2058 - Menekülés Édenből

A jövő útjai / Novellák (182 katt) Bánsági Andor
  2019.07.05.

Petert a konyhai óra ciripelése zökkentette ki a merengésből, de továbbra is mozdulatlanul ült az asztalnál, és közönyösön bámulta az egymás után bekapcsoló gépeket. A helyiséget tompa zümmögés töltötte meg, ami úgy hatott, mintha a szomszéd szobában egy egész méhkas bolydult volna fel. A gépek zajának monotonitását a kávéfőző hangja törte meg.

– Jó reggelt, gazdám! Remélem, kellemes volt az éjszaka. Hogy tehetném még szebbé a reggelét? Ajánlhatok egy jó erős pörkölésű brazil kávét, vagy maradjunk inkább a megszokott kapucsínónál?

– Maradnék a szokásosnál, de főzz egyet Annának is! Amúgy meg kuss legyen! - dörmögte halkan, majd az asztal közepén lévő kis dobozhoz nyúlt, és megnyomott rajta egy gombot.

– Oké, már csinálom is – felelte a gép kissé lemondó hangon.

Eközben az asztal fölött egy öltönyös fickó alakja tűnt fel. Rövid kefebajsza volt, és némán tátogott, miközben egy térkép előtt mutogatott. Peter egy apró mozdulatot tett a férfi arca előtt a kezével, ezzel feloldozta a némaság alól. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és a felesége, Anna lépett be a konyhába. Nagy, fehér hálóköpenyt viselt, és a szemét törölgette.

– Jó reggelt! – köszönt rá férjére, és a kávéfőzőhöz lépett. Elvette az egyik csészét, a gép pedig halkan sóhajtott egyet. Anna belekortyolt a kávéba, és a kefebajszú férfira nézett, aki mögött épp akkor váltott a térkép.

– A balkáni fronton szakadatlanul törnek előre a V6 csapatai, az elmúlt éjjel pedig húsz kilométerre közelítették meg Konstantinápoly elővárosait. A magyar Szent László hadosztály a görög felkelők által támogatva a város délnyugati részének irányába halad. – A bemondó mögötti térkép egy felvételre váltott, amely füstölgő roncsokat mutatott, de a 18-as szűrő miatt egyetlen részletet sem lehetett kivenni a hatalmas pixelekké torzított képből. Peter megnyomott egy gombot a távirányítón, és a felvétel kitisztult. A kiégett harckocsik mellett elszenesedett holttestek hevertek. – A főhadiszállás legfrissebb jelentése szerint a veszteségek továbbra is minimálisak.

– Minimálisak?!! – horkant fel Anna. – Azoknak mondd ezt, akiknek meghalt a fia! – förmedt rá a bajszos férfira. – Rohadék!

– Anna, kérlek! – próbálta csitítani Peter. – Felébreszted Mikit.

– Amúgy is mindjárt fel kell kelnie – vágott vissza. – Tíz órakor itt lesz az ember. Mellesleg mutathatnál egy kicsit több empátiát felém. László a te fiad is volt, nemcsak az enyém.

– Hidd el, én is ugyanúgy gyászolom őt, mint te – védekezett Peter, de érezte, hogy a felesége rá fogja borítani az asztalt, ha nem sikerül lenyugtatnia. – Viszont készülődnünk kell, mert hosszú napunk lesz. Tartalékold az erődet az útra! – mondta végül már egészen halkan, majd átkapcsolt egy másik csatornára. Az asztal felett egy másik stúdió jelent meg, amelyben egy fiatal nő beszélt a kamera felé fordulva. Peter felállt, odalépett a konyhapulthoz, elővette a kenyeret, és nekiállt szendvicseket csinálni.

– ...az Európai Unió alaptörvényét kiegészítő új cikkely értelmében adókedvezményben részesülnek az afrikai, latin-amerikai és ázsiai házastársakkal rendelkezők, amennyiben a házasságból gyermek születik – darálta a bemondónő. – A kedvezmény nem vonatkozik az európai és más kontinensekről származó, nem színesbőrű házastárssal rendelkező személyekre. Ezzel egy időben az etnikailag homogén családokat plusz adóval terhelik, amelyet a bevándorlók integrációjára költ az Unió. Amennyiben az etnikailag homogén családokon belül nem születik gyermek, vagy etnikailag más csoportokhoz tartozó gyermeket fogadnak örökbe, mentesülnek az adóteher alól.* Ezek voltak külpolitikai híreink, most pedig következzen szokásos elemző félóránk. A stúdióban ismét itt van velünk ifj. Nógrádi István biztonságpolitikai szakértő. Üdvözlöm, Nógrádi úr! – Az asztal felett lebegő stúdió hirtelen összement, így láthatóvá vált a másik oldala is, ahol a hatalmas fotelben egy enyhén kopaszodó, pocakos férfi ült.

– Kezit csókolom, és üdvözlöm a kedves nézőket! – szólalt meg. Anna fintorgott egyet, majd nagyot kortyolt a kávéjába. Peter rezzenéstelen arccal gyártotta tovább a szendvicseket.

– Nógrádi úr, kezdjük talán az Egyesült Államokkal! Ön szerint mit fog lépni Washington, ha a V6 az oroszokkal közösen beveszi Konstantinápolyt? – érdeklődött a bemondónő, arcán halvány mosollyal.

– Egy. Kezdjük ott, hogy az USA továbbra is le van kötve a Dél-Kínai tengeren, és a legfőbb gondja, hogy a Kína-ellenes koalíciót a sárga-tengeri háború után is egyben tartsa. Ezen kívül az elmúlt években iszonyatos pénzeket pumpáltak Tajvan és Dél-Korea újjáépítésébe, és akkor még nem is beszéltem a Japánt sújtó népesedési válság és a bevándorlás okozta problémákkal, ami részben szintén az USA gondja. Kettő. Azt is látni kell, hogy Oroszországnak nem érdeke Ankara végleges meggyengülése vagy a szultán bukása, így a V6-föderációt Konstantinápoly bevételében még biztosan támogatják, de tovább nem. Nekik az a fontos, hogy a szorosok legalább szövetségesi ellenőrzés alatt legyenek, ha már egyedül nem tudják elfoglalni őket, és a flottájuk szabadon hajózhasson. – A televízió hangjába halk nyikorgás szűrődött, és a konyhaajtóban egy tizenéves fiú jelent meg. A pizsamás gyerek Peterhez lépett, hogy megnézze, mit csinál.
– Apu, kérlek, tegyél szalámit is a mogyoróvajra. Tudod, hogy az a kedvencem – mondta, majd kinyitotta a hűtőt.

