Vérvörös félhold

Horror / Novellák (125 katt) Kereder Márk
  2019.12.26.

A ceruza sercegése a megsárgult papíron most szokatlanul hangosnak tűnt. Talán az éjjel csendje emelte erőssé a gyors és gördülékeny kézírást kísérő zajt: Herbert Watteau grafitos feljegyzéseket rótt a kórlapok margóira és a lapok aljára az asztali petróleumlámpa pislákoló fényében. A lámpa egymaga űzte a szűk tetőablakon át támadó sötétséget a néma padlásszobában, ugyanis ötödéves, kriminálpszichológiára szakosodott hallgató lévén Herb és bérleménye nem engedhette meg magának azt a furcsa és új, gazdag hóbortot, amit elektromosságnak hívnak, és jobb fényt adna a tanuláshoz.

Ekkor az ablakon és a kulcslyukon át bekúszó sötétségen kívül egyszer csak még egy éjszakai teremtmény tört az ifjúra: egy éjjeli lepke vibrált a lámpához. Rá-rárontott a folyékony magmaként áradó melegre és vakító világosságra, erőszakosan és kitartóan, mintha eggyé akarna olvadni a tüzes petróleummal. Talán, mert szagos, forró égése éles ellentétben volt a szürke, kegyetlen és hideg világgal.

S valóban, ahogy a késő őszi este kezdett rátelepedni a vén városra, úgy ereszkedett a metsző hideg is az utcákon kóborlók nyakára, vállára. Kint felkerekedett a szél, s bent Herbert is érezni kezdte a fuvallattá szelídült áramlat jeges bántását.

Kizökkentettségén mérgelődve dühösen csapkodni kezdte a jókora lepkét egy összegurgatott kartonmappával, amiben egy beteg kórlapja és vizsgálati eredményei voltak, s többszöri próbálkozásra telibe is találta. A szőrös, vergődő rovar háttal a hajópadlóra zuhant. Herb leguggolt, óvatosan a kiterített iratgyűjtőre seperte a hátán forgolódó apró szörnyeteget, felállt, odalépett a szűk tetőablak búvóterébe, s egy határozott mozdulattal kitessékelte az állatot a hűvös és sötét estébe. A gyönyörű pillangók éjszakai testvére pedig imbolyogva, mint a részeg, menekült a szurokfekete tömör valósága felé, ahol ő volt otthon. Ez a kis kitérő a fény hívására majdnem az életébe került.

Herb nézte, amíg el nem tűnt a padlásszoba ablakának fényudvarából. Aztán a városra pillantott. Innen fentről Arkham még öregebbnek, még legyőzöttebbnek tűnt, mint az utcaszinti prostik és gazemberek bűnös nézőpontjából. A töredezett cserépfedéses hagymakupolák és a tornyok rozsdás fémcsúcsai, mint segítségért könyörgő görcsös kezek, úgy meredtek a könyörtelen, fekete felhőkkel borított csillagtalan égbolt felé. A fellegtakaró szövetét csak néha-néha lyuggatta ki a szakadt Hold, de az sem tartott pár percnél tovább, ugyanis a Holdat nem csak a sötét égi pamacsok, hanem a földi kémények sűrű és koromdús füstoszlopai is támadták.

Herbert ismerte ezt a macskadalos, ócska látványt. Nagyon is. A látkép egy jobb időket megélt, mára már ősöreg, porlepte, egykorvolt város agóniája volt, legalább is Herbert mindig ezt érezte, ha hűvös estéken a tetőablakból bámult kifelé. Szemében a város haldokolni látszott. Nem is időzött sokat, becsukta a nyikorgó ablakot, s visszatelepedett dolgozóasztalához, jegyzetei és a rendelkezésre álló kóranyagok édes magányába. Az Arkhami Elmegyógyintézet néhány kezelt személyének kórlapjait nem kevés utánajárásra egyeteme, a Miskatonik Egyetem közbenjárásával sikerült egy átirati példányban megszereznie.

Az iratgyűjtőn, amivel az imént a szárnyas betolakodót űzte, a bal felső sarokban tintával írottan a „Páciensnél paranoid téveszmés zavar, súlyos patológiás téboly, legmagasabb biztonsági kategóriában ellátva” kifejezéseket olvasta az Arkhami Asylum hivatalos pecsétje mellett.

