A szegényember, a kistündér és a kobold (mese)

Szépirodalom / Novellák (29 katt) Egon C. Reid
  2019.03.30.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény öregember. Ez az ember ott élt a messzi távolban, ahol esténként a Nap lebukott a hegyek mögé.

Egyedül élt.

Egész pontosan, életét megosztotta még két tehénkével, amelyek egykedvűen legelték naphosszat a száraz kórókat a kicsiny házikója körül. Valamint mostanában egy galambbal. Amely nemrég került a szegényes portájára.

A legyengült, szárnyát erőtlenül verdeső madárra a tornác előtt lelt rá néhány napja, és úgy döntött - amíg az erőre nem kap -, gondját viseli. Aztán elengedi, had szárnyaljon tovább szabadon az égbolt kék óceánján. Nem tudta, hogy kerülhetett oda a madárka, hiszen olyan messze lakik, hogy oda még út sem vezet, és az ilyen kicsiny állatoknak napokat kell repülniük a szelek szárnyán, hogy a magasból egyáltalán megpillanthassák a házikóját.

Történt egyszer, hogy éppen vizet húzott a kútból, amikor megszólította Őt valaki.

- Látott errefelé egy madarat szállni? Egy galambot. Néhány napja - kérdezte egy lágy dallamos hang.

Az öregember úgy megijedt - mivel évek óta nem hallott már idegen hangot, csak a maga dörmögését -, hogy nyomban elejtette a kezéből a vödröt, amelynek hűs tartalmát azonnal beitta az aszályos föld.

Először azt hitte káprázik a szeme. Egy lányt látott a tornácnál. Gyönyörűsége és tündéri mivolta egyszerűen elkápráztatta.

- Hallotta, amit kérdeztem?
- Hallottam hát! - szólalt meg az ember. - De ki vagy te?
- Én egy tündér vagyok. És ott lakom - mutatott ujjával a lenyugvó Nap irányába. - Tündérországban!
Az ember közelebb lépett a kistündérhez.
- Miért érdekel téged az a madár? - kérdezte nyájasan.
- Mert az enyém! - csattant a tündér hangja. - Az én madaram! Néhány napja tűnt el, amikor az erdő szélén ránk ijesztett egy kobold. Azonnal keresni kezdtem, de hiába… Elveszett - szomorodott el végül a hangja.
Az ember szemei kitágultak a csodálkozástól. Később izgatott hangon ezt kérdezte:
- Egy koboldtól? Csak nem a Háromfa koboldjáról beszélsz?
- Egy apró, kis lény. Fura sapkával a fején - szólt a tündér. - Ismeri talán?
- Hmm! - volt a válasz. S azzal töprengésbe kezdett, közben a szakállát simítgatta. - Meglehet! Amúgy ne búslakodj, kistündér! A madarad itt van nálam. Nagyon rossz állapotban volt, de most már jól van - azzal belépett a házba és két kezében kihozta a madarat, majd felreppentette az ég felé.

A madárka azonnal a tündérke mellé szállt, aki majd kicsattant az boldogságtól. A hálálkodását az öregember felé szinte alig lehet leírni.

- Köszönöm! - szólt végül. - Köszönöm, hogy megtalálta és meggyógyította a madaramat. Mit adhatok cserébe? Kérjen bármit…
S közben a madárka tollait simogatta.
A szegény öregember így felelt:
- Szeretném megnézni, honnan jöttetek ezzel a kismadárral - pihentette a szemeit az állaton, majd a lányon. - Szeretném látni egyszer Tündérországot!
- Rendben van. Várjuk! - mondta beleegyezően a tündérlány.

Azzal úgy eltűnt a madárkájával, mintha ott sem lett volna.

A szegényember sóhajtott egyet, majd belépett a házába.



Telt, múlt az idő. Mikor is egy nap elhatározta, hogy bizony elérkezett az idő, hogy meglátogassa a kistündért. Aki találkozásuk óta sokszor az eszébe jutott. Befogta hát a két tehénkéjét a szekere elé és elindult velük a hegyek felé, keresztül erdőkön, mezőkön.

