Gyilkosok kora V/16.

Fantasy / Novellák (49 katt) anonim88
  2019.05.13.

A kikötőben valamennyien döbbenten figyelték Halb találkozását a holdlovag parancsnokkal, Frederickkel. A próféta felállt, leengedte fegyvereit, néhány pillanatig nem szólt semmit, csak hitetlenül meredt egykori parancsolójára. Legalább húsz lépésnyire álltak egymástól, Halb egyedül, körülötte legyőzött ellenfelei, Frederick pedig három fekete páncélos lovag kíséretében.

- Parancsnok… Azt hittem… azt hittem… kivégeztek. A… többiekkel… együtt.

Castiel megdöbbent. A próféta nem találta a szavakat. Mintha elérzékenyült volna. Sohasem gondolta volna, hogy egy érzéketlen gyilkológép képes ilyesmire.

- Én… Én a szerencsés kevesek közé tartozom - Frederick arcára fájdalmas mosoly ült. Felnézett az égre, mintha a Teremtőtől várna magyarázatot. - A holdlovagok felfigyeltek a képességeinkre. Néhányunkat választás elé állították: vállaljuk a ránk kiszabott büntetést vagy csatlakozunk hozzájuk. Sokan, akiket csak néhány év elzárásra ítéltek, inkább a börtönt választották. Mi azonban, akikre a bitófa várt, nem sokat töprengtünk. Legalábbis a legtöbbünk. Néhányan, mint Maeryth, vagy Kean kitartottak amellett, ők nem tettek semmi rosszat, csak a felesküdött királyuk parancsait követték. Azt mondták, inkább az akasztófát választják, mint sem a „nemlétező bűnük beismerését”.

Halb felhorkant. „Mosolyog?” – nézett fel rá csodálkozva Castiel.

- Ez rájuk vall. Ők halálukig szolgálták a királyunkat esküjükhöz híven – szemügyre vette egykori parancsnokát. – A tetoválásokat viszont ezek szerint már csak én viselem.
- Nos, igen… A holdlovagok mágiával eltávolították – finoman megsimogatta heges arcát az öregember. - Ha nem menekülsz el, téged is rábeszéltelek volna.
- Nem is érzel dühöt? – nézett rá Halb kissé ingerülten.
- Dühöt? – csodálkozott Frederick.
- Dühöt. Az ország elárult minket! – fakadt ki. - Szívvel-lélekkel szolgáltuk! Vállalva a legnehezebb feladatokat, mégis mocskos árulóként tartanak számon minket! Nevünket kitörölték a katonák névsorából! Bajtársainkat felkötötték, hamvaikat a folyóba szórták! Nem érzed, hogy bosszút kéne állnunk!? – a végére annyira belelovalta magát, még a testbeszéde is tökéletesen igazodott indulatos szavaihoz.
- Bosszút? Mégis kin? – a parancsnok fájdalmas nevetést hallatott. – Az ország, amit szolgáltunk, elbukott. A király, akire felesküdtünk, halott. A nép, amit védtünk, egyre inkább elfajul. Ez többé nem az én hazám, Halblut, ezért nem is érzek semmit iránta. A holdlovagok közt azonban új otthonra leltem, új célt kaptam – kinyújtotta kezét. – Állj közénk te is, Halblut! Yiiron, Kleor, de még Gean is csatlakozott.

Halb habozott.