– Ülj le, Miki! – szólt rá kissé rosszallóan Peter. – Mindjárt kapod a reggelit. Mindent összepakoltál? Sajnos a konzolod itt kell hagynunk. – A fiú közben az asztalhoz ment, és lemondóan sóhajtott.

– Tudom. Mikor jönnek értünk?

– Egy órán belül itt lesz az ember. Mire anyád átöltözik, már mehetünk is – mondta kissé szarkasztikusan, mire Anna letette a kávét, és kiviharzott a konyhából.
– Biztos vagy benne, hogy ahova megyünk, ott nem fognak engem besorozni? – kérdezte félénken Miki.

– Biztos vagyok benne – felelte Peter komoran. – A szavamat adom, hogy neked nem kell háborúba menned, mint a bátyádnak – tette hozzá, majd elcsomagolta a szendvicseket.

Ahogy megbeszélték, a csempész háromszor csengetett. Peter, Anna és a fiuk a hátsó lépcsőházon át távoztak. Úgy voltak öltözve, mint akik nyaralni indulnak, és a csomagjaik mennyisége is ezt próbálta sugallni. A kapun kilépve egy magas férfi fogadta őket, aki egy nagy, fekete esernyőt tartott maga fölé. Az eső alig szemerkélt, így egy külső szemlélő számára enyhe túlzásnak tűnhetett. Amint a férfi Peter mellé ért, karon fogta, és suttogni kezdett.

– Kövessenek szorosan, és maradjanak az esernyő alatt!

Peter magához húzta feleségét és a fiát, s szó nélkül ment tovább. Lopva körbepillantott, de csak egy fehér furgont látott az utcában. A férfi ahhoz vezette őket. Az ajtó kinyílt, és egymás után mindnyájan beszálltak. Az utasteret füstszínű üveg választotta el a sofőrtől, és szinte egyáltalán nem lehetett átlátni rajta, de Petert nem érdekelte, ki viszi el őket.

Közel tíz perce mentek már kifelé a városból, amikor megálltak egy piros lámpánál, pont egy tartálykocsi mellett. Az esernyős férfi azonnal feltépte a furgon tartálykocsi felé néző ajtaját, majd megragadta Peter kezét.

– Gyerünk, nincs vesztegetni való időnk! – parancsolt rájuk. Peter azonnal felpattant, és döbbenten vette észre, hogy a tartály oldalán egy lyuk tátong. A férfi belépett a nyíláson, majd hátrafordult, és intett nekik. Peter követte, majd a fia keze után nyúlt, és maga után rántotta. Anna izgatottan felkiáltott.

– Ebben akarnak elvinni minket? Megőrültek? Egyáltalán ki fog tartani addig a levegőnk? Ha bármi baj történik, itt fogunk mind megfulladni – nyögte kétségbeesetten.

– Nyugodjon meg, van levegőztető. Ezenkívül élelem, víz és mosdó is. Nem először csináljuk már ezt – válaszolt az esernyős, majd becsukta a tartály oldalába vágott ajtót, fényt gyújtott, és rájuk nézett. Peter ekkor vette észre, hogy bionikus szeme van. Csodálkozva nézte a mesterséges szervet. Biztos volt benne, hogy nem a Föderációban gyártották, vagy ha mégis, akkor csakis a katonaságtól szerezhette. Civilek nem juthatnak hozzá ilyen technológiához. Ez a fickó vagy a kormánynak dolgozik, és akkor végünk, vagy nagyon jó kapcsolatai vannak, gondolta.

– Az út négy órát vesz igénybe. Bécs mellett rakjuk ki magukat. Ott egy emberünktől kapnak útbaigazítást. A papírjaikat az asztalkán találják – mutatott maga mellé.

– Jó utat! – Ezzel megfordult, és a tartály végében lévő ajtón át távozott a vezetőkabin felé.

– Nagyszerű! Négy órán át idegeskedhetünk, hogy le ne kapcsoljanak. Úgy érzem, mintha csapdába csaltak volna – mondta remegve Anna.

– Ne aggódj! Aradiék is átjutottak – próbálta nyugtatni Peter láthatóan ideges feleségét. Fiuk közben nem szólt egy szót sem, csak a táskájában keresgélt valamit.

– Ezt honnan tudod? – csattant fel Anna. – És eddig miért nem mondtad el nekem?

– Néhány nappal azután, hogy disszidáltak, László írt egy rövid levelet. Titkosítva küldte, de így is napokig rajtam volt a frász, hogy valahogy megtudják, hogy kapcsolatba lépett velünk. Azt mondta, jól vannak, München csodálatos, de többé nem jelentkezhet, mert minden kommunikációs csatornát figyelnek. Most viszont próbálj megnyugodni! Ott az a priccs, nekem nem kell. Akár át is aludhatod az utat.

Anna lemondóan nézett rá, majd leült, és a táskájába túrt. Elővett egy szendvicset, és megpróbálta magába erőszakolni, bár egyáltalán nem érezte magát éhesnek.

A végtelennek tűnő út alatt Peter folyamatosan hol az óráját, hol a fiát, hol Annát nézte. A tartálykocsi egyenletes tempóval haladt. Csak egyszer állt meg egy kicsit hosszabb időre – Peter számítása szerint a határnál –, majd tovább folytatta útját. Húsz perc sem telhetett el, és Peter érezte, hogy több kanyart is vesznek egymás után. Ismét órájára pillantott, de a terv szerint még mindig félórányi út állt előttük. Ennek ellenére a kocsi megállt, majd néhány másodperccel később kopogtattak az ajtón. Peternek görcsbe rándult a gyomra. Már látta, amint a határőrök családjával együtt bilincsbe verik, és elhurcolják. Az ajtó kinyílt, de csak az esernyős férfi alakja rajzolódott ki a félhomályban. Peter meglepetten nézett rá.

