Kalács

Szépirodalom / Novellák (1116 katt) Will
  2011.02.11.

Mindannyian az asztalnál ültünk. Már vártam, hogy mikor nyílik ki az ajtó és lép be. Apám anyámra nézett, és elmosolyodott. Biztos voltam benne, hogy ugyanazt gondolta, mint az előbb én.

- Ma késik a Don. Biztosan nem találja a Rosinante-ja az utat. Vagy talán feltartották a haverok a kocsmában...

Kicsit rosszallóan néztem az apámra.

- Miért lenne a kocsmában?
- Miért ne lenne? – kérdezte vissza apa nevetve.

Csak most döbbentem rá, hogy igaza lehet. Mi a fenét lehet kezdeni péntek este, egy 500 fős kis faluban, ha eljön a hétvége?

Kalácsnak mi jelentettük a családot. Gyerekként együtt jártak apámmal rosszalkodni a faluba, minden csínytevésben benne volt. De amíg a szüleim gazdálkodtak, ő a városba járt dolgozni. Se családja, se gyereke nem volt. Mi voltunk a család. Az óramutatót hozzá tudtuk igazítani, mert alig ültünk le a vacsorához, ő már be is toppant és széles mosollyal ült le a megszokott helyére, mint ha ő lett volna a „várva várt“ vendég. Kicsi korom óta szerettem a színes történeteit, a vicces napi mondanivalóját, amivel összefoglalta a történteket. Úgy éreztem, nem kell TV, nem kell újság. Ő a szavaival hozza el a város és a falu híreit. Néha hozott magával gesztenyeszíveket is a cukrászdából vagy nagy ritkán virágot. Anyámnak.

Biztosra vettem, hogy anyu néha mérgelődött, hogy egy tányérral többet kell teríteni, de a történetek kárpótolták őt is és a mérge amúgy is hamar elszállt.

Most, hogy gőzölgött az asztalon a leves és szinte mindannyian már őt vártuk, megkérdeztem a szüleimet.

- Miért hívják a Zoli bácsit Kalácsnak?

Apám elmosolyodott.

- Emlékszem, közülünk ő volt a legkisebb, de a legrosszabb is. Mindenbe beledugta az orrát. Egyetlen dologgal lehetett csak megnyugtatni. Vera nagymamája isteni kakaós kalácsot tudott sütni. És ez a kisgyerek, már 10 hónaposan is az illatokra reagált. Az első szava nem az volt, hogy „mama“ vagy „apa“, hanem „kalács“. Mit ettől fogva csak így csúfoltuk, ez lett a beceneve.

Most hirtelen kutyaugatást hallottam az udvar felől és tudtam, hogy megérkezett.

Belépett a konyhába és a vörös-borostás arc felvidult, a meleg és az illatok úgy érhették, mint egy simogatás. Ő viszont friss levegő illatát hozta el a faluból. Amolyan messziről jött ember benyomását keltette. Élvezte, hogy hirtelen minden szem rá figyelt.

Megveregette apám vállát, megcsipkedte az arcom, ahogy már pici gyerekkorom óta szokta.

- Mi újság a városban? – kérdezte az apám.
- A szokásos. A főnököm kizavart bennünket ebben a hidegben utat foltozni. Az aszfalt ráfagyott szinte az útra, állítom nektek, hogy egy hét múlva már újra kátyús lesz az a szakasz. De elrendelte, így meg kellett javítani.
- Sok badarság történik az útfelügyelőségnél. De ha alkalmazott vagy, akkor jobb ha teszed a dolgod és nem okoskodsz – mondta apám és kanalazta a levesét.
- Igaz. Képzeld! Ma találkoztam a Veréb Pityuval.
- Ne mond! – csodálkozott rá apám. - Emlékszel hányszor agyabugyáltuk el gyerekként, mert állandóan beárult a szüleinknél, ha kerültük az iskolát?
- Persze, de meg is érdemelte, még ma is azt mondom. Majdnem hátast dobtam, amikor egy nagy nyugati autóban megláttam a közlekedési lámpáknál. Lehajtotta az ablakot és meg is állt az út szélén. Kiszállt, kezet fogott velem. Úgy láttam, hogy nagyon örült nekem. Éppen reggeli után támaszkodtam a kerítésnek. Én voltam aznap a soros, nem csak az utat foltoztam, hanem vittem a többieket is a furgonnal. Azonnal kérdezte, hogy dolgozom-e? Erre eszembe jutott, hogy ma vezető vagyok, így rögtön mondtam neki, hogy vezető beosztásban vagyok. Akkorát ámult rám, mint egy borjú.

Alig bírtunk magunkkal a nevetéstől.

- Komolyan ezt füllentetted neki? – kérdeztem elámulva.
- Miért? Hát nem vezetőként osztottak be aznap? Volt benne igazság is. Ezen kívül az ország túlsó részén lakik, valami temetés hozta haza. Lehet, hogy nem látjuk többé egymást soha.
- Meg kell hagyni, te aztán félre tudod vezetni az embert.
- Minden történetben van igazság.

Ahogy elhallgatott egy kicsit elgondolkozott. Úgy tűnt, hogy nagyon messze jár. Kevéssel később felém fordult és nekem szegezte a kérdést.

- És te? Mi lesz veled most nagylány az érettségi után? Valami nagy bankba mégy? Sikeres menedzser leszel?
- Nem. Azt hiszem továbbtanulok a közgazdaságin.
- Igazad van, jól teszed.

