Gyilkosok kora V/18.

Fantasy / Novellák (15 katt) anonim88
  2019.07.03.

Castiel levágott ugyan két farkast, azonban a madár megidézése előtt Rodrick újabbakat küldött rájuk, ezúttal jóval többet, így valamennyien igen szorult helyzetbe kerültek. Mintha csak kifogyhatatlan manával rendelkezne. „A vérmágia valóban félelmetes” – ismerte fel Castiel.

Három ugrott felé. A középsőt sikerült meglepnie azzal, hogy felé vetődött, és – míg az a levegőben volt – felnyitotta gyomrát. Éles pengéje úgy vágta fel az állat bendőjét, mintha az csak vékony papírlap lenne.

A másik két bestia eközben nem tétlenkedett. Ugrásukat újabb ugrás követte, ezúttal sokkal rövidebb, sokkal alacsonyabb szögben. Mintha csak tanultak volna társuk hibájából.

- Bosszantó dögök vagytok, remélem, tudjátok – Castieltől csak ennyire tellett, mielőtt jobb, illetve bal alkarjába belevájták volna tűhegyes fogaikat a bestiák. Ám ekkor Devera két feltörő kődárdával végzett velük.
- Ezt nevezem csapatösszhangnak – mosolygott a fájdalomtól holt sápadtan Castiel.

Sandor nem tudott harcolni. Semmit sem tehetett, élete teljes egészében társaitól függött.

A három holdlovag nélkül alighanem elvesztek volna, hiába Numéral, Erin és Zeon minden erőfeszítése. Ám a lovagok ott voltak. Adam ámulattal figyelte mozdulataikat. Látszólag pontosan tudták, mikor kell félretáncolni, mikor visszavágni. A farkasok még csak megsebezni sem tudták egyiküket sem.

Ennek ellenére a csata kimenetele még mindig bizonytalan volt. Legalábbis Adam így vélte, mikor hosszában keresztüldöfte a combját marcangoló farkas fejét.

Adam lassan ráébredt, a farkasok nem véletlenszerűen támadtak. Éppen ellenkezőleg! Tudatosan összeterelték őket egy kupacba, elzárva minden menekülő utat. Lassan lépdeltek közelebb, alvadt vértől mocskos szőrük csomókba ragadt össze, vicsorra húzott ajkaik közül a nyáltengerből előbukkant természetellenesen hosszú és helyes fogsoruk.

- Ha hisztek a Teremtőben, mondjatok el egy imát! – tanácsolta Numéral, felkészülve a halálra. Lívia nekidőlt Adam hátának. Ő rámosolygott. „Az életem árán is megvédelek, esküszöm a Teremtőre!” – az arcára volt írva, s a lány szavak nélkül is megértette.

Castiel fejében most először fordult meg, talán jobb lett volna megfogadni Crafton tanácsát, és egyenest Denerimbe menni. „Hibáztam. És ez az életünkbe kerülhet. Mert gyenge vagyok…” – dühösen megszorította kardja markolatát.

Adam lehunyta szemeit, hallgatta a farkasok vérszomjas morgását. Az egyik holdlovag elmosolyodott.

- Látom, rájöttél.
- Közvetlen támadás előtt a hangja kissé megváltozik – felelte az utolsó szalmaszálba kapaszkodva.
- Pontosan. Ha jókor lendítesz, van esély. Egyetlen pillanat lesz, mikor legyőzheted. Máskülönben meghalsz.
- Azt mondod egy? Az pont elég! Már, ha nem olyan reflexeid vannak, mint egy teknősnek – örvendezett Devera leguggolva. – Nekem olyan...
- Készülj! – intett Adam, aki a vadonban töltött ösztönei hagyatkozva figyelte a farkasok tekintetét. Noha démoni förmedvények, de valahol mégiscsak vadállatok.

Kiszúrta a legnagyobbat, egy véres szemű bestiát. „A többiek őt követik. Ő fog először ugrani, utána kis késéssel a többiek. Akkor kell jeleznem, mikor a többi ugrik, csak úgy lesz pontos a csapás. Őt pedig nekem magamnak kell semlegesítenem!”

A falkavezér ugrott, s úgy lett, ahogyan Adam sejtette. Noha alig észlelhető késés volt a két mozdulat között, a fiú mégis tudta, mikor adja ki a jelszót. Devera nem habozott, azonnal feltörtek a dárdák, a legtöbb farkas a tervek szerint felnyársalódott, azonban akadt néhány, amelyik csak könnyebben sérült meg. Azok rávetették magukat a legközelebbi ellenfeleikre. Hiába, túl gyorsan kellett cselekedni, nem tudott megfelelően összpontosítani.