– Már megérkeztünk? A terv szerint még legalább fél óra van hátra Bécsig. Hol vagyunk? – kérdezte rosszallóan. A férfi azonban válasz helyett ráförmedt.

– Kifelé a kocsiból! Mindnyájan! Ez a végállomás.

– Mi? Csak így itt akar kitenni a semmi közepén? – csattant fel.

– Komplikációk támadtak. Az emberünk szólt, hogy Bécsben és a környékén razzia van. Még a seggébe is benéznek mindenkinek. Én pedig nem szeretem, ha a seggemet birizgálják, úgy hogy itt a vége, a viszontlátásra! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Peter közben kilépett a tartályból, és a férfi elé állt. Fél fejjel alacsonyabb volt nála, de nem rettent meg tőle, és a szemébe nézett.

– Nem erről volt szó, nem ezért fizettünk – mondta határozottan.

– Szarok rá! Most pedig húzás! – förmedt rá, majd félrelökte, és belépett a tartályba. Peter azonnal utána akart ugrani, de telibe találta az egyik csomagja, és ettől hátrahőkölt. Anna és Miki azonnal kiugráltak a kis ajtón a holmijaikkal, nem akarták megvárni, amíg a férfi segít nekik.

– Sok szerencsét! – hallatszott odabentről, majd az ajtó becsukódott, és a kamion elindult. Peter dühödten nézett a jármű után, de fogalma sem volt, hogy mit tegyen. A szeme sarkából látta, hogy Anna arcára lassan kiül a kétségbeesés. Miki a táskáját szorongatta, és az apjára nézett. Nyugalmat próbált magára erőltetni, de inkább nem nézett vissza rájuk. Belenyúlt a zsebébe, és kihajtogatta a papírt, amit a csempész adott neki.

– Most, hogy szerencsésen megérkeztünk, akkor először is nézzük meg, hogy kik vagyunk – mondta erőltetett nyugalommal. – Az én nevem dr. Farid Amal Jahid. – Peter egy kézzel írt papírt is talált az igazolvány mellett. – Ez azt írja, hogy első generációs muszlimok vagyunk, és csak néhány hónapja tértünk át. Téged hogy hívnak, fiam? – fordult Miki felé.

– Mohamednek – válaszolt a fiú unott hangon. – Valami kevésbé gyakori nevet is találhattak volna nekem – tette hozzá kissé lemondóan.

– És te, drágám? – fordult Annához, de az nem válaszolt, csak fintorogva magára öltötte a kendőt, amit a papírjai közé rakott kis műanyag tasakból vett ki.

– Nagyszerű. Nem úgy volt, hogy egy nem muszlim részre visznek minket? – kérdezte Anna félelemmel vegyes undorral a hangjában. Peter már válaszolt volna neki, azonban az út menti bokrok felől zörgést hallott. Ijedten a hang irányába fordult, és megpróbált felkészülni a legrosszabbra. A zsebébe nyúlt, és megszorította a benne lapuló kulcscsomót úgy, hogy a kulcsok az ujjai közt álljanak ki. Azt remélte, ha ütni kell, így elsőre is szinte megsemmisítő csapást vihet be.

A bokrok zörgése tovább erősödött, és Peter lelki szemei előtt először egy vaddisznó, majd egy barna képű fickó jelent meg egy késsel a kezében. A bozótos lassan szétnyílt, és egy alacsony, bajuszos férfi lépett elő egy tíz év körüli szőke kislánnyal, de kés nélkül. Mindketten hátizsákot cipeltek. Amikor meglátták Petert és a családját, kővé meredve bámultak rájuk. Két-három végtelenül hosszúnak tűnő másodpercig mindkét kis csoport idegesen méregette a másikat, végül az alacsony férfi szólalt meg először.

– Messza ulkheri! – dadogta az öreg, majd kinyitotta a szatyrát, és a benne lévő gombákra mutogatott. – Alfataru… – Peter szótlanul nézett rá, majd a lányra, majd újra az öregre, akinek egy apró kereszt lógott a nyakában. Hirtelen rájött, miről is van szó. Tudott egyet s mást az Unió etnikai és vallási viszonyairól, és úgy érezte, helyesen mérte fel a helyzetet.

– Welche Sprache sprichst du? – kérdezte az öreget.

– Deutsch, Ungarisch und einige Wörter auf Arabisch – felelte az öreg kissé remegő hangon.

Peter újra ránézett a kislányra, akinek alig láthatóan remegtek a térdei, és egy hatalmas hátizsák húzta a vállait. Nem hitte, hogy gombával lenne tele.

– Miért akarnak disszidálni? – kérdezte, miközben újra az öregre szegezte a tekintetét. Anna kikerekedett szemekkel nézett rá, de nem szólt egy szót sem. – Illetve azt is elárulhatná, hogy juthatunk el Münchenbe. Valamint néhány jótanács sem ártana, hogy mire számíthatunk az úton. – Az öreg döbbenten nézett Peterre és a nejére, de nem tudott megszólalni.

– Nem vagyunk muszlimok. Most hoztak át minket a határon. Igen, tudom, meglepő, de higgye el, jó okunk van rá, hogy eljöttünk – folytatta Peter, és remélte, hogy jó volt a megérzése. Az öreg lassan becsukta a száját, az arcára pedig harag ült ki. Remegő ajkakkal szólalt meg.

– Nem tudom, hogy maguk mit tudnak és mit nem, de itt vidéken elviselhetetlen az élet. A szomszédom lányát három hete ölte meg a muszlim udvarlója, mert nem akart hozzámenni. A suhanc barátaival együtt megerőszakolta, majd elvágta a torkát! – Az öregnek ökölbe szorult a keze, és közelebb húzta magához a riadt tekintetű kislányt. – Nincs elég pénzünk, hogy Bécsbe költözzünk, pedig ott biztonságban lenne az unokám, és nem kellene tartanunk az ilyen állatoktól…

– Bécsben nincsenek muszlimok? – vágott közbe Peter.

