Fémoroszlán IV.

Szépirodalom / Novellák (43 katt) Norton
  2019.06.10.

Fémoroszlán IV - A belső pokol


Ellentétes programok

A pszichológiában kognitív disszonanciának nevezik, amikor valamilyen új információ vagy tapasztalat ellentmond a korábbi elképzeléseknek és ismereteknek.

Ez olykor alapjaiban rengetheti meg a világról alkotott felfogásunkat, vagy akár az önmagunkról alkotott képünket is.

Néhány esetben előfordulhat, hogy az új tények birtokában rájöhetünk arra, hogy mégsem vagyunk olyan remek emberek, mint ahogyan addig hittük.

Ilyenkor derül ki az, hogy felnőtté tud-e válni valaki, vagy megmarad egy gyermekded szinten.

A kellemetlen érzelmek keltette feszültségre ugyanis különböző módokon reagálhatunk.

Időnként hazugságokkal, önbecsapással csökkenthetjük a fájdalmas érzéseinket, és van, hogy feledéssel (egyszerűen nem veszünk róluk tudomást), vagy pedig másokra vetíthetjük ki a saját gyarlóságainkat.

Néha azonban képessé válhatunk arra is, hogy módosítunk az önmagunkról és a világról alkotott elképzeléseinken, ami adott esetben igen nehéz tud lenni.

Egy általánosan elterjedt vélekedés szerint a felnőttkor a tizennyolcadik életév betöltése után kezdődik. Más országokban huszonegy évnél húzták meg a határt.

Ám valójában nem azért válik felnőtté valaki, mert elér egy bizonyos életkort. Még csak nem is azért, mert sok mindent megtanult, vagy meg tud csinálni az életben. Mondjuk, valamiben különösen jó képességei vannak. Szorgalmas az illető, vagy kitartó, a munka megszállottja, a társadalom hasznos tagja, aki magasra jutott a ranglétrán és a többi…

Ezek adott esetben, a leginkább anyagi szempontból, igen előnyös tulajdonságok lehetnek, ám a felnőtté válás nem ezt jelenti, hanem sokkal inkább egy lelki érettséget.

A gyermekkel ellentétben a felnőtt ugyanis szembe tud nézni a saját hiányosságaival, és tisztában van nemcsak a jó, hanem a gyarló tulajdonságaival is. Azokat pedig nem vetíti ki másokra.

Az illúziókból való felébredés persze fájdalommal jár, ám egy felnőtt inkább szembenéz a fájdalmas valósággal, mintsem, hogy becsapja önmagát.

Egy érettebb lelkivilágú egyén ezért a kognitív disszonanciáit nem elhazudja magától, hanem felismeri és feldolgozza azokat.

Persze az önbecsapás sokkal könnyebbnek tűnő út.


***

Belső pokol


Lucan lovag a szívére tette a kezét, és őszinte odaadással ismételte meg Eric mester szavait.

- Igaz oroszlánként nem félem a halált. Bármikor kész vagyok feláldozni magamat a csatában, mert jól tudom, hogy isten jobbjára kerülök a mennybéli birodalomban. Védem a bajtársaimat és mindig hű maradok a rendem elveihez.

Lucan tekintetében valódi áhítat tündökölt, amit mind a hét körülötte álló férfi észrevett. Az ünnepélyes hangulat mindannyijuk szívét átjárta. Eric mester elégedetten bólintott, majd folytatta a saját maga által kitalált kis eskütételt, melyet a fiatal harcosnak is el kellett ismételnie.

- Hithű lovagként sosem bántom a gyengét. Segítem a nőket és a bajba jutottakat.

A többiek egyetértőn bólogattak, mintha ők is éppen fogadkoznának.

- Az isten akaratát követem minden körülmények között, ezért könyörületes vagyok. A haldoklókat, sebesülteket kíméletesen segítem át a túlvilágra, ha már nem lehet rajtuk segíteni. Ez vonatkozik az ellenségeimre, de akár a saját bajtársaimra is.
- Így van! - kiáltotta valaki.
- Mert mi nem tűrjük a hosszadalmas szenvedést, hanem véget vetünk neki! - mosolygott a mester. - Ezért vagyunk különbek másoknál.

