A sámán macskája

Fantasy / Novellák (29 katt) JohhnySilver
  2019.02.09.

Pifta, a poftáf páfi, hajnali negyed tizenegykor érkezett. A három kutya égszaggató vonyítására először átfordultam a másik oldalamra, és a fejemre húztam a párnát, amit aztán káromkodva vágtam az ajtóhoz, amikor megszólalt a csengő. Az álomból ébredve segítség nélkül is morcos voltam, a folyamatos bimbambolás meg nemigen segített ezen. Felültem, megpróbáltam kitapogatni a papucsot a lábammal.

– Ó, hogy a radai rosseb! – nyögtem, amikor beleléptem a papucs csatjába.

Mezítláb kisántikáltam az előszobába. Letámaszkodtam és kezdtem szétrugdalni a cipőket, hogy megkeressem a szandált. Persze csak az egyiket találtam meg. A másik lábbal belecsúsztam az kutyafuttató edzőcipőbe, csak hogy végre haladjak.

Hajnalban kettőre zártam az ajtót. Ez csak akkor tudatosult bennem, amikor ismét felordítottam. Az ajtó igazi régi vágású iparosmunka volt, meg sem mozdult a lendületes rántásra, a vállam ellenben majd kiugrott a helyéről. Csillagokat láttam, a víz kivert. A homlokomat a hideg üvegnek támasztottam, hogy enyhülést találjak, ami nemigen sikerült a fejem felett zúgó csengővel. Bal kézzel felkaptam a partvist, és emberesen odavágtam. Kis híján kivertem a világító ablakot, de ez nem vette el a kedvem. Csak azért is megismételtem a mozdulatot. A csengő nagyot koppant és becsúszott a cipős polc alá, aztán tovább ontotta az idegesítő dallamot. Az utolsó elemcserénél háromszor áttekertem szigetelőszalaggal, mert a kis műanyag fülek nem tartották egybe. A szalag persze igen.

A zár kattant, kinyitottam az ajtót. Az első számú eb áttaposott a lábamon, és fordulásból megismételte a mutatványt. Közben összesen csak annyi időre állt meg, amíg vakkantott egyet a zenélő cipős polcnak. Vidáman elvágtatott, én csoszogva követtem.

Pifta, ahogy meglátott, egy utolsót szívott a cigarettába, azután elegáns mozdulattal nagy ívben kipöckölte az útra.

– Szikra pattan, olthatatlan… – morogtam, ám nem figyelt rám.

Kihúzta az elhasznált gyufát a csengőgomb mellől, betolta a szája szegletébe, majd fejbe verte a felugró vizslát a papírköteggel. A kutya fogai a csuklójánál csattantak, azonban Pifta nem zavartatta magát, egy tollat nyújtott felém.

– 'reggelt! Fomag. Kűfődi! A tifenhetefnél kéne aláírni!

Aláfirkantottam a nevem, a személyi igazolvány száma helyére bekanyarítottam a születési dátumomat és a monogramomat. Máshol is bevált ez a módszer, és az idegeimet tépő kutyakórus mellett semmi kedvem nem volt visszacaplatni a tárcámért.

– Műfakból? – kérdezte, miközben átvettem a keskeny csomagot a kapu fölött.

Most mondjam neki, hogy egy fiatalasszonyt zargató Lúdvércet űztem el jó pénzért egy bihari tanyán, és csak azután tudtam megszabadulni a hálás családtól, hogy végigettem az étlapot? Hallottam már vinnyogva nevetni, szóval erre nem volt érkezésem.

A legegyszerűbb megoldást választottam, amit azonnal meg is bántam. A bólintásra megbillentem, és kis híján lefejeltem a kaput, ráadásul ráléptem a tacskóra, ami aztán visítani kezdett. Pifta napszítta, fekete képéből egy dohányfüstben pácolt magányos fog villant elő. Minden volt, csak gusztusos látvány nem. Körülnéztem, mit vághatok hozzá, de rutinosan megelőzött. Kirántotta a jobb időket is látott cajga kormányát a drótkerítésből, lendületet vett, áthajtott a jelképes árkon, önérzetesen feltartotta a középső ujját a dudálva érkező autósnak, majd eltűnt a szemben nyíló utcában. Nem kellett lencsét főznöm, hogy tisztán lássam a karrierje utolsó pillanatát.