Erin kezét maga elé kapta, s míg azt cincálta egy különösen kellemetlen szagú szörnyeteg, addig kardját oldalról keresztüldöfte az állat gyomrán.

Amelyik a holdlovagra vetette magát, az azelőtt megvált a fejétől, hogy elérhette volna áldozatát. A harmadik Numéral fülét érte volna el, ha korábban Halb le nem nyesi. Így csak az alvadt vérbe kapott bele, mielőtt „élete” véget ért.

*

Mivel a harcosokat túlságosan lefoglalta az életükért vívott küzdelem, nem láthatták azt, amit Daniel látott. Az a Daniel, aki „élete támadása” óta mozdulni sem bírt. Devera – kissé sem finom – landolása után azonnal társai segítségére sietett, biztonságos távolságban hagyva a magatehetetlen mágust. Daniel csak feküdt ott mozdulatlanul, még fejét sem tudta megmozdítani, így csak azt láthatta, amit természetes fekvési szöge látni engedett.

Nos, történetesen éppen ebben a szögben esett meg, hogy Rodrick fentről rávette magát a rémült Jennetre. A szertefoszló portengerben Daniel látta a hatalmas medvealakot, aminek mancsa lesújt az őt fojtogató vörösköpenyesre. Mire a porfelhő eloszlott, egy kitekeredett nyakú, értetlen tekintetű, halott vérmágus és a fölötte zokogó lányt látványa tárult elé.

*

Carota, noha nem látta az eseményeket, nem esett nehezére kikövetkeztetni, mi történhetett. Finoman átölelte a lányt, annak fejét mellkasára hajtotta.

- Én nem akartam bántani – fogadkozott Jennet zokogva. – Én senkit sem akartam bántani, de nem tudom irányítani!
- Ne sírj, drága! – nyugtatta Carota, ahogyan egy anya nyugtatná kétségbeesett gyermekét. – Te nem tettél semmi rosszat. Minden vérmágus a Sátánt szolgálja. Halálos ítéletét maga a Teremtő hagyta jóvá.

*

A másik ütközet is a vége felé járt. Mind Frederick, mind Halb alaposan kimerült, mégsem dőlt még el a győztes személye. A holdlovag egy támadás sorozat után veszített lendületéből, mire a próféta ismét kellően eltávolodott tőle. „A fene egye meg, öreg vagyok én már ehhez!” – ismerte be magának Frederick.

Halb kapott a lehetőségen. Elhajította fejszéit, ezúttal azonban jóval kisebb körben, hogy egymásnak csapódjanak, aztán pattanjanak korábbi parancsnoka felé. A holdlovagot a mozdulat igencsak meglepte, korábban ugyanis nem látta tanítványának ezt a képességét. „A végére tartogatta. Igen bölcsen…” – gondolta, amint az egyik fejszét félreütötte, a másik viszont alkarját felszántva véres csíkot rajzolt a homokba.

Frederick, ügyet sem vetve sérülésére, rohamra indult, Halb megvillantotta fogait.

- Itt a vége, parancsnok – jelentette ki érzelemmentes, színtelen hangján.

Ujjait behajlította, a fegyverek megremegtek és visszaindultak, egyenesen a Frederick hátát célozva. Az öreg fehér bajsza alatt szemtelen vigyort villant.

- Bizony itt – megpördült, ezzel egy időben kardját a hüvelyébe dugta. Reptében ragadta meg a két fejszét, nagyon rántott rajtuk – ügyet sem vetve a vérző karjából sugárzó fájdalomra –, megpörgette kétszer, és egyenest Halb irányába hajította. Jól célzott. A fejszék a próféta két combjába fúródtak. A teljesen ledöbbent férfi üveges tekintettel meredt fegyvereire.
- Lehet, hogy öreg vagyok, de ravasz! – kacsintott rá Frederick.

*

Halb a véres homokban térdelt; nyaka megrándult a hozzáérő hideg acéltól.

- Halblut, megvallod-e bűneidet a Teremtő színe előtt? – tette fel a feloldozó kérdést Frederick régi szokás szerint.
- Megvallom.
- Bánod-e tiszta szívedből mindazokat a szörnyűségeket, amiket elkövettél?
Itt természetesen a Végzet Prófétái közt betöltött szerepére gondolt.
- Igen, bánom.
- Kész vagy-e elfogadni bármilyen ítéletet, amit a Teremtő nevében kiszabok rád?
- Igen, kész vagyok – felelte szinte megkönnyebbülten.

