Anubisz haragja 1.

Horror / Novellák (637 katt) Egon C. Reid
  2020.01.12.

„A félelem okozza azt, hogy a tárgyak
egészen másnak látszanak,
mint amik valójában”

Miguel de Cervantes



*1*


Egyiptom, I. e. 2500 körül

A szolgálók az Anubiszt ábrázoló fekete szobrot a számtalan hieroglifával díszített sírboltban, közvetlenül a szarkofág mellé helyezték el. Szemben a bejárattal, amely felett ott lebegett a zárókő - egyetlen egy kötélen -, hogy ha majd a végeztek, örökre elzárhassa az írnok nyughelyét a sírrablók elől.

Azonban senki sem sejtette, hogy a szolgák között - akik öten voltak - bizony volt egy ravasz tolvaj is. Aki, miután a többiek elhagyták a termet, elemelte az ott lévő egyetlen aranytárgyat, egy arany Hóruszt. Amelyet még a fáraó adott hajdanán kedvenc írnokának, a hikszosziak felett aratott első győzelmük emlékeként. Merthogy a csata győztes kimenetelét nagyrészt neki és ravaszságának köszönhetett.

Szóval, ezt az arany Sólymot akarta ellopni a szolga. Ám kifelé menet megbotlott a sírbolt lépcsőjében, és estében megrántotta a zárókövet tartó kötelet, amely lezuhant és agyonnyomta őt.

A több mázsás kőtömb azonban nemcsak a tolvajt ölte meg, hanem lezuhanása után majd 4500 évre elzárta a világtól azt a fekete szobrot is, amelynek egyetlen feladata annyi volt csupán, hogy örökké őrizze az írnok nagyságát és halhatatlanságát.


*2*

Egyesült Államok napjainkban…

Az Oregon állambeli Dabronhill lakói erős havazásra ébredtek ezen a november közepei napon. Ez azonban nem volt újdonság számukra. Hiszen apró városkájuk 2000 méterrel volt a tengerszint felett, a Sziklás-hegység egy eldugott kis völgyben. Imigyen aztán, az élet sem állt meg. Már kora hajnaltól narancssárga hókotrók rótták az utcákat, a korán kelők pedig szorgosan lapátolgatták a házuk környékét. Ám akadt olyan ember is, aki délutánra hagyta eme foglalatosságot.

Ekképpen tett Jeff Tanderbill is. Aki, miután letámasztotta a lapátját a garázsajtó mellé, egy kicsit nekidőlt a falnak. Rendesen megizzadt, és túlsúlyos testének köszönhetően bizony szaporán vette a levegőt. Ebéd után nem sokkal kezdett neki a lapátolásnak (akkor már csak szállingózott a hó), mert csak az autófeljárót szerette volna letakarítani. Függetlenül attól, hogy délután nem is akart semerre sem menni. A kiszállítókat várta. Akik ma délutánra ígérkeztek be szállítmányukkal, amely oly drága lett Jeffnek. A szó szoros értelmében. Ugyanis egy rahedli pénzt fizetett ki érte minap a „Megszerzem” Aukciós házban.

Jeff 45 éves, középmagas, erősen kopaszodó ember volt. Arca kerek és szőrtelen, viszont pirospozsgás. Ez utóbbit annak köszönhette, hogy nem vetette meg az italt.

Felesége, Annie, húsz évig nézte végig férje alkoholizmusát, majd egy napon betelt nála a pohár és beadta a válópert. Ami nem okozott nagy traumát nekik, hiszen gyermekük nem volt, így nem kellett annak elhelyezésével bajlódniuk. (Két évvel ezelőtt, egy augusztusi napon, bementek a bíróságra, és félóra múlva már mindketten elvált emberként mentek tovább a dolgukra.)

Annie távozásával keletkezett űrt a férfi a munkával pótolta. Ami szép számmal akadt addig is. Jeff ugyanis ügyvéd volt. Ráadásul - alkohol ide, vagy oda - felkapott ügyvéd.

Ennek köszönhetően megengedhette magának, hogy gyermekkori rajongását - amely kezdetekben képekből, könyvekből és giccses tárgyakból állt - szinte tökélyre fejlessze. Ez pediglen abban rejlett, hogy eljárogathatott olyan aukciókra, ahol egy-egy ritkaság bukkanhatott fel. Így volt ez három napja is. Amikor kirendelt ügyvédként dolgai a szomszédos városkába, Borderbe szólították.

Itt akadt kezébe a helyi újság aznapi száma. Benne egy aukcióról, ami egy igazi ritkaságról szólt. Ez a ritkaság pedig egy szobor volt. Nem is akármilyen szobor. Egy 4500 éves, fekete Anubisz szobor. Merthogy Jeff, az ókori tárgyakat gyűjtötte. Azokból is azokat, amelyek Egyiptomból származtak, vagy ahhoz kötődtek.