Aztán az ég felé nézett, mintha valamelyik rég halott bajtársát figyelné éppen.

- Dicső harcosként feltételek nélkül betartom a lovagi eskümet háborúban vagy békében egyaránt. Isten akaratát teljesítem, amit nem törheti meg senki és semmi. A becsület mindenekfelett!

Lucan teljes átéléssel kiáltotta bele az utolsó mondatot a nagyvilágba.

- Ha ezt az eskütételt bármely körülmények között valaha is megszegem, akkor gyötrődjek a pokolban az idők végezetéig! - folytatta a mester, az ifjú harcos pedig ezt is elismételte.
- Ha ezt az eskütételt bármely körülmények között valaha is megszegem, akkor gyötrődjek a pokolban…
- Az idők végezetéig - segítette ki Eric.
- Az idők végezetéig - mondta ki végül Lucan is, bár egy kissé talán bizonytalanabbul.
- Mondjunk rá egy Áment!
- Ámen! - harsogták a lovagok.
- Most már te is közénk tartozol. A Nyolcak tagja vagy. Üdvözöllek, testvér!
Eric kezet fogott Lucannal, amit a hat másik férfi is megtett.
- Üdvözöllek, testvér!

Az ifjú harcos szívét valami egészen elképesztő öröm és büszkeség árasztotta el. Sosem hitte volna, hogy ilyen fiatalon bekerül a legjobbak közé. Mély hálát érzett ezek iránt a nagyszerű hősök iránt, hogy méltónak találták arra, hogy a testvérükké fogadják. Egyenrangúnak tekintették magukkal, pedig mennyivel régebben harcoltak már nála!

A „Nyolcak rendje” egy olyan csoportot képviselt, aminek a tagjait még a lovagok között is a legrátermettebbek közül válogatták ki, és bekerülni közéjük csak „kihalásos” alapon lehetett. Ami olykor sajnos meg is történt.

- Most pedig néma gyásszal emlékezzünk meg hős bajtársunkra, Vincent lovagra, aki már a mennyországban van - komorodott el Eric.

Vincent volt az, akinek a helyére Lucant beválogatták az addigi csatákban tanúsított rendkívüli ügyessége és hősiessége miatt.

A lovagok mélységes csendbe burkolóztak, ami illett is a környezetükhöz, ugyanis körülöttük mindenfelé halottak hevertek.

Egy nemrég lezajlott győztes ütközet után voltak éppen.

***

Évek teltek el, és Lucan már alig emlékezett az esküjére, de még mindig a „Nyolcak” tagja volt. Már szinte ő is réginek számított közöttük, mert sajnos négy testvérük helyére is újak kerültek a hosszúra nyúlt hadjáratok során. De még mindig ott volt Degore és Roman a régi bajtársai közül. Őket az igaz barátainak tekintette, és jól tudta, hogy bármikor számíthat rájuk.

Mindhárman egy véres háborúból tartottak éppen hazafelé, és sajnálta, hogy hamarosan tőlük is el kell válnia, de tudta, hogy az otthonában nagyon fognak örülni a jövetelének. És neki is hiányzott már a családja.

Addig azonban útba kellett ejtenie egy kovácsműhelyt, ugyanis az előző nap folyamán bosszankodva vette észre, hogy megrepedt a kardja, ezért újat kellett vásárolnia.

- Hamarabb is észrevehetted volna, hogy berepedt az acélod - vigyorgott Degore a lóháton imbolyogva. - A harcmezőn összeszedhettél volna jó sok fegyvert a halott ellenségeinktől.
- Az már szent igaz! - nevetett fel Roman. - Így azonban fizetned kell érte.
- Ne bosszantsatok már, barátaim! Ez a kard már nagyon a szívemhez nőtt.
- Meg másoknak is közelkerült a szívéhez - bólintott Degore.
- Mondták már neked, hogy beteg vicceid vannak? - húzta el a száját Lucan, miközben leszállt a lováról.
- Meg is érkeztünk. Itt a kovácsműhely.

Egy puritán épület előtt álltak, melynek a teraszán mindenféle fegyverek voltak egy állványzatra pakolva. Degore mindjárt oda is ment, hogy megszemlélje a portékát.