- Én… én sok szörnyűséget tettem az elmúlt években – ismerte be lesütött szemmel. – És nem azért, mert parancsba kaptam, hanem mert… mert élveztem. A harag annyira eluralkodott rajtam, hogy csak a vérontás enyhíthette – megszorította fegyvereit. – Én gyilkoltam. Öregeket, gyerekeket. Falvakat égettem fel, nőket erőszakoltam meg, majd sikoltásukat hallgattam, miközben elemésztették őket a vörös lángok. - Előre lépett. - Egész életemben mindössze három embert tiszteltem. Ebből kettő halott. Szeretném, ha az utolsó, aki még életben van, mondana felettem ítéletet. Halált érdemlek mindazokért, amiket elkövettem, de csak egy embertől fogadok el ítéletet. Tőled, parancsnok! – megszorította fegyverét. – Azonban harcos büszkeségem nem engedi, hogy csak úgy fejet hajtsak. Győzz le, ha képes vagy rá, parancsnok! Lássuk, a Teremtő melyikünket hívja előbb magához!
Frederick felsóhajtott.
- Eltökélt, mint mindig. Nem hiába voltál a legjobbak egyike.
Intett a jelenlévő valamennyi harcosnak.
- Ez innentől kezdve egy párviadal. Megtiltom bárkinek, hogy beleavatkozzon – noha mondandója mindenkinek szólt, az egyetlenek, akik jelen állapotukban befolyásolni tudnák a küzdelmet, a vele érkezett három holdlovag, senki más.

Adam felsóhajtott, Castiel fél térdre ereszkedett, s átkozta magát, amiért még csak kihívást sem jelentett a prófétának. Lívia azonnal a lovagokhoz rohant, kétségbeesetten igyekezett begyógyítani súlyos sérüléseiket. A sikeres varázslat után vette csak észre, keze éppen Adam izmos, meztelen hasfalát simogatja. Elpirulva elrántotta kezét, néhány pillanat erejéig még gyönyörködött a fiú testének látványában, aztán fejét is félre fordította.

- Most már rendben leszel – mondta szégyenlősen.
- Köszönöm – felelte szelíden Adam. Megpróbált felállni, de arca belerándult a próbálkozásba. Bár sebei összehúzódtak, a fájdalom még nem hagyta magára.
- Gyere, segítek! – az egyik holdlovag a hóna alá kapta, amit Adam egy fájdalmas nyögéssel nyugtázott.
- Óvatosan, nehogy felszakadjanak a sebei! – aggodalmaskodott Lívia.
- Siess, lásd el őket is! – Adam a két templárisra mutatott.
- Én jól vagyok – legyintett egy mosollyal Numéral. A közelben fekvő Sandorra pillantott. – Azonban ő... Sose volt egy szép ember, de most különösen szarul néz ki.
Frederick is felfigyelt rá.
- Te, máguslány! – bökött rá. – Arra kérlek, lásd el Halb lábsérülését is.
- Hogyan? – szaladt ki mindenki száján szinte egyszerre, ide értve a prófétát is.
Az öregember fehér bajsza alatt megrándult cserepes szája. Komoran ellenfelére nézett.
- Miféle lovag, de legfőképp miféle vezető lennék, ha csökönyös alattvalómat csak úgy tudnám móresre tanítani, ha az ilyen súlyos hátránnyal indul?

Lívia habozott, Numéral határozott ellenérzésének adott hangot, ám mind Castiel, mind Adam megértették a lovagi becsület fontosságát. Castiel bólintott.

- Csináld!

*

Frederick előhúzta fegyverét, egy fényes, hibátlan állapotban lévő, rúnázott kardot. Nem vesztegette idejét, azonnal támadásba lendült. Castiel látta a csapást – legalábbis azt hitte, látja. Fentről érkezett, szélsebesen, kivédhetetlenül. Halb nem is mozdult. „Nem meglepő – gondolta a fiatal lovag -, ilyen gyorsan én sem tudnék reagálni.”

Látta, ahogyan a penge keresztülvág a mozdulatlan próféta testén. Aztán acélok csattanását hallotta, ami igencsak meglepte. Hát még az, mikor az előredőlő holdlovag képe délibábként tűnt tova.

Frederick és Halb megfeszülve álltak. A próféta kivédte a csapást. „De hogyan? – tűnődött Castiel. – Láttam a rohamot. Láttam a csapást!”

