Nyár a faluban
A nap az erdő lombjai fölé emelkedett. Sugarai elözönlötték a domblábak közt kanyargó völgyet, annak a végébe települt kétszáz-valamennyi lelket számláló falut, a poros műutat és a kertvégekig nyúló, meredek domboldalt. Csodás nyári reggel köszöntött a vidékre, különösképp a néhai Pásztor Zoltán házára.
A ház verandáján négy recsegős széken, időnként groteszk vigyorgásra húzott szájjal négy fiatal férfi ült. Miért vigyorogtak, nem tudni, de oly odaadással tették, mintha valami vetélkedőre készülnének, vagy egy színházi rendező elégtételére gyakorolnák. Már kora reggel kiültek a tornácra. Négy, talán már két generációt is kiszolgált támlásszéket vonszoltak maguk után, kurta mozdulatokkal helyezkedtek, aztán feltették lábukat egy padra.
Kényelmes pozícióba fészkelődtek, és a semmittevésben akár örömet is lelhettek volna, de amikor a szív fiatal vért pumpál az agyba, az elme – egyéb elfoglaltság hiányában – hajlamos bolondságokra. Fintorra és vigyorgásra kényszerítették arcizmaikat. Néha túlzottan, és amikor ebbe belefáradtak, sörrel locsolták az időközben kiszáradt torkukat. Szokatlan egy látványt nyújtottak a hónapok óta lakatlan ház magasan fekvő verandáján.
Az út másik oldalán, a szemközti udvarra fűző nélküli tornacipőben és piszkos kötényben egy asszony lépett. Kötényébe törölgette kezét, és mint akinek sürgős dolga adódott, görnyedésében a földre szegezett tekintettel a kapu felé indult. Amikor a kapuhoz ért, fölemelte fejét, szembenézett az őt bámuló vigyori alakokkal.
Megtorpant. Markába szorítva az összegyömöszölt kötényvéget, egy pillanatig szoborrá meredt. Aztán ismét beindult a keze mozgása – mint egy gépezet, melynek imént elakadt rúgójában mégiscsak találni erőt –, továbbra is önfeledten törölgette azokat.
A négy vigyorgó férfi előre nyújtotta nyakát, orruk vonalba ért. Arcukra a lehető legszélesebb vigyort erőltetve néztek farkasszemet az asszonnyal, mire az asszony sarkon fordult, visszasietett a házba.
A napkorong magasabbra araszolt, vibrált a levegő a távoli műút felett. A férfiak a verandán recsegős székeikkel a ház falához közelítettek, beszélgettek halkan, söröztek, és minden falubelire, aki arra járt, vigyorogva meresztették a szemüket.
Mutatványuk nem sok embert kellett volna bolygasson, kevesen koptatják a köves utat a falu e szegletén, de aznap volt, aki még merő kíváncsiságból is oda tévedt. Tíz óra tájt egy hét-nyolc fős férfi csapat verődött össze a néhai Pásztor Zoltán háza előtt. Nem túl közel, és tőlük még odébb néhány asszony ácsorgott.
A férfiak tanakodtak. A nyeszlettebbje időnként durva szavakkal a fiatalokra förmedt, de a többiek lecsitították. Aztán, mielőtt a dohányosok a második cigaretta után kotorásztak volna, feloszlott a csődület. Szétszéledtek, ki-ki a maga dolga után nézve. Látszólag.
Később a ház előtt egy gumicsizmás férfi sietett el, a lábszáránál bő csizma minden lépésre előbb cuppant, aztán hortyogott egyet. Skandináv mintás pulóverére fakó inggallér simult, és a meleg ellenére is zakóban volt, amit a szabó ügyesen karcsúsított a testére valamikor réges-régen.
Amikor észrevette a vigyorgó arcokat, fejét a veranda felé fordította, de nem állt meg. Oldalt fordított fejjel ment tovább, aminek következtében egy kiálló kőbe botlott. Szerencséjére félfordulatában kezét kihúzta zakója zsebéből, most hadonászva, előrehajtott fejjel a levegőben úszott, míg vissza nem nyerte egyensúlyát.
Megállt, káromkodott, aztán fölkapott egy rögöt. Nem is célzott különösen, csak elhajította a tornác felé, hogy valamivel kimutassa hirtelen támadt bosszúságát. A rög repülési íve alacsonyra sikeredett, nagyot puffant a veranda oldalán, szétmállott darabjai megrezzentették az elharapózott burján leveleit. Nem zavartatták magukat a fiatalok, ketten a szájukhoz emelték a sörösüveget, ketten pedig nagyon elcsodálkoztak. Közben a gumicsizmás ember a tornác felé nézve hátrált. Arcára fokozatosan visszaállt a közömbösség, de azért csak káromkodott még egyet, aztán megfordult és elsietett.