„Ez kell nekem!” – lelkesedett Herbert, mert úgy gondolta, készülő doktori disszertációjához – mely a rögeszmés mentális betegségekről szól – talán megtalálta a megfelelő interjú-alanyt.
Ingujjával letörölte a beteg nevéről a kis híján kimúlt lepke ottmaradt, színtelen, ragacsos vérét, s olvasni kezdett:

„Páciens neve: Otto von Haugen, született: 1855. január 15., Arkham. …Tehát 65 éves, anyja neve, nem érdekes, satöbbi, satöbbi, satöbbi…” – futotta a sorokat Herb, majd egy sornál döbbenten megállt:

„Epikrízis: feltáratlan kórelőzmény, a beteg állapotának előtörténetére vonatkozó információ nem áll rendelkezésre. Kizárólag a kialakult stádium szolgáltat kiindulópontként: az alany által elkövetett gyilkosságok, szám szerint 7 esetben.

Az elkövetés módja rendkívül erőszakos és embertelen, mindennemű empátia-hiányt feltételezhető minőségben. Az áldozatok csonkítása jellemző az extremitások (két esetben az összes végtag, két esetben a kézfejek, három esetben kizárólag a bal kézfej) vonatkozásában. Mind a hét esetben alábbi specifikációk figyelhetők meg a cselekményben: fejbőr nyúzásos eltávolítása a vertex és a tempora területein, bal csukló belső felén harapásnyom, áldozati alany vérének kiszívási kísérlete ezen helyen feltételezhető, melyet beteg valószínűleg elfogyasztott.

Jellemzően az áldozatok a 25. és a 30. életévük közöttiek.
Nemi arány: 4 férfi, 3 nő.
Egyéb adatok vonatkozásában vesd össze: csatolt rendőrségi jelentések, helyszínelési jegyzőkönyvek, fotográfiák.”

- Úristen – hüledezett Herbert. Kissé hányingere lett, de azért olvasott tovább:

„A rögzült téveszme ismertetése

Alábbi pontokhoz beteg a vizsgálat végéig ragaszkodik:
1. nem ő követte el a bűncselekményt
2. ő már a haldokló, vagy elhunyt alany segítségére igyekezett
3. állítása szerint az áldozatokra saját képessége segítségével talált rá, rögzült téveszméje szerint megérzi az áldozatok találkozását a
4. „Bestiával”, ahogy ő a vizsgálat teljes időtartama alatt fogalmazott.

Megállapítható: bizonyos, hogy emlékezetkiesése a cselekményre teljes egészében fennáll, vagy részlegesen korlátozódik bizonyos mozzanatokra, de nem vitatható tény, hogy rátalálásának időpontjában az esetek túlnyomó százalékában az áldozat bal articulatio radiocarpalis (csuklóízület) belső oldalán lévő fizikai test-károsodásra páciens szája tapadt.

Tény továbbá, hogy tárgyi harapásnyomba páciens fogazata teljes mértékben illeszkedett. A brutális cselekmény kivetítése képzelt Gonoszra, mint eszmei alakzatra, a felelősség áthárítását, tudattalanjában működő lelkiismeret hangjának elnémítására tett kísérletet jelenti.
Páciens fenti pontok paranoiás téveszméihez való ragaszkodása említett feszülő ellentétet (tudattalan és tudatos elme helyteleníti, fizikai való pedig elköveti a cselekménysort) oldja fel. Az ellentét konstans fennáll, hisz beteg a valóságban elkövette a bűncselekményt, következésképpen a feloldhatatlan téveszméből történő gyógyulás, paranoia akárcsak részleges elhagyása a Konzílium egyöntetű véleménye szerint teljesen kizárt.”

Itt néhány jelentéktelen adat következett a beteg fizikai állapotára vonatkozóan, majd kissé lejjebb feljegyzést írt egy bizonyos Doktor Hergestein a kartonra lendületes folyóírással –különös és szokatlan módon a másolati példányra is:

„A kórisme (rendkívül előrehaladott, rögzült téveszméken alapuló akut pszichózis) miatt állapota konstans és feloldhatatlan, amennyiben állapotváltozás nem tapasztalható jövő februárig, lobotómiára javaslom. Bejegyzés kelte: 1920. augusztus hó 12. napján”
- Tehát nincs sok időm. Most kell cselekedni! Ő az… – döntött Herb, s örült, hogy megtalálta, akit keresett, aki a legnagyobb segítségére lehet – mert a témát, hogy is mondjam csak, eléggé közelről ismeri – ironizált magában Herb.