Frederick szigorúan nézett le rá. Mint egy apa a problémás fiára.

- Ez esetben az ítéletem: vezeklés. Csatlakoznod kell a Holdsarló Lovagrendhez – még saját magának is furcsán hangzott a név oly kevésszer használták. - Egész életedet szenteld a legfelsőbb akaratnak, vesd alá magad a lovagrend szabályainak! Légy mértékletes, sose alapíts családot, ne birtokolj földet, és… - itt egy pillanatra megakadt. Korábban sosem csinált ilyesmit, most sem volt teljesen biztos a dolgában. Megköszörülte a torkát. – Ne törj gazdagságra! Korábbi életed vágyaiddal és bűneiddel együtt foszlik semmivé. Meghal. Ahogyan jelenlegi éned is. Halj meg, hogy újjászülethess! Szüless újjá, és vezekelj előző életed bűneiért!

A hátul álló két holdlovag összemosolygott.

- Újjászületés? Karma? Ha ezt a főpapnő hallaná…
- Vagy a templáris főparancsnok. Eddig se kedveltek minket túlzottan…

Halb habozott. Nem akarta elhinni, hogy mindezek után Frederick még mindig elfogadná őt, mint fegyvertársát.

- Én…
- Na! Igyekezz, mert kezd zsibbadni a karom. Míg a végén véletlenül lenyisszantom a fejed.
- É-én elfogadom a… büntetésem – furcsa szájízzel mondta ki a szót.

Frederick öregemberekre jellemző kedves mosollyal illette régi alárendeltjét, kardlapjával egyszer-egyszer megütötte a tetovált férfi meztelen vállait.

- Úgy térdeltél elém, mint becstelen zsoldos, de úgy állsz fel, mint a Holdsarló Lovagrend megbecsült tagja. Rajta! Emelkedj fel!

Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Legalábbis azokkal a sérülésekkel, amiket az egykori próféta szerzett. Ám, szívós legény révén, erőt vett magán, s engedelmeskedett. Engedelmeskedett egykori - ki immáron újkori - parancsnokának.

Az ítélet zavart váltott ki a többiekből. Lívia, aki noha gyakran hangoztatja a bűnbocsánatot, a megbocsájtást és a második esélyt, most valahogyan elbizonytalanodott. Magában tépelődött: „Vajon mindenkinek jár-e második esély? Még az olyan mészárosoknak is, mint amilyen Halb volt, mind katonaként, mind zsoldosként? Létezhet-e bocsánat azokra a szörnyűségekre, amiket elkövetett, s amiknek megtörténtét lehetővé tette?” Úgy érezte, mintha lelkiismerete szembe kerülne hitével, s ez felettébb aggasztotta.

Adam és Castiel sem lelkendezett az ötletért, ők inkább fejét vették volna a prófétának. De minimum életfogytig egy hűvös kis tömlöcben, valahol a föld mélyén. Noha Devera a holdlovagok belügyeként tekintett a dologra, lelke mélyén ő is inkább látná Halbot egy tömlöcbe zárva, ahová való.

Carota nem mondott véleményt, pedig szeretett volna, ám nem gondolta, hogy jogában állna bírálni Frederick döntését. Főleg, hogy a Templáris Rendet ez a döntés egyáltalán nem érintette. Így aztán Numéral is csendben maradt. Inkább – jobb, mint a semmi alapon - megelégedtek a halott vérmágussal.

Egyedül Daniel tűnt teljesen érdektelennek a dolog iránt. Viszont ő továbbra sem tudott felállni, csak feküdt ott arccal a homokos talajon, mint egy zsák liszt.

- Ezt nem gondolhatjátok komolyan! – fakadt ki Sandor, aki csak társai támogatásával tudott talpon maradni. – Ez az ember egy halállovag, egy mészáros! Közönséges bűnöző! Egy zsoldos! Ki érdemel kötelet, ha nem ő? Gondoljatok arra a rengeteg ártatlanra, akiket megölt! A sok elvett élet! A sok megnyomorított család! Hát semmit nem jelentenek nektek?
- Besorozták. Ő már holdlovag – emlékeztette nyugodtan az egyik feketepáncélos. - A szabályok értelmében mentesül korábbi bűnei alól.
- De, hát…
- Talán szembeszegülnél a döntésemmel? – Frederick olyan szemekkel nézett a templárisra, amitől az menten félre kellett, hogy fordítsa tekintetét. Még Castiel ereiben is megfagyott a vér; Adam keze megremegett. Egy pillanatra a rettenthetetlen, legyőzhetetlen halállovagot látták maguk előtt, aki még Halbnál is félelmetesebbnek hatott.
- N-nem. Nem szegülök szembe – nyögte erőtlenül Sandor.

