Fémoroszlán V. - Az önbecsapás művészei

Szépirodalom / Novellák (20 katt) Norton
  2019.07.06.

Valamikor nagyon régen


Ró és Zá egy bokor mögött hasalt, és élénken fülelt. Zomar egy kicsit odébb lapult, a jobb oldalon. Az erdő zajai nem jeleztek veszélyt, persze attól még bajba kerülhettek, ha egy ragadozó éppen őket szemelte ki prédának. De most ők vadásztak, mégpedig a legveszélyesebb élőlényre, az emberre.

- Biztos vagy benne, hogy erre portyáznak? - kérdezte Zá.
- Teljesen - suttogta Ró. - A Kő Népe elég kiszámítható. Addig nem hagynak el egy területet, amíg elegendő táplálékot lelhetnek rajta. Itt elég sok a vad és az ehető gyümölcs, Nea pedig nemrég erre látta őket.
- És mi van, ha többen lesznek?
- Ne aggódj! A kereső embereik általában magányosan, vagy kettesével járnak. Ha valamelyikük élelmet lel, akkor szól a többieknek, hogy merre érdemes portyázniuk.
- Remélem, hogy így van.
- Nyugodj már meg! Lesből bárkit meg lehet ölni. Ezt tette Nea is.
- Csodálkoztam is rajta. Egy nő végzett két férfival.
- Egyenként kapta el őket úgy, hogy nem számítottak rá. Jól mondta Grak: a Kő Népe nem is olyan félelmetes. Csak okosan kell támadni őket. Szép lassan ritkítunk rajtuk, mire egyáltalán ráébrednének arra, hogy tervezünk ellenük valamit. Már négy vadászukkal végeztünk.
- Grak és Hörcs nagyon ravasz.
- Úgy van. És amióta egyesült a két törzs, már majdnem olyan erősek vagyunk, mint a Kő emberek.
- Ráadásul már gyengítettünk rajtuk.
- Jól mondod, barátom.
Zá a csalinak kitett szarvas tetem felé nézett, és csorogni kezdett a nyála.
- Ha nem jön erre senki, akkor megsütjük.
- Persze, de még várunk egy kicsit.
- Csak nehogy egy leopárd vegye észre!
Ekkor madárcsiripelés hangzott fel: Zomar jelzett nekik.
- Most csendben legyél! - suttogta feszülten Ró. - Erre tart valaki.
A két férfi a földre kushadt, és még a lélegzetüket is visszafogták.

Nem sokára egy zömök, erős testfelépítésű emberalakot vettek észre, aki a keskeny vadcsapáson közeledett feléjük. Bár nehéz volt figyelemmel kísérni a sűrű növényzeten keresztül, de már az első pillantásra tudták, hogy az idegen férfi a Kő Népéhez tartozik, és láthatóan megérezte a szarvas tetem szagát.

„Ez ám a szerencse!” - gondolta Ró, és még jobban összehúzta magát. - „Csak észre ne vegyen minket!”

A nagydarab vadász, mintha meghallotta volna a gondolatát, gyanakodva lesett körbe. Tekintete még felfelé, a falombok irányába is elkalandozott; talán valami macskaféle ragadozótól tartott. Aztán elindult végre az állattetem irányába, és beszakadt alatta a csapda! Csak egy rövid kiáltásra maradt ideje, aztán máris a gödör legalján találta magát. Meglepett hangja igen hamar ordítássá torzult, amint az egyik kihegyezett karó átdöfte a bal combját. Pánikba esve húzta ki a végtagját a hegyes nyársból és rögtön azon munkálkodott, hogy elszorítsa a vérzést. Úgy vélte, hogy valami vadaknak kitett csapdába zuhant. Ahogy feltekintett, két embert pillantott meg, akik kíváncsian lestek a verembe.

- Segítsetek! - kérte őket fájdalomtól eltorzult hangon.
Ró gúnyosan vigyorgott.
- Hallod ezt? - kérdezte a társát. - Még segítséget kér tőlünk!