Átolvasta a rendőrségi jelentéseket is, melyek megerősítették az orvosi kartonban foglaltakat. A fotográfiák – még ha fekete-fehérben is, de – rendkívül közelivé és valóságossá tették a borzalmas gyilkosságokat. Herb pár percig küzdött keletkezett hányingerével, majd elégedetten hátradőlt székében.

- Most már csak azt kell elintézni, hogy vizitációs lehetőséget szerezzek ennél a betegnél egy-két interjú erejéig – gondolta.

A látogatási engedély megszerzése ugyancsak több hét fáradozásba, levelezésbe, kilincselésbe került a reménybeli doktornak, de megérte, mert még az első hó megérkezte előtt ott állt Herbert az Arkhami Asylum rettentő, irdatlan téglafalas-tömbjét rejtő főbejárati épület vaskapuja előtt.

Aznap délután sűrű eső esett nagy cseppekben, Herbert vizesen, felhajtott gallérú ballonkabátban, átázott kalapban kopogtatott a vaskos főbejárati kapu melletti porta koszos ablaküvegén. A gyengén megvilágított helyiségből rekedt hang kérte a papírjait és az engedélyeket, majd hosszas vizsgálat után útbaigazította a fiatalembert.

Tél eleje lévén már korán sötétedett, a sűrű homályba burkolózott útvonal és a dús esőfüggöny dacára Herb kis idő múlva megtalálta a szóban forgó épületszárnyat a területen. A létesítmény legjobban őrzött blokkjának saját bejárata előtt egy reflektorokkal nagy hatásfokkal megvilágított önálló előudvar volt, melyet még egy tömören falazott, három méter magas, téglapillérekkel sűrűn megszakított kerítés, illetve fal is elválasztott az intézet többi részétől. Herbert a zuhogó esőben sietősen kapkodta lábait az épület védelme irányába. Különös módon a bejárati portánál csak sötétséget talált. A lépcsőfordulóból gyors lépések zaja hallatszott.

– Jöjjön, kérem! Ideszóltak, hogy jön. Sajnos a portásunk megbetegedett és ebben az ítéletidőben senkit sem találtunk a helyettesítésre. De kérem, jöjjön, felkísérem! – visszhangozta a lépcsőház Herbert elé siető, egyenruhás fiatalember hangját.

Herbert engedelmeskedett.

A negyedik szinten újabb porta, újabb ellenőrzés, újabb papír-vizsgálat következett, még meg is motozták, de végül kisvártatva az ifjú egy fehér csempékkel kirakott, széles folyosó masszív vasráccsal zárható bejáratánál találta magát.

– Csak menjen előre, a folyosó végén a Konzultációs-helyiségben már várják! – hangzott az instrukció.

Herbert kopogó léptei lármás visszhangot keltettek, s talán ennek az erős ütemnek a hatására, de a doktor-jelölt ekkor döbbent rá igazán, hol is van. A cellák előtt haladtában vette észre, hogy a folyosón, ahol jár, igazából rabok vannak, nem is ápolt személyek. Hisz nem fogolynak nevezzük azokat, akik zárt, masszív fémajtók mögött, egy szűk zárkában élik mindennapjaikat?

Mire a hosszú folyosó végére ért, teljesen átjárta a hely különös, rémítő hangulata; közérzete hirtelen romlott el, különös, keserű íz terjedt szét szájában. Beindult nyálelválasztását a torkába került gombóctól nehezen tudta kezelni. Az ajtónál álló fegyveres-gumibotos őr még inkább igazolta benyomását, hogy ez a részleg inkább fogda, mint gyógyintézet. A széles vállú ajtónálló félrelépett, s Herbert beléphetett a fényárban úszó tágas helyiségbe. A mennyezetről lógó több, csupasz villanykörtés bádoglámpa bőkezűen szolgáltatta a szükséges világosságot.

A helyiség közepén egy öreg, pofaszakállas, torzonborz figura terpeszkedett egy vasszékben, az előtte lévő fémasztalhoz bilincselve. Ruhája mindössze egy bő, fehér köntös-féle volt, helyenként szakadt, de legalább tiszta. A ruha bal mellrészén az Intézet pecsétje és egy négyjegyű szám szerepelt. A vénember tekintete üres és semmitmondó volt, szájából csorgott a nyál szakállára, mozdulatlan meredt maga elé.

