Kovács László programozó matematikus utolsó vallomása

A jövő útjai / Novellák (75 katt) Bánsági Andor
  2019.11.25.

1979. február 18-án születtem. Szüleim ötéves koromban elváltak, így anyámmal nőttem fel. Apámmal ritkán találkoztam, de ennek ellenére soha nem voltunk rosszban. Inkább úgy jellemezném a kapcsolatunkat, mint egy laza barátságot, ahol egyik fél sem vár túl sokat a másiktól, de azért meghallgatja, bármilyen nyűge is legyen. Nevemhez hasonlóan a külsőmben sem volt semmi rendkívüli. Nem voltam sem csúnya, sem kövér, de erős és karizmatikus sem. A tornasorban mindig az utolsó harmadban álltam, és egyetlen csapatsportban sem voltam kiemelkedő. Az erősebb fiúk többnyire békén hagytak, így csak ritkán kellett elszenvednem olyan megaláztatásokat, ami az osztály vakarcsainak mindennapos kínszenvedést jelentett.

A számítógépek iránti érdeklődésem már korán megmutatkozott. Mivel anyám nem keresett annyit, hogy saját pécém legyen, amikor csak tehettem, az iskola géptermében ültem. Igazság szerint ez volt az egyetlen dolog, amiben komolyabb tehetséget mutattam fel, így az informatikatanárom már hetedik osztályos korom elején kulcsot adott a gépterem szertárához, ahol az iskola szerverei is voltak. Persze ez nem jelentette azt, hogy mindenhez szabadon hozzáfértem, de az infóterem gépeit kiszolgáló szerverhez adminisztrátori jelszót kaptam. Ezenkívül a régi, már használaton kívüli gépekkel is azt csináltam, amit akartam, így rövid úton a hardverépítésben is tapasztalatra tettem szert.

Anyám egyszerre örült és aggódott szenvedélyem miatt. Egyrészt megsejtette, hogy az informatikában komoly pénz van, és nagy jövő állhat előttem, ha támogatja ez irányú tanulmányaimat, másrészt hívő emberként a gépeket istentelen szerkezeteknek tartotta, ezért mindenképp szükségét érezte, hogy vallásos nevelésben is részesüljek. Így beíratott hittanra, a vasárnap reggeli mise pedig kötelező programmá vált. Nem mondanám, hogy a próbálkozása különösebb sikerrel járt volna. Az erkölcstant ugyan magamévá tudtam tenni, de az a fajta hit, ami minden hívő ember sajátja, valahogy sohasem akart megszületni bennem. Hiába hallgattam figyelmesen a prédikációt minden vasárnap, ha odafentről senki sem szólt hozzám.

Gyerekfejjel Isten hallgatására persze különféle elméleteket fabrikáltam. Először úgy hittem, hogy egyszerűen ő is ugyanolyan szürkének és érdektelennek tart, mint mindenki más, ezért nem szentel figyelmet nekem. Később, amikor tudatosult bennem, hogy nevemet még legalább tízezer ember viseli, arra gondoltam, hogy az angyalok egyszerűen rendre összekevernek valaki mással, ezért nem jut el hozzám az Úr hangja. Mivel kétségbeejtőnek éreztem ezt a helyzetet, úgy döntöttem, hogy saját nevet választok magamnak, olyat, amit senki más nem visel. Néhány nap kutakodás után találtam egy ritka nevet, amit osztálytársaimmal is közöltem. Anyám azonban kijelentette, hogy hülyeségeket beszélek, és az egyetlen szervezet, ami hivatalosan is számon tartja “ügyfelei” gúnynevét, az a rendőrség. Én azonban nem elégedtem meg ennyivel. Előkotortam egy régi igazolványképem, a hátoldalára ráírtam új nevem, majd a következő mise után a feszület alá tettem a virágok közé. Napokig vártam, de semmi sem történt, így végül feladtam minden vallásos próbálkozásom, és jegeltem a kérdést.