Már csak valami lurkók ólálkodtak a ház előtt. Mutogattak, vihogtak és a kerítésre kapaszkodtak.
Amikor a nap a legmagasabb ívét járta, a házhoz két rendőrautó közeledett. Az egyenetlen úton himbálózó járműveket nyomon követte a falunak apraja-nagyja. Mindig is számottevő eseménynek tartotta a falu a közbiztonságiak, a tűzoltók vagy a mentősök alapos okokból való megjelenését. Azon időpontoknak egyenként mindegyike, mint viszonyítható nap maradt az emberek emlékezetében. A két autó – közrevéve a kiskaput – az árokszélhez közel állt meg. Boitoş rendőrparancsnok szállt ki az egyikből, a másikból pedig a község két rendőre.
Boitoş megemelte tányérsapkáját, másik kezével csapzott hajszálait simította, egyben a homlokán gyöngyöző verejtékcseppeket is letörölve. Szeme sarkából egy műkritikus hideg pillantásához hasonlíthatóan sandított a tornácon üldögélő fiatalokra, aztán az egyre közeledő menetre.
Már miután megcsörrent a telefon irodaasztalán, és a bizarr feljelentést végighallgatta, már akkor nagyon nem tetszett neki a dolog. Legszívesebben elküldte volna a francba a feljelentőt, marhaságokkal ne zaklassa. Nem is akart kiszállni a helyszínre, de magából kikelten fújta a szavakat Kerekes tanár úr a vonal másik végén. Végül, az éppen nem a legösszefüggőbb szónoklat feldühítette Boitoşt, és kocsiba ült.
– Hé, ti négyen, közelebb jönnétek?
A négy fiatal eddig állta a sarat a falubeliekkel szemben, de a megbomlott erőviszony most megzavarta őket, feszengeni kezdtek a recsegős székeken.
– Jó napot! – kiáltott egyikük a tornácról.
– Ne szórakozz! Kik vagytok? Mit kerestek itt?
A fiúk egymáshoz szóltak, egyikük pedig már a rendőrautók köré sereglett emberekre mutatott. Nem válaszoltak a rendőrparancsnoknak. Lábukat levették a padról, ketten fölegyenesedtek, de háttal az útnak. Semmi jelét nem mutatták, hogy most rögtön lejönnének a tornácról.
A tömegből egy ötven körüli, piros arcú, közel két méter magas férfi vált ki.
– Majd én elintézem a bemutatkozást! – mormogta dühösen.
Az autók közé lépett, átment az árok fölötti kis hídon, és testének súlyával a kapunak rontott. Az erőteljes lökés kitépte a korhadt sasfából a zárszerkezetet, reccsent a kiskapu, majd hátravágódott. A behemót ember nagyobb ellenállással számítva, majdnem orra bukott a lendülettől. A kitárt kiskapu kilincsének markolatába fogódzott jobb keze, míg bal tenyere kelletlenül támaszkodott az udvar érdes járdalapján.
– Hé, domnu! Ezt nem lehet! – kiáltotta Boitoş, és két társával a négykézláb támaszkodó ember segítségére sietett, majd visszavezették az utcára.
A verőfényes tornácról a négy férfi nyugalommal bámulta az esetet. Amint valamicskét is megszimatolták a rendőrség pártatlanságát, ajkukat lebiggyesztették, és arcukkal újra a csodálkozást mímelték. Kisvártatva az egyik fiatal megszólalt:
– Ez az én házam.
– Ni te, az a Pásztor fiú – ismerte fel egy asszony.
Az ingerült, magas férfi porszemeket sepregetett tenyeréről, arca pirosabb lett. Elrendezte öltözékét, aztán körbejáratta tekintetét. Senki nem nézett a szemébe, megfordult, és helyben maradt a tömeg élén.
A kapuban a két rendőr elállta az utat, Boitoş a magasított tornác közelébe ment.
– Te vagy az, Levente?
– Igen. Ez most az én házam.
A rendőrparancsnok megemelte tányérsapkáját, hogy újra letörölje a verejtékcseppeket. Ujjával intett Pásztor Leventének, hajoljon közelebb.
– Büszke volt rád apád, nyugodjék békében. Megállította ismerőseit az úton, amikor te Berlinben voltál konferencián.