Herbert az őrre nézett, az pedig egy határozott bólintással nyugtázta és adta tudomásul, hogy minden rendben. Az ifjú a bilincsre pillantott, a smasszer ezt észrevette, s mosolyogva megszólalt:

– Dokikám, nyugodjon meg, úgy le van szedálva szerencsétlen, hogy egy kismacskában sem tudna kárt tenni. 10 percet kap. Ordítson, vagy kopogjon, ha kell valami – s húzta be maga mögött a súlyos fémajtót. Az nagy dörrenéssel csukódott, a zár kívülről bekattant.

Ekkor érezte Herbert először az életében, hogy talán nem is ezt a hivatást kellett volna választania.

„Kinek kell ez? Egy őrült gyilkossal egy terembe zárva? Még ha meg is van kötve. Jesszus!”

Nyelt egy nagyot, de a gombóc még mindig ott volt. Megigazította nyakkendőjét és gondolkodott, hogy is kezdje. Persze megvolt a forgatókönyve, a saját ütemezése a kérdésekkel, na de – mint oly sokszor már – az élet és annak betontömb-valódisága felülírta az előre kigondolt formulákat.

Elméjébe villantak a fotográfiák, amiket a gyilkosságról látott, a jelentések szavai, az orvosi diagnózis kegyetlen embertelensége. Már-már azon vette észre magát, hogy szánja ezt az embert. Persze undorította az, amit tett, de ha valóban beteg, vajon megérdemli-e ezt a sorsot?

„Persze, hogy meg!” – rázta helyre önnön gondolatait. Gyengeségnek tartotta most arra gondolni, hogy a gyilkos pszichopata is ember.

„De annyira elesett és magatehetetlen ez a szerencsétlen!” – nézte Herb az érzések nélküli, vén arcot, ahogy a repedezett szájból szivárog a nyál, mely hosszú szálban, megszakítás nélkül folyt és a fémasztalon gyűlt össze.

Nem gondolta, hogy ilyen undorító, ilyen kegyetlenül emberközeli élmény lesz. Naivan hitte, hogy szellemi szinten meg tudja tartani a távolságot. Nem tudta. Ezen felismerésnek a kétségbeejtő valóságára válaszul majdnem elsírta magát.

Aztán elővette a rejtegetett lélekpáncélt, torz keménységet erőltetett nyúzott arcára, s megszólalt:

– Üdvözlöm…
Semmi válasz.
Herbert várt pár másodpercig, majd újra próbálkozott:
– Ön Otto von Haugen, én Herbert Watteau vagyok, egy doktor-jelölt.
Semmi eredmény, az arc ugyanúgy a semmibe meredt.
– Uram! … Ha hallja, amit mondok…
Herb sóhajtott.
– Ha hallja, szeretnék Önnel egy interjút készíteni. … Lehetséges?
Várt vagy egy percet, mielőtt hangosan kiszólt volna:
– Személyzet, kérem tisztelettel, mennék…
Abban a pillanatban – talán a hangos kiáltás hatására – a vénember hirtelen felocsúdott, visszatért a lelke, bárhol is volt, s idegesen kapkodta fejét ide-oda, rángatta láncait.
– Hol? Mi? … Hol vagyok?
– Semmi, mégsem szóltam! – kiabált Herb az őrnek.
Aztán nyugodt csend következett:
– Persze… itt vagyok… Hol is lennék – nyugodott a köntös és a láncok valóságába az öreg. Aztán Herbertre pillantott.
– Ki maga? – vette akkor észre.
A fiatalember leült a kellő távolságban elhelyezett székre az asztal túlsó, Ottoval szemközti oldalához.
– Herbert Watteau, doktor-jelölt – szólt aztán látszólag magabiztosan.
– És mit akar? Megint mit akarnak?! – fakadt ki a vénember. – Már mindent elmondtam! Ezerszer! Érti? Ezerszer!
– Akkor most néhány dolgot elmond ezer-egyedszer – mondta halk, ellentmondást nem tűrő hangon az ifjú. Még saját maga is meglepődött keménységén.
– Mire kíváncsi? – kérdezte Otto pár pillanat hezitálás után. Nagyon jól tudta, ha belemegy, előbb szabadulhat.
Herb jegyzetfüzetet és ceruzát vett elő a mellényzsebéből.
– Mire legyek kíváncsi? Mondja meg maga! Miért van itt?
– Miért… tudja jól…
– Tudom, de nem magától. Otto, miért van itt?
– Nem magam miatt! – ordított az öreg. Őrültségbe torzult arcán a mélyen ülő szemek tébolyodottan forogtak.
Pár másodpercig hagyta Herb, hogy csillapodjon Otto indulata. Jó egy perc után simultak is az öreg arcvonásai.
– Miért gondolja, hogy azokat a cselekedeteket… a gyilkosságokat… nem ön követte el…
– Mert az Isten szerelmére, nem én voltam! – szólt közbe.
– …és mit gondol, van erre bizonyíték? – folytatta az ifjú.
A vénember gondolkodott, majd belátta:
– Nincs. Az átkozott. Nincs. Nincs bizonyítékom – hajtotta le a fejét Otto.

