A penge éle

Fantasy / Novellák (62 katt) edwardhooper
  2019.08.24.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2019/9 számában.

Mikor Íra megpróbálta világra hozni gyermekeit, olyan ítéletidő tombolt, melyet még a falu vénei sem láttak. Az égboltot koromfekete fellegek marcangolták, melyek kettéhasadtak a kékesfehéren izzó villámok ostorcsapásától. Hátborzongatóan ordított a szél. Felkapta a völgy porát és gyilkos dühvel vágta a házak falához. A hajlékok megremegtek a fergeteg ostromától. A gerendák recsegtek, ropogtak és nyüszítettek. A bába kuckójában a kinti ítéletidőhöz hasonló vihar tombolt. Élet-halál harcot vívott egy fiatal nő. Íra kínlódott, és az orkánnal együtt sikoltott a gyötrelemtől. A szülés kivételes volt. Az ikerterhesség a faluban ritkaságszámba ment. A fáma úgy tartotta, hogy ilyenkor a Kétarcú Isten szállt le a földre és megcsókolta, életeket lehelt a kiválasztott nő méhébe.

A borzalmas égiháború hátborzongató hátteret festet a vajúdásnak. A bába lázasan tevékenykedett, egyszerre kerítette hatalmába az iszonyat és az izgalom. Minden tudását bevetette, hogy sikeresen levezényelje a szülést. Még a sámánnak is megengedte, hogy jelen legyen a vajúdásnál. Biztos, ami biztos, bár nagyon idegesítette, ahogy a táltos kántált, megpróbálva távol tartani az ártó szellemeket. A bába nem hitt a sámán babonaságában. Ő csak a Kétarcú Istenben hitt. Meg a saját tudásában. De most minden eszközre szükség volt! Mert a dolgok nem jó irányban haladtak, és ezt nagyon is jól tudta.

Íra a szülőszékben ült, és mikor a fájások érkeztek, próbált nyomni. Minden egyes fájásnál odakint bömbölt egyet az ég és Íra együtt ordított vele. Úgy érezte, hogy a szülés éles pengeként marcangolja testét és lelkét. A nő körül asszonyok sürgölődtek, kik próbálták teljesíteni a bába diktátumait. Bár több szülést láttak, és ők maguk is több gyermeket pottyantottak erre a világra, most mégis kocsonyaként remegtek a félelemtől. Ugyanúgy rettegtek, mint a bába. De őket megbénította a vihar és a nem mindennapi vajúdás egybefonódó élménye. A nyugtalanságtól patakokban csorgott róluk az izzadság. A riadalom verejtéke, melynek áporodott szaga arról árulkodott, hogy legszívesebben hanyatt-homlok hazarohantak volna.

A bába kezdett egyre frusztráltabb lenni. Muszáj volt a szülésre koncentrálnia, ugyanakkor életre kellett pofoznia a segédeit is. Egyedül nem tudta ellátni a feladatát, kellettek neki ezek a gyáva nyulak. Megelégelte a dolgot, felemelte a hangját, és erélyes parancsokat vakkantott. A reszkető nők felocsúdtak, és teljesítették az utasításokat. Vizet forraltattak, kifőzött lepedőkből tépéseket gyártottak. Kettő tartotta Íra lábát, egy pedig fájdalomcsillapító főzetet itatott vele, és borogatta a homlokát. A bába rásandított a mellette lévő asztalra. Különböző hosszúságú, egyenes, illetve görbe pengéjű kések sorakoztak rajta. Lázasan tanakodott magában. Vajon használja őket? Mi volt a kérdésre a helyes válasz? Kétarcú Isten, te mit tennél?!

Íra méhéből patakokban folyt a vér, és testéből egyre jobban elszállt az erő. Valami nem volt rendben! Valami miatt a babák nem akartak előbújni! A bába odaugatott két jó erőben lévő nőnek, hogy fogja le Írát. Nem volt más választás. Be kellett nyúlni Íra méhébe, hogy megtudja, mi lehet a baj okozója. Előtte próbálta a nő hasán kitapintania a magzatok fekvését, de a méh olyan kemény volt, hogy szinte semmit sem lehetett érezni. Nem maradt más hátra, mint a teheneknél bevált a módszer. Így aztán a bába megmosta a kezét a gyógyfüves vízben, és nekilátott. Az egyik kezét a hason tartotta, míg a másikkal felnyúlt a lábai közt Íra méhébe. A tortúra pengéje ismét lecsapott, Íra sikított a fájdalomtól, majd elájult.

