Az urna

Szépirodalom / Novellák (54 katt) Szombatfalvi László
  2019.03.23.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2019/3 számában.

Az árverésre nem volt szándékom betérni; O'Neill pubjába tartottam újdonságokat hallani a kisváros kis életéből.

Lefelé a Booag úton a Sullivan és fia kereskedés előtt kellett elhaladjak, ahol időnként családi tárgyakat bocsátanak árverésre. Óriásplakát hirdette a kirakatba állítva az aznapi árverést, ami felkeltette érdeklődésemet, és némi töprengés után befordultam a már elkezdett licitre. Kértem egy jegyzéket, majd helyet foglaltam a kényelmetlen fa-karosszékek egyikén.

Kikerestem az éppen folyó licit sorszámát, és a rá következő licittárgyak listáját kezdtem böngészni. Semmi különös célom nem volt, a nappaliba szerettem volna valami odaillőt.

Az árverések farkasai többnyire az elszegényedett, javaiktól megválni kényszeredett családok ékszereire vetik magukat, de engem, szerény pénzkészletemet is tekintetbe véve, a divatjukat múlt régiségek érdekeltek.

Nemsokára harmincegyes sorszámmal egy porcelán vázát mutattak be a közönségnek. Festésében a kék szín dominált, aranysárga szélekkel, és kétoldalt fül volt rajta, mint egy serlegen. Negyven euró volt a kikiáltási ára.

Rövid várakozást követően negyvenöt eurós ajánlatot tett egy női hang mögöttem.

– Ötven – szaladt ki a számon.
– Ötvenöt – licitált rám ugyanaz a női hang.
– Hatvan – mondtam, és máris eldöntöttem, hogy ez lesz az utolsó ajánlatom.

A teremben csend lett, csak a kikiáltó hangja és kalapácsütése visszhangzott. Maradtam még egy keveset, majd kiléptem a sorok közül, hogy a formaságokat elintézzem.

Törékeny csomaggal a kezemben, meg a nem tervezett kiadás miatt lemondtam az aznap esti sörözést. Haza indultam egyenest.

Az új birtoklás izgalmától már gondolatban megtaláltam helyét a vázának: a nappali könyves-szekrény üveges ajtója mögé teszem majd, diszkréten, ott nem borítja fel a szoba harmóniáját, amire egyébként kényes vagyok.

Amikor hazaértem, benyitottam a nappaliba, kicsomagoltam és letettem a vázát a kávézó asztalra. Kitártam a vitrinajtókat, de mielőtt elhelyeztem volna a vázát, levettem annak kis fedelét, és belekukkantottam.

Furcsán feketéllett valami a váza alján. Megrázogattam és közelebb hajoltam. Meglepődve vettem tudomásul, hogy nem kevés hamu van benne. Ez valakinek a hamva – futott át agyamon.

Döbbenten huppantam kedvenc fotelembe. Egy darabig csak bámultam a vázát, nem tudtam, mitévő legyek. Aztán fogtam és visszatettem a fedelét, a vázát pedig a könyvek elé helyeztem, mint ahogy azt eredetileg is elterveztem.

A következő napokban az urna körül forogtak gondolataim. Elmentem Sullivan és fia-hoz, de még tanácsot sem voltak hajlandók adni, először azt hitték, a vásárlást akarom visszamondani.

Ahhoz, hogy szétszórjam vagy elföldeljem a kertemben, nem volt kedvem. Azzal pedig, hogy valahova elvigyem, esetleg a tengerbe öntsem, úgy gondoltam, még várhatok, hátha közben támad egy jobb ötletem.

Fennakadásomról O'Neill pubjában is szót ejtettem, de csak a fejüket csóválgatták a vendégek, maga O'Neill is furcsállta a dolgot.

Egy este Patrick-kel, a helyi lap szerkesztőjével azon elmélkedtünk, hogy mennyivel másként állna a dolog, ha netán egy hullát találtam volna. Mondtam neki: írjon cikket róla, de azt felelte, nem akarja összerúgni a port a Sullivan kereskedéssel, pedig jó téma lenne az, hogy hullák kerülnek árverésre.

Teltek a napok, és a hamvakkal nem tettem semmit. A pub vendégei még érdeklődtek egy ideig a dolog felől, de aztán lassan a kisváros rögbi csapatának az esélyeire terelődött a szó.

Aztán egy este egy görnyedt öregemberre lettem figyelmes, amint egy korsó stout-tal a kezében asztalunk közelébe somfordál. Ismerős volt arca, és látva mozgásán, hogy közénk akar telepedni, hellyel kínáltam őt.

– Jó estét, Egan!
– Szólítson csak Matthew-nek – mondtam.
– A nevem Martin. Nem tudom, ha ismer, a Sullivan kereskedésnél segédkezek.
– Kicsi a város. Emlékszek, amikor még gyerek voltam, majd mindennap a házunk előtt láttam elhaladni aktatáskával a kezében.
– Úgy volt, de most azért bátorkodom zavarni, Egan…
– Matthew.
– …Matthew, mert hallottam, a napokban egy vázáról beszélt, amit liciten vásárolt. Azt hiszem, félreértés történt.
– Miféle félreértés, Martin?
– Hogy magyarázzam? Mint mondottam, Sullivanéknél dolgozom a hét két napján, de van, amikor hárman. Bejárok… Azt mondják, másra nem is bíznák… Egyeztetem a kartotékot, takarítok is… Tudja, a tárgyak számozva vannak, meg ilyenek.
– Bökje már ki az istenért! Mi van azzal a vázával?
– Az égvilágon semmi. Már négyszer is volt liciten, de senkinek sem kellett ez idáig. Több mint egy éve, hogy ott állt a polcon, aztán én meg dohányos ember vagyok… Füstölni a hátsó udvarba kéne menjek… Eleinte ki is mentem, de az én koromban már jobban esik leülni.
– És ennek mi köze a vázához?
– Csak az ablakot nyitom meg – mondta az öreg, – a váza meg egész kézenfekvőnek mutatkozott. Még fedele is van… Úgyhogy, vizsgálja meg jobban azt a hamut Matthew, és takarítsa ki a vázát, mert én elfelejtettem, mielőtt kiállították volna.

Előző oldal Szombatfalvi László