Most apám is beleszólt a társalgásunkba.

- Igen, de ehhez el akar menni a fővárosba a kisasszony. Mintha nem lenne közelebb is egyetem!

Kalács apámra nézett és láttam, hogy dühös.

- A gyerekeket el kell engedni! Vagy arra szültétek, hogy a földet túrja? Összeálljon valami falurosszával? Ott messze talál magához való, okos, értelmes embert. Majd hazajön látogatóba. Majd integess, ha látsz a kocsiablakból. Lehet, hogy addigra főpolgármester leszek! Ebben a kusza világban még az is lehetséges.

A szavai jól estek. És az is, hogy a pártomra állt. Mindannyian nevettünk a tréfás megjegyzésén és ahogy elképzeltük a jövőképét.

Ezen az éjszakán vele álmodtam. Egy teljesen kihalt, kétsávos főút közepén állt. Éppen az utat javította, de sehol nem láttam mást, ő teljesen egyedül volt. Én gyalogosan közeledtem felé és azonnal megkérdeztem, hogy mit csinál ebben a hidegben? Nem felelt, hanem csak mosolygott és az ég felé mutatott. Amikor felnéztem, óriás hópelyheket láttam az égből leesni és akkora boldogság érzés kapott el, mint még soha. Úgy képzeltem, hogy ő varázsolhatta ebbe a kihalt tájba ezt a hirtelen csodát. Csakis ő tehet róla.

Amikor reggel felébredtem, hallottam, hogy apám elment otthonról. Anyám és én megreggeliztünk, közben megkérdeztem, hogy hova ment a családfő.

- Bement a faluba, hamarosan megcsináltatjuk a fürdőszobát. Beszél a Gáál-val, talán a jövő héten már el is jöhet és elkezdheti kicsempézni a helyiséget. Addig Teriéknék fürdünk. Remélem csak pár napról van szó.

Ahogy az itteni embereket ismertem, tudtam, hogy eltart ez jó két hétig is. De sebaj.

Délután leporolgattam a szobámba a polcaimat, kiselejteztem a régi könyveimet. Valahogy tegnap óta könnyebben gondoltam a vizsga utáni időszakomra. A fővárosi tanulmányaimnak semmi akadálya. Valahogy tegnap óta. Kalács megoldotta egyetlen megjegyzésével. Nem először történt már. Egyszer, még ovis voltam, amikor elkalandoztam a faluban. Se a nagyszüleim, se apámék nem tudták, kinél vagyok. Már mindenki engem keresett, amikor végre-valahára a huszadik helyen megtaláltak, a Csomós Zsuzsi barátnőmnél. Tudtam, hogy most nagyon-nagyon kiporolják a fenekemet. Láttam anyám kisírt szemeit, apám tajtékzó tekintetét. És a háttérben láttam Kalács nyugodt arcát is.

- Jól van, Kislány – sóhajtott egy nagyot, amikor meglátott. – Az Istenit, elfelejtettem, hogy láttalak a Zsuzsival a faluban! Hogy lehettem ilyen hülye?! Hiszen akkor nem kellett volna a nyakunkba venni a fél falut. Bocs Miklós, ez az én számlára megy!

Tudtam, hogy nem láthatott! Sokkal később jött haza a városból, mint én az oviból. De miattam füllentett, hogy ne büntessenek meg olyan nagyon. És tényleg. A szüleim hirtelen rá voltak mérgesek, mint egy idiótára, aki elfelejtett egy fontos dolgot közölni velük.

Most közben besötétedett már és lassan vártuk, hogy apám hazaérjen. Anyám kilenc óra felé már nagyon ideges volt. Én nagy nehezen megpróbáltam elaludni, de csak úgy tettem. Minden zajra felültem, mert azt hittem, hogy az apám az. És órák elteltével végre nyílt az ajtó.

Kirohantam a konyhába és az első amivel találkoztam, az apám tekintete volt. Szinte hátrahőköltem. Az arckifejezése megrendültségről árulkodott. Soha sem láttam az apámat ilyennek.

- Mi történt? – faggatta azonnal az anyám.
- Zoli meghalt. Megfagyott a házában. A kocsmában hallották ma a Gáálék, hogy reggel találtak rá. Közel egy hónapja elveszítette már az állását, és nem tellett neki már a tüzelőre sem.

Nagyon lassan fogtam fel, hogy Kalácsról beszél. Tehetetlenül néztem rá, mint aki nem hiszi egy szavát sem.

- De hiszen tegnap még itt ült velünk!? Az asztalnál!

Apám bólintott és lehajtotta a fejét.

- Tudod, ő volt a legjobb történetmesélő, akit valaha is ismertem. Soha nem beszélt a saját bajáról, az igazi gondjairól. Ő csak másokat akart szórakoztatni vagy megnevettetni.

Lassan gördültek le a könnyeim. Mielőtt még visszamentem a szobámba, megjegyeztem halkan, magam elé.

- Pedig mennyit adott! Hiányozni fog!

Bementem a szobámba és becsuktam magam mögött az ajtóm. Úgy éreztem, megfojt valami. Levegőre volt szükségem, így feltéptem az ablakomat és csukott szemmel lélegeztem be az éjszakát.

És csoda történt... Mint az álmomban, hatalmas, fehér hópelyhek estek az égből, úgy mint a lassított felvétel. Mintha megállt volna egy pillanatra a világ...

Előző oldal Will