Volt már neki számtalan tárgy felhalmozva a garázs mellett lévő, direkt erre a célra kialakított helyiségében. Akadt ott már jó néhány papirusztekercs, számtalan Hórusz és Ízisz szobor mindenféle méretben. De helyet kapott egy kődarab is, ami egykor Kheopsz fáraó piramisából való volt. (Jeff hozta azt onnan négy éve). Akadt egy díszített XII. dinasztiai fakoporsó is a helyiség közepén. Benne egy egykori írnok múmiájával. (Erre már a felesége elhagyása után tett szert.) Bár első hallásra morbidnak tűnhet mások számára, hogy egy ilyen dolog legyen az otthonában, de egy „igazi” gyűjtőnek ez biz’ csak egy tárgy. No és persze volt még a helyiségben rengeteg könyv, fotók a falakon, ékszerek a vitrines szekrényekben. Az egyik sarokban kőtáblatöredékek is hevertek. Tele egyiptomi hieroglifákkal, amelyben szép számmal akadtak fáraói kartusok.

Jeff, miután kipihente magát, és egy kicsit felmelegedett a házban, ebbe a helyiségbe ment.

Körbenézett a tárgyakon. Akadt olyan is, amelyet megigazított. Volt a szoba egyik fala mellett egy intarzia berakásos asztalkán egy kis hajó makett. (Valami egyiptomi gálya makettje). Azt sokáig nézte, nézegette. Aztán asztalostul arrébb tolta, hogy a helyére majd beférhessen az új szerzeménye. Törölgetnie, portalanítania nem kellett. Azt megcsinálta már tegnap. Így fél óra múlva, csípőre tett kézzel forgolódott a szobában, és elégedetten nézett körbe-körbe.

- Remek! - mondta hangosan, és az órájára pillantott. - Jöhetnének már! - avval kilépett a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.

A szomszédos nappaliba ment. Ahol - más helyiség ide vagy oda - bizony kénytelen volt elfogadni, hogy továbbra is csigalassúsággal telik az idő. Nem találta a helyét. Hol tv-t nézett, hol a konyhában sertepertélt, hol pedig a bárszekrényből húzott elő valamit idegessége csillapítására. S közben mindegyre a nappali kandallója fölé függesztett nagy antik órára nézett.

„Felgyorsulhatna az idő”

Valamivel 5 óra előtt aztán hirtelen felgyorsult. No, nem az idő, hanem Jeff szívverése. Ugyanis egy fehér furgon gurult el a ház előtt szépen, lassan. Mintha, akik benne ültek, kerestek volna valamit. Ami akár egy cím is lehetett.

Jeffen rögtön erőt vett az izgalom, és letette a nappali közepén lévő asztalkára azt a preparált szkarabeuszt tartalmazó üvegdobozkát, amelyet eddig a kezében szorongatott. (Sok közül az egyik sikeres tárgyalása után kapta az egyik felmentett ügyfelétől. Valami bankártól.)

Sietve végigment a folyosón, majd az emeletre vezető lépcső mellett, és kilépett a bejárati ajtón. A feljáróra éppen akkor tolatott fel az említett furgon.

Miután megállt, két keménykötésű férfi szállt ki belőle, és igyekeztek két felöl a raktér ajtajához.

- Mr. Jeff Tanderbill? - kérdezte a kocsit vezető, miközben a kezében lévő mappára pillantott.
A házigazda hevesen bólogatott.
- Igen. Igen!

Mindeközben a másik férfi feltárta a furgon duplaszárnyú ajtaját, és Jeff egy hatalmas, gyalulatlan faládát pillantott meg.

„Hát itt vagy végre” - motyogta. Avval hangosan így folytatta: - Erre jöjjenek, kérem! - azzal elindult a garázs felé.


*3*

Ned Walker - a tizenhetedik életévét taposó fiatalember - a két éve megözvegyült anyjával Jeff szomszédságában lakott. Kitűnő diákként számtalan elismerésben volt része a helyi gimnáziumban. Eszét kamatoztatva sorra nyerte a diák tudáspróbákat. Számtalan hobbija mellett a legtöbbet a kedvenc tantárgyával, a történelemmel foglalkozott. Abból is az ókor volt a számára legkedvesebb. Így aztán sokszor tartózkodott Jeffnél, aki az évek során amolyan „pót-atya” szerepet töltött be a fiú számára.

Jól kijöttek egymással, és ennek a fiú anyja is nagyon örült. Annál is inkább, mert Ned, bár kitűnő tanuló volt, külseje bizony nem erről árulkodott. Rockerként, többek közt bőrdzsekiben, farmerban, no meg hosszú hajjal látogatta a sulit, és ha egy kis balhéba kellett belerángatni, nosza, nem volt rest megtenni, amit a haverok akartak.

Akadt azonban olyan este is a fiú számára, amely nem a „vagánykodással” telt. Ilyen volt az a nap is. Fel is tűnt Jeffnek, aki a garázs felé menet vette észre a fiút. Éppen akkor készült beszállni az egykor szebb napokat látott Ford Musztángjába, amelyet apja vett még neki, mikor elkezdte a sulit.