- Én vigyázok a lovakra! - kiáltotta Roman. - Ti csak menjetek be!

A harcosok bólintottak, és beléptek a műhelybe, ahol félhomály és egy bőrkötényes, nagybajuszú kovácsmester fogadta őket. Bent volt még a borostás képű kovács húsz év körüli fia, és a még mindig csinos, bár korosodó felesége is.

- Mi járatban itt, jó urak? - kérdezte a férfi, miközben barátságosan kezet fogott velük.

A mesternek igazi munkáskeze volt, tele bőrkeményedéssel. Emellett olyan szorítása volt, mint egy satunak.
„Erős” - gondolta a lovag.

- Szeretnénk egy kardot - közölte mosolyogva.
- Jöjjenek, urak, itt hátul vannak a jobb fajta fegyverek.

Egy kisebb helyiségbe kísérte őket, ahol egy jókora üllő, és néhány díszes veretű kard volt. Lucannak rögest megtetszett az egyik.

- Ez aztán remekül néz ki! Igazi mesterműnek tűnik.
- Nézze a markolatát!
- Nem a markolat a legfontosabb, hanem az acél - kotyogott közbe tudálékosan Degore.
Lucan nem foglalkozott vele.
- Ez nekem nagyon tetszik. Mondjon egy árat!
- Nos… nem kérek érte sokat, mert látom, hogy igazi harcosokkal van dolgom, és minden tiszteletem az önöké. Legyen, mondjuk…
A kovácsmester nem fejezhette be a mondatot, mert Lucan a szavába vágott.
- Ez miért ilyen könnyű? - kérdezte csodálkozva, miközben a kardot emelgette.
- Így könnyebben lehet forgatni. A gyorsaság sokat számít egy csatában.
- Add csak ide! - kérte Degore gyanakodva, mire a társa egykedvűen adta át neki a fegyvert.
- Most a másikat is. A sajátodat.
Lucan értetlenkedve tett eleget a kérésnek.
Degore mind a két kardot a kezében tartva hümmögött egy darabig, majd összeütögette őket, és a kovács felé fordult.
- Látod, ez egy kard! - közölte vele kioktatóan, miközben Lucan fegyverét neki verdeste az üllőnek.
Fémes csengés hallatszott.
- Még a hangja is szép. Ez egy igazi kard.
Aztán emberes lendületet vett és a jobb kezében lévő másik karddal egy nagyobbat sújtott rá az üllő szélére, mire a míves penge egész egyszerűen kettétört.
- Ez pedig egy vacak - folytatta a mokány harcos. - Akár üvegből is lehetne.

Lucan döbbenten nézett. Egy pillanat alatt átvillant az elméjén, hogy mi lett volna, ha ez egy csatában történik meg.

- Meg akarsz ölni, ember?! - kiáltotta dühösen. - Már majdnem megvettem!
- Elnézést, jó uram! - motyogta a kovácsmester falfehér arccal. - Talán túledzettem.
- Ez úgy tört el, mint egy kiszáradt fadarab - mérgelődött Degore. - Hogyan lehetséges ez?
- A bocsánatukért esedezem!
- Bocsánat?! - harsogta Lucan felhevülten. - Ezért nincs bocsánat! Az én életemmel te ne játsszál!

Aztán a lelkében elszabadult indulatnak engedelmeskedve egy jókora balhorgot mért a kovácsmester állcsúcsára, aki elvágódott és beverte a fejét az üllőbe. Aztán csak mozdulatlanul hevert a földön. A fejéből vér szivárgott.

- Robert! - kiáltott az asszonya, és odaszaladt hozzá, majd leguggolt a testhez és rémülten figyelte. - Térj magadhoz!
Egy darabig élesztgetni próbálta, de aztán rájött a kegyetlen valóságra, és idegtépő hangon sikoltott fel.
- Úristen, meghalt! Drága Robert! Ne tedd ezt velem! Mi lesz velem nélküled?!
Lucan arca élénkvörösre változott. A bátyját is Robertnek hívták. Ő egy csatában esett el már elég régen.
- Én… nem akartam - hebegte. - Baleset volt.
Nyelt egy nagyot.
- Menjünk innen! - szólt oda a társának, azzal visszavette tőle a fegyverét és kifelé indult. Egyre gyorsuló léptekkel szinte menekülni próbált a helyszínről.