Legalább van egy kis nyugalma - gondolta a bába. Kitapogatta a két magzatot és rögvest érezte, hogy mi a baj. Az egyik gyerek farfekvésben volt és kezdett beékelődni a szülőcsatornába, ezzel is elzárva az utat a külvilágra. Sőt, a baba nyakára még a köldökzsinór is rácsavarodott. A Kétarcú Isten valami miatt nem volt kegyes kedvében. A bába megragadta a gyerek lábát, és megpróbálta visszaforgatni a magzatot. Íra vonaglott a kíntól, egy időre a gerince ívben megfeszült, majd mikor a fájdalom a tetőfokára hágott, ismét visszazuhant az ájulás jótékony, éjszínű kútjába. A manőver nem sikerült, a gyerek maradt ugyanabban a helyzetben. Nem maradt más választás! A bába döntött, felkapta az egyik görbe pengét az asztalról és egy gyors, határozott mozdulattal felvágta Íra hasát. Íra már nem érzett semmit. Annyi vért vesztett, annyi borzalom korbácsolta meggyötört testét, hogy már csak hálni járt belé a lélek. A bába kiemelte a farfekvéses babát. A gyerek feje lila volt és nem sírt fel.

A nők kikapták kezéből a vértől szutykos babát, és levágták a köldökzsinórt a nyakról. Bemerítették a gyerekeket hideg, majd forró vízbe. Remélték, hogy így visszahozható az árnyékvilágból. Nyomkodták a mellkasát, levegőt fújtak a tüdejébe. Sajnos nem sok reménnyel kecsegtetett a beavatkozás. Az elsőszülött a sötétségben maradt.

A vihar tombolása kezdett elcsendesedni, mikor a bába kiemelte a másik babát. A másodszülött szerencsésebb volt, az ő nyakára nem tekeredett köldökzsinór. Mikor megérkezett a világra, erősen és hangosan felsírt. Vörös volt a kapkodó ordítástól. Odakint a viharnak már nyoma sem volt. A bába odaadta az újszülöttet a segítőknek, akik lemosdatták és bebugyolálták. Ezután Írával kezdett foglalkozni. A szülőszék körül a padló vérben fürdött. Tudta, hogy Íra perceken belül elvérzik. Nem tehetett semmit. Már ő is az árnyékvilágba készült. Csak halványan, fonállal kapcsolódott az élők világához. A bába odahajolt a füléhez és elsuttogta, hogy szép, élő babáknak adott életet. Kegyes hazugság volt, az irgalom ambróziája a haldoklónak. Íra szürkéskék szája halvány mosolyra húzódott, majd megremegett, és utolsó lélegzetével átadta lelkét az égnek.

A bába a homlokára tette a kezét és halk imát mormolt. Mindenki ugyanígy tett a hajlékban. A sámán kezébe vette a halott és a síró gyermeket, megcsókolta az egyik, majd a másik fejét, és elmondta az istenekhez szóló ősi könyörgést. Nagyon rég nem hallotta a falu népe ezt a fohászt, mely Íra lelkével együtt szállt a mennyekbe. Ezután a Nevek Istennőjének tiszteletére, nevet adtak az élő gyermeknek. Gnarrnak nevezték el. A penge élének. Mert utat vágott magának az élethez a halál sűrű rengetegében. Ezután a falu felkészült a kettős temetésre.

Így született meg Gnarr, akarata ellenére, ártatlan gyilkosnak.



Gnarrnak kerestek egy szoptatós dajkát. A Völgy Népe nem tartozott a barbárok közé, kikről a garabonciások regéltek. Azok kimondhatatlan szörnyűségekre voltak képesek. Felvitték az árva csecsemőket a hegyekbe, és otthagyták a szerencsétleneket véráldozatként szörnyű isteneiknek. Bár Gnarr testvére örökre az árnyvilágban ragadt, őt mégis a Kétarcú Isten megtestesülésének tartották. Völgy Népe hite szerint az isten egyik arca a jövőt fürkészte, míg a másik a múltba mélyedt. De az is igaz volt, hogy az élet keresztútján az egyik arc az egyik, míg a másik a másik útra tekintett. Minden attól függött, hogy az ember honnan nézte a dolgokat. A Kétarcú Isten irgalmas volt, lehetőséget adott, hogy az egyszerű halandó saját sorsát kormányozza. Az ikreket a Kétarcú Isten teremtette, saját képére formázta őket. Bár Gnarr esetében az egyik arc hiányzott. A testvére örökre a félelmetes ismeretlenbe rekedt. Tisztelték Gnarrt, mert tudták, mekkora tehertől görnyed majd a lelke. Ha majd kivirágzik az értelme, ha majd kezdi felfogni a Völgy Népét ringató univerzum igazi természetét, akkor érzi meg igazán, hogy születése anyja és testvére halálával terhes. Ezért is szerette Gnarrt a Völgy Népe.