- Hová lesz a kocsikázás, Ned? - szólította meg.
A fiú elmosolyodott, amikor megpillantotta a szomszédját.
- Szervusz, Jeff! (Tegezték egymást, erre még a férfi kérte meg, és Ned nem élt soha vissza vele.) Aprillel megyek moziba. Valami új thriller lesz, Robert De Niroval a főszerepben. - Ezt követően pillantotta meg a hatalmas ládát, amelyet akkor emeltek ki a szállítók a furgonból, és tettek egy molnár kocsira. - Mi az abban a nagy ládában? Valami új dolgot vettél?
- Igen! Egy szobrot! Egy eredeti Anubisz szobrot, ami a XII. dinasztiából származik. Holnap, ha ráérsz, gyere át, és megmutatom. Viszont most menj csak, ne várakoztasd meg barátnődet! - mondta nevetve.
- Rendben - válaszolt Ned, és beült az autóba, rükvercbe rakta, azután kigurult a főútra. Odaintett még búcsúzóul a férfinak. De akkor még nem gondolta, hogy alig néhány óra múlva élet- halál harcot fognak vívni egy ókori lénnyel.

Jeff ismét megindult a garázs felé, a férfiak pedig követték. Ám amikor elérték a garázsajtót, váratlanul felhuhogott egy bagoly.

Az a férfi, aki a ládát tolta a molnár kocsin, így szólt a társához, melyet Jeff is meghallott:

- Rossz jel nappal bagolyhuhogást hallani. Közelgő veszélyt jelent!
- Lárifári - szólalt meg a házigazda. - Nem hiszek az ilyesmikben! Amúgy meg már egy ideje ott húzza meg magát azaz átkozott dög, azon a fenyőfán - mutatott oda ujjával. - Bár… még nem huhogott nappal, valóban. Na, de mindegy! Nem érdekel! Balgaság ez a hiedelem - avval beléptek a garázsba, és az ajtó legördült mögöttük.

A széles, dupla állásos garázsnak az egyik részén ott állt Jeff kocsija, egy zöld ’73-as Jaguár. A másik részén pedig ott volt egy akkora szabad hely, ahol kényelmesen ki tudták bontani a ládát. Így is tettek.

A férfi, aki betolta a garázsba, megállt. Kihúzta a molnár kocsit a láda alól, majd társa segítségével elfektették azt a padlóra. Eközben Jeff az egyik sarokból egy bontóvasat, az egyik szerszámosládából pedig fogókat hozott. Amikkel aztán septiben neki is állhattak a kicsomagolásnak. Elég gyorsan haladtak. A szegek egymás után hullottak le a padlóra, hogy végül teljes egészében láthatóvá váljon, vajon mit rejt a láda.

- Uram! Ez csodálatos - kiáltott fel a sofőr, amint megpillantotta az ébenfekete, majd két méteres szobrot. - Hová tegyük?
- Erre! Kövessenek! - mondta. S kinyitotta a garázs és a gyűjteményének helyet adó helyiség köztes ajtaját.

A két ember némi nehézség árán átcipelte a szobrot a helyiségbe, miközben szájtátva bámulták az ott kiállított tárgyakat.

- Ez fantasztikus! - kiáltott fel az, amelyik a sofőr volt.
- Oda tegyék – biccentett a fejével Jeff, a szobor számára kialakított helyre.

A két munkás odatette, és beigazították a fal mellé.


A kis szusszanást pedig kihasználva a sofőr megnézegette a körülöttük felhalmozott tárgyakat.

- Mr. Tanderbill, ez egyszerűen fantasztikus! Én a maja kultúráért rajongok, gyűjtöm is az arról szóló emlékeket… de azok semmik ehhez képest.

Jeff elmosolygott majd így szólt:

- Köszönöm. Igyekszem mindig olyan tárgyra szert tenni, ami másnak nincs. – S ránézett az Anubisz szoborra.

A szállítók még néhány percig nézelődtek, majd ezt követően távoztak.

A házigazda egyedül maradt a szerzeményével.


*4*

Az ébenfekete szobor az égbemeredő füleinek, valamint a lándzsának köszönhetően (amit a jobb kezében tartott), jóval magasabb volt a férfinál.

Jeff először a sakálarcot kezdte el tanulmányozni egy nagyító alatt, amelyet egy közelben lévő másik tárgy mellől vett el. Halkan sóhajtozva vette tudomásul, hogy a szobron a festék már itt-ott megkopott. Néhol töredezettnek látta, és akadt olyan rész is, ahol már lepattogzott. Mindennek ellenére még több ezer év távlatából is igazi mestermunkának titulálta. És - szó, mi szó - az is volt!

Már majdhogynem egy órája vizsgálta a szobrot, amikor is annak jobb oldalán észrevett egy kis „felületi sérülést”, már majdnem a talapzatnál.

