Szabadnap

Szépirodalom / Novellák (25 katt) Ann Heart
  2019.09.24.

Hajnalodott. Odakint még sötét volt, de hallani lehetett az emberek mocorgását, ahogy munkába indultak. Elmosolyodtam és élveztem tovább az illatos, puha takaró melegét, mely olyan marasztaló volt, hogy még korán kelő énem sem tudott ellenállni a csábításnak. Egy óra lustizás után megbeszéltem magammal, hogy ideje végre felkelni, hiszen nem lehet egész nap az ágyban semmit téve létezni. A levegő kissé hűvöskés volt a szobában, ahogy a takaró alól előmerészkedtem. Ősz volt, vége a jó meleg, nyári fülledtségnek és lassan a nyitott ablaknál való alvásnak is. Az első utam a konyhába vezetett, ahol nekirontottam a kávéfőzőnek. Mikor megéreztem a gőzölgő fekete illatát, már izgatottan vártam, hogy meg is ízlelhessem, és hogy testemben szétáradva felébressze érzékszerveimet. Kiöntöttem egy nagyobb fajta kávéscsészébe, majd két kockacukorral és némi tej hozzáadásával tettem számomra elfogadhatóvá az amúgy keserű folyadékot. Tökéletesen selymes íze jókedvre derített. Az órára pillantottam és akkor láttam, hogy kereken nyolc óra. Ha valamit is kezdeni akarok a mai nappal, akkor időben el kell indulnom bevásárolni, hiszen terveim közt szerepelt, hogy ma végre, hosszú idő után ismét előveszem félbe hagyott regényemet. Ettől a gondolattól izgatott lettem és gyorsan felöltöztem, hogy minél hamarabb indulhassak.

Kilépve a lépcsőház kapuján megcsapott az őszi, avarillatú szél. Kellemesen cirógatta arcomat és hajszálaimmal játszadozva kísért végig utamon, ami a közeli hipermarketbe vezetett. Elővettem a cetlit, amire felírtam, hogy mire van szükségem, majd kezembe vettem egy kosarat és beléptem az üzletbe. Halk zene szólt, megszokott dallamok, melyek egy helyi rádió unos-untalan sugárzott melódiái voltak. Lassan a kosárba gyűjtöttem a felírtakat, és mivel még időben voltam, úgy gondoltam, nézelődök egy kicsit. Elmentem az írószer részlegre, ugyanis imádom az irodaszereket. És valljuk be, néha nem árt felújítani tollkészletünket. A különböző szebbnél szebb áruk között elvarázsolódtam. Füzetek, tollak, ceruzák, irattartók, stb. Aztán a sor végére érve áttértem a könyvekhez is. Ebből is volt bőven felhozatal. Mesekönyvek, krimik, romantikus regények, science – fiction könyvek.

Milyen jó is annak, akinek már kiadták a könyvét! – sopánkodtam magamban, és ekkor eszembe jutott az enyém. Gyorsan visszaraktam a kezemben tartott iratot és sietve rohantam a pénztárhoz. Hosszú sor állt ott, s szinte mindenki tele kocsival, kosárral volt. Az órámra néztem és megdöbbenve láttam, hogy elszaladt az idő. Mérges voltam magamra emiatt a kitérő miatt, hiszen már rég otthon lehetnék, ha nem térek le az ösvényről. Komótosan haladt a sor, s ráadásul egy nénike aprópénzzel fizetett a kasszánál, hogy megszabaduljon a pénztárcáját degeszre tömő fém érméktől. Húsz percbe tellett, mire kijutottam a bolt fogságából. Jó volt érezni újra a friss levegő illatát és a szabadságot. Leültem egy padra, mely a hazafelé vezető utam során csodálatos látvánnyal kecsegtetett. Egy szökőkútra nézett, melynek közepén egy angyalka korsójából öntötte a vizet. Körülötte nem rég telepített színpompás árvácskák gyönyörködtették az arra járókelőket. Elővettem a szelet csokit és falatozni kezdtem, elősegítve ezzel agyi működésemet, vagyis előkészültem az írásra. Az édes íz felvillanyozott.