– De igen, vannak – felelte az öreg. – Nem is kevesen. De a városokban nincs bűnözés. Minden újszülöttet valami hormonkezelésnek vetnek alá, ami képtelenné teszi őket, hogy később bárkinek is ártsanak. Még egy szúnyogot sem tudnának agyonütni. Aki vidéken született, beköltözhet, de az engedély és a kezelés nagyon drága. Majdnem annyiba kerül, mint egy falusi ház, és akkor még nincs is hol laknia az embernek. Ráadásul érvényes munkaszerződés is kell, munka pedig nincs sok.

– Igen, mondanak ilyesmiket nálunk is, bár a tévében jobban kiszínezik – tette hozzá Peter. – Akkor legalább a vidéki helyzetről igazat mond nálunk a propaganda.

– Inkább éljek menekültként a Föderációban, mint hogy egy füstösképű asszonyverőhöz kelljen adnom az unokám – mondta az öreg egy fokkal már nyugodtabb hangon. – Egy órán belül itt lesz a csempész, aki átvisz minket a határon. Nem akartam elmenni, de az ő jövője mindennél fontosabb nekem.

– Az unokája biztonságban lesz. Mint fehér nyugati menekültet körbe fogják rajongani. Még sztár is lehet belőle, ha ír egy könyvet az életéről és a menekülésükről. Szerencséje van, hogy nem fiú… – mondta Peter az utolsó mondatot már egészen halkan. Az öreg érdeklődve nézett rá.

– Mi történt a fiával? Igaz, hogy a Föderációban minden férfinak tíz évet kell szolgálnia a seregben, és ebből legalább hármat a fronton? – kérdezte, és egy pillanatra elengedte a kislány kezét, hogy megigazítsa a hátán a súlyos táskát.

– Elesett a balkáni fronton. Négy éve. A kisebbik fiam is besorozták volna. Ezért jöttünk el. Nem tudok több áldozatot hozni a hazámért – mondta remegő hangon, miközben könny gyűlt a szemébe. Az öreg együttérzően nézett rá, és nagyot sóhajtott.

– Sajnálom, és megértem magát. Úgy látszik, nincs olyan ország ezen a Földön, ahol az ember békében élhetne. Én az unokámat féltem, maguk a fiukat. A helyzet ugyanaz, csak az irány ellentétes. – Az öreg elhalkult, majd a távolba nézve újra megszólalt. – Mondja, a Margitsziget tényleg annyira csodálatos? Nekünk csak egy régi képeslapunk van róla, mert az összes könyvet bezúzták a Föderációról, miután felhúzták a megerősített határzárat. Az unokám viszont beleszeretett abba a képbe. Elnevezte Édennek. – Miközben az öreg kimondta ezeket a szavakat, a kislány elmosolyodott, és tündöklő szemekkel nézett rá, majd félénken Peter felé fordította a tekintetét.

– Igen, az, de egy éve már belépőjegyet kell fizetni, és az egészet bekamerázták – felelte kissé fanyalogva.

– Nem baj – mosolyodott el az öreg a bajsza alatt. – Ha szerencsésen átjutottunk, az lesz az első hely, ahova elviszem.

– Még egy dolgot mondjon el! Hogy jutunk el biztonságban Münchenbe?

– Muszlimként könnyen. Holnap reggel 8-kor indul egy busz a faluból, ami elviszi magukat Bécsig. A főpályaudvarról óránként indulnak a szuperexpresszek. Kevesebb, mint két óra az út. Próbáljanak meg olvasni, amíg elérnek Bécsbe. Lehetőleg Mohamed életéről, vagy valami hasonlót. A vonaton már nem fognak kérdezősködni. Van elég pénzük?

– Bőven. Készültünk rá, hogy ez egy nagyon drága kaland lesz. Münchenben van egy ismerősünk, aki segít. Tíz éve disszidált.

– Értem – felelte kurtán az öreg. – Akkor sok szerencsét… Ja, és még valami – túrt bele a zsebébe. – A házunk kulcsa. Nekünk többé nem lesz rá szükségünk. Ott meghúzhatják magukat reggelig. Bármi is történjen, mi biztosan nem jövünk már vissza – nyújtotta át az apró kulcscsomót, majd egy cetlit is előkotort, és ráfirkálta a címet egy ceruzacsonkkal.

– Köszönöm – felelte Peter, majd miután eltette, egy apró kártyát vett elő a tárcájából, és ő is felírt valamit az öregnek. – A sógorom neve, címe és telefonszáma. A propagandaminisztériumban dolgozik. Hivatkozzon rám! Őszintén örülni fog maguknak, és segít majd új életet kezdeni.

Az öreg hálás szemekkel nézett rá, majd megfogta a kislány kezét, és pár lépést tett abba az irányba, ahonnan néhány perccel korábban még a Peteréket szállító kamion jött.

– Még egyszer sok szerencsét, és hálásan köszönöm a segítségüket! – búcsúzott.

Peter elmosolyodott, majd Anna és Miklós kezét fogva megindult arra, amerről az öreg mászott elő a kislánnyal.