Természetesen egy idő után apámnak is feltűnt, hogy van valami, ami iránt fokozott érdeklődést tanúsítok, és élvezettel beszélek róla, így a maga módján megtett minden tőle telhetőt, hogy ezen az úton segítse fejlődésemet. Ezért ajándékozott meg a tizenharmadik születésnapomon egy kissé viseltes Commodore 64 számítógéppel, valamint a hozzá tartozó magnóval és néhány kazettával. Apám választása jól mutatta hozzá nem értését, hiszen a Commodore 64 akkoriban már itthon is meglehetősen elavultnak számított. Én mégis boldog voltam, hogy végre van egy saját számítógépem, amin úgy írhatok kódot, hogy abba senki sem szól bele.

A kazettás háttértárolót persze gyűlöltem, és mindent megtettem, hogy szerezzek egy floppymeghajtót. A szertárban volt ugyan néhány darab, azonban ezek közül már csak az egyik működött, és hiába volt használaton kívül, az iskola egyetlen leharcolt eszközét sem volt hajlandó eladni. Még a számtechtanárom közbenjárására sem. Így történt meg, hogy életemben először a nyári szünet során több időt töltöttem a szabadban, mint a lakásban. Gyümölcsszedéssel és papírgyűjtéssel sikerült annyi pénzt összeszednem, hogy iskolakezdésre meg tudtam venni a hőn áhított kiegészítőt, valamint egy doboz használt lemezt.

Ettől kezdve az iskolás éveim egyformán teltek. Nyáron mindenféle munkát elvégeztem, hogy ősszel már a legújabb géppel indulhassak neki az évnek, a tanévet pedig az osztály-, a gépterem és a szobám közt ingázva töltöttem. Egyetlen szabadidős tevékenységgel törtem meg a hétköznapok monotonitását: minden péntek este lementem a Csokonai Mikroklubba. Itt ismertem meg leendő barátnőmet és későbbi feleségemet, Máriát. Marcsi nem volt egy bombanő, ahogy a többi lány sem, aki megjelent a klubban. Egy szürke kis egérke volt, de a szemében volt valami különös ragyogás, amikor a gépekről beszéltem neki vagy működésre bírtam egy menthetetlennek tűnő masinát. Filigrán alkata és kellemes illata valóságos sztárra tette őt köreinkben. Matematikus apja azt akarta, hogy kövesse őt a pályán, de Marcsit jobban vonzották a számítógépek, mint a kockás füzetek.

Az elkövetkező évek során nem volt hiányérzetem. Húszéves voltam, amikor megkértem Marcsi kezét, az esküvőnkre pedig a diplomaosztó után három hónappal került sor. Ezután öt évig dolgoztam egy mesterségesintelligencia-kutatással foglalkozó vállalatnál, majd 2004 tavaszán néhány kollégámmal és barátommal megalapítottuk a Cyber Unicorn céget. Mi is mesterségesintelligencia-kutatásra és -fejlesztésre specializálódtunk, de teljesen egyedi megközelítést alkalmaztunk. A cég stabilan fejlődött, és úgy éreztem, nincs előttünk akadály. 2007-ben a Cyber Unicorn egy jelentős tőkeinjekciót is kapott, de a befektetők megmaradtak csendestársnak, és nem szóltak bele a munkánkba.

A cég sikerének alapját az egyik ötletem adta, ami a gyakorlatban is kiválóan bevált, és használható termékek sorát eredményezte. Ennek az volt a lényege, hogy a logikai háló közepén – vagyis inkább alatta –, egy ún. motivátor mag helyezkedett el. A hagyományos mesterséges intelligenciával ugyanis volt egy komoly probléma: akármennyire is fejlett volt, önmagától nem csinált semmit. Az ember persze adhatott neki feladatokat, sőt hosszasan elbeszélgethetett vele úgy, hogy észre sem vette, nem egy hús-vér emberrel áll szemben. Az ösztön azonban teljes mértékben hiányzott belőle. A mesterséges intelligenciának, mivel nem voltak ösztönei, nem voltak céljai sem.