Herbert felállt a székről, s lassan, komótosan odasétált az őrült mellé, rátámaszkodott az asztalra. Karnyújtásnyira volt Ottotól, talán felindultságában, hogy kézben tartja a dolgokat, ő irányítja a beszélgetés fonalát, a tőle megszokottól eltérően elővigyázatlan volt.
– Nem lehet, hogy ha soha senki sem talált bizonyítékot a…
– A Bestia létezik!
– …a Bestiára – nyomta meg Herb erősen a szót –, akkor az csak az ön beteg elméjében létezik?
– Uram, mondjon meg nekem, egy vénembernek valamit! – válaszolta Otto, feltűnően nyugodt és kimért hangon. – Hány éves ön?
– Miért fontos ez most?
– Csak mondja, hány éves!
– Nem fogom, nem rólam van most szó…
– Dehogynem! – vágott közbe ordítva a vénember. – Nem is tudod, mennyire rólad van szó, Herbykém! – s hirtelen, elképesztő gyorsasággal megragadta láncra vert karjával az ifjú bal csuklóját, mire az kétségbeesésében felordítva tépte ki magát a szorításból.
A kiáltásra kattant az ajtózár, berontott az őr:

– Mi a frász… – s meglátta Herbet, ahogy az ziláltan hátrálva a csuklóját dörzsölgette, ahol az őrült megragadta.

Szempillantás alatt az asztalnál termett:

– Megmondtam, te szerencsétlen állat, hogy nem bántasz senkit! Amíg én itt vagyok, nem! – s ezzel a mondattal egyszerre egy óriásit csapott gumibotjával Otto fémasztalon nyugvó kézfejére. A vénember felordított. Csontok roppanását lehetett hallani a hatalmasat döngő fémes hang mellett.

– Mit csinál maga?! – fakadt ki Herb. – Valószínű eltörte a kezét!
– Ezeknek nem számít, Doki! – vihogott a széles vállú egyenruhás.
– Na, menjen ki gyorsan és szégyellje magát! – kelt ki magából a fiatalember.
– Jól van, zöldfülű Dokikám… Egyszer majd maga is belerázódik, higgye el… – sétált mosolyogva ki a smasszer, maga után hangos kattanással rázárta a két emberre a masszív fémajtót.
– Ne haragudjon, Otto… – mondta halkan Herb.

Az meg csak pityergett. Nem kétséges, óriási volt a fájdalom, de valószínű megszokta már. Pár másodperc múlva az ölébe ejtette Otto az eddig a szájánál tartott kézfejeit, s mint ha mi sem történt volna, higgadtan, kimért hangon megszólalt:

– Van még valami, Uram?
– Otto… ne haragudjon.
Kis szünet következett, mintha Otto kereste volna a szavakat. Végül kibökte:
– Herbert…
– Igen?
– Ne vegye sértésnek, illetve…
– Mondja, Otto, bátran! – biztatta az ifjú. Örült, hogy talán most olyan információkat tud meg, amit eddig más nem, és ez nagyon jó fényben tüntetheti fel őt a szakdolgozatában.
– Ne… illetve… Vigyázzon magára, Herb, viszlát! – jelezte Otto, hogy számára a beszélgetés véget ért.
– Nincs még vége! – közölte az ifjú, újra ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem ezért jöttem ide.
Gondolkodott egy picit, majd újra megszólalt:
– Például miért mindig a bal csukló, miért mindig az? Matematikai esélye is nulla, hogy mindig a balt találja el véletlenül. Miért abból ivott mindig?
Az öreg lehajtott fejjel hallgatott, majd halkan mondta végül:
– Herby, ezt még senki sem kérdezte így… Szerintük véletlen, a kezdetektől fogva úgy gondolják, hogy csak így esett…
– De nem csak „így esett”, ugye”?
Újabb pár másodperc szünet, majd Otto rekedtes hangja hallatszott a szomorú térben:
– Ott a jel.
– Milyen jel? – döbbent meg Herbert.
– A stigma.
– Stigma?
– Igen. Amivel a Bestia megjelölte azokat a… világ kezdetén… vagy a Jóisten tudja, mikor…
– Kiket jelölt meg?
– Akikért eljön. Még mielőtt rálépnének a végzetük által szabott útra. Ez az egyezség.
– Eljön értük?
– A lelkükért. Ott a jel, a bal csuklón, az mutatja. Azzal jelölte meg őket, azzal talál rájuk.
– Rájuk talál?
– A jellel.
– Mi a jel? Mi az Otto?
– Egy különös anyajegy a bal csuklón. Egy félhold. Egy vérvörös félhold.
Csend telepedett a helyiségre.
A hallgatást az ifjú rekedt hangja törte meg:
– Otto… Mi lesz most?
– Nem tudom… De én már nem tudok segíteni… Én már nem! Én már egyiket sem tudtam megmenteni! – tört ki féktelen zokogásban Otto. – Hiába próbáltam kiharapni a jelet! Kiharapni, eltüntetni, hogy a Bestia ne találjon rá! Istenem! Elkéstem! Mindig elkéstem!

A vénember önkívületi, hangos és tébolyult sírása berángatta a smasszert az ajtó elöl:

– Mi ez már megint, te szerencsétlen?
– Végeztünk. Viheti.
– Igenis, Uram – válaszolt az őr, s kilakatolta, majd rángatta fel a székről a zokogó öreget, akit gumibotja erős böködésével lökdösött ki a teremből.
Amikor a folyosón mentek vissza a cellába, Herb utána kiáltott az őrnek:
– Uram!
Az őr megfordult:
– Igenis?
– Ő már úgyis halott ember, két hónap múlva lobotómiát végeznek el rajta, kérem, addig már ne nagyon bántsák! A homloklebeny átvágása után még enni sem fog tudni segítség nélkül és az ürítés felett sem lesz kontrollja szerencsétlennek –magyarázta Herb.
– Ahogy óhajtja.
– És a nyugtató-dózis kétszeresét javaslom.
– Igen, de ehhez kell az engedély…
– ÉRTI? – ordított Herb. – Saját felelősségemre: adjanak duplát a szerencsétlennek – váltott normál hangnemre az ifjú.
– Önnek erre nincs felhatalmazása – erősködött a férfi.
– Kérem – esdekelt Herbert.
– Meglátom, mit tehetek – engedett az őr –, informálom a személyzetet.
Herbert arcára nézett, majd kis idő múlva hozzátette:
– Szerintem rendben lesz.
– Köszönöm – suttogta Herb.

Amikor Herb kilépett a sötét, néptelen porta mellett a zuhogó esőbe, hihetetlen, természetfeletti közöny lett úrrá rajta. Már tudta. Tudta, hogy mindennek úgy kell lennie… ahogy valaki – legyen az jó, vagy maga a Gonosz – kitervelte. Senki és semmi sem menekülhet.

Előre nézett. A masszív kerítés egyik magas téglapillérjének tetején megpillantotta a Bestiát. A három méternél is magasabb, tüskés testéhez négy irdatlan denevérszárny tartozott, melyek hatalmas karmokban végződtek. A hosszúkás, nyújtott lófej-szerű, vigyorgó pofájáról, csúcsos álláról és horgas orráról nyúlós cseppekben csöpögött az eső.

Herb felhúzta ballonkabátjának ujját, felfelé fordított bal kezén még utoljára megnézte az anyajegyet, mely születése óta betontömb-szilárdságával a valóságba ágyazódva ott volt csuklóján: a vérvörös félhold.

Előző oldal Kereder Márk
Vélemények a műről (eddig 2 db)