Azzal a kezében lévő hegyes lándzsát nagy erővel az ellensége mellkasába dobta. A vadász felsikoltott és elképedve nézett a támadójára. A szemei valósággal kigúvadtak a fájdalomtól, a szájából vér csordult elő. Pár pillanat múlva lehanyatlott a feje és kilehelte a lelkét. A lándzsa még mindig a testében volt. Ekkor azonban váratlan dolog történt.

- Te aljas gyilkos! - kiáltotta Zá, és a barátjára támadt.
Hatalmas ütést mért Ró arcára, aki rögvest elvágódott.
- Mi bajod van? - kérdezte rémülten a vékony férfi, miközben ügyetlenül próbált meg felkelni a földről.
Zá azonban megragadta, és a feje fölé emelte.
- Mit csinálsz, testvér?
Rót valóságos halálfélelem kerítette a hatalmába.
- Ne tedd ezt, kérlek!

A nagy erejű vadász ekkor hozzávágta egy fatörzshöz. Elakadt a lélegzete, és úgy érezte, hogy eltörtek a bordái. Zá úgy tornyosult fölé, mint a bosszúállás életre kelt démona. Jókora követ emelt a magasba.

- Ne!

Zomar jelent meg a semmiből és a kezében lévő vaskos bunkósbottal hátulról fejbe vágta Zát, aki elejtette a követ, és azonnal elvesztette az eszméletét. Ró még csak most kezdett feleszmélni a sokkból. Zihálva szedte a levegőt és az oldalát fájlalta.

- Mi lelte ezt? Mi lelte ezt az állatot?!
Feltápászkodott a földről.
- Jól vagy? - kérdezte Zomar.
- Jól, csak nagyon fáj az oldalam.
- Semmi baj, megmaradsz.
- Mi legyen ezzel a bolonddal?
A másik tűnődve nézte az eszméletlen társukat.
- Őt a főnök elé visszük.
- Ne öljük meg inkább? - kérdezte remegő hangon Ró.
- Grak majd dönt a sorsa felől.
- Igazad van, az lesz a legjobb.

***

Zának hátra kötözték a karjait, amikor belökdösték a főnök barlangjába. Az izmos férfi hunyorogni kezdett, de amikor hozzászokott a szeme a félhomályhoz, már tisztán ki tudta venni a törzsfőnök elhízott alakját.

- Azt mondják, hogy Róra támadtál! - morrant fel Grak. - Halljam, miért tetted!

Az izmos vadász nem felelt. Biztosra vette, hogy hamarosan úgyis halott lesz. Grak egy darabig csalódottan figyelte, majd mélyet sóhajtva kioldozta a kezeit. Zá értetlenül nézett rá.