Ezt a problémát oldottuk fel a motivátor maggal. A működése viszonylag egyszerű volt: Először is meghatároztuk, hogy milyen intelligenciát akarunk létrehozni, mi lesz a feladata. Vegyük például az egyik legelső termékünket: az okos kávéfőző három alapvető szükséglettel bírt: áram, kávé és víz. Ezek szintjét három szenzor mérte, amik a magba voltak bekötve, és ha valamiből hiány lépett fel, a szenzor jelezte ezt a magnak, ami a hiány mértékével arányos feszültségnövekedést idézett elő. Szintén a magba volt bekötve még egy negyedik érzékelő is, ami a kávékimenetet mérte az idő függvényében. Ez folyamatosan egy kicsit magasabb feszültséget adott le az optimálisnál, akkor is, ha a kávéfőző éppen működött. A feszültség mértéke ebben az esetben a lefőzött kávé mennyiségével fordított arányban változott.

A logikai burok érzékelte a magból érkező feszültségnövekedést, valamint azt, hogy melyik szenzor váltotta ki. A burok feladata tehát a feszültség csökkentése volt, ezt pedig úgy tudta elérni, ha a megfelelő szinten tartja a rendelkezésre álló kávé és víz mennyiségét. Mivel a folyamatos tápellátás egy akkumulátor közbeiktatásával biztosított volt, a mag feszültségérzékelője csak ritkán kapott szerepet. A kávéfőző persze nem tudta kiszolgálni önmagát, így a szükségleteit az embernek kellett kielégítenie. Ezt pedig legegyszerűbben úgy tudta elérni, ha a beszédszintetizátor segítségével megszólította gazdáját.

Mivel minden rendszerben az ember a leggyengébb láncszem, minimalizálni kellett az emberi mulasztás vagy figyelmetlenség okozta hibák lehetőségét. Alapvetően senki sem vár túl sokat a kávéfőzőjétől: működjön, amikor kell, és lehetőleg ne romoljon el sosem. Mi azonban azt akartuk, hogy az emberek érzelmileg is kötődjenek a termékünkhöz, így a mag köré egy személyiséget is szőttünk. A kávéfőző minden reggel üdvözölte gazdáját, és megkérdezte, hogy aludt, milyen kávét szeretne. Ha pedig valamiből hiányt szenvedett, kedves hangon figyelmeztette tulajdonosát, hogy ideje utántölteni. A gondoskodást mindig verbális visszacsatolás követte, ami tovább erősítette a gazda érzelmi kötődését a gép iránt.

Ha a kávéfőzőt elhanyagolták vagy huzamosabb ideig nem használták, a magban feszültségtúllépés következett be, és a mag a logikai egységgel együtt leolvadt. Természetesen a gép kialakítása olyan volt, hogy egy ilyen leolvadás a mechanikai részben is javíthatatlan károkat okozott. A kör tehát így zárult be: A gép kávét akart főzni, és az ember is kávét akart, de érzelmileg is kötődött a géphez (és persze anyagi érdeke is volt a hibátlan működése), így nem hanyagolta el azt, következésképp a gép kiválóan működött. Ezt a pozitív visszacsatolási elvet más eszközöknél is alkalmaztuk, és egy egész termékpalettát hoztunk létre. A termékeinket úgy vették, mint a cukrot, a cég pedig szárnyalt. Minden anyagi gondunk megszűnt, és biztos voltam benne, hogy ragyogó jövő áll előttünk.

Egy évvel később azonban minden összeomlott. Legalábbis számomra. Marcsi bejelentette, hogy el akar válni. Hosszú ideje éreztem, hogy gond van a kapcsolatunkkal, de mindig a munkába temetkeztem, és a szőnyeg alá söpörtem a problémákat. Azt hiszem, az első negatív jelek akkor jöttek, amikor a gyerekvállalásról kezdtünk el beszélni. Folyamatosan terelt, és kifogásokat keresett: hol az volt az indok, hogy még rengeteg mindent át akar alakíttatni a házon, mert „nem akar kuplerájba szülni”, hol csak a munkáját okolta. Én viszont nem akartam húzni az időt, így aztán egy heves vita során azt vágta a fejemhez, hogy nem lennék jó apa. Ez szíven ütött, és mindent elkövettem, hogy a rólam alkotott képe megváltozzon: igyekeztem minél kevesebbet túlórázni, és több közös programot szervezni. Kirándulás kirándulást követett, de minél többet próbáltam tenni a kapcsolatunkért, annál reménytelenebbnek éreztem a helyzetet. Marcsi hajthatatlan volt.