Gnarr együtt cseperedett a többi gyerekkel. Kalandoztak, mezőkön bóklásztak, lazacra próbáltak halászni a sebes vizű patakokban. Íjat készítettek, amivel céllövő versenyt rendeztek. Tojásokat gyűjtöttek a fészkekből maguk számára. Úgy gondolták, hogy övék az egész világ. Gnarr még nem ébredt rá létének súlyára. A dajka és annak a férje saját fiaként szerette. A család teljes jogú tagja volt. Fogadott családja ölében Gnarr biztonságban érezte magát.

Néha előfordult, hogy bárdok bukkantak fel a völgyben, s ilyenkor a falu apraja-nagyja a tábortűz köré gyűlve hallgatta a dalnokok történeteit régi idők hőseiről, más népek isteneiről és a világ távoli zugában zajló csetepatékról, kincsekről, mesebeli szörnyekről. Bár az énekmondók jöttek-mentek, a történeteik termékeny talajra hullottak, és szárba szökkentek Gnarr emlékezetében. Hányszor, de hányszor képzelte Gnarr, hogy ő is egy a regék hősei közül. Dárdát forgató harcos, aki távoli, sötét birodalmakat szabadít fel a gonosz szorításából. Ő volt Gnarr, a legyőzhetetlen félisten. Félelmet nem ismerő vitéz volt. Megölte a szörnyeket nemes acélból kovácsolt, a Nap tüzétől izzó kardjával.

Ahogy teltek az évek, és Gnarr rálépett az ifjúkor küszöbére, a múlt feledett, mardosó fájdalma utat tört magának. Egyre többet gondolt halott anyjára és testvérére. Ilyenkor magába zárkózott, és elment a közeli erdő tisztására, letelepedett a mező közepén lévő hatalmas kőre. Összekuporogva gubbasztott rajta. Úgy ringatta magát, ahogy talán anyja ringatta volna. Hagyta, hogy képzelete olyan világba röpítse, ahol a testvére és az anyja is élt. Együtt voltak, együtt örültek és együtt voltak szomorúak. Ekkor megérezte az árvaság pecsétjét, ami mély, vaksötét lyukat fúrt Gnarr lelkébe. Keserű bánatot szült, s ilyenkor könnyek áztatták arcát. Csak itt, ebben a magányban engedte meg magának, hogy átadja magát a gyásznak. Csak itt, ezen a mágikus szikladarabon kuporogva volt lehetséges, hogy a Kétarcú Isten egyik arca beletemetkezhessen a múlt hideg, búskomor ködébe. Mert a faluban, népe előtt nem akart gyengének mutatkozni. Mert ezzel megtagadta volna a Völgy Népének szeretetét. Mert a Völgy Népe nem volt barbár. Nem hagyta magukra az árvákat.

Aztán eljött a pillanat, mikor ismeretlen apja is betört gondolataiba. Gnarr csak annyit tudott, amennyit a falusiak sutyorogtak róla. Aztán az egyik nap összeszedte a bátorságát és a bába elé állva nekiszegezte azt a kérdést, hogy ki is volt valójában az ő apja. Az öregasszony sóhajtott egy nagyot, és elmondta, amit tudott. Apja egy kóbor volt, mondta Gnarrnak alig hallhatóan. Szélfútta ide, és a szél fútta tova. S mikor a szél a faluba csalogatta, szerelembe esett Gnarr anyjával. Ölelkezésükből fogant Gnarr és a testvére.

A kóbor is sok mindent tudott a környező világról. De szemben a bárdokkal, ő mintha a világ sötétebb feléről ismert volna többet. Mesélt nekik távoli földekről, tengerekről, erős várakról, királyságokról, sötét varázslókról, boszorkányokról és harcias törzsekről, akik azért portyáznak, hogy rabszolgasorba hajtsanak férfiakat, nőket és gyerekeket. Azt mondta, igen borús arccal, hogy az erős, felnőtt férfiakat és ifjakat besorozzák saját hordájukba és kegyetlen harcosokat nevelnek belőlük. Ilyenkor a férfi szemében a legsötétebb tűz lobogott. Gonosz tűz volt az, sok harc és háború kiirthatatlan, lázas lángolása játszott benne. A Völgy Népe belesápadt a rémtörténetek hallatán. A falu szívébe félelem kúszott. Azzal nyugtatták magukat, hogy jól eldugott hely az övék, természetes akadályként hegyek vették körbe és nehezen lehetett megközelíteni. A kószák és a kóborok is véletlenül leltek rájuk. S, ők elzárt voltuk miatt, nagyon keveset tudnak a földkerekség hadurainak, népeinek háborúiról, akkor őket sem ismeri senki. Jó volt az úgy, hogy a királyságok közötti hatalmi harcok csatazaja nem hatolt be a falu békés és csöndes életébe. De a kóbor beszámolója alapján az ő szívüket is átjárta a távoli csatatereken haldoklók szenvedése. Megállapították, hogy a világ bizonyos zugai kegyetlen helyek, és hálát adtak a Kétarcú Istennek, hogy az ilyen szenvedések elkerülték őket.

