Coda

Szépirodalom / Novellák (44 katt) Kovács Gergő
  2019.08.25.

(coda: záradék, függelék, valamely zenei kompozíció vagy tétel végére illesztett rövidebb-hosszabb utójáték, epilógus.)


Egyik este elalvás előtt valahogyan eszembe jutott Márti néni. Ezer éve nem gondoltam rá, most viszont meglepő élességgel jelent meg előttem, ahogy magas, kissé hajlott madáralkatával fölibém hajolva lesi, amint a billentyűket verem. Emlékének felbukkanását különösnek találtam, alig tudtam elaludni. Márti néni az általános második osztályától a negyedikig volt a zongoratanárnőm. Ha van kevéssé emlékezetes időszaka annak a nyolc évemnek, hát ez a néhány év az. Az iskolakezdés sokkja már felszívódott, a tábla, a diavetítő, a szám- és betűkártyák már régi jó ismerősök. Megvoltak a haverjaim, mindről tudtam kicsoda, hol lakik, és legfőképp, hogy milyen játékai vannak. Másfelől még messze volt az ötödik osztály, mikor testnevelés órán a lányok pólót vettek a tornadresszre, mert gömbölyödni kezdtek, és mi éreztük, hogy többé már nem ugyanaz a kidobós, mert bizonyos lányokat nem tettünk ki a gumilabda csípésének. Másodiktól negyedikig sem súlyban, sem tapasztalatban nem gyarapodtam igazán, az a pár év egyetlen Óceán habfürdő-illatú, isler ízű, Commodore-hangon bippegő buborék. Ez idő tájt tanított engem Márti néni a dúr és moll skálák, módosított hangok és ütemmutatók rejtelmeire. Pianissimo, rimánkodott suttogva, mikor tufán beletenyereltem egy érzékeny szólamba és allegró-t harsogva noszogatott, hogy tapossak a gázba, ha már egyszer lehet.

Azonnal láttam magam előtt a szűk, félhomályos termet is, éreztem a csípősen savanykás odort, aminek forrására sose jöttem rá, ugyanúgy jöhetett a padlószőnyegből, az ormótlan, földig érő függönyből vagy a falak hangszigetelésének titkos anyagából. A nehéz fém zongoraszék, amitől mindig féltem, hogy odacsípi az ujjamat, ahogy az ülés alatt próbálom beállítani a magasságot. "Egyenes hát" - bökte meg szelíden a derekam Márti néni majd' minden órán végtelen türelemmel. Sose kérdezte, hogy mi volt feladva aznapra, ahogy azt sem, gyakoroltam-e. Joggal gondolhatta, hogy ezt egyedül is el tudja dönteni. Vágjunk a közepébe, vegyük elő a Bartókot! Kutya nehéz a Mikrokozmosz, pedig ez még csak az első kötet. Botladoztam is benne, de közben imádtam ezeket a különös, mindig újként ható diszharmóniákat, lenyűgözött matematikai tökéletessége is, csak akkor ezt még nem tudtam így megfogalmazni Márti néninek.

Ezután általában a szonatina jött, amit meglehetősen untam, még a főtéma sem indított be. Itt gyakran koppant a töltőtoll a zongorán. Hát a codá-t meg ki fogja eljátszani? Azt is én? Gyerekfejjel nem mondhattam neki, hogy kit érdekel a vége, ha már a közepén elalszom. Amikor otthon gyakoroltam, még a kedvenceimet sem játszottam ötnél többször. Az első három a felfedezés, négy-öt – a tiszta öröm, ahogy beenged magába a mű. Hatodszor már a fene se akarja hallani. Szerencsére anyám nem értett egyet, máskülönben megnézhettem volna magam a zongoravizsgákon.