*

A küzdelem véget ért. A hegy tetejétől egészen a kikötőig fellelhető a mágusok pusztítása. Rengeteg ház megrongálódott, némelyik teljesen elpusztult. Számos épület lángba borult, néhányat sikerült eloltani, még többet nem.

Az előbotorkáló Victort ez jól láthatóan nem zavarta, ő vígan odavonszolta zúzódásokkal tarkított testét a halott vörösköpenyeshez.

- Hohó, mi van itt! Óóó… Nem valami vaskos erszény – vizsgálgatta csalódottan az elkobzott szütyőt, mire Castiel kikapta a kezéből és átnyújtotta Carotának.
- Ezt adjátok oda Lord Hinterlandnak. Az újjáépítésre.
Persze tudta, ez vajmi keveset fedez majd a költségekből, de valamit mégiscsak adnia kellett.
- Ez szarra nem elég – fintorgott Victor.
- A szándék a lényeg – vágott vissza Castiel.
- Nahát! – veregette oldalba Devera Victort – Egész jó bőrben vagy. Jobban, mint amire számítottam.
- Noha nem rajtad múlott.
- De aggódtam érted.
- Sokra megyek vele.
- Ne mondd ezt! A szándék a lényeg – mosolygott Devera.
- Ha ezt ma még egyszer meghallom valakitől, esküszöm, a csatornába nyomom a fejét – zsörtölődött Victor.

*

Halb háta mögé nyúlt, mire feszült tekintetek egész sora szegeződött rá, de csupán vaskos erszényét csatolta le.
- Az újjáépítésre – mondta. Neki nem lesz rá szüksége ott, ahova megy, de ezt feleslegesnek tartotta hozzátenni.
- Miért mi adjuk át? – csodálkozott Carota.

Castiel finoman a mogorva, ijedt, vagy pánikoló lakókra mutatott, akiket most még lefoglalt a vödrökbe szedett víz egymásnak való átadása, de előbb-utóbb eszükbe jut a felelősök kérdőre vonása is.

- Azt hiszem, mi azzal tesszük a legjobbat ennek a városnak, ha minél hamarabb eltűnünk innen.
Numéral felnevetett.
- Mindenhol belopjátok magatokat a helyiek szívébe.
- Ez egyedi eset volt – mentegetőzött Castiel.
- Igazán? – villantott szemtelen mosolyt a templáris. – Ostagarban egy egész utcát vertetek szét. Az is csak egyedi eset volt? Elnézve ezt a pusztítást, inkább bemelegítésnek hívnám.
Castiel megköszörülte torkát.
- Nos, ez… ez most nem fontos. Majd máskor nosztalgiázunk, most mennünk kell.
- Heheh. Előre féltem a fővárost.
- Fogd be! – felelte Castiel.

*

Jennet könnyeivel küszködve lépett Castielhez.

- Köszönök mindent, amit értem tettél, én hős lovagom – súgta a fülébe, s egy forró, szenvedélyes csókkal búcsúzott. – Csak hogy soha ne felejts el! – tette hozzá kissé szomorkás mosollyal.
- Mintha képes lennék rá.

Adam egy baráti ölelést kapott, ahogyan Lívia is. A többieknek be kellett érniük egy köszönetmondással.

„Jellemző” – gondolta csalódottan Devera. Victor annyira nem bánta, tekintve, hogy mindene sajgott, Lívia már így is határait feszegette, ma már nem tudott ellátni senkit, így Victor teljes felépülése még váratott magára. (Daniel pedig egyre inkább megszokta a homok ízét.)

Jennet felszállt az egyetlen megmaradt hajó fedélzetére, még egyszer szemügyre vette Highevert. A hegyet körbelakó várost, tetején a hatalmas, fekete kastéllyal… Lélegzetelállító látványt nyújtott a magasan ragyogó nap sárga fényében. Arra eszmélt, arcán könnyek csordogálnak. Aztán valósággal megeredtek, mint a vízesés. Átlagos, polgári élete a mai nappal végleg véget ért, s hogy mi vár rá, azt még csak elképzelni sem tudta…

Előző oldal anonim88