Miközben a mezőn át baktattak, Peter megnézte a címet és betáplálta a régi GPS vevőbe. Szó sem lehetett róla, hogy modern eszközt hozzanak magukkal, de ezt biztosan nem tudták nyomon követni. Igaza volt, az ősöreg masina tudta, hogy merre kell menniük. A cím a falu szélén volt, és a távolban már látta is a házak körvonalait. Húszpercnyi baktatás után oda is értek. A ház és az egész környék sötét és csendes volt. A kulcs könnyen nyitotta a zárat, hangtalanul beléptek. Peter úgy sejtette, hogy a szomszédok nem tudnak az öreg terveiről, ezért habozás nélkül felkapcsolta a villanyt. Megkönnyebbülten ült le egy régi hokedlira, ami a nappali egyik oldala mellett állt. Anna és Miki kényelembe helyezték magukat, és fellélegeztek. Peter közönyösen nézett a távolba. Úgy érezte, túl van a nehezén, és már nem lehet baj. Gond nélkül eljutnak Münchenbe, felveszi a kapcsolatot Aradival, és minden rendben lesz. Új életet kezdenek, legyen az bármilyen szokatlan és idegen is. Gondolatait azonban Anna hangja szakította félbe.
– Nem akartál eljönni, ugye? – kérdezte vádló hangon a felesége. – Látom rajtad, hogy hazagondolsz, pedig még csak most jöttünk el. Nem tudom, hogy élnek az emberek Münchenben, vagy mennyibe kerül ott a tej, de béke van. Az öreg is megmondta. Még a muszlimok is békések ott.

– Nincs honvágyam, hidd el! – védekezett Peter, de a hangja nem volt túl meggyőző.

– Hazudsz! – förmedt rá Anna. – Hát neked semmit sem ér az egyetlen élő gyermeked? Csak a rohadt szolgálat, meg a kötelesség. Mindig az lebegett a szemed előtt, ugye? – ordította.

Peter érezte, hogy kezdi elveszíteni az önuralmát.

– Hallgass már! – kiáltotta, mire a távolban felugatott egy kutya. Peter idegesen az ablakhoz szaladt, és óvatosan kinézett. Odakinn semmi sem mozdult. – Menjetek, feküdjetek le Mikivel, én addig átnézek még pár dolgot. Nem azért kockáztattam ennyit, hogy egy veszekedés miatt lebukjunk – sziszegte.

Anna szó nélkül karon fogta a fiát, és bevitte az egyik szobába, majd becsapta az ajtót.

Másnap reggel a buszmegállóban egy hajlott hátú öregasszonyon kívül senki sem várakozott. Peterék a megálló másik végében álltak meg. Anna a kendőjét igazgatta, Miki pedig egy angol nyelvű Koránt lapozgatott. A busz pontosan érkezett. A vezető, egy középkorú török férfi, tisztelettudóan köszönt nekik, Peter pedig leszurkolta a jegyek árát, s mindhárman helyet foglaltak a busz végében. Az út eseménytelenül telt. Az emberek fel- és leszálltak, rájuk sem hederítettek. Csak egy fekete fiú hallgatta olyan hangosan a zenét, hogy a fülhallgatóján keresztül is hallani lehetett. Peter az ének alapján úgy vélte, hogy az egy muszlim vallásos ima, de a zenei alap modernnek tűnt neki.

A busz végül egy óriási parkolóban állt meg, ahol számos hasonló jármű is várakozott, mint amilyennel jöttek. Peter leszállt, és körbenézett. Az állomás mellett egy kisebb park terült el, túloldalán egy hatalmas üvegcsarnok állt, s azt embermagas acéloszlopok vették körül. „Központi Főpályaudvar”, betűzte ki a német nyelvű, kopott, fehér feliratot a főbejárat fölött. Eddig minden stimmelt, kivéve egy dolgot. A busz csak a külváros egy rövid szakaszán hajtott keresztül, így biztos volt benne, hogy a városközpont még messze van. Egyetlen napot sem terveztek Bécsben tölteni, de azért örült volna, ha láthat valamennyit a belvárosból. Karon fogta Annát, mellettük baktató fiukkal elindult a pályaudvar felé, és közben a nyakát tekergette. A távolban felhőkarcolókat pillantott meg, s ahogy szemével próbált a csillogó épületekre fókuszálni, apró pontokat vett észre körülöttük a levegőben, minden irányban mozogva. Először azt hitte, hogy madarakat lát, de rájött, hogy ez egy teljesen képtelen gondolat, ekkora távolságból még sasokat sem vehetne ki a szeme. „Drónok!” – hasított elméjébe a felismerés. „Még egy dolog, ami odahaza a hadseregen kívül csak a kevesek kiváltsága.”

A pályaudvar épületében ezüstösen csillogó, áramvonalas vonatok sorakoztak. E korai időpontban az állomás szinte kihalt volt, és több fegyveres katona sétált a peronokon, mint utazni vágyó ember: sisakos, páncélos alakjukon nem volt semmi emberi, a felszerelés egész testüket elfedte, s csak nem egészen szabályos lépteik utaltak arra, hogy mégsem robotokat látnak. De Peternek nem sok ideje volt nézelődni. Odament a fal mellett sorakozó automatákhoz, és az egyikbe bedugta a csempésztől kapott igazolványát. Legnagyobb megkönnyebbülésére a gép elfogadta, és a kijelzőn egymás után ugrottak fel a különféle funkciók ikonjai. Peter a „Menetjegyvásárlás” feliratúra bökött.

– Jó lesz nekünk a másodosztály is, ugye? – nézett Annára.

Az asszony kicsit húzta a száját.

– Első. És négy jegyet vegyél. Nem szeretnék társaságot a fülkében.

Ezután egy másik automatát is kerestek, amelyből egy okostelefont vásároltak, majd felszálltak a vonatra, megkeresték a kabinjukat, és bezárkóztak. Anna és Miki kényelembe helyezték magukat, Peter pedig ismét fellélegezhetett. Már csak Aradival kellett felvennie a kapcsolatot. Bekapcsolta a készüléket és tárcsázott. Egy másodperccel később már hallotta is a csengetés jellegzetes hangját, majd egy halk csippanás után egy férfihang szólalt meg.

– Tessék!

– Szervusz, László! Peter vagyok – mondta kissé feszült hangon.

– Jó reggelt! Honnan hívsz most? Ugye nem Pestről?! – kérdezte Aradi izgatottan.

– Úton vagyunk Münchenbe, és szükségünk lenne a segítségedre – felelte Peter erőltetett nyugalommal.

– Értem… jó… – Néhány másodpercre elhallgatott. – Ne gyertek el a városig, Zornedingnél szálljatok le! Mikor értek oda?