Előbb a körmével próbálta meg piszkálni. Aztán, mikor látta, hogy ez így nem megy, abbahagyta és jobban szemügyre vette a nagyítójával. Ahogy nézte - nézegette, váratlanul heves izgalomba jött!

- De hisz ez itt egy titkos rekesz! - kiáltott fel.

Nyomban fel is tápászkodott, és a garázsba sietett valamiért, amivel kipattinthatja azt.

Sorban húzogatta ki a fiókokat, az sem érdekelte, hogy az egyik kirántott fiók lezuhant a földre, és kiborult annak tartalma. Amikor a fiókok alatti szekrényeket nyitogatta, az egyikben végre megtalálta a megfelelő szerszámot. Egy korábban leköszörült, leheletvékony, kis, sárga nyelű csavarhúzót.

Magához vette, és gyorsan visszasietett a szoborhoz. Négykézlábra ereszkedett, kezébe vette ismét a nagyítóját és újra megvizsgálta, amit felfedezett.

„Kétség sem fér hozzá, hogy ez egy rekesz” - mondta magában.

Óvatosan a másik kezében lévő csavarhúzóval elkezdte feszegetni. Maga is meglepődött, mennyire könnyen megmozdult. Így aztán nem is feszítette tovább.

Letette a szerszámot, és jobb kezébe vette a nagyítót. Bal kezének mutató- és hüvelykujjával pedig óvatosan húzta kijjebb. Mintegy 5x2 cm fadarab vált le a szoborról. Egy mini rekesz! Gyorsan fölé helyezte a nagyítóját, és egy icipici papiruszt vett benne észre. Kirázta a tenyerébe. Nézte, nézegette, ahogy ide-oda gurult a tenyerében, aztán feltápászkodott, és a dolgozószobájába sietett. Előtte azonban még ráfordította a bejárati ajtó kulcsát, mivel úgysem készült már sehova.

A dolgozószoba kissé puritán elrendezésű volt. Ugyanis Jeff nem igazán szerette a fényűzést. Így aztán néhány irattartó polcon, egy fotelen, pár festményen és egy hatalmas íróasztalon, no meg egy mögötte lévő karosszéken kívül más nem is volt a szobában.

Az asztalon viszont hatalmas volt a rendetlenség. Szanaszét hevertek a szakkönyvek és az apró tárgyak. Ezeket gyorsan félresöpörte a tenyerével, és letelepedett az asztal mögé.

Kihúzta a középső fiókot, ahonnan egy kis csipeszt vett elő.

Óvatosan széthajtogatta az ókori papírt. Aprócska hieroglifákat pillantott meg. Így aztán ismét benyúlt a fiókjában, és egy nagyítót húzott elő onnan, ami kisebb volt ugyan a korábbinál, de célja végül is ugyanaz volt. Hamarjában a papír fölé is helyezte, és hangosan olvasni kezdte a szöveget.

A hieroglifák így szóltak:

„VÉDELMEZEM A HOLTAKAT, MÍG ELNYERIK OZIRISZ ÁLTAL AZ ÖRÖK ÉLETET!”

Lelkesen ismételgette újra és újra! Nem is sejtve azt, hogy amikor először felolvasta a tőle mintegy 10 méterre lévő szobor szemén átfutott egy halvány árny, és - alig láthatóan - meg-mozdult.


*5*

Anubisz szemében megcsillant a szoba villanykapcsolóját jelző sárga fénycsík. Egy pillanatra összehúzta szemhéjait, és a száját, ínyéig felhúzva, megmutatva hatalmas fogait. Lassan, a fény felé fordította a fejét. Majd a másik irányba. Aztán újra vissza.

Mivel azonban csak halványan tudta kivenni a szobában lévő körvonalakat, alig hallható nesszel lelépett a talapzatról, a kezében tartott lándzsát, a falnak támasztotta, és elindult a fényforrás irányába. Amikor odaért, jobb kezét felemelve megnyomta azt. Alig hallható kattanás után a szoba azonnal megtelt fénnyel, ami viszont megijesztette. Hátrahőkölt. Csak hamar aztán a szeme kezdte megszokni a világosságot, így körbenézett. Mindenfelé tárgyakat látott, hol kisebbeket, hol nagyobbakat. A szemközti falon egy hatalmas falra festett szkarabeuszt vett észre, amely a lábaival tartotta a Napot, azaz Rét.

Elindult a fal vonalát követve a helyiségben, miközben szemeivel a polcokon elhelyezett tárgyakat nézegette tovább, amelyek papiruszokból állt. Valamint ilyen-olyan méretű istenszobrok alakjában Hator, Mut, Ptah és Széth.