Degore zavart tekintettel követte, de odakint már rögtön vigasztalni próbálta.

- Ne vádold magad! Ez egy kontár volt.
- Mi történt? - kérdezte Roman kíváncsian.
Lucan felelni akart neki, de valaki megelőzte.
- Aljas gyilkos! - kiáltotta felé a kovácsmester húsz év körüli fia, aki kijött utánuk egy karddal a kezében. - Azt a pengét én készítettem, és nem az apám! Érted, miről beszélek? Én voltam! Miért nem velem küzdesz meg, te gyáva féreg?!
- Nyugodj meg, fiú, és tedd le azt a kardot! Nem akartam megölni az apád.
- Én viszont meg akarlak ölni!
- Állítsd le magad, ember!

Ám a fiatal férfi nem hallgatott a szép szóra. Az apja halála valósággal sokkolta, és az események hatására elfogytak a szavai. Őrjöngve rontott előre.

Lucan tudta, hogy ez most vérre megy, de nem rémült meg, mert éppen elégszer akarták már a vérét venni. Nyugodtan húzta elő a kardját, és ahogy a rohamozó fiatal a közelébe került, könnyedén balra lépett, és egy fonák vágással az ellenkező irányba csapta félre a küzdőfele acélját. Nem vitt bele túl nagy erőt a mozdulatba, hanem éppen csak annyit, ami arra volt elég, hogy eltérítse a másik pengét, aztán egy könnyed lépés tett előre, és máris belül került a kovácslegény védelmén. Ahogy elhaladt mellette, végighúzta a nyakán az acélt, és már spriccelt is a vér a borzasztó sebből, de Lucanra nem került belőle egy cseppnyi sem, mivel már odébb ment. A hosszú évek rutinja igen komoly előnyt jelentett a számára.

Az egész összecsapás mindössze egy pillanatig tartott, és az lett az eredménye, hogy a fiatalember feje félig levált a nyakáról. Két lépés után elejtette a fegyverét és a földre roskadt. Szanaszét spriccelt belőle a vér, és igen hamar kilehelte a lelkét.

- Most már tényleg induljunk! - kiáltotta kissé zaklatott hangon Roman, ám Lucan nem ért oda a lovához, mert a fiú anyja is megjelent az ajtóban, és valósággal odatámolygott a második holttesthez, majd a földre roskadt.
- Drága, gyermekem!
Ráborult a csurom véres testre.
- Miért teszed ezt velünk, istenem?
A földön térdelt, és Lucan szinte hipnotizálva ment oda hozzá.
- Ölj meg! - zokogta a nő. - Ölj meg engem is!
Kisírt szemmel nézett fel. A lovag zavartan állt.
„Nem hagyunk hátra sebesültet!”- villant az eszébe.
- Gyere már! - szólt rá Roman, aki már a lován ült.
„Nem ölünk nőket!”- idézte fel Lucan.
Tétován mozdította a kardját.
„Most mit tegyek?”
- Ölj meg, kérlek! Tedd meg gyorsan! Könyörgöm!
- Nem érünk rá! - kiáltott Roman. - Gyere már!
Barátai őt figyelték, és Lucannak fontos volt a lovagi becsülete.
- Nem ölök nőt - közölte halkan, majd elrakta a kardját és felszállt a lovára.

Ahogy a társaival elfelé poroszkáltak nemes paripáikon, a nő valami iszonyatos, szinte nem is emberi hangon ordított fel.
- Nem! Ez nem lehet!
Fájdalmában újra felordított.

- Bőg az oroszlán - viccelődött Roman, és Degore felnevetett.
- Maguknak keresték a bajt. Ne bánkódj, testvér!

***

Két nap múltán Lucan és Degore egy fogadóban ültek egy kancsó bor társaságában. Roman már elbúcsúzott tőlük hazafelé tartva, és tudták, hogy hamarosan ők is külön folytatják az útjukat.

