Linktár

Dafur

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2019/10 számában.

Elég bátor vagy, hogy megkérdezted, mikor féltem úgy isten igazából.

Nos, látod az arcomon a gúnyos félmosolyt? Ha ez még nem lenne elég meggyőző, akkor esetleg a képedbe is nevethetek. Egy felszentelt dafur semmitől sem fél, hiszen köztudott, hogy már gyerekként kiölték belőle ezt az érzést. Szíjjal és vassal törtek meg, vért és hús szakítottak ki belőlünk, később pedig elvárták, hogy mi tegyük meg ezt a sorstársainkkal, hogy megtanuljuk távol tartani magunktól a fájdalomnál is kegyetlenebb ellenfelet, a félelmet.

Érzem benned kételyt, bár látszólag meggyőződéssel bólogatsz a szavaimra. Kerülöd a tekintetem, igazából nem akarod, hogy a szemedbe nézzek, hiszen ott csak a saját félelmeddel találnád szembe magad. Arra tanítottak, hogy tiszteld a mestered szavát és az ősi törvényt, amit jelképeznek, te pedig jó fiúként meghajolsz a dogmák előtt. Még él a családod, akiket nem akarsz megnyúzva látni a főtéren csupán azért, mert eretnek gondolataid támadtak a legszentebb rend kapcsán.

A helyedben én is lesütném a szemem. Remegve bíznék abban, hogy a dafur nem jól hallotta az utóbbi szavaim. A lázadó ifjúság erőtől duzzadó magabiztossága egy csapásra elszállna. Gerincem mentén jeges borzongás csúszna végig, hogy kivegye az erőt a lábaimból. Reszketve állnák rideg alkóvban, körmeim az izzadó tenyerembe vájnám, hogy eltereljem a figyelmemet a körülöttem megdermedt világról. Érezném a riadt verejték bűzét, ahogy rám telepszik, felkúszik az orromba és a savanykás szagával próbálja kiszorítani belőlem a visszatartott lélegzetet. Nem is lenne rossz, ha ennyivel meglehetne úszni a szemtelenséget. Az istenek így is vennék el az életem, ha ezzel elkerülhetem a kínhalált. Esetleg a szégyenemtől megállhatna a szívem. A vasmarok szorítása, amit a mellkasom érzek, beteljesítené a sorsom. Holtan rogynék össze inkább, ha ezzel megmenteném a szeretteim az átokként továbbszálló szégyentől.

Persze mindez hiú remény csupán. Egy felszentelt dafur figyelmét nem kerüli el az efféle kétely, ami nyíltan sérti a személyét és a rendjét egyaránt. Mindketten tudjuk, hogy az Ősök dicsőségére felajánlott életed eddig is csak tőlem függött. Az én dolgom az Istenek szolgálata, a tied az én kényelmem biztosítása. Az örök körforgásban mindenkinek megvan az elrendeltetett helye.

Látom rajtad, hogy tudatában vagy a helyzetednek, ahogy én is a sajátomnak.

A szent tőr hidegét itt érzem a bordáim között, a tőrét, melyet az ősök rég megfeketedett oltáráról emeltél el, amikor még az egész testedben érezted a gyilkos dühöt a mestereddel szemben.

Lehetnék halott is, de te elhibáztad. Csupán egy lyukat ütöttél a húsba, megsebezted a testet, ám bármennyi éjszakán át tervezted a dolgot, a valóságtól való félelem itt győzött le az orrom előtt. Nem végezted el a feladatot, amit az Istenek neked szántak. Persze az sem kizárt, hogy odalent valamelyikük éppen jól mulat a két ostoba halandón, akik kővé dermedve állnak egymással szemben, és látszólag nem tudnak mit kezdeni a helyzettel.

Itt a pálca a kezemben, ami eltörölhetné még az emléked is erről a porba fúló világról. A pálca, ami már a homályba vesző idők óta bírja a hatalmat, amivel gyógyítani és pusztítani épp olyan egyszerű. Ahogy az ujjaim a megfeketedett kérget érintik, bizsereg a bőröm az erejétől, magamban érzem az előttem élő dafurok minden erejét. Ebben található minden tudását, amit összegyűjtöttek és belezártak az életük során. Ezt, gondolom, tudod már, hisz nem vagy ostoba, mert akkor nem tartottalak volna meg a szolgámként ennyi ideig.