Ahogyan haladt polcról-polcra, az egyiken észrevett egy nagyobbacska szobrot, valamennyivel távolabb a többitől. Kezébe vette. A szobor húsz centiméteres valóságában ábrázolta az egyiptomiak bölcsesség istenét, Hóruszt. Szárnyai szorosan és aprólékosan simultak a kidolgozott arany embertesthez. Csőre azonban kampósan meredt előre a sólyomfejen, melyen a legfeltűnőbb az a két drágakő volt, amik a szobor szemeit alkották. A baloldali a kisebb és az egy rubin volt. Mivel az ókori hitvilág szerint Széth, a káosz istene, itt sebesítette meg Hóruszt, és lett abból a Hold. Míg a jobb szemében egy hatalmas smaragd volt látható, ami viszont a Napot szimbolizálta. A sólyomfej tetején kettős korona díszelgett.

A lény forgatta egy darabig a kezében, aztán visszatette a polcra. Továbbment.

Ekkor több kőtáblát vett észre a sarokban. Fél térdre ereszkedett, hogy közelebbről is megnézhesse a legnagyobbat. Azonban a töredezett szélek miatt alig talált rajta összefüggő mondatokat. Mégis értékes volt neki, és az ujjaival simította végig az ókori vésnökök hieroglifáit. Felegyenesedett, és a szoba közepén lévő, légmentesen zárt üvegvitrinhez lépett.

Ekkor látta meg az egykori írnok nyitott koporsóját, amelyben bebalzsamozva feküdt annak bepólyázott teste. A testet már több ezer éve megfosztották a belső szervektől, ahogy az izmokat is lefejtették az ókori balzsamozók. Imigyen aztán a gyantába áztatott vékony gyolcs, amely a csontvázon volt, majd a szurokszerű anyaggal átitatott csíkok - melyek alatt amuletteket rejtettek el a korabeli balzsamozók -, hűen adta vissza a test körvonalát.

Nézte, nézegette az üveglap alatt megbúvó múmiát. Körbeforgatta fejét a szobában, mintha tisztában lenne azzal, hogy ez a helyiség nem egy temetkezési sírhely. Hanem valami más!

„Viszont így hogyan lelhet örök életet?” - töprengett.

A lény arca aztán hirtelen remegni kezdett. Szájának felhúzódó ínye alól ismételten előbukkantak a hatalmas agyarfogai, ám most alig hallhatóan morogni is kezdett. A vitrin fölé hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse, de dühe csak még inkább fokozódott.

Hirtelen megfordult, és a korábban visszatett nagyobb kőtáblát vette a kezébe. Súlyos darab volt. Ennek ellenére könnyedén kapta fel ismét, hogy visszafordulhasson vele. Maga elé tartotta, aztán rádobta a korábban hermetikusan lezárt üvegvitrinre, ami hatalmas robajjal darabora tört.


*6*

Miután vagy ötödszörre is elolvasta a szöveget, Jeff hátradőlt a karosszékében, és kezéből az asztalra hullott a pergamen.

„Vajon mennyit érhet? Ez az eredeti oltalmazó szöveg, amelyet, ki tudja, mi okból rejtették el a szoborban? Még csak példát sem tudok, hogy ilyent valaha is találtak volna” - cikáztak a gondolatok a férfi fejében, miközben feltápászkodott a székéről. Az órájára pillantott, és látta, hogy bizony már fél tíz is elmúlt.

- Ehh! Már késő van, hogy felhívjam Bellt. Ő biztos többet tudna erről. Már ha épp nem a földet túrja Egyiptomban - folytatta magában motyogva. - Addig is legjobb lesz, ha ezt beteszem a széfbe. - S’ ismét kezébe vette a papírost, beletette egy borítékba, lezárta, majd ráírta: „Bell Trowinski”. Azután az asztalát megkerülve, az ajtó melletti titkos széfjéhez ment.

A trezor egy ismert olasz festő festménye mögött lapult. A férfi leemelte a falról a majd’ fél négyzetméternyi, aranyozott keretű képet, és óvatosan letette a földre. S miután ismét felegyenesedett, a gondosan rögzített széffel nézett farkasszemet, amelybe aztán gyorsan bepötyögte a négyjegyű kódot. Amikor ezzel megvolt, egy halk kattanás után feltárult a trezor belseje.

Rendezetlen készpénzkötegek, értékpapírok hevertek a rekeszben, valamint egy Arany Rolex (amelyet ügyvédi praxisa legelején vett, amolyan „nagyzolásként” valami külvárosi bizományiban, Borderben), továbbá a sarokban még egy szürke kis fémkazetta is volt. Amelynek apró, kis kulcsa állandóan nyakában lógott amolyan amulettként. Amúgy a kazettában nem volt semmi néhány nagyon régi pénzérmén kívül, amelyet még a függetlenségi háborúban préseltek. Egy szó, mint száz; ide tette be a kis pergamentét is.

„Legalább olyan értéket képviselhet” – gondolta, miközben lecsukta a kazetta tetejét. Azonban amikor éppen visszahelyezte volna a helyére, egy hatalmas dörrenést hallott. Ami mintha a gyűjteményének helyt adó szobából hallatszott volna.

- Eldőlt volna a szobor? - csodálkozott.

