Love story

Horror / Novellák (83 katt) kovacsgabor
  2019.07.22.

Fülledt nyári éjszaka volt. Az égen milliónyi pontocska ragyogott. A Hold óriási szemként bámulta a szerelmeseket, mikor az univerzum végtelen csillagtengerét egy hullócsillag szelte át.

– Kívánj valamit!
Tim, gyengéden megcsókolta Jesst.
– Már mindenem megvan.

Jess átölelte, majd ajkaik egybeforrtak. A levegő vibrált. A meteor becsapódott.
A föld megremegett. A temető felől hatalmas füstfelhő emelkedett fel. Eltakarta a csillagokat.

– Mi volt ez? – Jess rémülten kapott bele a fiú karjába.
– Nem tudom. Biztos egy meteorit. Nézzük meg!
– Ne, ne! Inkább maradjunk itt!
– Én kíváncsi vagyok rá. Ha nem akarsz, nem kell jönnöd.

Jess, hirtelen dühös lett. Tudta, hogy Tim képes lenne itt hagyni őt, azért a hülye meteoritért.

– Nincs messze a temető, csak pár perc innen a kilátótól gyalog.

A fiú izgatott volt, Jess pedig rémült. Most mit tegyen? Megpróbálja lebeszélni Timet? Tim úgy is megnézi, ha kell nélküle is, ő pedig nem akar itt maradni éjszaka a sötétben egyedül. Inkább jó képet vág és vele megy. Elindultak.

Az út tényleg nem volt túl hosszú, hamar odaértek. A kapuk zárva voltak. Jess kis segítséggel, de végül átjutott rajtuk. Timnek ez gyerekjáték volt, könnyedén, mint egy macska, mászott át az akadályon.

A temetők általában sötét, komor helyek, de ez most kivétel volt. Ragyogott a szivárványszínű fényektől, amik a meteoritból villództak. A kráterhez közeledve a levegő egyre forrósodott. A kő legalább harminc méteres csíkot húzott maga után felszántva a földet. Közben néhány sírkövet is megrongált. Ettől eltekintve a kő nem lehetett sokkal nagyobb, mint egy gumiabroncs.

Tim lehajolt, és felvett egy botot a földről, majd odament a kőhöz és megpiszkálta vele.

– Tim, nee! – törte meg a temető csendjét Jess.
– Nyugi! – A bot vége parázslani kezdett.
– Ki van ott? – Az árnyak közül egy zseblámpával világító, idős férfi lépett elő. – Mit csináltok itt?
– Mi csak láttuk, hogy ez a meteor lezuhant az égből és…
– Ó, hát igen. Először azt hittem, hogy képzelődöm. Gondoltam, nem árt megnézni, lehet, valami huligánok szórakoznak. Néha járkálnak erre fura alakok.
– Mi nem akartunk semmi rosszat, csak kíváncsiak…

A talaj hirtelen megremegett. A sírkövek előtt a föld nyugtalanul hullámzani kezdett. Az egyik frissen temetett sírnál a még laza földkupacból néhány ujj, majd egy kéz bukkant fel lassan, mint egy tengeralattjáró periszkópja, majd a kéz többi része, aztán a fej, s végül a törzs is előbújtak.

Számos más sírnál történt ugyanez, valahol lassabban, főként a régebbi síroknál, de volt olyan is, ahol a föld nyugodt maradt. Talán az idő múlásával (a biológia törvényeinek értelmében) lakói már elrohadtak.

Percek alatt több tucat élőhalott ébredt fel túlvilági álmából, majd lassan magukhoz tértek és megindultak az élők felé. Jess kezeivel szorosan átfonta Tim bal karját.

A holtak lassan, komótosan vonszolták magukat az élő hús irányába. Valamelyik hulla még annyira friss volt, hogy a balzsam csöpögött a testnyílásaiból. Volt, amelyiket a rothadás már annyira kikezdett, hogy mozgás közben esett darabokra, de többnyire „ép” tetemek (eltekintve azoktól, ahol valamelyik végtag hiányzott) voltak.

A helyzet paradox volt. Mászkáló hullák, sár és földmaradványok borította öltönyökben, kosztümökben. Bőrük aszott és fakó. Szemeiket a férgek és egyéb dögevő élősködők kiették, kivéve a nem rég elhunytakét, kik teste még puffadt és foltos volt a bomlás folyamatának kezdete végett.

Az élők a rémülttől földbe gyökerezett lábakkal nézték, hogy másznak elő a föld alól és veszik célba a holtak őket.

– Mi az isten…? – nyögte a temetőgondnok, majd egy kéz érintette meg a vállán, s ő reflexszerűen elhőkölt egyenest egy élőhalott karjaiba. Egy szempillantás alatt legalább fél tucat eleven hulla termett körülötte. Mind a vérére szomjazott.

Kétségbeesve próbált kitörni a holtak szorításából. Bár tudta, hogy nincs menekvés, mégis megpróbálta a lehetetlent. Megállás nélkül özönlöttek a pokoli szörnyek és a pokolian fájdalmas harapások. Egyre több kéz mart a húsába. A férfi sikított, mint az újévi malac disznóvágáskor, majd némacsend lett. Megadta magát a teste, már csak egy darab, rángatódzó hús volt.

A csontok recsegtek. Hús cuppanva szakadt hústól. A vér fröcskölt. Az egykor Charles névre hallgató temetőgondnok, most már csak egy fej és végtag nélküli, kibelezett torzó volt. Végül már annyi sem.

Míg a gondnok haláltusája lezajlott, addig az élőhalottak gyűrűként zárták körbe a szerelmeseket. A lány őrülten kapaszkodott a fiúba.

– Tim, most mi lesz? – kérdezte kétségbeesve a lány, s amint elhagyták e szavak ajkait, hátulról egy fogsor mélyedt a nyakába. A fogak az ütőérnél hatoltak be, és egy jókora húsdarabot téptek ki onnan. Egy éles sikoly, a vér méteres magasságig spriccelt, majd az izmok görcsösen megfeszültek, majd elernyedtek, és Jess a földre rogyott.

A fiú, dühösen beleöklözött a szörny arcába, ami ezt tette a szerelmével, majd leguggolt mellé a földre és magához szorította a lányt.

– Nem lesz semmi baj, szerelmem – súgta Jessnek, hogy megnyugtassa, vagy inkább magának.

A kannibál hullák el voltak foglalva a férfi maradványaival, így Tim zavartalan nézhette végig, ahogy szerelme kínok között, nyakából és szájából ömlő élénkvörös vérrel elvérzik. A sokktól rángatózó lány egyszer csak nem rángatózott többet.

A fiú egy darabig még szorongatta karjai közt, majd még egyszer utoljára megcsókolta a halott lányt. A csók pillanatában Jess szemhéjai felnyíltak. Az egykor barnássárga, élénken csillogó szempár most üres, lélektelen tekintetként meredt Tim arcába, aztán egy csattanás, a lány fogsora összezárult. A lelketlen szörny kiharapta a fiú nyelvét.

Előző oldal kovacsgabor