Frederick hátra ugrott.
- Fantom csapás? Rögtön kezdésnek? – vicsorodott el Halb. – Te aztán nem fogod vissza magad, parancsnok.
- Elvégre nem gyakorlaton vagyunk.

Halb ismét vicsort villantott. Ezúttal egész biztosan mosolygásnak szánta. Castiel pedig megértette, Frederick képessége a támadás során aktiválódott egy hamis csapás képében, amit menten követett az igazi. Ha az ellenfél bedől a trükknek, és a hamis csapást próbálja meg kivédeni, gyakorlatilag az első támadással véget ér a küzdelem.

„De a terve nem sikerült – gondolta Castiel. – Most, hogy ellenfele már ismeri a képességét, igen nehéz helyzetbe került. Téves! Halb már ismerte a képességét, ami azt jelenti, azért próbálkozott mindjárt ezzel, hátha sikerül meglepnie vele.” – azonnal megértette, már akkor rengeteg tanulhat az auramanipuláció szakszerű használatáról, ha csak figyeli a két férfi összecsapását.

Ismét Frederick támadott, a próféta ezúttal harcállásban várta, arca megfeszült, szeme villant, és az utolsó pillanatban hárításra rántotta fegyverét. Acél csattant acélon, a mozdulat azonban a kelleténél valamivel lassabbra sikerült, ugyanis a rúnázott penge mély barázdát vágott a vállába. Halb ajkába harapott. Ellencsapással válaszolt, mire Frederick hátratáncolt. A próféta arcát kiverte a verejték.

Castiel most értette csak meg igazán, milyen félelmetes képessége is van a holdlovagnak. „Nem tudod, mikor alkalmazza a fantom csapást, és mikor nem. Bármelyik csapás lehet az igazi!” – ezzel pedig folyamatos nyomás alatt tartja ellenfelét, amitől előbb-utóbb még a legjobb harcos is megtörik. „Elég egyetlen apró kihagyás, egyetlen rossz lépés, hibás mozdulat, s mindennek vége… Micsoda félelmetes ellenfél!” – ismerte fel Castiel, s ahogyan rápillantott Halb arcára, a csillogó szemeire, tudta, ő is így gondolja. És ő is azt érzi, amit Castiel érezne a helyében. A megtiszteltetést és az izgalmat, amit egy ilyen szintű harcossal való szembenállás jelent. „Egy nap én is eljutok arra a szintre, hogy egyenlő félként küzdjek akár Frederickkel is!”

Ez a nap azonban még messze van. Most nem tehetett mást, mint szemlélhette, hogy vajon Halb képes lesz-e kitalálni valamit?

A próféta hátra ugrott a csapás elől, majd ismét, s ismét. Nem mert megkockáztatni még egy hárítást. Kétélű fejszéjével keresztbe vágott, ezzel hátrálásra késztetve ellenfelét. Végre Halb biztonságos távolságba került, hogy használja képességét. Félkör alakban dobta el fejszéit, a két fegyver pörögve süvített a holdlovag felé, mire az két fürge – szemmel alig látható – mozdulattal hárított. Halb fegyverei visszatértek.

Bár Frederick könnyedén kivédte, a próféta mégis kitartott a hátrálás és dobálás mellett. Már a rakodómunkások és a környékbeliek is árgus szemekkel – noha biztos távolságból - figyelték az összecsapást. Páran meg is jegyezték, lovagi tornákon sem látni ilyen jó harcost, mint ezek itt. Ráadásul a „trükkök” miatt, amiket használtak, valamennyien azt hitték, valami színi előadást látnak.

Castiel aggodalmasan pillantott feléjük. A küzdelem elkezdte vonzani az embereket. Mintha megfeledkeznének róla, hogy ez most nem egy torna, s a bámészkodás akár az életükbe kerülhet. Aztán vállat vont. „Nem hibáztathatom őket, én se hagynám ki semmi pénzért ezt az ütközetet.”

Előző oldal anonim88