A kutyák elégedetten állapították meg, hogy elűzték a betolakodót, miután egymással versengve loholtak vele párhuzamosan a kerítés mellett, így viszonylag eseménymentesen bejutottam a lakásba. A csomagot a konyhaasztalra dobtam, azután beestem az ágyba.

Pár óra alvás sokat javított a hangulatomon még úgy is, hogy a gyerek idő előtt felrázott.

– Kinyithatom? Ugye, kinyithatom?

Láttam az ügyetlenül visszasimogatott ragasztót, úgyhogy beleegyezően bólintottam.

A fekete szivacson fekvő pálca egyáltalán nem hasonlított az adatlapon található képre. Annak a kérge fehér pöttyös volt, ezen pedig öregasszonyos ráncok futottak körbe. A nyél hirtelen vastagodott, hozzá sem kellett nyúlni, már tudtam, hogy a súlypontja hátra esik. Kivettem a tokból. A kinézet alaposan átvert. A holmi meglepően könnyű volt, és jól feküdt a tenyérben. Elégedetten hümmögtem.

A gyerek kikapta a kezemből a pálcát, aztán átrohant a nappaliba és ordítani kezdett.

– Abrakadabra! Abrakadabra!
Megmasszíroztam a halántékom.
– Várj! Csak ésszel!

A zajból ítélve pont nem érdekelte, amit mondtam. Az íróasztalra néztem, ahol a saját pálcáimat tartottam. Ha tehettem, a berkenyét használtam. Sok szép emlékem fűződött hozzá. Aztán ott volt a fűz, amit leginkább vízbajoknál vettem elő. A bodzától ódzkodtam. A mesterem ajánlotta, be is szereztem, ám kényelmetlennek éreztem. Végül ott hevert az apai örökség, a nádpálca is. Azzal verte el a fenekemet, amikor elkéstem a vacsoráról. Erős késztetést éreztem, hogy az utóbbit a kezembe vegyem, azonban a gyerek ezt a pillanatot választotta, hogy elhallgasson.

– Nem műkszik!
A lefele görbülő szájából tudtam, hogy hosszú délutánom lesz.
– Volt a dobozban elem?
A heves fejrázástól megint lüktetni kezdett a fejem.
– Add ide!
El kell ismerni, akárki rakta össze, jó munkát végzett. Nem találtam kilógó műanyag csíkot, sem elemfedelet.
– Hol a doboz?

Persze, hogy mellettem volt. Kivettem a szivacsot. Elem sehol, csak egy ügyesen hajtogatott papír. Magyar ember büszke ember, különösen, ha sámán, de azért, ha minden kötél szakad, akkor megnézi a használati útmutatót. Tyúklábak. Következő oldal szintén. A változatosság kedvéért szögletes tyúklábak. Aztán talán szanszkrit jelek. A fő piac nem lehet kétséges.

Átfordítottam a terítő nagyságú lapot. Itt már ismerős betűket láttam, ismeretlen szavakban. Rovásírás persze sehol. A cirill betűs bekezdésektől elkezdtem visszafelé keresni. „Ön lenni boldog gazda univerzitas palcavarazs vezenylonek”. Helyben vagyunk. Elemek, lásd ábra. Az ábra azt mutatta, amit a kép, de ez nem úgy néz ki.