Peter felnézett a kabin falán lévő kijelzőre, amin az út adatai sorakoztak.

– Pontosan két óra múlva leszünk ott – válaszolt.

– Rendben. Az állomás mellett van egy parkoló. Ott várlak titeket. A telefonod legyen bekapcsolva.

– Ott leszünk. Remélem, nem lesz semmi gond.

– Én is. Várlak – majd egy rövid szünet után még hozzátette. – Készülj fel! Itt nagyon más az élet. Jó, de más. Próbálj meg nem megrökönyödni majd! – mondta, és bontotta a vonalat.

Peter letette a telefont az ablak alatti kis asztalkára, és az elsuhanó tájat nézte. A kijelző szerint a vonat épp 300 km/h sebességgel száguldott. Ezen azonban nem sok ideje maradt csodálkozni, mert a fülkeajtó hirtelen felpattant, és egy egyenruhás alak jelent meg. Peter szíve a torkában kezdett dobogni, amint meglátta, hogy két fegyveres katona áll mögötte.

– Fahrkarten, bitte! – szólalt meg a kalauz határozott hangon.

Peter nyelt egyet, belekotort a kézitáskájába, és a férfi kezébe nyomta a jegyeket. Az ellenőr komótosan elvette, vizsgálgatni kezdte a papírosokat, közben hol Peterre, hol Annára, hol pedig Mikire nézett. Végül mindegyikre pecsétet nyomott, és visszaadta a jegyeket Peternek, megfordult, és becsukta maga mögött az ajtót. Az egész nem tartott tovább fél percnél, de Peternek egy örökkévalóságnak tűnt. Megkönnyebbülten kifújta magát, majd a feleségéhez fordult:

– Előbb le kell szállnunk. Aradi felvesz minket München egyik elővárosában, aztán elintézi, hogy bejussunk – mondta az előbbi ijedtségtől még némi feszültséggel a hangjában.

– Mit mondott még? – kérdezte kíváncsian Anna.

– Azt, hogy Münchenben minden jó, és biztonságban leszünk – mondta, majd ismét az elsuhanó tájat kezdte nézni. – Más lesz, mint otthon, de meg fogjuk szokni - tette hozzá.

Tucatnyi utas szállt le Zorneding állomásán Peterék mellett. Valamennyien a legkülönfélébb nációkhoz tartoztak. Egy kínai házaspár egy kislánnyal, két fekete diák, egy arab család három gyerekkel és egy idős német férfi, vele egy húsz év körüli szőke lány. Az állomásépület legalább kétszáz éves lehetett, de kitűnő állapotban volt. Minden más rendkívül modernnek tűnt. Ahogy a parkolóhoz sétáltak, Peter igyekezett mindent megfigyelni. A városka ezen része semmilyen különlegességgel sem szolgált, csak a buszmegálló falára pingált arab nyelvű graffitik szúrtak szemet neki.

A parkoló az állomás túloldalán terült el, és ugyan állt benne néhány autó, egy lélek sem várt rájuk. Peter izgatottan nézett szét, azt remélve, hogy László az egyikben ücsörög, és amint észreveszi őket, kiszáll. Ekkor azonban valaki hirtelen megérintette a vállát. Ijedten pördült meg.

– Peter! Én vagyok! – szólalt meg az ismerős hang. Peter felismerte a férfiben régi barátját, halkan felsóhajtott.

– László! El sem hiszed, hogy mennyire örülök neked! Hadd mutassam be a feleségemet és a fiamat: Anna és Miklós…

– Örvendek! – rázott kezet velük László anélkül, hogy levette volna a kesztyűjét. – Bocsássatok meg, de elfelejtettem, hogy itt külön parkoló van a légikocsiknak. Gyertek, erre lesz! – mondta, és sarkon fordult, a magyar család pedig megindult utána.

Aradi mellett sétáltak, egyikük sem szólt egy szót sem. Peter örült, hogy végre egy olyan ember társaságában vannak, aki ismeri őket és idevalósi. Mégsem tudott teljesen megnyugodni. Érezte, hogy ami rá vár, azt nem lesz könnyű megemésztenie. Nem hitt el mindent, amit a propaganda szajkózott odahaza, de azért tisztában volt azzal, hogy a Föderáció és az Unió társadalmi fejlődése már hosszú ideje eltérő úton jár, és nem volt biztos benne, hogy valaha is teljes mértékben be fog tudni illeszkedni. Pénzt bőven hoztak magukkal, így az újrakezdés miatt nem aggódott, de kételkedett benne, hogy könnyen találnak maguknak munkát. A fia esete persze könnyebb. Ő még gyerek, gyorsan meg fogja szokni az új otthonát. Gondolatait László hangja szakította félbe, amint egy magas épületet elhagyva egy kövezett térre értek.

– Ez az – mutatott maga elé László. – Mérnökként elég jól fizetnek, így szerencsére meg tudok engedni magamnak egy ekkora gépet. A legtöbb embernek csak kétszemélyes légikocsija van, vagy a tömegközlekedést használja. Bár nálunk az is kiváló.

Peter döbbenten nézett a hatalmas, ezüstszínű járműre, amely kerekek helyett négy rotorral volt felszerelve. A gép hihetetlenül áramvonalas volt, a napfény pedig úgy táncolt rajta, hogy meg kellett dörzsölnie a szemét, mert a könnye is kicsordult. A légikocsi orrán Mercedes jelvény domborodott. Miki izgatottan szaladgálni kezdett körülötte, miközben hol az apjára nézett, hol a kocsit tapogatta tátott szájjal.

– Apa, ez valami elképesztően menő! – kiáltotta. – Ugye nekünk is lesz majd ilyen?

– Ha rajtam múlik, akkor három is! Egy neked, egy anyádnak, egy pedig nekem – mosolygott a fiára, majd Aradi felé fordult.

– Köszönöm, hogy segítesz nekünk, László! Ha lesz rá lehetőségünk, megháláljuk. A fiam élete mindennél fontosabb nekem. Nem akarom őt is eltemetni, mint a bátyját – mondta, és megszorította Aradi kezét.