Jó néhány napig tartott az útja, amikor is egy reggel átlépte Tündérország határát. Rögtön a kistündér után érdeklődött.

Bizony alaposan meghökkent, amikor az útbaigazító tündérek elmondták neki, hogy a lány nem más, mint Tündérország királyának legkisebb lánya. Azt is megtudta tőlük, hogy ott van a királyi palota, ahol az ország két patakja összefolyik.

Az öregember megköszönve az útbaigazítást, nyomban arrafelé vette az irányt. Délutánra meg is érkezett, és bizony igen elcsodálkozott a látottakon. A palota tündökölt, ám a kert, az bizony szomorúsággal töltötte el. Virágokat, csobogókat, szökőkutakat szeretett volna látni. Ezzel szemben nem látott mást, csak elhanyagolt kertet, és akkora füvet a kertben, amekkorát még életében sem látott.

„Mi történhetett?” - töprengett.

Váratlanul a kistündér termett előtte, aki mellett a galambja szaporán csapkodta szárnyait, miközben leszállt a kertkapu oszlopára.

A kistündér arcán felvirult egy csodás mosoly.

- Oh! Hát eljött? - szólalt meg.
- Igen. De… Mi történt itt? - kérdezte körbenézve a szegényember.
- Ne is mondja! Amikor hazatértem a galambommal, már így találtam a kertünkre. Apám azt mondta, hogy a kobold átkozta el. Mert apám elfogattatta, miután én a madaram keresésére indultam. Ám a kobold pár napra rá megszökött, és elvarázsolta a mi szépséges kertünket. A varázslat azonban csak akkor múlik el, azt mondta, ha egyetlen éjszaka alatt vágják le a füvet. Apám, a király, tüstént hozatott is kaszálótündéreket az ország valamennyi részéből, de bizony nem sokra jutott velük. Mert a kobold állítólag úgy varázsolta el a kertet, hogy azt tündér nem vághatja le.

Az ember körbenézett a kerten. Szeme közben el-elidőzött a látottakon.

- Talán segíthetek - szólt végül.
- Megtenné? - kerekedett el a lány szeme. - Csakugyan megtenné? De hát egyedül van…, hogy birkózna meg egy ekkora kerttel? - tárta szét a kezét a tündérlány.
- Megpróbálom. Talán sikerülni fog.
- Ha sikerülne, apámtól bármit kérhetne cserébe, abban biztos vagyok. Mert őt is mély szomorúsággal tölti el a kertünk látványa, nem csak engem. Megyek is. Szólok neki…
- Várj! - kiáltotta az ember. - Szóval azt mondod, hogy a Háromfa koboldja tette mindezt?
- Igen. Ugye ismeri ezt a gonosz lényt? - kérdezte izgatottan.
- Volt már vele dolgom. Még régen. Nagyon régen. Telének hívják, és valóban nagyon gonosz.

A szegényembert a kistündér nyomban apja elé vezette. Aki ott ült a tündérpalota legdíszesebb termében található trónján. Megálltak a Tündérkirály előtt. A szegényember illendően fél térdre ereszkedett, a lány pedig közelebb lépett a trónhoz.

- Ki ez az ember, lányom? - kérdezte.
A megszólított lecsukta szemeit, és így szólt az apjához.
- Apám - kezdte. - Ő az a szegény öregember, akiről már meséltem neked. Ez az ember volt az, aki megmentette a galambomat a pusztulástól. Amikor visszakaptam tőle, megígértem neki, hogy eljöhet egyszer ide, hozzánk, mert kíváncsi volt Tündérországra. És most eljött. És képzeld, apám! - folytatta csillogó szemekkel és közelebb lépve. - Azt mondta, hogy ő bizony megpróbálja a füvet levágni, hogy ismét szép lehessen a kertünk. Ahol te is oly sok időt töltesz.
- Valóban megpróbálod? - kérdezte a király az embertől.
- Igen - volt a határozott válasz.
- Nos, rendben. Ha sikerül, és megtörik a varázslat, akkor bizony megjutalmazlak. Sőt, bármit kérhetsz tőlem. Én azt jó szívvel adom majd neked.

