Csirkepörkölt ebédre

Horror / Feladatok (901 katt) Maggoth
  2011.02.14.

Kiléptem a tornácra, és beszívtam az éjszaka balzsamos illatát. Óvatosan fürkésztem az udvaron honoló sötétséget, aztán nagy levegőt vettem, és a csirkeólak felé indultam. Havonta legalább egyszer rám tört a hús iránti sóvárgás; rendszeresen eljött a pillanat, amikor a zuzmóktól, és egyéb zöldségektől csömöröm támadt. A roham ezúttal is elkapott, úgy pattantam fel a fotelomból, mintha hirtelen áramot vezettek volna belé.

„Holnap csirkepörköltet ebédelek!” – toporzékolta egy erőszakos kis hang a fejemben. – „Elég a böjtből!”

Az első ólban Zelda lakott, aki úgy nézett rám, mint valami gilisztára. A torkomhoz illesztettem a szinkronátort, és kotkodácsolni kezdtem.

– Üdv, öreglány, húsra lenne szükségem – közöltem vele köntörfalazás nélkül. – Holnap csirkepörköltet akarok enni.

Zelda ingerülten felborzolta a tollait.

– Te is tudod, hogy ez nem olyan egyszerű, Jimmy – szögezte le morózusan. – Az erővonalak nem mutatnak egyetlen egyedet sem, amelyiknek az ebédlőasztalodon lenne a helye.

Az átkozott Orákulumtyúk néha szabályosan az agyamra ment. Régen valahogy sokkal egyszerűbben működtek a dolgok: az ember besétált a baromfi ólba, kiszemelte az egyik szárnyast, és elnyiszálta a nyakát. Az Esemény óta azonban mindez gyökerestől megváltozott.

A csirkék néhány évvel a simagöröngyösi katasztrófa után egyszer csak öntudatra ébredtek, ráadásul látnokká váltak, amit a holokauszt mintájára, magamban zookausztnak kereszteltem. Állítólag a zombivírus mellékhatásaként jött létre ez a képtelen helyzet, de miután a lábas jószágok a porba kapirgálva jóslataikat, több környezeti kataklizmát és nemzetgazdasági világválságot megelőztek, a kormányok védett állattá nyilvánították őket, és létrehozták a két faj közti kapcsolathoz szükséges kommunikációs eszközöket.

Persze ez nem járt azzal a következménnyel, hogy az emberiség soha többé nem fogyaszthatott csirkehúst, bár az kétségtelen tény, hogy a proteinbevitel ilyen módja jelentősen visszaesett. Az Orákulumtyúkok kiszűrték maguk közül a deviáns egyedeket, illetve azokat, amelyek a jövő erővonalait károsan befolyásolhatták. Az általuk kártékonynak vélt példányok egytől-egyig a kondérban végezték, ám ők csupán a csirkepopuláció elhanyagolható százalékának számítottak.

A baromfihús ára természetesen a csillagos égig szökött, és azok a Föld-lakók, akik felsőbb engedéllyel intelligens szárnyasokat tenyészthettek, a Sors kegyeltjeinek tarthatták magukat. A szerencsés kevesek közé kerülve, hál istennek nem kellett átállnom a fotoszintetizálásra, de ha egyszer Zelda azt mondta, nincs ebédre áldozható csirke, akkor többnyire csakugyan nem is akadt.

Ám bennfentes lévén jól tudtam, időnként, bizonyos szélsőséges esetekben meg lehetett szegni a szabályokat.

– Figyu – magyaráztam neki –, egyszerűen belepusztulok, ha nem ehetek holnap csirkepörköltet. Mégiscsak találnod kéne valami megoldást.

Az Orákulumtyúk csüggedten behunyta a szemét, én pedig pontosan tudtam, miféle alternatív jövőképet lát maga előtt. Holnap nem jutok baromfihúshoz, bekattanok, és felgyújtom az egész szárnyas farmot, aztán költeményeket kezdek gyártani, mint Néró császár a lángoló Róma falai előtt.

– Hát – nyitotta ki a szemét nagy sokára Zelda –, van itt egy Christine nevű reformer tyúk, amelyik mindig más aspektusból szemléli a jóslatokat, és valamiféle baromfi messiásnak képzeli magát, mintha nem is tojásból kelt volna ki. Azt állítja, mi vagyunk a választott nép, és hogy ő nemsokára megvált minket azzal, hogy feláldozza magát értünk, de azután majd harmadnap feltámad. Elvileg a közösségünk kulcsfontosságú tagjának számít, de ki nem állhatom a papolását. Én persze mosom szárnyaimat, de a hetesben ő az egyetlen, akinek fekete foltok vannak a tollazatában. Ha gondolod…
– Jó lesz! – vágtam közbe, és az Orákulumtyúkra kacsintottam. – Majd szentfazékban főzöm meg!

Így esett, hogy szélvészként a hetes blokkba rontottam, és kiragadtam onnét Christine-t. Természetesen nem korbácsoltam meg, és keresztet sem kellett cipelnie a hátán a konyháig, de az tény, hogy a nyakát egy mozdulattal eltörtem. Sosem kultiváltam az okoskodó tyúkokat.

Másnap vidáman rotyogott a jó kis csirkepörkölt, noha tudat alatt felkészültem rá, hogy áldozatom egyszer csak kiemelkedik a fazékból. Szerencsére semmi ilyesféle misztifikáció nem történt, így hát nekifogtam lakmározni.

Nem is tudom, mikor ettem utoljára ilyen finomat, a csirkepróféta íze kimondottan mennyei volt, amire még három nap múlva is tisztán emlékeztem.

A problémák viszont éppen akkor kezdődtek.

Úgy éreztem, valami Zelda óljához hajt, hogy közöljem vele, Christine ebéddé átlényegülése semmiféle mellékhatással sem járt. A szabad ég alatt őrült zápor szakadt, és víz annyira elöntötte az udvart, hogy csaknem a tornácig ért, de ez sem tudott visszatartani. Csizmát húztam, és elszántan nekivágtam az ítéletidőnek. Már jó félútig eljutottam, amikor észrevettem, hogy a vízen járok…

Remegő szájszéllel visszafordultam, mivel ráadásként még egy iszonyatos gyomorgörcs is elkapott, és valósággal visszarepültem a házbeli vécéig. Sokáig vonaglottam a hideg ülőkén, és közben tehetetlenül mindenféle baromfi szitkokat kotkodácsoltam, ami mérhetetlenül idegesített.

Végül kijött, aminek ki kellett jönnie, és bevittem magammal az ágyba, bár nem akartam…

Rendkívül nyomaszt ez az egész, de úgy tűnik, sorsomról felettem álló erők döntöttek, és Zelda valószínűleg előre látta ezt az egészet.

A kézilabda nagyságú tojás fehéren világít a hálószobám sötétjében, nekem pedig fogalmam sincs, mi lapul a belsejében…

Előző oldal Maggoth
Vélemények a műről (eddig 8 db)