A többi fiú is Boitoşra figyelt. A tornáckorlát hosszanti gerendáján fonták egybe karjukat, és az állkapcsukat ráhelyezve kerestek támaszt a fejüknek. Levente társaira nézett, aztán újra a rendőrparancsnokra.
– Ti hülyéknek néztek? – emelte fel a hangját Boitoş.
– Szó sincs róla – válaszolt Levente –, csak szabadságon vagyunk, és…
– Teszek róla, hogy megemlegesd – vágott Boitoş Levente szavába. – Már csak apád tiszteletére is.
– Semmi rosszat nem tettünk.
– Közrendbontás ittas állapotban. Még nem ment bele abba az atom-fejedbe, hogy feljelentettek?
– Vagy úúúgy!… És, ha szabad tudnom, ki a sértett?
– Majd a rendőrségen megtudod.
– Nem megyek én sehova.
– De… Velem jöttök, írtok egy nyilatkozatot, szépen jegyzőkönyvbe veszem az egészet, és kaptok egy bírságot. Érthető?
– És akkor az emberek elégedettek lesznek?… Reánk törtek, őket kell büntetni!… Ki javítja meg a kaput?
– Ne pofázz! Bevihetlek ok nélkül is… Jobb, ha önszántatokból jöttök. Zárjuk le és felejtsük el! Szeretnék ma nyugodtan ebédelni.
A fiatalok kiegyenesedtek, pusmogtak, egy-egy pillantást vetettek a kocsik körül ácsorgókra, aztán elindultak le a tornácról. Mindez idő alatt egyik fiatal végig a telefonjával bíbelődött, többször küldött üzenetet.
Az összeverődött tömeg elégedetten vette tudomásul, hogy a négy férfi rendőrautón távozik. Mielőtt elhajtottak volna, Boitoş még kiszólt az autóból a már széledő emberekhez:
– Kerekes tanár úr merre lakik?… Mondják meg neki, jöjjön a rendőrségre! Ő tett feljelentést, nyilatkozatot kell írnia.
*
Kellemesen hűvös volt a levegő a rendőrség kicsi előteréből tova vezető folyosón és az abból nyíló helyiségekben. Az irodák egyikébe betessékelt négy férfi egy hosszú asztalnál a nyilatkozatát írta. Ákombákom betűkkel írtak. Hol karba tett kézzel nézték a plafont, hol a szájukba vették a golyóstollat, aztán lerajzoltak egy-egy mondatot.
Boitoş türelmesen várt, hátra volt még több mint két óra a szolgálatából. A község egyéb dolgait vette maga elé az elmúlt félórában, látszólag nem sokat izgatta az ügy. Néha elment az ajtóig, és rákérdett a fiatalokra: rendben van-e minden. Megnyugtatták, hogy igen.
Megérkezett Kerekes tanár úr. A valamikor buzgó és mélyen tisztelt tanár egyre gyakrabban panaszkodott az utóbbi időben: megváltozott a világ, és vele együtt az emberek meg a diákok. Érezte, csorbul méltósága, és ez ellen nem tud mit tenni.
A tanév utolsó napjain pedig végképp ingerlékeny lett, közölték, hogy nyugdíjazzák.
Egykettőre megírta a feljelentést Kerekes, felállt, és az ajtóközhöz ment. Boitoş követte tekintetével, de nem szólt, hagyta, hogy belépjen a folyosóra. A tanár Pásztor Leventét szólította, arról prédikált neki, bizonyára megbánta tettét, és lelke mélyén a vidéki embert jobban becsüli, minthogy gúnyt űzzön annak rovására. Épp ő lehetne a falu büszkesége, mert ember még olyan magasra nem vitte ebből a faluból, ahol jószerint még gyerek sem akad.
Pásztor Levente szomorkás arcot vágott. Elöl, Boitoş az íróasztalra könyökölve hallgatta Kerekest, aki a generációk neveltetését boncolgatta már. A tiszteletről szónokolt, és folytatta volna, ki tudja meddig, ha a Boitoş asztalán fekvő telefon csengetése meg nem zavarja.
– Boitoş rendőrparancsnok – szólt a kagylóba a rendőrparancsnok.
Eleinte kurtán válaszolgatott, aztán elvörösödött. Belefagyott a szó, majd óvatosan, mintha áramütéstől rettegne, letette a kagylót.
– Feljelentettek – mondta a segédjének.
– Tessék?