- Miért engedtél el?
A főnök figyelmen kívül hagyta a kérdést, csak savanyúan mérte végig éles tekintetével.
- Nem értem, Zá barátom, hogy miért nem akarod követni az isten akaratát. Te, aki a legnagyobb híve voltál eddig.
- Ismertem azt a férfit, akit Ró megölt - felelte a mokány vadász szomorúan. - Hrondernek hívták, és nagyon rendes ember volt.
- Valóban?
- Hosszú idővel ezelőtt messze kóboroltam a törzsünktől, és megmart egy kígyó. Ő volt, aki megmentett. Elvitt egy barlangba, és puha levelekre fektetett. Tüzet rakott, hogy megóvjon a vadállatoktól, és gyógynövényeket pakolt a sebemre. Én napokig a szellemvilágban jártam, csak néha tértem magamhoz. Olyankor rázott a hideg és kivert a veríték. Ő végig ott volt mellettem, hogy vigyázzon rám. Ha nem segített volna, én most halott lennék. De most ő a halott. Ró még meglakol ezért - sziszegte végül.
- Nem szabad a társaid ellen fordulnod, mert az isten azt nem tűri! - kiáltotta fel Grak.
- Miért akarná az isten, hogy megöljek valakit, aki jót tett nekem? - vonta kérdőre a vadász.
A törzsfőnök egy pillanatra mintha megijedt volna a kérdés hallatán, de aztán rosszalló pillantást vetett a másikra.
- Az ilyen kétségek azok, amiket még csak ki sem lenne szabad mondanod!
Azzal Zá vállára tette a kezét.
- Tudom, hogy neked ez most fáj, de az isten így akar téged próbára tenni.
- Próbára tenni? - csodálkozott Zá.
- Igen, mert tudni akarja, hogy mennyire erős a hited, és hogy mennyire szereted őt.
- Ezt nem értem.
- Ha könnyű feladatot szánt volna neked, akkor most nem lenne nehéz követned az útját. Mit gondolsz, miért Hrondert vezérelte eléd, hogy Róval végezzetek vele?
- Miért?
- Mert az úr szándékosan egy nehéz feladatot adott neked.
- Nekem? - értetlenkedett a vadász.
- Persze, hogy neked, miért olyan furcsa ez? - csodálkozott a főnök. - Tudnod kell, hogy te nagyon fontos vagy az isten számára!
- Én?
- Bizony te! Kíváncsi rá, hogy kételkedés nélkül követed-e az akaratát. Ha most bántanád Rót, akkor az urunk ellen fordulnál.
Zá arcán ekkor rémület futott át.
- Akkor most elbuktam a próbát?
- Nem, testvérem - nyugtatta a főnök. - Meginogtál ugyan, de még mindig erős az isten iránti szereteted. Ő jól tudja, hogy nehéz feladatot adott, és együtt érez veled. Látja, hogy stabil a hited.
- Még nem öltem meg Rót.
- Úgy van, tehát kiálltad a próbát.
- Hronder viszont halott.
- Tudnod kell, hogy ő most az úr mellett van a szellemvilágban és boldog, mert mindene megvan, és békességre lelt. Neki már nem kell aggódnia semmiért.
- Valóban?
- Mosolyogva néz téged fentről, és örül neki, hogy kiálltad a próbát. Ezek szerint ő tényleg kedvel téged. Örvendj te is, mert a barátod örök boldogságot nyert.
- Ez csodálatos! - derült fel Zó tekintete.
- A mi istenünk mindenre képes. Világokat teremt, és embereket emel maga mellé. Ez történt Hronderrel is. Az úr látta, hogy jó ember, még ha rossz törzsben is él, és azért kellett megölnötök, hogy fogadhassa a szellemét a saját világában. Mert ő bármit megadhat nekünk. Miért nem tudod ezt elfogadni?
- El tudom fogadni.
- Azt jól teszed, mert az isten, ott fent… látja, hogy hiszel benne. De jól vigyázz, hogy sohase kérdőjelezd meg akaratát! Az ő útjait nem egyszerű kifürkészni, mert felettünk áll. Minél nagyobb próbának teszel eleget, annál jobban megjutalmaz. Csak ne gondolkozz! És ne kérdőjelezd meg! Érted?
- Értem.
- Nem szabad eltűnődnöd azon, hogy miért kell megtenned valamit, csak tedd meg, amit akar! Ő kapcsolódik hozzám, és közli velem, hogy mik a szándékai. Ha elmondom neked, hogy milyen feladatot kapsz, akkor többé ne kételkedj, hanem tedd meg, amit az istenünk kér tőled!
- Úgy lesz.
- Remélem is. Hidd el, én a javadat akarom! El akarlak juttatni a teremtő védelmébe. Mert oda nem mindenki juthat el, csak az arra érdemesek. Én pedig segítek, ahol tudok. Ezért ha valami nyomja a szíved… akkor csak fordulj hozzám, és én elmondom, hogy mit kell tenned.
- Köszönöm.
- Szívesen.
- Most egészen megkönnyebbültem.
- Ej, barátom! - nevetett fel Grak. - Ne komplikáld túl a dolgokat, csak tedd azt, amit mondok neked! Csak hagyni kell, hogy az isten vezessen bennünket. Hinni kell, és nem gondolkodni!