Az eredeti varázspálca távirányító pálca ára a feleségem fele fizetése lett volna, postával, számlával. A mosógépcserére spórolt pénzből ennyit elsumákolni kockázatos vállalkozásnak tűnt a páromat ismerve. Épeszű férfiember egy havi szexmegvonást nem kockáztat, még a gyereke kedvéért sem. Maradt a kínai verzió ötödannyiért, mert hát az utóbbi időben elszaporodtak az interneten kikupálódott kamusámánok, akik a műbőr dobjaikat lengetve mégiscsak jól csinálhattak valamit, mert sorra elhappolták előlem a pénzes melókat.

A reggeli esetből okulva mezítláb átcsattogtam a nappaliba, hogy én is próbát tegyek. Hamar rájöttem, hogy ennyi erővel egy téglát is lengethetnék a tévé felé. Láttam a gyerek szeme sarkában a könnycseppet, így aztán a kezébe nyomtam.

– Nyugi, játsszál vele! Apád ezt is elintézi!

Megfordult a fejemben, hogy eltüntetem az utóbbi percek emlékét a gyerek fejéből, aztán a kukába vágom a dobozt. Az asszonynál ez bevált, amikor a viccesnek szánt ajándéktanga kiverte nála a biztosítékot, és üvöltve követelte, hogy mondjam meg, ki hagyta a párnája alatt. Már ez is súrolta a családon belüli erőszak határát, nem akartam ezt tetézni egy kiskorú ellen elkövetett varázslattal.

Levettem a polcról a laptopot. A jó öreg keresővarázsok az interneten nem működtek, maradt a böngészőkkel és a fordítóprogramokkal való küzdelem.

– Abrakadabra! – rohant el mellettem a gyerek a teraszajtó felé.

Utána fordultam, hogy időben elkapjam, mielőtt megint pofára esik a szőnyeg sarkában. Most persze nem botlott el. Letérdelt szembe az ajtó előtt ülő macskával, és ütni kezdte az üveget.

– Cilumilu, cilumilu, cilumilu!

Béla alapvetően nem tartozott a családhoz, ezért nem is szerettem, ha a gyerek piszkálja. A megtermett, szürke bundás, herélt kandúr lustának tűnt, mégis okozott már meglepetést, amióta együtt élünk. A házzal örököltük, a nénike panelba költözött, és nem volt szíve a betonfalak közé magával vinni a macskát. Ahhoz persze volt szíve, hogy hátrahagyja.

A három kutya érkezése egy csapásra felborította Béla unalmas házi kedvenc életét. A szobából kipenderítve az első napon elveszítette fekhelye mellett a farkának egy darabját, amiért a tacskó kis híján a szemével fizetett. Egy hétig nem láttuk őkelmét, aztán egy nap – a kutyák vonyításával mit sem törődve – visszatért, és befészkelte magát a kiskertbe. A teraszra napozni járt fel, és a finom falatokért, amivel a párom megpróbálta kiengesztelni.

Nem tagadom, soha nem szerettem a macskákat, ezért örültem volna, ha eltűnik, főleg, miután a gyerekre is többször fújni kezdett. Ha rajtam múlott, nem kapott kaját, és párszor sunyi módon fenékbe billentettem, amikor senki más nem látta.

Bélának is csak én hívtam, persze szigorúan a család háta mögött. Amikor az első napon véresen eltántorgott, azt hittem, órákon belül elpusztul, így hát, amikor felbukkant, a mindent túlélő Drakula gróf jutott eszembe. Ilyen nevet egy pecsétes papíros sámán természetesen nem adhat a macskájának, mert az első elszólás után cikizés tárgya lenne az élete végéig, ezért gondoltam, Lugosi Béla csak nem forgolódik a sírjában, ha róla nevezem el.

Szóval ott ült Béla az ablakban, a gyerek pedig dobogtatta az üveget az orra előtt. Letettem a laptopot, hogy nyakon vágjam, de valami rossz érzés fogott el. Keserű íz öntötte el a számat, azután elmosódott körülöttem a világ, mint amikor valamelyik reggel a gyerek összekeverte a teámat és az egy hete érlelt fehér üröm főzetet. Eltompult az üvöltés és a dobogás, az utcai zajok felerősödtek, a szoba kellemes hűvöse helyett pedig perzselő forróság égette a hátamat.