A telefonom hangjelzésére visszatértem a jelenbe. Melinda, a barátnőm este át akart jönni hozzám dumcsizni egy kicsit, mivel már jó pár hete nem tudtunk alkalmas időpontot egyeztetni. Válaszoltam neki, majd hazaindultam. Gyorsan készítettem egy könnyed salátát, ez pár perc alatt megvan és szerettem is. Mivel magam vagyok, azt eszem, amit akarok, és nem kell órák hosszat a konyhában töltve kotyvasztanom. Persze van az a kaja, amiért képes vagyok erre. Éppen bekaptam az első falatot, mikor kopogtattak. Kinéztem a kukucskálón és egy tagba szakadt férfit láttam az ajtó előtt. Nyissak ajtót? Ne nyissak? - ezen kérdések cikáztak a fejemben, mire a kezem megindult a zár felé és az már kattant is. Kinyitottam az ajtót.

- Igen?
- Jó napot! A vízórát jönnék leolvasni.
- Uh, teljesen kiment a fejemből. Persze, tessék csak – engedtem be váramba az idegent.

Becsuktam az ajtót és a hűtőre pillantva megláttam a papírt. Hogy is mehetett ki a fejemből? – morfondíroztam magamban. Míg a férfi körmölte az adatokat, megpróbáltam visszagondolni, hogy hol is hagytam félbe az írásomat.

Én nem az a fajta ember voltam, aki megtervezte pontosan a könyve részleteit. Mindig spontán írtam, ami jött, azt papírra vetettem. Mindig is irigyeltem azokat, akik a szereplőiknek is külön adatlapokat csináltak vagy esetleg térképet rajzoltak a kitalált világuknak. Minden elismerésem az övék. Ők aztán tényleg teljesen beleolvadnak a regényeik világába.

Mikor a férfi végzett, aláírtam a papírt, majd elment. Visszatértem ínycsiklandó salátámhoz, de közben elővettem a füzetet, majd bekapcsoltam a laptopomat.

Miután papírra vetek néhány oldalnyit, rögtön begépelem. Már tini korom óta foglalkoztat az írás. Emlékszem, először olyan tizenöt éves lehettem, mikor megpróbáltam az elmémben kialakuló történetet papírra vetni. Tetszett, ahogy a fejemben lezajlódtak az események, melyek azután megjelentek a fehér lapon. Akkor nem mutattam meg senkinek, csak magamnak írtam. Később, mikor már voltak az interneten írással foglalkozó oldalak, merészkedtem beküldeni egy-egy novellát, verset, kíváncsian várva a reakciókat.

Miután felfrissítettem emlékezetemet a befejezetlen fejezet elolvasásával, gondolatom vándorútra indult a színes fantázia világába. Eleinte akadozva írtam, de aztán egyre gördülékenyebben folytak ki kezem közül a szavak. Mámorító volt. Olyan boldogság lett úrrá rajtam, ami felszabadított és csak írtam és írtam.

Mivel irodában dolgozom, próbáltam ott is foglalkozni vele, mikor nem volt annyi munkám, hogy nehogy megkövesedjenek a gondolatok. De ott nem tudtam ellazulni. Sajnáltam az írás nélkül elfecsérelt időt, de nem tudtam mit tenni. A mai világ a pénzről szól, anélkül sajnos nem tudsz megélni.

Egy darabig haladt a történet, csűrtem, csavartam a szálakat, de aztán valahogy megakadtam. Nem jött több gondolat. Hogy ez milyen idegesítő tud lenni! Itt tartottam egy késő délutáni kávészünetet. A konyhában leültem a székre, és miközben az italomat kortyolgattam, néztem, ahogy kint esik az eső. A nap lemenőben volt, melyet egy kis résen át látni lehetett az amúgy teljesen felhőtakarós égbolton. Az ablakpárkányon landoló esőcseppek zaja elnyomta a közeli vonatállomásról induló mozdony dudálását. Öt óra. Tudtam ezt anélkül, hogy az órára pillantottam volna. Egy óra és jön Melinda. Már amúgy sem tudnék mihez kezdeni. Sajnáltam, de örültem, hogy hozzá tudtam tenni még, ha csak egy kicsit is a történethez. Jó volt ez a szabadnap, igazi SZABAD nap volt, de holnap hétvége és folytatom tovább a történetem színezését.

2019. szeptember 12.

Előző oldal Ann Heart