***

A középkorban


Lucan elejtette a vívóbotját, amikor a lovászfiú ütése elérte a jobb vállát.

- Ez az, Mark, ügyes voltál! - kiáltotta elégedetten.

Eric mester viszont elégedetlenül csóválgatta a fejét, mivel nagyon nem tetszett neki, amit látott. Lucan kastélyának nagytermében voltak éppen.

- Mi lett veled, ember? - kérdezte Eric morcosan.
- Hogy mondod, főnök? - vigyorodott el Lucan.
Az arca egészen eltorzult, hála az elfogyasztott italmennyiségnek.
- Megtenné, fiatalember, hogy magunkra hagy egy kicsit? - kérdezte a mester Marktól, aki rövid biccentés után máris elsietett.
- Csak így tovább, fiú! - kiáltott utána Lucan. - Nem iszol egy kis bort? - kérdezte aztán a mestertől.
- Üljünk le oda! - intett az, majd egy tekintélyes méretű asztalhoz invitálta a társát, mintha ő lett volna a házigazda. Pedig ez fordítva volt. - Nagyon hálás vagyok, amiért vendégül láttál a birtokodon, de…
Lucan mintha meg se hallotta volna, mert, ahogy helyet foglaltak, rögvest töltött magának egy borosüvegből.
- Ez ízleni fog. Nem bánod meg.
- Szeretném, ha rám figyelnél! - szólt rá Eric szigorúan, miközben hátrasimított egy szemébe lógó, fekete hajtincset. - Tedd le azt a poharat!
- Valami baj van?
- Igen, baj van. Hamarosan újra háborúba indulunk.
- Istenre és Angliára! - kiáltott fel Lucan, de mielőtt még a szájához emelte volna a poharat, a másik lefogta a kezét.
- Eleget vedeltél már!

A fiatalabb férfi döbbenten nézett. A barátja még sosem bánt ilyen lekezelően vele. Talán az is megérezhette, hogy túllőtt a célon, mert röstelkedve elengedte a kezét.

- Ne haragudj, de még sose láttalak ilyennek. Mintha nem is önmagad lennél. Teljesen szét vagy csúszva. Mi történt veled?
Lucan nyelt egyet, és meredten bámult maga elé.
- Hidd el, nem akarlak bántani, hisz ismersz. Mondd el, légy szíves, hogy mi az, ami bánt!
A fiatalabb harcos elfordította a fejét, mintha szégyellné magát, és úgy tűnt, hogy hallgatásba merül, de aztán mégis megszólalt.
- Emlékszel még arra a kovácsmesterre, akit megöltem? - kérdezte halkan. - Meséltem róla neked.
Eric gondolkodott.
- A fegyverkovácsra gondolsz, aki azt a selejtes kardot készítette? - idézte fel végül.
- Igen, őrá.
- Miatta vagy ilyen?
- Miatta is… de leginkább az asszonya miatt.
- Miért?
- Te is tudod, hogy mit tettem a fiával.
- Persze, önvédelem volt.
- Lehet, de azt a nőt ez nem vigasztalja meg.
- Hogy érted ezt?
- Megöltem a férjét, és megöltem a gyermekét is. Iszonyatos szenvedést okoztam neki.
Kortyolt egyet a borból.
- Éjjelente felriadok, mert az ő szemét látom az álmomban - folytatta végül.
Eric nem válaszolt.
- Sajnálom, hogy nem végeztem vele.
- Miért?
- Mert akkor most nem szenvedne. És talán akkor én sem… szenvednék.

Lucan azt várta, hogy a mester kioktatja őt a lovagi becsületről, mint ahogy azt Degore barátja tette régebben, de semmi ilyesmi nem történt. Sőt ő még csak vigasztalni se próbálta.