– Panasz van ellenünk. A polgármester telefonált, hogy már visszajött a városból és mindjárt betoppan… Creţu ügyvéd hívta az ügyészségről. Gondolom, tudod, ki az a Creţu?
– Igen.
– Agilis egy alak. A polgármester azt mondta, rendezzük az ügyet, nem akar magyarázkodni a képviselő úrnak. Teszem hozzá, én is nyugodtan szeretnék ebédelni ma.
A segéd tátott szájjal hallgatta Boitoşt. Kerekes körbetekintett, indult volna, de már elkésett. A bejárat előtt Sipos polgármester autója parkolt le.
– Mi a fekete fene történik itt?! – lépett be a polgármester.
– Feljelentés jött Pásztor Levente és társai ellen. Rendháborítás. – Boitoş ülve válaszolt, csak jobb kézre vetett egy pillantást, az íróasztala mögött felegyenesedő segédjére.
– És mi a nyavalyával háborgatták ezt a naplopó népet?
– Belekötöttek az emberekbe. Gúnyolódtak, fintorogtak – húzta ki magát a kijárat közelében Kerekes.
– Fintorogtak? – Fejét Kerekes felé fordította Sipos, aztán újra előre nézett, és folytatta: – Épp a táncosok fogadtatását intéztem, amikor felhívott Creţu. Tudjátok, mi a vád? Magántulajdon sértés, erőszakos betörés, testi fenyegetés. Megdobálták és leköpték a fiúkat… Ti meg behurcoljátok őket a rendőrségre. Hol vannak?
– Hátul – válaszolta a segéd.
– Az emberekre vigyorogtak… – szólt újra Kerekes.
A polgármester jóízűen felnevetett.
– Vigyorogtak?! És ebből kinek mi baja lett?… Ki tett feljelentést?
– Én.
Sipos tetőtől talpig végigmérte Kerekest.
– És továbbra is fenntartja?
– Hát… Ha olyan nagyon zaklató… Inkább visszavonom.
– Helyes. Hé, fiúk! Bújjatok már elé onnan hátulról! Melyikőtök Pásztor Levente?
– Én.
A fiúk Pásztor Leventével az élen, sorjában lépkedtek. Megjuhászkodva, csak félénken mozogtak Sipos erőteljes hangjától.
– Hát, figyelj rám, Levente! Az olcsójánoskodást csináld az olyan fejekkel, mint te! Akármilyen géniusz légy, attól még megütheted a bokádat.
– Betörték a kapumat… De hajlandó vagyok megbocsátani, kiegyezni…
– Fáj neked valahol az a kapu… Mit mondtál?! Csak nem egyezkedésen jár a fejed?
– Igen. Nem szeretem, mikor valaki a torkomnak akar esni. Németben az ilyenért…
– Fogd be! Itt nem vagy németben… Aztán, mondd csak, milyen egyezség volna az, ami a fejedben jár?
– Hát… Visszamennénk a faluba… És aki betörte a kaput, a szentbéke jegyében asztalhoz ülne négyünkkel… Barátiasan meginna velünk egy üveg sört, mert én nem haragszom senkire… Persze ő fizetné, és a rendőrparancsnok is legyen jelen… Nem másért, ne adj isten, újra felborulna a rend a faluban.
Öt perc múlva Sipos ökölbe szorított kézzel lépett ki a rendőrség épületéből, nem volt érthető, mit mormol orra alatt.
*
A falu ebédidőben kihalt. Vendéghiány miatt a kocsma zárva, sziesztáját üli ő is, csendben, zárt ajtó és ablakokkal, meghúzva magát egy vén fűzfa árnyékában.
Most három autó parkol a kocsma kivételesen kitárt bejárata előtt. A kocsik körül mezítlábas gyerekek szaladgálnak, mint valami piaci forgatagon. Bent, síri csendben, arccal a belső sarokasztal felé fordulva tucatnyi ember álldogál. A sarokasztalnál, háttal a kijáratnak, egy rákvörös, széles vállú, majdnem két méter magas ember ül, oldalán Boitoşsal. A rendőrparancsnok tányérsapkája az asztalon hever, homlokára csapzott hajszálak ragadnak, időnként a bárasztal mögötti falon ketyegő órára pillant. A magas emberrel, Boitoşsal és a bámészkodókkal szemben négy fiatal issza a sört. Komótosan, ráérősen. Üvegből isznak, és két kortyolás közt hosszú szünetet tartanak. Ilyenkor vigyorgó pofával néznek körbe a jelenlevők társaságán.