Megráztam a fejem, aztán még egyszer. Valami nem stimmelt. Megvakartam a fülem tövét. Elegánsan, hátsó lábbal, ahogy illik. A vakarásra nyújtott láb megállt a fejem mellett. Lassan oldalra néztem. Szürke bunda fekete tappanccsal. Karmok ki, karmok be.

Nebasszki!

A tompaságot elsöpörte az zsigerből áradó adrenalin. Felugrottam. Helyből vagy másfél métert. Ahogy földet értem, forogni kezdtem, amíg el nem szédültem. Az üvöltés helyett elkeseredett nyávogás hagyta el a számat, amitől a gyerek az üveg túloldalán vigyorogni kezdett. Alulnézetből kimondottan a dédöreganyjára ütött, csak a bibircsók hiányzott az álláról. Feljebb néztem, a mögötte megálló alak végignézett rajtunk, azután kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, és lehunyta a szemét.

– Béla, kicsinállak, ha bejutok a házba! – csaptam oda az ajtónak.

A gyerek hátranézett, felugrott, és kiloholt a szobából. A teraszajtó másik felén ott virított a harmadik világ kereskedelmének csodája. Reméltem, hogy a kicsi, sárga csomagolóember, halálra röhögi magát a tréfán, mert amint visszajutok a jól megszokott testembe, istenuccse olyan értékelést írok róluk, hogy azt nem teszik ki az ablakba!

Körbejártam a teraszon, és számba vettem a feladatokat. Először is meg kellett nyugodnom. Elvonultam a lépcső aljához, és leheveredtem az orgonafa árnyékba. A hideg járólapok kellemesen bizsergették a hasam. Eddig rendben volnánk. Elkezdtem felidézni a tanultakat. Tértisztítás, gonosz űzés, gyógyító varázsok, átok levétel, jóslás. A testcsere biztos már a feketeöves kategória, mert még csak nem is emlékeztem ilyenre.

Mindegy, ha belekerültem a macskatestbe, akkor ki is tudok kerülni belőle. Mivel a pálcához nem tudok hozzáférni, és pár kísérlet után rájöttem, hogy varázsszavak helyett legfeljebb szőrgombócot tudok kipréselni magamból, így a legegyszerűbbnek az tűnt, ha visszaülök a teraszra, és megvárom, míg a gyerek megint hadonászni kezd a pálcával. Ez, mondjuk, beletelhet némi időbe, de abból most volt bőven.

Felkászálódtam, hogy elfoglaljam a helyem, amikor nyikordult a kiskertajtó. Nem vártam meg, amíg a dobogó lábak a közelembe érnek, felszökkentem a kerítésre. A három kutya egymásra is ugatva pörgött alattam, mögöttük két lépéssel ott vigyorgott a gyerek. Büszkeség öntötte el a szívem. Soha nem mondta, de ezek szerint ő is utálja Bélát, csak nem meri az anyja előtt mondani.

A mélázás nem sokat segített. Úgy oldalba dobott egy kővel, hogy porzott a bundám. Végigfutottam a kerítésen, aztán a szomszédén is. Felugrottam a cseresznyefa kiálló ágára, aztán egy másodpercnyi repülés után felkeltem a fa tövében a földről. Ezt még gyakorolni kell. Kimásztam a nagykapu alatt, elugrottam egy biciklis elől, és átfutottam az úton.
Sírni tudtam volna a dühtől.

Sírás. Ez az! Megvan a megoldás! Nem kell más, mint hajnalban szedett szűzlány könnye, amiben meglátszik az elátkozott lény valója.

Felpattantam, aztán leültem. El fog tartani pár napig, mire ezt összehozom. A terv megvan, és ez a lényeg.

Reszkess, Béla, hamarosan jövök!

Előző oldal JohhnySilver
Vélemények a műről (eddig 1 db)