- Úgy hiszem, értelek. Te most bünteted magad.
- Miért büntetném magam? - csodálkozott Lucan. - Csak iszok, mert szeretem a bort.
- Hidd el, barátom, tudom, hogy mit beszélek. Láttam, ahogy azt a lovászfiút vívásra tanítottad az imént.
- Tehetséges fiatalember.
- Úgy van, és ronggyá verhetted volna, de ehelyett hagytad magad.
- Én sose hagyom magam.
- Olyan helyzetben talált el, amit máskor röhögve megoldottál volna.
- Csak edzettünk egy kicsit.
- Na persze.
A mester is töltött magának egy kis bort.
- Hamarosan csatába megyünk, és szeretném, ha nem öletnéd meg magad.
- Nem szokásom.
- Tudod, nekem is megnyugtatóbb lenne, hogy ha egy oroszlán oldalán harcolnék… nem pedig egy birka mellett.
Lucan csak torzan vigyorgott. Alkoholködös arcán egyáltalán nem látszott, hogy megsértődött volna. Eric ettől tartott a legjobban.
- Hová lett a küzdő szellemed?
- Megvan az…
- Nekem ne hazudj, én nem az ivócimborád vagyok! - csattant fel a mester.
Lucan lehajtotta a fejét. Eric egy darabig összehúzott szemmel nézet rá, aztán egy mélyet sóhajtott, mintha elszánta volna magát valamire.
- Amit most mondok neked, azt ne áruld el senkinek, mert titok.
Lucan mintha felocsúdott volna.
- Nem árulom el - felelte meglepetten.
- Engem az egyház felkent arra, hogy elvegyem az emberek bűneit.
- Elvedd… a bűnöket?
- Igen, de csak azokét, akiket méltónak találok rá.
- Már meggyóntam a papnak.
- Ami láthatóan egy fabatkát sem ért. Én azonban többet tudok tenni.
- Ezt hogy érted?
- Engedd, hogy segítsek!
- Miért akarsz segíteni rajtam?
- Viccelsz? A barátod vagyok.
- Na meg a harcostársam.
- Akkor könnyen belátod, hogy te nem csak önmagad felé tartozol felelősséggel, hanem felém is. Valamint az összes többi bajtársunk felé. Szükségünk van az erődre és a hitedre. Ne hagyj minket cserben!
- Igyekszem.
- Remélem is. Készülj fel, mert holnap egy hosszabb útra indulunk.
- Hová akarsz vinni?
- Egy szent helyre, ami a tengerparton van.


***

Két nap múlva


Lucan elmélyülten figyelte a végtelenbe nyúló tenger szürkéskék fodrait.

- Miért jöttünk ide? - kérdezte kíváncsian.
Eric mester ünnepélyes tekintettel nézett rá.
- Azt akarom, hogy markolj az erszényedbe, aranyaid közé!
- Miért?
- Ne kérdezz, csak tedd! Annyi pénzt fogjál meg, amennyit jónak látsz.
Lucan értetlenül tett eleget a felszólításnak.
- És most?
- Most dobd a hullámok közé! Jó messzire, hogy már ne érhesd el többé.
- Ezt nem értem.

Eric tekintete azonban igen határozott volt, ezért a fiatalabb harcos nem tétovázott tovább. Hatalmas lendületet véve messze hajította az aranyait, amiket aztán végleg elnyelték a hullámok. Egy kisebb vagyon vált így semmivé.