A házam volt a házad, az ételem az ételed, a tekercseim másolása a munkád. Úgy tanítottalak, hogy sokszor észre sem vetted. Amíg rád a házam tüze vigyázott, a rokonaid évről évre megküzdöttek az elemekkel. A nép adományaiból éppúgy markoltál, ahogy én, nem kellett éhezve kerülgetned a temető friss hantjait, nem kellett felfedezned a pokol legsötétebb bugyrait, még legsanyarúbb években sem. Láttad a nép nyomorát ugyanúgy, ahogy a sátorom gazdagságát. Azt hitted, érted ezt a világot, és úgy láttad, nélkülem jobb lenne minden, ezért meghoztad azt a döntést, amivel a saját sorsod pecsételted meg.

Azt akarod tudni, érzek-e félelmet, de még csak nem is sejted, hogy mennyire vártam ezt a percet. Amit látsz, az csak a test fájdalma, amit le lehet győzni. Az igazi félelem sokkal mélyebben bujkál, és a hideg vas csak megszabadít tőle.

Azt hitted, hogy kifogtál rajtam. Csak azért nem nevetek, mert akkor túl korán megismered az utat, amit az istenek a hozzánk hasonlók kínzására találtak ki. Egy csökönyös vénembert látsz csupán magad előtt, aki a döfés után is egyenes háttal áll előtted, és ahelyett, hogy vért köhögne fel, pont úgy méreget, ahogy egy undorító bogarat szokás.

Meg sem fordul a fejedben, hogy amit te most néma dühnek vélsz az tekintetemben, az valójában a megkönnyebbülés első másodperce. Te rémülten várod a halálos csapást, én megpróbálok nem felsóhajtani. Eljött az idő, amikor véget ér minden szenvedés. Nincs több rémálom. Nem kísértenek tovább az ismerős arcok, akik hol véres áldozatokként, hol pokrócba csavart haldoklókként kerültek elém. Nincs több ártatlan gyerekarc a verem felett. Megszabadulok a rítusok mocskos kötelezettségeitől, ahogy az elém hordott ételek okozta folytonos gyomorgörcsöktől is. Nem hallom többet a gonosz istenek kacaját éjjelenként. Egy egész élet kevés volt annak eldöntésére, hogy a nép nyomorúsága okoz nekik örömöt, vagy az, hogy ennyi ideig tudtak engem kínozni, de most megszabadulok tőlük is.

A sivatagban felbukkanó próféták mindig a megváltásról prédikáltak, de megöltük őket, mert mi csak a saját poklunkban hiszünk. Nálam jobban senki nem tudja, hogy nem létezhet olyan akarat sem a világon, sem azon kívül, ami elég jó ahhoz, hogy ennek a nyomorult népnek a mindennapi bűneit fel merje oldozni anélkül, hogy a saját vállára ne venné azokat.

Azt kérdezted, mikor féltem utoljára? Hát akkor, amikor rájöttem, hogy ezen a világon csak a bennünk élő gonoszság állandó, én pedig éppúgy nem fogok tenni ellene, mint ahogy az elődeim sem. A következő kérdésed az lenne, hogy mikor döbbentem rá erre, de ezt a kérdést már soha nem teszed fel. Látom a szemedben, hogy megértettél mindent, ugyanakkor nem fogtad fel még a jelentőségét.

Most félsz életedben legjobban. Ennél rosszabb nem történhet már veled. Bezártad magad abba a körbe, ahonnan csak a szent tőr jelent menekvést. A tőr, amit csak a tanítvány márthat a mestere szívébe.

Még én vagyok a mester és tudom a kötelességem. A pálcát a sebhez érintem, de nem próbálom menteni magam, csupán hagyom, hogy az ősi hatalom jelképe befogadja a vérem, ahogy annak idején az előttem uralkodó dafur is tette, amikor én álltam előtte ugyanilyen halálra rémülten. Akkor ő nyújtotta át a pálcát, ezt most én teszem. Gyilkosként kezdted ezt az éjszakát, felszentelt dafurként köszöntöd majd helyettem a hajnalt.

Ez az igazi átok.

De ez mostantól már legyen a te problémád.