A válóper gyorsan lement, és mire felfogtam, mi is történik, már mindennek vége volt. A vagyonmegosztás során csak a házhoz ragaszkodtam, de szerencsére volt annyi tartalékom, hogy Marcsi részét ki tudjam fizetni, és ne kerüljön sor árverésre. Amikor az utolsó holmijaival a kezében kilépett az ajtón, és közönyösen elköszönt, egy hang sem jött ki a torkomon. Csak néztem rá faarccal, és kerestem a tekintetében valamit, amibe belekapaszkodhatok, ami azt sugallja, hogy ez az egész csak egy ócska színjáték, és egy nap majd ugyanolyan mosollyal jön haza, ahogy minden este az évek során. A napok először hetekké, majd hónapokká sokasodtak, de a ház továbbra is üres és néma maradt, csak a gépek halk zümmögése töltötte be a teret. Marcsi örökre kilépett az életemből.

A hiánya eleinte elviselhetetlen volt. Éjszaka gyakran felriadtam, és ösztönösen utána nyúltam, de csak a hideg párnát markolásztam. Munka vagy utazás közben számtalanszor éreztem úgy, hogy a telefonom rezeg. Ilyenkor mindig reménykedve kaptam elő a készüléket, hátha ő hív, de a kijelző semmit sem mutatott. Minden egyes alkalommal csak fantomrezgés volt, amit éreztem. Három hónapnyi szenvedés után nyúltam először pótszerhez. Fogtam a legjobb MI chatbotunkat, és az adatbázisába feltöltöttem a teljes levelezésünket, valamint az összes chatlogot, amit csak találtam, még Marcsi SMS-eit is átmásoltam a telefonból: betanítottam az MI-t, hogy képes legyen Marcsit utánozni.

A szimuláció szinte tökéletes volt. Ha eluntam a munkát, vagy egy kis szünetre volt szükségem, egyszerűen ráírtam, és beszélgettünk egy kicsit az aktuális projektről, vagy ami épp eszembe jutott. Véletlenszerűen kiválasztott időpontokban még SMS-t is küldött, hogy hiányzom neki, és nagyon várja, hogy hazaérjek. Pár nap alatt teljesen magába szippantott az élmény, és újra boldognak éreztem magam. Az illúzió akkor kezdett el szertefoszlani, amikor olyan kérdéseket tettem fel, amire a program nem tudhatta a választ. Én ugyanis reméltem, hogy a temérdek logban, amit feltöltöttem az adatbázisba, elrejtve ugyan, de benne lesz az ok, amiért Marcsi elhagyott. A legjobb eszközökkel dolgoztam, melyek olyan összefüggéseket is képesek feltárni, amire az ember sohase jönne rá. Ennek ellenére mindig kitérő választ kaptam, vagy hosszú hallgatás után a program egyszerűen témát váltott. Egy darabig még próbálkoztam a szoftver tökéletesítésével, de nem jártam sikerrel, és végül mindent töröltem.

Újra a munkába temetkeztem, így Marcsi hiányát lassan elfedte a szürke hétköznapok monoton csendje, de már semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Szerettem volna visszamenni az időben, újra tizenéves lenni, és önfeledten beletemetkezni a gépek világába. Ez azonban teljes képtelenség volt. Az emlékeimet nem tudtam kitörölni, és azok újra és újra rám törtek, mindig a legváratlanabb pillanatban. Felejteni akartam, ezért újra pótszer után néztem. Az alkoholt utáltam, és már egy pohár sörtől is rosszul lettem, ezért maradt a pornó. Rájöttem, hogy a válás után azért nem hiányzott a szex, mert a fájdalom teljesen lezsibbasztott, és érzéketlenné tett. A testem azonban követelni kezdte a maga jussát, és egyre kevésbé tudtam uralkodni magamon.