Ne kínozzuk egymást, vegyük a Czernyt! Fintorogtam, ami nem hatotta meg, de a szája sarkában bujkáló mosoly titkos egyetértést fejezett ki. Ezen mindkettőnknek túl kell esnie. Előkaptam a szürke kottát, amire kék matricát ragasztottam, hátha attól kevésbé lesz unalmas. Czerny és az ő tizenhatodai. Szárazon és fantáziátlanul bugyborékoló hangjegy-rengeteg, de az ujjtechnikát roppant mód fejleszti. Inkább a Schumann-t, nyávogtam. Most ő fintorgott. A Schumann a jutalom a nap végén, könnyű és habos, Márti néni nem tartotta túl sokra, én viszont szerettem azokat a csöpögős melódiákat. Persze már akkor is szívesebben voltam szerelmes, mintsem, hogy edzem magam bármiben is. Erre Márti néni is rájött negyedikre. Be is kell fejezni a dolgokat, korholt szelíden. Abban az utolsó együtt töltött évben már sikerült kibillentenem néhányszor ebből a szelídségből. Mit tegyek, visszatekintve a legkedvesebb zongoraórám a hat év alatt az volt, amikor "elfelejtettem" bemenni a zenesuliba, helyette kint fociztunk szakadó esőben a régi piac melletti emeletes parkolóban az osztálytársaimmal. Igaz, az már felsőben volt.

Akárhogy is, Márti néni táplálta bennem a zenét, ha nem is tudott rávenni a több gyakorlásra. Volt egy kicsi közös Mikrokozmoszunk. Még a saját kezdetleges darabjaimat is meghallgatta. Későbbi tanáraim semennyire sem motiváltak, és a sok gyakorlás végül belém fojtotta a muzsikát. Hetedikre annyira utáltam leülni a zongorához, hogy abbahagytam – mindenki nagy megrökönyödésére, pedig akkor már aligha gondolta bárki, hogy zongoraművész leszek. A lányok gömbölyödtek, engem kirúgtak az úttörőktől – néhány héttel azelőtt, hogy örökre eltűntek a piros zászlók. A tanáraim versenyt töprengtek egymással, melyik gimnáziumhoz bizonyulunk kevésnek, a taxisblokádot az erkélyről néztem végig nyakmerevítőben, Schumann helyett Madonna vonaglott az MTV-n.

Márti néni ijesztő gyorsasággal vált régi korok kedves árnyává. Bár vizsgákon még láttam egy ideig, de aztán onnan is eltűnt, nekem pedig, ha fel is tűnt a hiánya, bőven volt más, ami lekösse a figyelmem. Talán éppen ezért fel is értékelődött, sőt, már-már legendássá vált, mint az egyik szilárd magja, egyszersmind mágikus zenedoboza ama buborék-éveknek. "Hogy szeretett téged, látta benned a tehetséget" – mondogatta anyám máris nosztalgiázó hangon.

Néhány évvel később frissen vasalt Metallica pólóban vártam a 28-as buszt a Víg mozi mögött a Bajcsy-Zsilinszky utcában, mikor alig hallhatóan a nevemet hallottam a hátam mögül. Szélesen mosolyogtam. Nahát, hiszen ez Márti néni! Úgy örültem neki, mint egy régi meselemeznek. Az első gondolatom az volt, hogy alacsonyabb lett. Hát hogyne lett volna, mikor az utolsó nyáron legalább másfél fejnyit nőttem. Mégis, jobban szemügyre véve, mintha egyébként is összébb ment volna. Filigrán eleganciája a régi volt, az összbenyomás mégis valahogy olyan molyrágtának tűnt. El is pirulhattam kicsit. Most először láttam öregnek, pedig már akkor is jóval hatvan felett volt, mikor az óráira jártam. Szemei alatt duzzadt, kékes táskák, arcán az idő foltjai.

Gyors kérdés-felelek következett. A Csokonai gimibe. Még ugyanott lakunk. Anyukámék jól vannak. Nem, már nem zongorázom (ezt elégedetten nyugtázta, mindketten tudtuk, hogy a koncerttermek és frakkok nem az én világom). Aztán egy kis csend, majd kapcsoltam. És Márti néninek hogy tetszik lenni? Csak ekkor jövök rá, mi zavart a beszélgetésünk alatt. Alig értettem, amit mondott. Irodalmi igénnyel fogalmazott, ám olyan halkan és hangsúlytalanul, ami kioltotta a nyelvezet archaikus szépségét. Már nem tanít, két éve nem, a férjét ápolta, aztán mióta tavaly elment, nincs mit csinálnia, ráadásul fájdalmai vannak… épp a klinikákról jön, és…