- Most áldozatot hoztál! Tedd a szívedre a kezed, és válaszolj őszintén: megbántad a bűneidet?
- Tiszta szívemből!
- Ne feledd, hogy az úr előtt vallasz!
- Minden rosszat megbántam, amit mások ellen elkövettem! Ehhez kétely se férhet!
- Rendben - bólintott a mester, majd lehunyt szemmel, motyogni kezdett valamit latinul.
Monológja befejeztével Lucan vállára tette a kezét, és fennhangon kinyilatkoztatást tett.
- Az isten hálás neked az áldozatért, amit hoztál érte. Ne feledd, ő mindent lát! Tisztában van vele, hogy miket tettél, és azzal is, hogy miért. Tudd, hogy megbocsátott neked, és visszafogadott a harcosai közé!
- Ezt most… komolyan mondod? - nyelt egy nagyot Lucan.
- Teljesen - mosolygott Erik. - Kételkedsz talán a szavaimban?
Lucan tekintetében valódi megkönnyebbülés ragyogott fel.
- Eszemben sincs, mester!
- Örvendj, fiú, mert elvettem a bűneidet! Újra tiszta lappal indulsz, testvér! Tiéd az örök, mennyei királyság birodalma! Az úr azt mondta nekem, hogy az életben mindent őérte tettél.
- Ez így igaz.
- A mennyország ura ellenzi, hogy kételkedsz magadban! Ne bánkódj a múltad miatt, mert az isten útjai kifürkészhetetlenek. Hidd el, hogy minden úgy történt, ahogyan lennie kellett! Minden az isten akarata volt.
- Valóban?
- Valóban, testvér! Többé sose legyen kétség a szívedben!
Lucan torka elszorult a meghatódottságtól.
- Ezt nem is tudom, hogyan köszönhetném meg…
- Úgy, hogy bátran harcolsz, és véded a többi oroszlánt, mint ahogyan eddig tetted!

Az ifjú lovag szinte üdvözült tekintettel nézett a mesterre, és kis híján elsírta magát a hálától, de visszanyelte a könnyeit, mert nem akart gyengének látszani. Mély levegőt vett, és csak egyetlen szót volt képes kipréselni az ajkán.

- Köszönöm.

***

Ezalatt egy távolabbi nagyvárosban egy Harold nevű fiatalember virrasztott az alvó édesanyja ágya mellett. Ő is fegyverkovács volt, mint a családjában mindenki. Csak három évvel volt idősebb, mint az a fiú, akit nemrég mészárolt le egy őrült lovag, aki az édesapjukkal is végzett.

Harold egy vásárban volt éppen, amikor az események megtörténtek. Hazaérve holtan találta az apját és az öccsét is. De ami még rosszabb volt, hogy az édesanyja valósággal beleőrült a fájdalomba. Összevissza zagyvált valami keresztes lovagról, aki megölte a szeretteit. Aztán csak zokogott, és meredten bámult maga elé. Egy idő után pedig teljesen kizárta a külvilágot. Harold bárhogyan is szólongatta, egyszerűen nem vett róla tudomást.

Az állapota azóta sem javult, sőt mintha még tovább romlott volna. Többször elkóborolt, és félő volt, hogy kárt tesz magában. Harold a párjával együtt vigyázott rá. A fiatalembert nagyon megviselte a gyász, ráadásul a megélhetése is veszélybe került, de az édesanyját nem hagyhatta cserben. Valósággal megkönnyebbült, amikor az elaludt végre, mert így már neki is jutott némi nyugalom.

Egy dologban biztos volt: bárki is tette ezt velük, az a pokolra fog kerülni. Egyszerűen nem létezhet, hogy egy ilyen aljas tett megtorlatlanul marad! Megdörzsölte törődött arcát, majd felfelé nézett.

- Istenem, segíts az anyámon… és segíts rajtunk is. Én és a feleségem nem ezt érdemeljük.
Szinte marta a lelkét a tehetetlen harag. Ökölbe szorította a kezét.
- Ha létezel, uram, add nekem a bosszút!

***

Hosszú idő óta Lucan végre nyugodtan alhatott, mert Eric mester elvette a bűneit. A fiatalabb lovag valósággal feldobódott, mert újra magában érezte az isten erejét. Tudta, hogy az élete végén a mennyeknek országába fog kerülni az örök üdvözülésbe. Újra tiszta lappal indult, és alig várta már az elközelgő háborút. Isten dicsőségére kellett harcolnia!


Azt hitted, hogy nagyon szerettek,
De bűnös vagy, kit félrevezettek.

Megpróbálhatsz bocsánatot venni,
Attól bizony nem változik semmi.

Bár tiszta lelked sosem tagad,
Te jól becsapod inkább magad.

Eltaposhatsz minden izzó fáklyát,
Az idő úgyis benyújtja a számlát.

Előző oldal Norton