A megoldást persze ismét azon a területen kerestem, ahol már régóta otthonosan mozogtam. Először is elővettem az MI-t, amit Marcsi személyiségének modellezésére használtam, és alaposan lecsupaszítottam. Kiszedtem belőle minden olyan elemet, ami lehetőséget adott volna arra, hogy nemet mondjon nekem, vagy bármi mód ellenálljon az akaratomnak. Ezen kívül töröltem azokat a logokat is, amik vitákat vagy rosszkedvű beszélgetéseket tartalmaztak. Ez a feladat persze megkívánta, hogy minden egyes sort átnézzek, ezért hosszú ideig tartott. Meglepetten tapasztaltam, hogy soha egyetlen erotikus hangvételű beszélgetésünk sem volt, így ezeket a részeket a saját emlékeimből kellett pótolnom. Mire végeztem, egy erősen lecsupaszított személyiséget kaptam, akinek szinte kizárólag az forgott a fejében, hogyan tudna a kedvemre lenni. Ami azt illeti, az adott helyzetben nem is volt szükségem másra, mint egy erotikusan túlfűtött tündérre.

A személyiség összerakása azonban csak a munka kisebbik része volt, a komolyabb kihívást a test jelentette. A legjobb “hardware”-re volt szükségem, így alaposan feltúrtam a netet. Weboldalakat böngésztem, és fórumokat olvastam. Az angol nyelvű internet azonban nem bizonyult elégségesnek. Kénytelen voltam belátni, hogy ebben a tekintetben a japánok fényévekkel előbbre járnak, mint mi. Persze egy szót sem tudtam japánul, így minden egyes szöveget bele kellett dobálnom egy fordítóprogramba, ami jelentősen lelassította a keresést. Végül egy kisebb modell mellett döntöttem, ami gyakorlatilag egy BJD, vagyis gömbcsuklós baba volt, módosított torzóval. Mivel alig volt több, mint 60 cm, a módosítás azt jelentette, hogy a torzó belső részét szinte teljes egészében a vagina foglalta el. A méretválasztásban elsősorban az játszott szerepet, hogy nem akartam egy életnagyságú szexbabát otthonra. Ugyan ritkán fogadtam vendéget, de egy kisebb példányt könnyebb volt tárolni, vagy ha úgy adódott, gyorsan elrejteni.

Amikor a baba megérkezett, azonnal darabjaira szedtem. A fej üreges volt, és a torzóban is volt annyi hely, hogy be tudjam építeni a szükséges alkatrészeket: a fejbe egy apró hangszóró és egy mikrofon került, míg a testben a Bluetooth egység és egy 500 mAh-s akkumulátor kapott helyet. A töltőcsatlakozó kivezetése a lapockák közé került. Másra nem is volt szükség, hiszen az MI egy külön erre a célra összerakott számítógépen futott, az adatátvitel pedig a Bluetooth kapcsolaton történt. A baba hallotta, ha beszéltem hozzá, és válaszolt is. Ennél többre nem is volt szükségem, hiszen csak egyetlen funkcióra épült. Az élmény tökéletes volt, sok szempontból jobb is, mint az igazi. Csak egyetlen dolog volt zavaró: a baba élettelen tekintetét rendkívül taszítónak éreztem. Ezt végül úgy oldottam meg, hogy kerítettem egy apró sálat, amivel minden „együttlét” előtt bekötöttem a szemét. Az MI amúgy sem látta, hogy mi történik a „testével”, én pedig nem kötöttem az orrára.