László komoran nézett rá.

– Tudom, és megértem – felelte, majd az autóra mutatott. – Gyertek, üljünk be! A kocsiban megbeszéljük, hogy mi a teendő. – Megnyomott egy gombot a távirányítón, és a légikocsi ajtajai lassan felnyíltak. Peter fia kérés nélkül is beugrott a hátsó ülésre. A kocsiban Aradi szólalt meg először.

– Írtam nektek egy igazolást, hogy Peter a másodunokatestvérem. Ha van uniós rokon, a hivatalok is gyorsabban megadnak minden engedélyt. Ezen a mágneskártyán van, a digitális aláírásommal hitelesítve – mondta Peter felé fordulva. Peter elvette a kártyát, de közben nem tudta levenni a szemét Aradi kesztyűs karjáról.

– Ne haragudj, hogy megkérdezem, de mi történt a kezeddel? – nézett rá bocsánatkérően.

Aradi elmosolyodott, majd bal kezével lassan elkezdte lehúzni a kesztyűt a jobb karjáról.

– Baleset. Fél évvel azután történt, hogy eljöttem. A helyi légikocsigyárban dolgoztam, mint kezdő mérnök. A gyártósort néztük át, amikor az egyik robot meghibásodott, és szétzúzta a kezem. A csuklóm felett hat centivel amputálni kellett. Kaptam egy bionikus kezet a cégtől. Nemcsak ugyanolyan finoman mozog, mint az eredeti, de tapintásérzékeny is. Jól néz ki, de inkább kesztyűt húzok rá. Így olyan, mintha még mindig meglenne az eredeti.

Peter elképedve nézte a kesztyű alól előbukkanó művégtagot. Legszívesebben megérintette volna, de nem akart tiszteletlen lenni. A színe kivételével szinte teljesen élethű volt.

– Én kértem, hogy ne legyen bőrszínű. Azt akartam, hogy amikor leveszem a kesztyűt, akkor emlékeztessen rá, hogy már nem vagyok teljesen ember – tette hozzá, majd visszahúzta a kesztyűt a kezére.

– Miért? – kérdezte Peter meglepődve. – Egy művégtagtól még ugyanolyan ember vagy, mint bárki más.

– Nem egészen. Három éve volt egy durva infarktusom. Azóta műszívem van. Tavaly pedig a jobb fülemet kellett megcsináltatnom, mert romlott a hallásom – mondta, majd beindította a légikocsit. A rotorok hamar elérték a kellő fordulatszámot, maga felé húzta a botkormányt, és a levegőbe szökkentek.

Peter némán nézett előre, és a közeledő város sziluettjét kémlelte. A felhőkarcolók egymás után rajzolódtak ki a horizonton, a csillogó tornyok közt pedig rajokban keringtek a különféle színű drónok és légikocsik. Ahogy egyre közelebb értek, lefelé kezdett nézni. Kíváncsi volt, miféle fal veszi körül Münchent. László csökkentette a sebességet, így jobban meg tudta figyelni az alattuk elterülő várost, de semmi olyat nem látott, ami falra emlékeztette volna. Már kezdte azt hinni, hogy rég elhaladtak fölötte, csak nem vette észre, amikor valami hosszan és fényesen megcsillant odalenn. Összeszűkült szemekkel, homlokát ráncolva nézett arra, amerre az iménti fényjelenséget látta, s akkor jött rá, hogy a fal egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzelte. Ő egy betonszalagot várt, mint régen a berlini fal volt, helyette azonban odalenn egy óriási üvegpenge hasította ketté a tájat, és mindkét oldalán fákkal szegélyezett vizesárok húzódott.

– Nincs szükség komolyabb védelemre – mondta Aradi. – A lakókat nem kell benn tartani, nem vágynak vidékre. Aki meg illegálisan jön be, az elég gyorsan lebukik. A rendőrség itt nagyon hatékony – tette hozzá, majd süllyedésbe vitte át a gépet.

Egy kisebb épületkomplexum tetején szálltak le, nem messze a faltól. Peterék Aradival együtt kiszálltak a légikocsiból, és libasorban követték a tetőn lévő ajtóhoz. A lépcsőházon át egy lakáshoz értek, majd Aradi elővett egy kulcsot, kinyitotta az ajtót, és beinvitálta őket.

– Ez a lakás a feleségemé, de most üresen áll. Pár napig itt fogtok lakni, amíg nem találunk nektek megfelelő albérletet – mondta, majd Anna felé fordult. – Kérlek, hogy maradj itt Mikivel. Peterrel elmegyünk a központba bejelenteni titeket. Jobb, ha azonnal hivatalos útra tereljük a dolgot – szabadkozott, és a zsebébe kotort. Három apró tárgyat húzott elő. Okosórára hasonlítottak, csak épp kijelzőjük nem volt. – Ezeket vegyétek fel, és mindig legyen rajtatok! – mondta határozottan.

– Mik ezek? – nézett Anna kíváncsian az apró tárgyra, miközben a kezébe vette.

– Barátság-karkötőnek hívják. Ezzel bárkit behozhat magával az ember a városba, még akkor is, ha nem uniós állampolgár. Tizennégy napig érvényes. A rendőrségi drónok érzékelik, így a térfigyelők nem jeleznek be.

– A térfigyelők? – kérdezte Peter. – Arcfelismerő program fut bennük?

– Igen, az – felelte László. – Most viszont menjünk! Még rengeteg elintéznivalónk van. Legalább egy kicsit megnézed a várost. – Kinyitotta az ajtót, és megindult kifelé. Peter követte őt, de mielőtt még kilépett volna az ajtón, visszafordult.

– Ne aggódjatok! Legkésőbb sötétedésre visszajövök. Amit addig nem tudunk elintézni, az már úgyis holnapra marad. Ha bármi gond van, hívd fel Lászlót ezen! – mondta Annának, majd átnyújtotta neki a telefont, amit a bécsi pályaudvaron vett.

– Rendben, várunk! Vigyázz magadra! – suttogta Anna, majd Peter becsukta maga mögött az ajtót.