Szerelem ide, szerelem oda, a kóbor még is csak kóbor. Semmilyen érzelem nem köti szívét egyetlen helyre. Nyughatatlan lélek vándorlásra születik, és Gnarr anyja is megtanulta a leckét. Az egyik hajnalon hűlt helyét találta. Hetekig bánatos volt, de csak addig a napig, míg gyanítani kezdte, hogy áldott állapotban van. A bába megerősítette a gyanút, és a kóbor ajándéka megédesítette a bánat könnyeit. Aztán egy hónapra rá a bába ismét megvizsgálta, mivel Íra furcsállta, hogy ekkora pocakja van. A bába arcán először a döbbenet, majd az áhítat jele suhant át. Biztossá vált, hogy Íra ikreket hord a szíve alatt. Ritka ajándék volt ez a Völgy Népének. Száz éve ez volt a második ikerterhesség. A Kétarcú Isten meglátogatta őket és a nép szíve csordultig telt boldogsággal. Írát büszkeség töltötte el. Kiválasztott lett. Méhében megtestesült a Kétarcú Isten. Akkor még nem sejtették, hogy Gnarr esetében az isten csak az egyik arcát fordítja feléje.

Aztán az egyik nap különleges dolog történt. Gnarrt rabul ejtette a Révedés. Tudata felszívódott a hallucináció ködében. A falu közepén összeesett, felakadt fehér szemekkel az ég végtelen kékjébe meredt, értelmetlen szavak bugyogtak belőle. A falusiak rohantak a sámánhoz és az jött lélekszakadva. Gnarr fölé hajolt, a nyakában lógó bőrzacskóból fehér port kotort elő és Gnarr orrába fújta. Nem telt bele pár pillanat, és Gnarr köpködve és prüsszögve magához tért. Olyan gyenge volt, hogy felállni sem tudott. Felnyalábolták és bevitték a sámán házába. Ettől a pillanattól minden megváltozott.

Így született meg Gnarr, a sámántanonc.



Uzorr, a sámán tanítani kezdte és az ifjú minden idegszálával figyelt, itta magába a tudás tüzét. Hamar kiderült, hogy tehetsége volt a gyógyfőzetek elkészítéséhez. Elsajátította a bódító gombák ismeretét, a sebek ellátását, a jóscsontok vetését, az állatszellemek megidézését. Megtanulta az emberi lélek legapróbb rezdüléseit, vágyait, sóvárgásait. Megismerte a természet szépségeit és szörnyűségeit, olvasott a szellőből, a virágokból, a föld suttogásából, az ég szerelméből. Persze voltak napok, mikor Gnarra ismét rátört a Révedés rohama. Ekkor belezuhant az idő egyszerre édes és keserű folyamába. A Révedés dühöngése után Gnarr elmesélte Uzorrnak, miket látott és hallott. A sámán hümmögött, dörmögött, és magában egyszerre csodálkozott és szörnyülködött. Ilyen erős víziókkal még nem találkozott. Az ő idővíziói csupán szellők voltak Gnarr viharaihoz képest.

Mikor Gnarr belemerült látomás forgószelébe, olyanná vált számára az idő, mint két egymás farkába harapó kígyó. A múlt és a jövő egyszerre volt ragadózó és annak prédája. Minden mindennel összekapcsolódott. Az Élet minden rezdülése a múlt arany és a jövő ezüst folyójának ölelkezéséből született és pusztult el. A múlt legtöbbször édes volt. Találkozott egy fiatal nővel és egy fiúcskával. Együtt voltak, örültek egymásnak, és a nő átölelte őket, amitől Gnarrt eltöltötte a kegyelem édes bora. Viszont a jövő keserű, jéghideg és borzalmas volt. Ilyenkor vért és kegyetlen szenvedést látott. A könyörtelen, bűzös pusztulás mindent áthatott, legyilkolt emberek szellemei araszoltak egy hosszú és végtelenül sivár úton, aminek a végén maga a Pokol várta őket. A Pokol, melynek kapuját holdsugárból és napfényből kovácsolták. Egyszerre volt gyönyörű, hívogató, csábító, buja és könyörtelen, fájdalmas, kínt szülő, elmét és testet szaggató. Ami a legrettentőbb volt, hogy a kedves nő és a fiúcska szép lassan átalakultak, lefoszlott róluk a bőr, aztán leolvadt róluk a hús is, és megmaradtak a halál csókjától feléledő csontvázak. Csontujjaikkal mutatták az utat az Inferno démoni bugyrához. Rajtuk keresztül vezetett az út Gnarr halálához. Ez nem a Kétarcú Istenről szólt. Az egész a végítéletet hirdette.