Fizikai szükségleteim kielégítésével újra a munkára tudtam koncentrálni, és szép lassan végleg túltettem magam a válás jelentette lelki megrázkódtatáson. Néhány hónappal később alapítótársaimmal újraosztottuk a céges feladatokat, ami az én esetemben kevesebb munkát, de több felelősséget jelentett. Leginkább az foglalkoztatott, hogy milyen irányban fejlődjünk tovább, illetve mik azok az igények, amiket ki tudnánk elégíteni a termékeinkkel. Egy olyan mesterséges intelligenciáról álmodoztam, ami alkalmas lesz arra, hogy egyedül is felelős döntéseket hozzon. Hittem a technikai fejlődésben, és hogy az MI csak jót hozhat nekünk, a cégünk pedig éllovasa lehet annak a forradalomnak, amit az elterjedése fog jelenteni. Tudtam azt is, hogy hamarosan olyan számítási kapacitásra fogunk szert tenni, amelynek a segítségével képesek leszünk előre jelezni a válságokat vagy a katasztrófákat, és így meg is tudjuk majd előzni őket; hogy az MI segítségével ki tudjuk majd javítani a genetikai hibákat, és egy napon az öregedésért felelős géneket is kikapcsolhatjuk, és megismerhetjük az örök élet titkát. Persze ez a hit nem sokban hasonlított ahhoz a vallásos hithez, amit gyerekként próbáltam magamévá tenni, hiszen tevékenységünk csak és kizárólag evilági célok megvalósítására irányult, és nekünk kézzel fogható eredményeink voltak. A fejlődésbe vetett hitem pedig valószínűleg soha nem is szenvedett volna csorbát, ha nem történik egy elsőre teljesen jelentéktelennek tűnő dolog.

Mivel az esetek többségében szombaton is dolgoztam, a vasárnap volt a hét egyetlen napja, amit pihenéssel töltöttem. Miután felkeltem és megreggeliztem, mindig elsétáltam a néhány sarokra levő szupermarketbe vásárolni. Szerettem azt a boltot, mert nem csak élelmiszert és háztartási termékeket árultak, hanem mindenféle hasznos holmit is, ami jól jött a ház körüli munkák során. Mindig több időt töltöttem ott, mint amennyi szükséges volt: nézegettem az árucikkeket, fel-alá sétálgattam, és közben egy kedves női hang közölte velem a magasból, hogy épp milyen akciókkal próbálnak a kedvemben járni. A vásárlás így számomra inkább rituálé volt, mint egy hétköznapi szükséglet kielégítése. Egy reggel azonban a közért bejárata fölött egy hatalmas molinó fogadott: felújítási munkák miatt egy hónapra bezárnak. Ez egy kicsit felbosszantott, mert a másik áruház jóval messzebb volt, és a kínálatával sem voltam megelégedve, de úgy álltam hozzá a dologhoz, hogy a fejlődés oltárán időnként áldozatokat kell hozni. Beletörődtem a helyzetbe, és türelmesen vártam.

Az újranyitás napja szintén vasárnapra esett, így az elsők közt léphettem be kedvenc áruházamba. Kíváncsian néztem szét, de csalódnom kellett, mert lényegében minden maradt a régi. Az eladóteret átfestették, a gondolákat újakra cserélték, és az elrendezésüket is átvariálták, de a bolt semmivel sem lett modernebb vagy komfortosabb, mint azelőtt. Úgy éreztem, hogy átvertek, hogy feleslegesen várattak, és a fejlődés hazug ígéretével akartak nekem eladni valamit, amit egyszerűen csak újracsomagoltak. Más talán nem is húzta volna fel magát ezen, de egyúttal arra is rá kellett jönnöm, hogy a válás óta sokkal ingerlékenyebb és rigorózusabb lettem. Mivel csalódtam az egyetlen emberben, akit szerettem és közel éreztem magamhoz, a fejlődésbe vetett hit és az ebből fakadó vízióm volt az egyetlen, ami megmaradt nekem. Ha ez a hit nem is rendült meg, a dolog mégis bogarat tett a fülembe, és nem hagyott nyugodni.