Az épület bejárata egy sétálóutcára nyílt, mindkét oldalán fiatal platánok sorakoztak. Peter az eget kémlelte, a magasban elhúzó drónok és légikocsik hadait. A városközpontban sorakozó felhőkarcolók innen is jól látszottak, némelyik háromszáz méternél is magasabb lehetett. Aradi egy villamosmegállóhoz vezette őt, ahol ismét a legkülönfélébb származású emberek várakoztak, Peter pedig tovább kémlelte a furcsa tájat. Minden tökéletesnek és újnak tűnt. Szemétnek, graffitinek és kosznak nyoma sem volt.

Amíg ácsorogtak, egy fiatal pár lépett melléjük, Peter pedig elhűlve nézett rájuk. A lány nem lehetett több tizenhatnál, de úgy nézett ki, mintha egy tündérmeséből lépett volna elő. A ruhája félig áttetsző volt, és ahogy lassan oldalra fordult, a szivárvány minden színében csillogott. A fiatal férfi Nelson admirális modern és fiatalabb kiadása volt, a vállán egy holografikus papagájjal. Bár mindketten rendkívül feltűnőek voltak, Peter mégis azon kapta magát, hogy a madarat bámulja.

– Holotárs – szólalt meg László. – A teste egyszerű hologram, a személyiségét mesterséges intelligencia szimulálja. A program okostelefonon fut, egy alkalmazással lehet beállítani. Pár éve terjedt el. A fiatalok imádják.

Peter nem szólt egy szót sem, csak tovább nézte a virtuális állatot, majd Aradit követve felszállt az időközben befutó villamosra. A jármű hangtalanul suhant végig a városon. A felhőkarcolók közé érve egy kisebb téren szálltak le, ahol komoly tömeg gyülekezett. Aradi idegesen húzta el Petert a másik irányba.

– Gyere, meg kell kerülnünk az épületet. Már megint tüntetnek.

– Mit akarnak? – kérdezte naivan Peter.

– Teljes genetikai szabadságot – felelte László.

– Mit? – kérdezte meglepetten Peter. – Mi ez a marhaság?

Aradi felsóhajtott, miközben tovább vezette barátját.

– Főleg fiatalokból álló mozgalom. A génmódosítások teljes szabadságát akarják kivívni. Jelenleg csak a betegségek gyógyulását és az öregedés lassítását eredményező genetikai beavatkozások engedélyezettek… Vigyázz! – szólt rá Aradi, de már késő volt. Peter még mindig a téren gyülekező tömeg irányába bámult, így nem vette észre az útjába kerülő akadályt. Egyensúlyát vesztve jobbjával ösztönösen kapaszkodni próbált, de amit meg tudott ragadni, semmi tartást nem adott, és magával rántva azt a földre esett, miközben valaki felsikoltott. Feltápászkodott, s amikor észrevette, hogy miért esett el, nem akart hinni a szemének. Riadt fiatal lány állt mellette, akinek az alteste egy lóé volt. Peter a farának ment neki, és véletlenül lerántotta az azt fedő ruhadarabot.

– Elnézést, kisasszony, a barátom még új itt – szabadkozott Aradi, majd visszaterítette rá a köpenyt, és sietősen tovább tessékelte barátját a legközelebbi épület irányába.

– Mi a fene volt ez? – kérdezte döbbenten Peter.

– Egy kentaur – felelte szárazon Aradi. – A lánynak valószínűleg balesete volt, és a lábait térd felett amputálták. Mivel a szülei gazdagok, olyan protézist kapott, amilyet csak szeretett volna. Az alsóteste, amit láttál, egy kiborgtest. Az egyik legjobb munkánk. De menjünk be, megérkeztünk – mutatott az előttük álló üvegpalota ajtajára.

Miután beléptek az épületbe, és áthaladtak a biztonsági kapun, amely mellett két állig felfegyverzett katona őrködött, László egy földszinti irodához vezette barátját. Peternek kicsit gyanús volt, hogy Aradinak elég volt csak egy kártyát lehúznia a terminálon ahhoz, hogy bejussanak az épületbe, de nem szólt semmit. Mielőtt beléptek volna az iroda ajtaján, László ismét Peterhez fordult.

– A barátom nagyon befolyásos ember, és mindent gyorsan el tud intézni. Ehhez viszont válaszolnod kell majd néhány kérdésre. Lesznek közte kellemetlenek is, de tekints erre a dologra úgy, mint az új életetek zálogára – mondta, majd benyitott. A helyiségben egy hatalmas tölgyfaasztal mögött ősz hajú férfi ült, az ajtó mellett pedig itt is katonák álltak. Peter idegesen pillantott körbe.

– Végre! – mondta elégedetten az idős férfi Peter felé fordulva. – Remélem, tényleg azt hozta el nekünk, akire szükségünk van – nézett Aradira.

– Miről beszél? – nézett rá gyanakodva Peter.

– A barátja szerint maga az elhárításnál dolgozott, ráadásul magas pozícióban. Most pedig hozzánk menekült. Ha állampolgárságot szeretne, mindent el kell mondania, amit tud. Különben…

– Na, várjunk! – csattant fel Peter, majd Aradira nézett. – Nem erről volt szó! Áruló azért nem vagyok!

Aradi megértően nézett rá, és csitítani próbálta.

– Peter, mindennek ára van. Te úgy döntöttél, magad mögött hagyod a hazád, mert a fiad élete fontosabb. Gondolj Mikire!

– Lehet, de nem ilyen áron! Akkor inkább továbbmegyünk. Elég nagy ez a világ – kiáltotta vöröslő fejjel, és az ajtó felé indult. Meg akarta fogni a kilincset, de ütést érzett a fején, és elgyengült. Földre rogyott, és közben egy gondolat futott át az elméjén. „Anna, kérlek, vigyázz Mikire…”

Majd minden elsötétült.




* Részlet Puzsér Róbert és Farkas Attila Márton “A karácsony lényege a pénz” című írásából.

Előző oldal Bánsági Andor