Uzorr azzal próbálta Gnarrt nyugtatni, hogy a víziók csak víziók. Belőlük csak nagyon csekély válik valóra. Az elme játékai voltak, semmi több. De Uzorr is és Gnarr is sejtette, hogy a látomások, sajnos, néha megvalósulnak. Ez ellen nem volt mit tenni. Az ilyen rohamok után Gnarr csak nagy sokára nyugodott meg. Az ilyen Révedés árhulláma után kimenekült a sziklájához és elmélázva üldögélt rajta. Remélte, hogy rémálmai csak délibábok, remélte, hogy tényleg csak elméje játszik vele szörnyű játékot. A csend körülölelte és gyógyította jelenésektől tépázott lelkét.

Ahogy szálltak a napok, hetek, hónapok, eljött az idő, mikor Gnarr igazi sámánná vált. Az egyik nap Uzzor kijelentette, hogy nem tud már mit tanítani neki. Így összehívta a falut. Nagy lakomát csaptak, és Gnarrt sámánná avatták. A falu apraja-nagyja örvendezett, és hajnalig énekeltek és táncoltak. Az ünnep alatt Gnarr szeméről leesett a hályog és megakadt a szeme a kovács lányán, Erynen. Gnarr csodálkozott magában, hogy miért nem vette észre Erynt eddig. A lány egyszerűen gyönyörű volt és hasonlított a múltjelenésekben megtestesülő nőre, aki vigasztalta őt. Hamvasszőke, göndör, derékig lehulló hajkoronával, olyan kéken tündökölő szemekkel, mint a friss vizű hegyi tó csillogása, csinos fitos orral és kedves arccal, karcsú termettel elbűvölte Gnarrt. És Erynnek is tetszett Gnarr. Nagyon is tetszett neki. Kedvét lelte Gnarr sötétbarna szemének simogatásában. Ellágyult, mikor arra gondolt, hogy a férfi a Kétarcú Isten terhét hordja a lelkében. Egyikőjükben sem volt kétség, hogy egymásnak lettek teremtve. Innentől sokszor találkoztak Gnarr sziklájánál, ízlelgették a szerelem minden színét, boldogságát, gyönyörét, egymás testének fiatal forrását. És egy röpke év után újabb boldogságot ünnepelt a falu. Eryn és Gnarr összeházasodott. Hatalmas esküvői máglya égett a falu főterén. A fiatal pár körültáncolta a máglyát, ezzel szentesítve a frigyüket. A lagzi hajnalig tartott.

Így született meg Gnarr, a sámán és a férj.



A hadurak a hódításnak élnek. Trónusuk legyőzött királyok és közemberek szikkadt fehér koponyájából épül. Amerre járnak, vért és könnyeket hagynak hátra. Hatalmas városok hajtanak fejet vérszomjas akaratuknak. Csettintésükre népek tűnnek el a tömegsírok rideg mélyébe. Senki sincs biztonságban tőlük, még akkor sem, ha hatalmas és erős hegyek veszik körbe hajlékaikat. Csak idő kérdése, hogy mikor lel rájuk a pusztítás démona. A vérgőzös történelemtől senki sem menekülhet. Mindenkinek megvan benne a helye. Mindenki egy apró fogaskerék a mészárszék hatalmas gépezetében. Egyszer mindenkit bedarál. Egyszer mindenki megízleli az erőszakos halál simogatását.

Reggel, mikor a falu pihente a lakodalom csodálatos, zsongító fáradalmait, és miközben Gnarr és Eryn, férj és feleség, egymás karjaiba olvadva aludt, a falura rázúdult a távoli világ borzalma. A hegyek másik oldalán őrjöngő halálgépezet keselyűi eljöttek, hogy kidühöngjék roppant vérszomjukat. Knogarr hadúr martalócai rázúdultak a falura és kezdetét vette az öldöklés. Módszeresen csinálták. Karddal, lándzsával, harci kutyákkal és sárkánygyíkokkal osztották a halált, mint egy szentséget, az embereknek. Az öregeket, gyerekeket, betegeket, nyomorékokat kardélre hányták vagy odavetették a kutyák és a sárkánygyíkok elé. A fiatal férfiakat, köztük Gnarrt, és nőket, mint Erynt, hatalmas ketrecekbe hajították, melyekben már mások is szorongtak. Az egész falu egyetlen óriási, fájdalmas ordítás és sírás volt. Módszeres pusztítás olajozottan működött. Ha hideg acél villant, a halál bizonyossága maradt utána. A rideg kardok nyomait a fertelmes tűz csókja pecsételte le. A vérengzés után sötét füstbe burkolózott a falu. Felgyújtott házakban és azok udvaraiban üszkösen füstölögtek a leölt öregek, gyerekek hullái. Ilyen vérfürdőt rendezett a dögkeselyűk főnöke, Knogarr, a távoli világok vérszomjas szörnyetege, Gnarr jövőjét elpusztító démona.