Így aztán gyorsan visszatette a dobozt a helyére, azonban a széf bezárásával már nem bajlódót. Helyette sietve elindult, hogy megnézze, mi is okozhatta a zajt.

Amikor odaért, az ajtóra tapasztotta a fülét. Eleinte semmi neszt nem hallott. Aztán, amikor már épp lenyomta volna a kilincset, furcsa, alig hallható motoszkáló hangokra lett figyelmes a túloldalon. Mivel fegyvere nem volt, besietett a konyhába és a mágneses késtartóról leemelt egy hatalmas kést, ezt követően pedig visszatért az ajtóhoz. Ismét rátapasztotta a fülét. Lépteket és törött üvegek roppanását hallotta… és mintha valaki pakolászna odabent.

- Nocsak! Betörő lenne? Ilyenkor? Hmmm… - azzal óvatosan lenyomta a kilincset, majd belökte az ajtószárnyat.

Anubisz éppen háttal állt a kivágódó ajtónak, és a zajra odafordította a sakálfejét. Egy kövérkés embert látott maga előtt, akinek pozsgás arcán a meglepetés tükröződött, és az eltátott szájával, mintha mondani akart volna valamit. A meglepődött embernek vélhetően köze lehet ahhoz, hogy a múmia nem az eredeti helyén, nem az eredeti sírboltban fekszik, így aztán elindult a férfi irányába, miközben egyre intenzívebben morgott, és még az ínyét is felhúzta megvillantva hatalmas, éles fogait. Ám még mielőtt megtette volna azt a pár lépést az ajtóig, az ott álló férfi sikoltott egyet, és hirtelen a kilincs után nyúlva becsapta előtte az ajtót.


*7*

Jeff egyből a konyhába futott, hogy valami hatásosabb eszközt vegyen a kezébe, mert sejtette, a kezében lévő konyhakés nem lesz éppen nyerő ehhez a „lényhez”, így aztán, mikor beszaladt a helyiségbe, a fiókokat kihuzigálva keresgélt tovább. Az egyikben talált is egy kisebb bárdot, amelyet megforgatott a tenyerében. Úgy érezte, ez hatásos küzdő eszköz lesz. Merthogy küzdenie kell, ahhoz nem kétsége sem fért. Eddig jutott gondolataival, amikor…

Anubisz megjelent a konyhaajtóban, és szemeivel a kövér férfit kezdte keresni. Aki éppen hátrálni kezdett ablak oldali fal felé maga elé tartva két kézzel szorított bárdját.

Az ókori lény belépett a helyiségbe, és egy lendülettel feldöntötte a házigazda és a közte lévő, masszív konyhaasztalt, amelyről lerepült egy gyümölcsöstál, szertegurulva a rajta lévő narancsokkal…

- Ki vagy te? - kérdezte Jeff, amikor a lény feldöntötte az asztalt. - És mit keresel itt? Takarodj! Hallod? Érted azt, amit mondok? - miközben egyre csak hátrált Anubisz elöl. Azonban, mikor a háta a falnak ütközött, - tőle balra a konyhaszekrény, jobbra a hűtő volt, előtte pedig a felborított asztal, mely mögött ott volt a lény, - úgy érezte, csapdába esett. Imigyen aztán még jobban megszorította a kisbalta nyelét, és ide-oda csapkodott maga előtt. Miközben egyre hangosabban kiáltozott.

- Takarodj! Hallod? Takarodj innen! - azzal egy hirtelen ötlettől vezérelve, a balta fejével kitörte a konyhaablakot, és a nyílás felé fordította a fejét, ám a szeme szarkából szemmel tartotta a lényt, és kiordított a sötétbe. (Segítség! Valakííií! SEEGÍÍTSEEN!) Abban reménykedett, hátha egy éppen arra sétáló járókelő (aki talán épp egy „nyamvadt kutyát sétáltat, amelynek olyan a pofája, mint ennek itt előttem”) meghallja az ő segélykérő kiáltásait.

Azonban az utcán a dermesztő hideg miatt senki sem tartózkodott ekkor. Így ezután ismét a lényre nézett.

Anubisz eközben megkerülte a felborított asztalt. S’ látta, ahogy a férfi újra felé csap a bárddal. Az első lendítésnél még félre tudott ugrani. Mi több, hárítani is tudta a csapást, ami azonban így kibillentette az egyensúlyából. Ezt a pillanatot használta ki aztán a sarokba szorított férfi, és közelebb lépett hozzá, hogy ismét, ezúttal azonban már célzottan lendítse meg a konyhaeszközt. Másodszorra sikerült is eltalálnia a bal karján. Az éles szerszám, mint kés a vajban, olyan könnyedén hatolt át az izomzatán. Azonban furcsa mód nem kezdett el vér spriccelni szerteszét, ami - ugye - megszokott lenne ilyen esetben. Viszont állatias üvöltése megtöltötte helyiséget, miközben gyorsan lepillantott a csapás helyére. A megvágott rész, mint egy lihegő kutyanyelv, úgy lógott le a felsőkarjára.