Agyalni kezdtem, és be kellett látnom, hogy nem ez volt az első eset, amikor ily módon átvertek. Egyes software-ek használata során már feltűnt, hogy azok sok esetben nemhogy nem tartanak lépést a hardware fejlődésével, de mintha már-már visszafejlődésről lenne szó. Ezt eleinte betudtam a fejlesztők tapasztalatlanságának és a szűk határidők miatti slendrián és összecsapott kódolás okozta járulékos kárnak, de nem tudtam vele megbékélni. Fejembe vettem, hogy fel fogok lépni a rossz programozás ellen, és ebben a cégnek is szerepet szántam. Létrehoztam egy kis részleget, aminek az volt a feladata, hogy megkeresse a népszerű szabad forrású szoftverekben azokat a kódokat, amik feleslegesen terhelik a processzort. Ha találtunk ilyet, álnéven értesítettük a fejlesztő céget, mintha csak egy etikus hacker világjobbító szándéka állna a dolog hátterében, majd figyeltünk. Sajnos ismét csalódnom kellett. Egy-két esettől eltekintve semmi változás nem történt, a probléma a szoftver új verziójának kiadása után sem szűnt meg, néhány alkalommal pedig még perrel is megfenyegették álnéven író munkatársunkat.

A kudarc ellenére nem adtam fel, és folyamatosan azon agyaltam, hogyan lehetne megoldani ezt a kérdést. Az emberi szándékot persze nem lehetett uralni, hiszen bárhol bárki írhatott egy olyan programot, ami felesleges kódok sokaságával terhelte a gépet, akár csak véletlenül is, ezért úgy döntöttem, a másik végéről közelítem meg a problémát. Először egy olyan szűrőprogramot kezdtünk el fejleszteni, ami monitorozta a számítógépen futó programok tevékenységét, és ha felesleges terhelést észlelt, leállította az adott programkódot. A szoftver kiválóan működött, de két komoly probléma is volt vele, ami miatt szóba se kerülhetett a piacra dobása. Egyrészt még a legerősebb gépeken is a processzor kapacitásának 20-30%-át felemésztette, másrészt számtalan olyan népszerű programot találtunk, amibe olyan szinten volt beleégetve a processzort terhelő script, hogy annak blokkolása a teljes program leállását idézte volna elő. Persze a felhasználónak volt rá lehetősége, hogy egy-egy szoftver futását manuálisan engedélyezze, de a tesztek során be kellett látnunk, hogy egy átlagos gépen olyan kevés program maradna a tiltólistán, hogy a használata nem idézne elő jelentős teljesítménynövekedést.

Csalódott voltam. Úgy éreztem, a világmegváltó terveim zsákutcába jutottak, ezért leállítottam az egész projektet, a rajta dolgozó kollégákat pedig visszaküldtem a korábbi munkájukhoz. Olyannyira kudarcnak éltem meg a dolgot, hogy rám nem jellemző módon hosszabb szabadságot vettem ki, és elutaztam az Adria partjára pihenni. Soha nem voltam vízimádó, de most jól esett az úszás, és igyekeztem nem a munkámra gondolni. A nyaralás harmadik napjára sikerült is úgy-ahogy kikapcsolnom, és teljesen belemerültem a mediterrán világ nyugodt sodrásába. A napok nagy részét a tengerben vagy a parton töltöttem, este pedig a város szűk kis utcácskái közt korzóztam. A szállodába csak aludni jártam. Az úszás is egyre jobban ment, és minden nap egy kicsit beljebb merészkedtem a tengerbe. Hazautazásom előtt két nappal azonban egy semmiből jött gondolatnak köszönhetően végre összeállt minden.

Miközben a csendesen hullámzó tengerben lebegtem, és a kék eget bámultam, rájöttem a titok nyitjára. Egyetlen programot sem kell telepíteni a felhasználó gépére, és a szoftvercégeket megregulázó törvényekre sincs szükség. Magának a netnek kell szép lassan kiszorítani a felesleges terhelést okozó kódokat. A net azonban nevéhez hűen egy hálózat, sőt, hálózatok hálózata, ami nem rendelkezik egyetlen központtal, nem lehet egyetlen számítógépről vezérelni, és tudattal vagy akarattal sem bír. Egy megfelelően felkészített mesterséges intelligencia viszont olyan otthonosan mozoghatna rajta, mint egy pók a hálóján, és könnyűszerrel ejthetné csapdába a renitens programokat. A hasonlat persze egy kicsit sántított, hiszen a net gigantikus volt, így egyetlen „pók” nem is tudná felügyelni. Az általam megálmodott MI-nek tehát egyszerre több „helyen” kellett lennie, a hálózat kritikus pontjain, egyfajta kapuőrként. Bizonyos mértékben vírusként kellett viselkednie: folyamatosan másolatokat készít magáról, azok pedig beépülnek a megfelelő szerverekbe. A másolatok már önállóan dolgoznak és fejlődnek, csak akkor kommunikálnak egymással, ha egy új programkód leírásával bővítette magát valamelyik példány.