Mivel Gnarr fiatal, erős férfi volt, harcossá kezdték gyúrni. Friss hús kellett Knogarr hadigépezetének. Kiképzők és rabszolgák üvöltésétől dübörgött a napégette, forróságtól vibráló gyakorlótér. Kegyetlen volt az élet az aréna vérrel etetett gyomrában. A gyengék elhullottak, az erősek maradtak és felkészítették őket jövőbeli halálukra. Eleinte Gnarr lelke meg akart halni, de teste külön utakon járt, együtt dolgozott, izzadt a többi rabszolgával, engedelmeskedett az utasításoknak. Testének húsa élni akart, míg szívét a bánat, a gyász és az elkeseredés marcangolta. Mikor priccsén belemerült a magányos éj ürességébe, gondolatai visszaszálltak az ő Erynjéhez. Ilyenkor a szíve úgy dübörgött, mint egy vágtázó mén szíve. Mellkasát a hiány hatalmas köve nyomta, és a búskomorság fojtogatta a torkát.

De az élet nem volt kegyes hozzá. A halál elkerülte. Knogarr Háború Istene életben tartotta. Az arénában a korbács bőrt és húst tépő fájdalma mindig visszalökte a valóságba és a világ legrejtettebb zugaiba űzte a gyászát. Lelke kérges lett, teste robotolt, így maradt életben. Aztán az egyik nap eldöntötte, hogy fejét felszegi, fogát összeszorítja. Legyen hát belőle harcos, és ha így lesz, majd visszatér és kiszabadítja Erynt. Innentől minden reggelét a Kétarcú Istenhez küldött röpke fohásszal kezdte. Kérte, tartsa életben Erynt és adjon neki is erőt a küzdelemhez. Majd kiment az arénába és együtt mozgott, vágott és ordított a többi rabszolgával.

Ha a gyakorlótéren rosszul mentek a dolgok, Gnarr jutalma a verés, a víz- és az ételmegvonás volt. Így aztán hamar megtanulta, hogy elkerülje azokat a hibákat, amiket a felügyelők árgus szemmel figyeltek. Minden felügyelőnek megvolt a maga rögeszméje. Egyiknél ütlegelés járt a lustaságért, a másiknál az ügyetlenségért, a harmadiknál azért, ha megsebesítették az embert.

A nap végére mindenki kimerülten rogyott a cellája padlójára. Az utolsó morzsáig megették a kemény, keserű kenyérhez járó zsíros kását. Kinyalták a fatányért, majd az utolsó cseppig megitták a kiadagolt vizet. Egy idő után Gnarr kezdett ügyesen mozogni, jól védekezni és megfelelően csapott oda fakardjával, amikor kellett. A felügyelők felfigyeltek Gnarr fejlődésére és jutalmazták is. Jobb ételt, és vízen kívül bort is kapott. Megerősödött. Majd eljött nap, mikor a kiképzők jelentése alapján megérett rá, hogy harcos legyen Knogarr keselyűi között. De a hadúr bizonyosságot akart. Az arénában egy rabszolganőt löktek elé. Neki pedig odadobtak egy görbe pengéjű kést. A parancs egyszerű volt. Hágja meg és vágja el a nő torkát. Gnarrt elöntötte a döbbenet és az undor forrósága. Teste nem akart mozdulni, de aztán a korbács ösztönzőleg vágott végig a hátán. Ekkor megértette, hogy gyilkossá képezték, előbukkant belőle a fenevad. Megdugta a nőt. Annak nyögése, sikolya és sírása betöltötte az arénát. A kiképzők hangos röhögéssel és buzdítással nézték a kegyetlen játékot. Az erőszak a hatalmasok sötét vágyainak porondján bemutatott áldozat volt. Utána Gnarr szemében kihunyt a lélek fénye, az emberség utolsó pislogása. Valahol mélyen valami megszakadt benne. Üres tekintettel bámult a meggyalázott nőre. Előkapta a kését, és ahogy tanulta, gyors mozdulattal kettészelte a torkát. Gnarr nézte, csak nézte, ahogy a haldokló nő torkából előbugyogó vér sötétre festi a sárga homokot. A Kétarcú Isten eltűnt az Univerzum végtelenjében. Csak egy démon maradt utána.