A szegényember némán bólintott, és elindult, hogy teljesítse ígéretét a kistündérnek, a királynak és Tündérország tündéreinek.



A hold ezüstösen csillogott azon az estén. A szegény öregember kifogatta a szekere elöl a tehénkéit, és azt mondta nekik, hogy bizony éveken át csak a száraz kórót ettétek, hát most itt van ez a dús és üde zöld fű, legeljétek most hát ezt.

Az állatok éhesek voltak. Nemcsak a hosszú út során, hanem mert bizony ők se láttak még zöldebb birodalmat, mint ezt a kertet. Szép lassan, megindultak hát, és elkezdték legelni a Tündérkert füvét.

Már éjfélre járhatott az idő, mire a kert felével végeztek. Néha meg-megálltak egy-egy korty vizet inni a tó hűs vizéből. Majd, uzsgyi, vissza a „legelőre”.

A szegényember hátát a szekérnek döntve, csillogó szemekkel nézegette a legelő állatait. És mosolygott.

Hajnalodott, mire az állatok az utolsó fűcsomókat tépdesték a kert földjéről. A kakas is megszólalt a legmagasabb torony tetején. S ezzel a hajnali napsugár betört a Tündérkert árnyékába.
A reggeli kakasszóra előtermett a kobold is, mint egy varázsütésre. Csakúgy, mint a Tündérkirály és a palota összes tündére, no és persze elsősorban Anna, a tündérlány. Aki még kicsit álmosan, de ragyogó szemekkel nézte a kertet és annak rövidre „nyírt” füvét. A kobold is ezt tette. Csak nézte, nézte, aztán hirtelen el kezdett szédülni. A szédülése aztán imbolygásba ment át, később egy tompa puffanásba. Amely azt jelezte a jelenlevőknek, hogy a kobold bizony elájult. Vizet hoztak, és jól nyakon borították vele. De az bizony nem mozdult. Magára hagyta a teste, vagy a gonosz lelke, vagy az… Élete.

A kobolddal történt eset után a varázslat nyomban megtört. A Tündérkertben minden virág ezernyi színben kezdett pompázni. A csobogók és a szökőkutak vizet spricceltek az ég felé. A levegőben pedig megannyi színes pillangó repdesett boldogan kergetve egymást.

A kistündér is boldog lett. Pörögni, forogni kezdett, és nevetett, nevetett. Amikor örömét fokozni már nem tudta, az emberre nézett, és bizony igencsak tágra nyílt szemekkel pillantott rá. Egy cseppet sem hasonlított az általa megismert szegény öregemberre.

- Ki vagy te? – kérdezte halkan.
- Én vagyok az, kistündér - mosolygott az előtte álló ifjú.
- De… de hát hogyan…

Az immár ifjú ember elmesélte, hogy évekkel ezelőtt neki is meggyűlt a baja Telével. És őt is elvarázsolta. A varázslatot pedig csak a kobold elpusztulása törte meg. Így változhatott egyszóval ő át ifjúvá, tehénkéi gyönyörű tajtékos paripákká, szekere pedig egy csodás hintóvá.

- Tündérkirály! - szólt az ifjú. - Azt mondta, ha sikerül a kert varázslatát megtörnöm, kérhetek bármit, nekem adja. Én nem kérek egyebet csak azt, hogy a legkisebb lányával élhessem le az életem.
Azzal a tündérlány felé fordult.
- Szeretnél velem élni? - kérdezte tőle.
A kistündér csak mosolygott és megfogta az ifjú egyik kezét.
- Igen. Szeretnék… - szólt később suttogva, az ifjúra nézve.
- Hát legyen! - tekintett a fiatalokra mosolyogva a király. - Legyetek boldogok!

A fiatalok még néhány napig Tündérországban maradtak. Aztán elindultak az ifjú háza felé, ahol először találkoztak, és ami egy csodálatos palotává változott, amikor a varázslat megtört.

Az útjukat még elkísérte egy galamb is. Amely a hintó felett repült, elkísérve a fiatal szerelmeseket - egy Új Élet felé.


Vége!


Veszprém, 2015. december 8.

Előző oldal Egon C. Reid
Vélemények a műről (eddig 1 db)