Hallottam is meg nem is, amit mondott. Mereven álltam ezelőtt az ismeretlen, hús-vér ember előtt, aki leporolta magáról a patinát, és olyan gondokat osztott meg velem, amiket érteni ugyan már érthettem, de nem érezhettem át. Fogalmam sem volt, miért teszi, csak azt tudtam, hogy ezek azok a dolgok, amikről a szüleim pusmogtak néha az ebédlőben, mikor én már elvileg rég aludtam. Az anyukámnak kéne mindezt elmondania, nem nekem.

A 28-as befordult a Piac utcáról, elköszöntem, mire mondott valamit, aminél furcsábbat keveset hallottam addig.

– Nem várod meg a következőt? Mostanában nincs igazán kivel beszéljek.

Ekkor pukkant ki végleg az a régi buborék, és sejtettem, hogy többé nem varázsolhatom újra. Holmi házi feladatra hivatkozva kimentettem magam. Elmosolyodott, majd megszorította a karomat, és a régi Márti néni hangján köszönt el. "Persze, menj csak, örülök, hogy láttalak."

A buszról hosszan néztem utána. Olyan volt, mintha csak félig lett volna ott, mint aki menne már, csak mozdulni se bír. Az úton hazáig nem is tudtam másra gondolni, mint ami történt. Ahogy távolodtam tőle, úgy találtak magukra a gondolataim. Éreztem, ahogy egy sötétebb árnyalatú, új világ nyílik körülöttem, veszélyes, ám izgalmas mélységekkel. És amint hamarosan rátaláltam az első fogódzókra, amibe kapaszkodhattam a mélységet kutatva, már bántam, hogy akkor nem maradtam ott vele. Talán ez okozott némi lelkiismeret furdalást azon a néhány nappal ezelőtti éjjelen, talán valami más miatt nem tudtam aludni. Mindenesetre semmi olyan, amin egy szem altató ne tudott volna segíteni…

Tegnap este a barátaimmal vacsoráztunk Debrecen egyik elegáns éttermében. Koccintunk pár dologra, gyermekáldás, fizetésemelés, házfelújítás. Mindenki megvolt, haladt valamerre, legalábbis a főiskola ácsorgó, kocsmafüstös éveihez képest. Jobban nézünk ki, mint húsz éve, nevetgéltünk, és tényleg, ki se néztük volna egykori önmagunkból a mostanit. Valamennyire mindig át tudjuk verni egymást. Igazából mindannyian az "azóta eltelt" éveket tapossuk. Ahhoz viszont, hogy eljussunk ennek a nyíltszíni beismeréséhez, még rendelnünk kellett volna néhány üveg bort, hogy aztán hajnalban az, akinél aktuálisan a legrosszabb lapok vannak, elbőgje egy régi szám mellett, hogy milyen jó is lenne valami… más. Ehhez azonban túl hamar szétszéledtünk, holnap munka, iskola, óvoda.

Nekem az a két deci sem tett jót, megint nehezen aludtam el. Észre sem vettem, mikor történt, mintha az álmodtam volna, hogy ébren vagyok. Felnőttként, abban a savanykás illatú szobában, a zongora mellett. Márti nénivel egymás darabjait hallgatjuk. Erősen kalapálok a billentyűkön, a Yamaha szépen szól, de valahogy mégse az igazi. Ugyanaz a pár ütem ismétlődik, amolyan lezárás-, feloldás-féle, de a záró akkord után újra és újra kezdődik. Néha felsejlik az eredeti főtéma dallama – nem rossz, de Márti nénié szebbnek tűnt és sokkal tovább is játszotta. De végül megint csak ugyanazt püfölöm – se dúr, se moll, se Bartók, se Schumann, csak az a sok kriksz-kraksz a kék matricás kottában, a tizenhatodok, ahogy füstölnek az ujjaim alatt.


Dublin, 2019.06.23.

Előző oldal Kovács Gergő