Ekkor a hadúr parancsnoka felfigyelt arra, hogy Gnarr nem egy hagyományos harcos. Meglátta benne a szörnyű kiképzés gubójából kikelő, szenvtelen, hidegfejű és precíz gyilkost. Világossá vált számára, hogy Gnarrt nem arra teremtette az ég, hogy a harctéren essen el, hanem arra, hogy a csata után a vérrel áztatott mezőt járva a halál kegyelmét adja át a sebesülteknek. Így aztán Szólító lett, s megkapta a görbe pengét, melyet hideg holdfényből kovácsolták és lángoló napfényben edzették. A hadúrnak egyszerű volt a filozófiája: nem kellenek nekik a sebesültek, a haldoklók! Semmikor! A vérgőzös küzdelem után fekete köpenyes Szólítók szelték át a csatateret. Csendben dolgoztak. Pengék villantak, s nyomukban sosem maradtak segítségért jajongók és haldoklók az ellenség és saját seregük sorai között.

Így született meg Gnarr, a Szólító, a halál kegyeltje.



A háború mocskos dolog. Alattomos, izgága és csábító. Halálhörgések fűszerezik, sárban, vérben, hányadékban, húgyban és szarban pácolva tálalják. Őrjöngéstől, pörölyök, kardok, buzogányok, csatabárdok összecsapásának sikolyától hangos a csatatér. Aláfestésként a sebesültek ordítása és nyüszítése támogatja a gonosz szimfóniáját. Hát, ilyen a háború. Legyen az akármilyen háború, legyen az akármilyen csata, mind egyforma, nincs különbség köztük. Ez a hideg, kegyetlen igazság teszi igazán apatikussá a katonát a halállal szemben, teszi a normális életet unalmassá és félelmetessé. Bárki, aki részt vett valaha is benne, megváltozik. Lenyúzza róla az emberség bőrét. Megőrli csontját, szétszaggatja izmait, hogy egy teljesen új ember szülessen meg. Ez az új ember a Harcos. Lélektelen gyilkos. Kegyetlen, embertelen, vérszomjas és épp olyan izgága, mint a háború, aki megszülte. A Harcosnál csak egy valaki rosszabb, a Szólító.

Gnarr a többi halálangyallal mindig a hadvezérrel egy vonalban szemlélte a küzdelmet. Azt figyelte, hogy merre is tekereg az összecsapás kígyója. Amerre a gyilkos „hüllő” vonaglott, arra úgy hullottak az emberek, mint kalászok a lecsapó kasza alatt. A hadúrnak nem számított az emberveszteség. Ő nagyban gondolkodott. Tömegekben, akiknek az a feladata, hogy elhulljanak az ő dicsőségére. És a Szólítók minden sebesültet és haldoklót a halál fényessége elé vezették.

Aztán, ki tudja, hányadik háború egyik ködös csatanapján, a harcosok ismét felsorakoztak a domb tetején. Elöl a gyalogosok, mögöttük az íjászok, a két szárnyon a sárkánygyíklovasok és ezek mögött a Szólítók. Ismét körbevették a hadurat. Gnarr szélben lobogó, fekete csuklyás köpenyben várakozott, jobb keze az övére fűzött, míves tokban rejtőző, szent penge markolatán nyugodott. A látvány megint ugyanaz volt. Tíz év alatt semmi sem változott. Knogarr nyomult előre, folyamatosan győzött és lassan meghódította az egész földrészt.

Ezen a napon ismét egymásnak csattannak a pajzsok, törtek a csontok, repedt a bőr, szakadt a hús. Viszont ezen a napon, ezen az unalomig ismétlődő, vérben fürdő napon, furcsa dolog történt. Valami megmozdult Gnarr lelkében. A zsigereiben érezte. Az újdonság csiklandós érzete kelt életre benne. Ilyet már réges-régen nem érzett. Az érzéssel együtt egy elfojtott emlék is a felszínre küzdötte magát Gnarr üres lelkébe. A szikláján volt, összegömbölyödve hagyta, hogy a napsugár átjárja és elringassa. A látomás oly hirtelen robbant be Gnarr elméjébe, hogy a nyugtalanság sebét hagyta hátra. Gnarr megzavarodva rázta meg a fejét. A küzdelemre kellett összpontosítani. Muszáj volt a feladatot elvégezni. Profi volt, tapasztalt volt, kíméletlen volt. És egy Szólító mindig teszi azt, amire kiképezték, ettől semmilyen érzés, semmilyen emlék nem térítheti el. De a hideg szívben lángra lobbant valami. Valami, ami melegített, valami, ami összetörte a jeges kérget. Valami, amitől megremegett Gnarr keze.