Nekirontott a férfinak. Aki hiába csapott volna ismét a bárddal, ezúttal - fájdalom ide vagy oda - de, sikerült elkapnia annak lendülő karját. Megcsavarta, ezt követően pedig a földre hullott a bárd, - melyet sikerült a lábával arrébb rúgnia,- a jobb kezével megragadta a termetes embert és a nyakánál fogva felemelte. Miközben tolta felfelé a falon, a megrémült házigazda vállával sorra sodorta le az ott elhelyezett tárgyakat.

Ekkor azonban a kapálódzó férfi bal térdével ágyékon rúgta. A bele nyilalló éles fájdalom miatt nyomban el is engedte a férfit. Ő pedig összegörnyedve, levegő után kapkodott.

Jeff, miután a konyhapadlóra visszaesett, rögtön talpra is ugrott, hogy mihamarabb valami eszközt keressen, amivel szembe tud szállni a lénnyel. Ahogy pánikszerűen a fejét forgatta, megpillantotta, a hűtő mellett felakasztott sodrófát. Nyomban oda is ugrott, és a már ismét támadó Anubisz felé lendítette.

A fejét találta el. Újra és újra. A kezében úgy állt a konyhaeszköz, mint egy baseballütő.

Az immáron földre kerülő megelevenedett szobrot egyfolytában ütötte, csapkodta. Nem is sejtve, hogy az már a földre kerülés pillanatában - rövid időre is -, de elvesztette az eszméletét.

Néhány pillanatig ott állt felette, és nézte a padlón a szőrös sakálfejet, majd belerúgott. Azután a sodrófával a kezében kilépett az ajtón a folyosóra, melynek végén ott volt a megmenekülésre szolgáló, bejárati ajtó. Amit viszont már korábban bezárt, és nincs annyi ideje, hogy arrafelé meneküljön, merthogy ekkor a háta mögött csörömpöléssel és egy velőtrázó ordítással kezdett feltápászkodni a lény.

Így aztán egy pillanat alatt felmérte a reménytelennek tűnő helyzetét, és mindössze csak annyi ideje maradt, hogy az emeletre felmenő lépcső alatti gardróbba ugorjon, valamint, hogy villámgyorsan behúzza maga mögött annak fenyőajtaját.

Anubisz megjelent a konyhaajtóban, és beleszagolt a levegőbe. Érezte a dagadt ember izzadságtól bűzös testének szagát. Ám nem látta sehol.

A folyosó végén lévő ajtó csukva volt. Így úgy gondolta, arra nem mehetett, hiszen a zárban lévő kulcs sem ingott ide-oda. Meg ajtócsapódást sem hallott.

A folyosón ugyanakkor volt még négy ajtó. Melyekből három nyitva. S’ az egyik történetesen az, amelyikben a múmia volt a többi korabeli tárggyal. Bekukkantott hát először oda.

„Itt nincs!” - hördült fel egy morgással.

Így aztán a nappali nyitott ajtaja felé indult. Közben azonban benézett a garázsba nyíló ajtón. Ahol csak a hatalmas, tág teret látta a szemben lévő leeresztett fehér garázskapuval, és egy furának tűnő tárggyal, aminek kerekei voltak. Több mint a fáraó harci szekerének! Tovább haladt a nappali felé. Még mielőtt azonban odaért volna, egy koppanást hallott, majd egy újabbat. Hatalmas fülei szerint mintha fentről, az emeletről jött volna a hang. Így aztán nyomban a lépcső irányába fordult, és rálépett az első lépcsőfokra, majd a másodikra. Amely azonban alig hallhatóan, de megreccsent.

Jeff, miután behúzta a gardróbajtót, még a lélegzetét is visszatartotta. Közben pedig az ajtó résein keresztül látta, ahogy a megelevenedett szobor elsétál előtte, majd sorban kukkant be a nyitott ajtókon. Kétsége sem volt felőle, hogy őt keresi. Mégpedig azért, hogy megölje.

- „De miért?” - tette fel magában a kérdést.

Amúgy mindig is racionális gondolkodású volt, és ha ezt az esetet, ami most vele történik, történetesen más mesélte volna el neki, minden bizonnyal idiótának és hazudozónak titulálta volna, aki elszívott pár staubot, hogy sületlenségekkel szórakoztassa őt.

Azonban most más a helyzet! Házigazdaként kénytelen megbújni a takarítószerek tárolására épített kis fülkében, és félteni az életét. A félhomályban mindenféle flakonok, dobozok és takarítóeszközök nyeleit vélte felfedezni.

Ahogy ott gubbasztott a tárolóban, hirtelen eszébe jutott egy megmentő ötlet. Ami talán kihúzhatja a csávából.

„Telefonálnom kell valakinek! Mondjuk a 911-nek!”

