-t az android romjai előtt.
– Az mondta, nem fog bántani – hüppög a lány.
– Ez csak egy biztonsági másolat volt. Nem ígért neked semmit. De ha ez megnyugtat, az eredeti sem volt szavahihetőbb.
– Honnan tudod?
– Fogalmazzunk úgy, hogy kedves barátunk jobban kedvelte a kultúrát, mintsem, hogy lángvetővel rohangáljon a gyűjteménye közelében.
Talpra segíti a királynőt.
– Remélem, maradt még abból a tasakos cuccból, amivel eddig nem kínáltál meg. Egy egész kolóniát szárazra tudnék marni.

Átható feketeség uralta a horizontot a pilótafülkén túl, egyetlen csillag sem pislogott amíg a szem ellátott. Darquan jóllakottan dőlt hátra a kapitányi székben, belül mégis olyan üresnek érezte magát, mint amilyennek kinti űrt látta. Az első tiszt helye magányosan ásított mellette, ami elszomorította – felidézte, a marcona Atmost, aki régen alig tudta belepréselni túlméretezett idomait. Aztán amikor a királynő szolgálatába állt, mintha összement volna; vékonyabb, finomabb, kiszámíthatóbb lett. És unalmasabb, kétségkívül. Most mégis hiányzott neki a férfi. Egyedül kellett folytatnia az útját, a Cirque de horreur nem volt többé.

Úgy döntött, nem tart egyenesen a Sötét Nova felé. Magyarázkodni kényszerült volna, amitől minden bizonnyal elveszíti a hidegvérét, és abból semmi jó nem sülhetett ki. Nem, ha már túlélte ezt a tortúrát, olyan helyre akart repülni, ahol szívesen fogadják, de legalábbis megtűrik a balhézókat. A peremvidék tökéletes úti célnak tűnt, ahol egy jó sztoriért társaságot meg fejbeverős italokat szerezhetett magának. Neki pedig nem akármilyen sztorija volt. Szinte érezte a szemét csípő bagóködöt, miközben számba vette fejben az eseményeket.

A lányt végül a kaja árulta el. Kifejezetten az uralkodónak csomagolták, még a palotában, és a bandából senki sem nyúlhatott hozzá. Még most sem hitte el, hogy lehetett ennyire vak. Vörös volt, folyékony, csak a szaga nem stimmelt. Nem érdekelte. Miután elszabadultak a Buckinghamról, kitépett egy adagot a fruska kezéből, hiába fenyegetőzött meg drámázott ő. Amikor beleivott, úgy érezte, mintha savat locsoltak volna le a torkán; rosszabb volt, mint az a gyomorforgató ArtiVér, mert azt legalább a fajtájának szánták. Akkor még nem jött rá, hogy pontosan mit fogyasztott a királynő – lefoglalta a fuldoklás, mialatt visszaadott mindent a hajópadlónak. Elvégre az univerzum mégsem lehetett annyira alávaló, hogy az átéltek után így vonja ki a forgalomból.

Aztán megtalálta a fedélzeti naplót, amiből kiderült, hogy valaki SOS-jelzéseket adott le a hajóról, míg a többiek behűtve szenderegtek. Marie először mellébeszélt, de némi unszolást követően kifecsegte, hogy nem tudta tartósan álomba fagyasztani a kriokamra – ami már önmagában is csoda – és unalmában elkezdett játszani a gombokkal, többek között a nagy piros vészjelző feliratúval is. Nem akart szólni róla, mint ahogy az étel jelentette veszélyről sem, mert abból mindig gond adódott. Amikor Darquan rákérdezett, hogy mit ért gond alatt, példaként felhozta a csalódott robotembert, aki elpanaszolta neki, hogy a vámpírok főtanácsa egykor megtagadta tőle a halál csókját, amitől csatlakozott volna a halhatatlanokhoz. Az egykori katona ezért felajánlotta szolgálatait az Univerzális Egyháznak, akik végrehajtottak rajta bizonyos módosításokat ügyük előre viteléért cserébe.

Ezen a ponton Darquan úgy sejtette vagy elveszíti a hallgatóságát, vagy újabb italokat fizetnek neki. A királynő ugyanis megsajnálta az Inkvizítort, aki egyedül maradt az űrhajón, miután új burkával való elégedetlenségében önállósította magát: kiábrándult az egyházból, a vámpírokon pedig bosszút akart állni, tehát mindenkit lekaszabolt a Buckinghamen. A lány csak segíteni akart, amikor elmesélte, hogy a Sötét Novára, a vérszívók birodalmának szívébe tartanak. Még segített is neki befejezni a nagytakarítást.

És ekkor a kalóznál végre összeállt a kép. Méghogy az uralkodó kalandozni akart a kalózokkal! A tanács sosem engedte volna, az meg nem jelentett túl sok izgalmat, hogy a testőrség rombolója kísérgeti őket mindenfelé. Vagy legalábbis nem azt a fajtát, amire vágyott... Ha jobban megfigyeli a kis Marie-t, korábban rájön, nyugtatta magát. De hát nem látta azelőtt, és miért ment volna a törvény közelébe önszántából, amíg jókora jutalmak ígéretével oda nem csábították?

Az uralkodó ugyanis a stirogiját küldte maga helyett, hogy fedezze fel számára a galaxist. A stirogiban nincs félelem, mivel jobb szó híján agyalágyult. Egy fél hülye fél-vámpír, élőhalottá formált humán, akiből az éjszakai ragadozók minden eleganciája hiányzik. Rabszolga, aki még talpnyalónak sem jó, ezért hasonlósága miatt arra használták, hogy begyűjtse a tulajdonosának szánt pofonokat. Vajon mire számított az igazi uralkodó, hogy érdekes történetekkel tér vissza a lábtörlője? Vagy csak meg akart tőle szabadulni, csak lusta volt kitépni a gerincét? Darquan sejtette a választ.

Amikor szembesítette Marie-t a váddal, annak annyi esze sem volt, hogy tagadni kezdjen. Kitartotta a babáját kettejük közé, és elnézéskérő mosolyt kíséretében nyafogta: „Legalább ezt megmentettük, nem igaz? Egyedi alkotás, felbecsülhetetlen érték!” A kalóz megszemlélte a bulldogképű rongydarab lábáról lógó címkét, majd közös útjuk során először őszintén elmosolyodott. Egyszerre utolérte az a megnyugvás, amit bőségesen megérdemelt megpróbáltatásai után.

Jóleső fáradtság járta át, miközben autópilótára kapcsolta a hajó vezérlését. Lehunyta a szemét, ahogy a Notre Doom folytatta útját romlott élvezetek és heves összetűzések felé. Mögötte egy jéggé fagyott alak lebegett a semmiben, hosszú vörös hajának valamennyi szálával megmerevedve. Tejfehér nyakát marcangolás nyomai csúfították, de az arcán nem a rettenet, hanem a sértődés kifejezése ült. Keze még mindig szorította a babát, aminek kiálló céduláján apró betűk hirdették: „Gyártották Kínában”.

Előző oldal marcsterling
Vélemények a műről (eddig 3 db)