A csata befejeződött. Gnarrék megint győztek. A hadúr a mezőre mutatott és a Szólítói engedelmeskedtek a parancsnak. Gnarr is elindult, hogy sebesülteket öljön a szent pengével. Ami maradt az ellenségből, az eltakarodott, mentették az irhájukat. Mindenütt megcsonkított testek hevertek. Hullák, levágott karok, lábak, fejek között kutatott Gnarr a sebesültek után. Néha megállt egy-egy test előtt, a penge lágyan megvillant a sápadt napfénytől, majd lecsapott. A test megrándult, torkából hörgés tört elő, és mindennek vége lett. A szív megállt, a szem üvegessé vált. Gnarr pedig gázolt tovább, ebben a vértől iszamós tengerben. Lecsapott, szúrt, ment tovább. Szúrt, szúrt, szúrt. És minden egyes szúrás növelte lelke meghasonlottságát. A hideg, ezerszer begyakorlott, gyilkos mozdulatot fájó, maró forróság követte a szívében. Minden egyes gyilkosság a lángot lobogó, forrongó tűzkígyóvá érlelte benne. Egy idő után lelke úgy izzott, hogy az már elviselhetetlenül fájt Gnarrnak. Majdnem elájult, de összeszedte magát, és teljesítette a parancsot.

Aztán egy katona elé érkezett és a tűzkígyó elpárolgott Gnarr szívében, egy üres kelyhet hagyott hátra, amit valami majd megtölt. Így érezte Gnarr. De hamar elillant ez az érzés, mert ismét önmaga volt, ismét a feladatra tudott összpontosítani. Lenézett a harcosra. Hasából kiomlottak a belei, bal lábából nyílvessző állt ki, a jobb pedig össze volt zúzva, arcának fele összeroncsolódott. Mellvértjét borzalmas csapások horpadásai tarkították. Mindennek ellenére a szegény pára életben volt. Gnarr lehajolt, megmarkolta a fickó páncélját a nyakánál és magához húzta. Annak feje és karjai rongybabként lógtak lefelé. Gnarr morgott egyet, felemelte a tőrét, hogy a halál áldását átadja ennek a szívós lénynek. Ekkor a katona felemelte a fejét és belenézett Gnarr szemébe. Nem volt benne gyűlölet, nem volt benne fájdalom, nem volt benne rettegés. Nyugalmat árasztott a tekintete.

Gnarr lecsapott, de mikor a sebesült nyakába vágta a pengéjét, hirtelen sikító fájdalom mindent elborító hulláma csapott végig a testén. Ebben a pillanatban a tűzkígyó ismét fellobbant Gnarr lelkében. A levegő bennrekedt mellkasában. Lenézett és megdöbbenve látta, hogy a bordái között egy penge markolata mered kifele. A haldokló még utolsó erejével belevágta bosszúját. Gnarr elengedte a sebesült élettelen testét, majd hörögve a tüdejébe ömlő vértől fél térde esett. Odakapott a pengéhez és kirántotta a bordái közül. Aztán elterült a földön.

Pár pillanat múlva egy Szólító bajtársa töltötte be Gnarr látóterét. A Szólító nézésben nem volt gyűlölet, nem volt harag, nem volt izgalom, nem volt irgalom. Végignézett Gnarron, morgott egyet, majd felemelte a szent pengét. Knogarr nem hagy sebesültet, még a saját sorai közt sem. Suhant át a gondolat Gnarr elméjében. Erre képezték ki őt is. Szívében nem volt gyűlölet bajtársa iránt. Csak a különös tűzkígyó kavargott a lelkében. A penge lecsapott és Gnarr szemében kihunyt a fény.

Bár Gnarr testét jéghideg koporsóvá érlelte a halál, lelkét felszabadította. Fényrobbanást látott. Minden ezerféle színben pompázott körülötte. Csatatérnek híre-hamva sem volt. Nem érzett fájdalmat, nem látott vért, mocskot, halottakat, levágott végtagokat. Csak színeket. Meleg, szeretettel teli színeket. És békét érzett. Ez a béke izzott fel a szívében az utolsó csatájában. Most már felismerte. Most már átengedhette magát neki. Átfonta lelkét, simogatta, szelídítette. A színekből és a szeretetteljes fényből egy nő arca kezdett körvonalazódni. Egykori révedésiből már ismerte ezt a kedves nőt. Mosolyogva Gnarra emelte tiszta, kék tekintetét. És ekkor Gnarr élete elkezdett visszafele leperegni. A csaták, gyilkosságok, borzalmak, kínzások, melyeket ki kellett állnia, a szerelme, a sámán, a falu, a többi gyerek, a bába és végül a megszületése. Vérben és mocsokban halt meg, és vérben és a magzatmáz szutykában született meg. Teli torokból üvöltött fájdalmában. Ronda kis béka volt, de a nő szerette. Nézte és nézte Gnarrt, és Gnarr felismerte édesanyját. Nézték egymást. Nézték egymást a végtelenségig.

Így tért meg Gnarr az Örökkévalóságba. Többé nem volt gyilkos. Többé nem volt harcos. Többé nem volt Szólító. S többé nem volt bűnös! Csak egy porhüvelyből csiholt láng volt a Kétarcú Isten lelkében megszülető csillagok ölén.

Előző oldal edwardhooper