- Nem tudom kiverni a fejemből azt az asszonyt - sóhajtott Lucan. - Még sosem láttam ennyire mélyről jövő és őszinte fájdalmat. Ha láttad volna közelről a szemét…
- Ne okold magad! A dolgok néha csak úgy megtörténnek.
- Meg kellett volna ölnöm őt. Szégyenkezem miatta.
- Egy nőt akarnál megölni? - nyúlt meg az arca a csodálkozástól Degorénak. - Mi sosem ölünk nőket, hisz te is tudod.
- Ez igaz, de nem hagyunk hátra sebesültet sem, hanem véget vetünk a szenvedésnek.
- Ő nem volt sebesült.
- De bizony az volt! - vitázott a fiatalabb harcos. - Jobban, mint bármelyikünk. Bátor asszony volt, akinek a lelke sebesült meg. És én életben hagytam. Nem küldtem a szerettei után. Túl gyáva voltam hozzá. Hogy fog tovább élni ilyen gyötrelmek között?
Lucan szinte összeroskadt.
- Nem vagyok méltó a lovagi címre!
- Ilyet ne is merj még gondolni se! - csattant fel a másik. - Éppen te vádolod magadat gyávasággal, aki a legkülönb vagy közülünk?
- Erre azért ne vegyél mérget!
- Furcsa vagy, barátom. Talán az ital teszi… valószínűleg kevés gurult még le a torkodon.
- Miért vagyok furcsa?
- Te nem tartod különösnek, hogy azért szólal meg a lelkiismereted, amiért nem öltél meg egy nőt? Az emberek azért szoktak bánkódni, ha megölnek valakit, nem pedig azért, mert megkímélik az életet. Ne viccelj már!
- Eszembe sincs viccelni. A kovácsmester megérdemelte azt az ütést. Hogy meghalt, az csak baleset volt. A fia pedig megtámadott, és önvédelemből végeztem vele. De az asszony… ő semmiről se tehetett, és most szenved. De talán még jóvátehetem!
- Megőrültél, barátom? Vissza akarsz lovagolni az isten tudja, hány mérföldet, hogy megöljél egy asszonyt? Ez méltatlan az eskünkhöz.
- Akkor most mit tegyek?
- Élj tovább, és harcolj bátran! - felelte határozottan Degore. - Te is a Nyolcak közé tartozol. Ne hozz szégyent ránk! Megértetted?
- Igen.
- Na azért! Inkább igyál egy kis bort, és ne halljak több nyavalygást!
Lucan elmosolyodott, de ez most kicsit mesterkéltnek tűnt. Kortyolt egyet az italából.

***

A fiatalabb lovag később Degorétól is elbúcsúzott és külön folytatta az útját. Egy újabb diadalmas csatából tért vissza, de mégsem ugyanazt érezte, mint máskor. Valami végleg eltörött benne. Iszonyatosan gyötörte a bűntudat, de tudta, hogy az az ismeretlen nő még nála is jobban szenved.

- Ezt semmivel sem lehet jóvátenni - motyogta maga elé a lova nyergében egyensúlyozva. - A holtakat már nem tudom visszahozni.
Egyre inkább elhatalmasodott rajta egy pokoli érzés.
- Megérdemlem a büntetést. Sújtson le rám az úr haragja!

Aztán, mivel nem volt a közelében senki, ő is felordított épp úgy, mint az a szerencsétlen asszony a fiát gyászolva.
„Bőg az oroszlán!” - jutott az eszébe.
A társai könnyen viccelődtek, mert nem ők követték el a bűnt.

- Nem ők, hanem én - suttogta szinte tébolyultan. - Milyen ember vagyok én? Egy aljas, gyáva senkiházi. És ezen már nem változtat semmilyen hőstett.

Tudta, hogy hamarosan hazaér, ezért visszanyelte az elkeseredését. Az otthoniaknak nem volt szabad észrevenniük, hogy mennyire szenved. Elég, ha csak a saját életét mérgezi meg a bűn. Savként áradt szét a szívében a fájdalom, és már nem is emlékezett rá, hogy az egykori esküjét idézi:

- Gyötrődjek a pokolban az idők végezetéig!


Az életben csak botladozol…
Vakon, vagy a bűnt is elfogadva,
De szenvedésed te teremted,
Jól vigyázz, hogy mit veszel magadra!



Vége

Előző oldal Norton