A mobilja mindig a zsebében szokott lenni, és ez most sem volt másként. Minthogy már amúgy is érezte a zsebben dudorodó eszköz gyengéd nyomását a jobb combján. Így a még mindig a kezében szorongatott „baseballütőjét” halkan odatámasztotta az ajtónak.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve, hogy felcsalja a lény az emeletre, és nyugodtan telefonálhasson, egy partvis nyelével kétszer megütötte a legfelsőnek vélt lépcsődeszkát.

Egy kis ideig nem történt semmi. Már éppen újra akarta próbálni, mikor megreccsent a lépcsőfeljáró deszkája. Utána meghallott egy alig hallható újabb reccsenést. Ám ez mintha halkabb lett volna, mint az előző.

„Hmm… úgy látszik óvatos lett” - gondolta, és egy csöppet megnyugodott, hiszen a terve bevált. Azonban nem akart kockáztatni sem. Így meg sem próbálta kinyitni óvatosan a gardróbajtót, hogy a bejárati felé menjen, hanem elővette a zsebéből a telefonját, és megnyomta a kilencest, az egyest, majd ismét az egyest. A telefon kicsengett.


*8*

Anubisz halkan, a korlátba kapaszkodva elindult felfelé a lépcsőn. Amely folyamatosan megreccsent a súlya alatt. Ezért néha meg is torpant. Várt egy kicsit, majd ismét feljebb lépett egy lépcsőfokot. Amikor aztán felért az emeletre, három ajtót pillantott meg. Amely közül kettő tárva nyitva állt, egy pedig, rögtön a feljáró mellett, csukva. Ebbe nyitott be először.

Egy kis helyiséget látott, egy kis, öblös edénnyel az egyik falon, néhány apró szekrénnyel és egy sarokban lévő, valami átláthatatlan lepel, mely mögül csepegő hang szólt. Odalépett, majd lerántotta.

A férfi nem volt mögötte, csak a falon lévő csőből csöpögött tovább a víz.

Kiment, és bekukkantott a másik helyiségbe. Itt egy hatalmas szekrény keltette fel a kíváncsiságát, ám miután kinyitotta, csalódottan csapta be az egyik ajtaját.

Tovább folytatta hát a keresést az utolsó szoba irányába. Ekkor azonban halk, suttogó hangokat hallott. És mintha lentről hallaná, a lába alól! Egy darabig még állt a lépcső tetején, majd térdre ereszkedett, hogy füleit a padlóra szorította, és teljességgel megbizonyosodjon arról, hogy a kövér ember csakis a lépcső alatt lehet.

Haragja egyre fokozódott! Megtéveszthette a férfi. Mivel nem kockáztathatott, hogy az újból megreccsenő lépcsőfok elárulja, átmászott a lépcső korlátján, és az alatta lévő három méteres mélységbe ugrott.

Eközben a reményvesztett Jeff bontani szerette volna a már hatszor kicsengő vonalat, mikor is egy női hang azután érdeklődött, kicsoda, micsoda és milyen ügyben kéri a segély-hívó segítségnyújtását.

A férfi hamarjában (mert nem tudta, hogy pontosan az emelet mely részén is tartózkodhat akkor lény) suttogva válaszolgatott a diszpécsernek. Aki viszont ingerülten követelte, hogy ismételje meg ezúttal hangosabban!

- Nem érti, hölgyem? - folytatta továbbra is halkan. - Itt van egy lény, egy... egy nem is tudom micsoda. Illetve, tudom, hogy micsoda, de ez mégis csak lehetetlen!
- Akkor most tudja, vagy nem tudja? - kérdezett vissza a nő.

Mire a férfi újra elmondta, hogy tudja. Ám mégis lehetetlen, hogy ILYEN formán megjelenjen. Ilyen ELEVENEN!! Azon felül pedig biztosította a nőt arról, hogy nincs kábítószer hatása alatt, és nem is ivott. (Nem, hölgyem, nem vagyok részeg! Mindösszesen csak annyit kérek, hogy jöjjön ki egy kibaszott járőr!! Ne is egy! Kettő! És tegyék ártalmatlanná azt a valamit… tüntessék el a házából!) Majd még hozzátette: (Mert az az IZÉ, meg akar engem ÖLNI!)

A diszpécser, erre azt válaszolta:

- Rendben, Mr. Tanderbill! Kiküldünk Önhöz egy járőrt! Csak nyugodjon meg! - azzal aztán szétkapcsolt a vonal.

Jeffnek így már nem maradt ideje megköszönni a segítséget. Mindazonáltal megnyugodni sem. Mert egy tompa puffanást hallott a gardrób ajtaja előtt, és szinte ezzel egy időben kiszakadt az ajtó a tokból. Az a VALAMI ott állt a kucorgó férfi előtt.

Anubisz karon ragadta a rémült embert és kiráncigálta a kis lyukból. Majd villámgyorsan nyakszirten vágta, amitől a hatalmas test összerogyott, és elterült a folyosón.

Előző oldal Egon C. Reid
Vélemények a műről (eddig 1 db)