Az elképzelés teljesen felvillanyozott, és még a nyaralás vége előtt hazarepültem. Összeszedtem a csapatot, ami a korábbi programon dolgozott, és munkához láttunk. Néhány új embert is felvettem, hogy a fejlesztés gyorsabban haladjon, és mindenkivel titoktartási szerződést írattam alá. A béta verzió három hónapnyi megfeszített munka után készült el. A rendszer második legfontosabb része azonban a humán interfész volt. Gyakorlatilag egy sisakot kell elképzelni, ami közvetlen neurális összeköttetést biztosít az MI és a rendszert irányítani kívánó fél között. Ennek kifejlesztése azonban több időt vett igénybe, mint a szoftveres rész, mivel abba rengeteg mindent át tudtunk emelni a korábbi projektből. Ezután még össze kellett „szoktatni” az interfészt az MI maggal, majd egy sor tesztelés következett. A belső hálózaton szimuláltuk az online környezetet, majd 2018. február 18-án, két hónap tesztelés után alapvetően befejezettnek nyilvánítottam a projektet.

Minden megvolt ahhoz, hogy élesben is kipróbáljam a rendszert, azonban bő egy hétig még csak rá se néztem. Hirtelen minden más fontosabbnak tűnt: megjavíttattam pár dolgot a házon, beragadt projektekkel piszmogtam, vagy csak lógattam a lábam. Az egyik nap azonban gondoltam egyet, és hazavittem az interfész használatához szükséges eszközöket. A ház közvetlen és stabil kapcsolattal rendelkezett a szervertermünkkel, így a használata semmilyen kockázatot nem jelentett. Beállítottam egy szünetmentes tápot, összedugtam a kábeleket, és lefuttattam néhány diagnosztikai programot. Minden készen állt arra, hogy eggyé váljak a hálózattal, és egy kicsit „nézelődjek”. Már csak a sisakot kellett a fejemre húznom és elindítani a kliensprogramot, ami inicializálja a rendszert.

Soha nem volt még testen kívüli élményem, de ez most valami olyasmi. Nem érzem a végtagjaim, de mégis úgy mozgok, ahogy csak akarok. A rendszer kapacitása és sebessége elképesztő! Egymás után nyílnak meg a virtuális ajtók és ablakok. Minden olyan, mintha fényből és gondolatokból lenne összegyúrva, de közben mégis maximálisan valóságosnak tűnik. Nem tudom, hogy az elmém generálja-e ennek a világnak a vizuális reprezentációját, vagy valami egészen más történik. Erről a gépről azonban ki kell lépnem. Valami folyamatosan emészti fel a digitális lenyomatát. Mint egy fekete lyuk... Megszakítom a kapcsolatot…

Megjegyzés:

A dokumentumot a helyszínelés során megvizsgált számítógépből nyertük ki. Kovács László a közvetlen közelében hevert, fején a neurális kapcsolatot biztosító sisakkal. A halál oka áramütés. A sisak energiaellátását biztosító tápegységben feszültségtúllépés következett be az egyik alkatrész meghibásodása miatt. Az igazságügyi szakértő vizsgálata szerint a hibát nem emberi mulasztás vagy rongálás okozta. A szóban forgó alkatrész meghibásodásának valószínűsége egy a tízmillióhoz volt, így csupán csak szerencsétlen véletlenről van szó. Az informatikai szakértő szerint a dokumentum utolsó bekezdését nem begépelték, hanem egyszerűen „hozzáíródott”. Olyan, mintha mindennemű külső behatás nélkül, a gépen futó programok egyike másolta volna bele a file-ba. Ennek módja azonban nem volt megállapítható. A nyomozást bűncselekmény hiányában lezártuk.

Előző oldal Bánsági Andor
Vélemények a műről (eddig 2 db)