Szövevény

Fantasy / Novellák (531 katt) Kenneth Withaker
  2019.04.27.

A kapu visítva nyílt ki, mikor az ősz hajú szolga kitárta a vendég előtt.

– Sajnálom, uram, nem gondoltuk, hogy mégis csak eljön – mondta, ahogy kinyitotta a rácsos kapu jobb szárnyát, aztán a balhoz lépett. – Igrane mester azt hitte, hogy túlságosan elfoglalt.
Az aranysárga telivéren ülő férfi elhúzta száját szürke csuklyájának rejtekében.
– Igrane mester olyan ember, akivel érdemes eltölteni egy kellemes estét – mondta, mikor az inas végzett a kapuval, aztán átléptetett a lovával a küszöbön. – Már vár?
– Persze, uram, már bejelentettem...

A férfi lecsusszant a nyeregből. Egy fehér kövekkel kirakott ösvény közepén állt. Balról fenyőfák és tölgyfák sudár törzsei szegélyeztek, köztük az alkony egyre sötétülő árnyai lapultak fenyegetően. Jobb oldalt egy tavacska terpeszkedett. Víztükrén tavirózsák virítottak. Egy fűzfa görnyedt védelmezőn feléjük. Az ösvény végében márványsárga udvarház emelkedett.

– Köszönöm, Goff. Csutakold le tiszteletreméltó vendégünk hátasát – szólalt meg egy hang. Szavai olyanok, mint a mézben megforgatott keserűgyökér. – Én elkísérem a vacsora helyszínére.

Az úton Igrane közeledett. Sápadt, kopaszodó férfi volt. Fejének két oldalán sötét haj göndörödött. Kék tunikája alól gömbölyű pocak domborodott elől. Kék, aranycérnából szőtt körökkel és vonalakkal ékesített köpenye meglibbent háta mögött. Sima arcán széles mosoly terült szét.

– Béleni Berengier! – köszöntötte, és mikor odaért, csontrepesztő ölelésbe szorította a szürke ruhás férfit. A manifesztátor meglepetten emelte fel jobb tenyerét és meglapogatta a férfi széles vállát. – Olyan ez, mint egy álom, hogy Berengier, a manifesztátorok legnemesebbike itt van Igrane, az igézők gyöngyének házába!
– Valóban megtisztelő – mondta Berengier. Az igéző elengedte és mosolyogva végigmérte vendégét.
– A legjobb sülteket és borokat hozattam, hogy megünnepeljük ezt a találkozót! – mondta és gyengéden megérintette vendégének vállát. – Jöjjön hát!
Igrane végigvezette vendégét a kerti úton, és gyengéden beterelte a házába.
– Hadd mutassam meg a gyűjteményemet! – szólalt meg Igrane, mikor beléptek a márványcsempével borított folyosóra. Két oldalt boltíves falifülkék, bennük szobrok: szögletes emberi és állati fafaragványok Shilluk földjéről. Síkföldi fametszetek, melyeken az elnagyolt vonalakkal felfestett alakok eltűntek az írásjelek tucatjai között. Nyitott könyvek, szakadozott szélű, megsárgult lapjaikon rajzokkal az égitestek mozgásáról és csillagok formációiról.

Igrane-nek mindegyikről volt egy vagy két mondata. A manifesztátor szorgalmasan bólogatott rajtuk, de nem a férfi szavaira, hanem arcára, és szemét figyelte ugrásra készen. Azonban az egyik falifülkénél megállt, és összeráncolta a szemöldökét.

– Ezt honnan szerezte? – bökött rá a hatalmas állat, talán egy hatalmas auruchké volt a Határhegységből, szögletes sigulokkal telefaragott combcsontjára.
– Egy északi zsoldostól kaptam – mondta Igrane, kinyúlt és óvatosan végigsimított a csonton. – Segített megvédeni Idrona városát, aztán részt vett a sárkányszülöttek táborának lerohanásában. A vezérük sátrában találta. Sok aranyat kapott érte. – Felsóhajtott, és megcirógatta a csont gömbölyű tetejét. – Sárkányszülöttek. Barbár népség, de a művészetük valamiféle... szépérzékről árulkodik. – Látta, hogy Berengier arcán végigsuhan egy árnyék. – Ennek ellenére valóban kegyetlen állatok. Elragadtattam magam.
– Ameddig nem isteníti őket, addig nem lesz gondunk.
– A madár is szépen énekel, annak ellenére, hogy állat. Menjünk!

Egy különös ligetbe léptek, minek fái különösen nőttek. Ágaik spirálokat és különös jeleket formáztak. A vacsorához a kertben terítettek meg. Egy hosszú, fehér abrosszal fedett faasztalon sültek és mártásokkal teli csészék várakoztak rájuk.
– Érdekesek ezek a fák – pillantott körbe Berengier, miután helyet foglalt és a bal kezénél összehajtogatott asztalkendőért nyúlt.
– Síkföldi művészet – mondta Igrane és egy vörösre sült csirkecombot rakott a tányérjára. – Úgy kötöttem körbe a fákat, hogy arra nőjenek, amerre én akarok. Nyugodjon meg, kedves barátom! Egyen, és meséljen a kalandjairól!

Intett, majd kiharapott egy jókora, szaftos falatot a combból. Berengier két, keleti fűszerekkel megszórt húsgombócot rakott maga elé, és csippentett egy darabot. Aztán beszélni kezdett.

Az első húsgombóc eltűnt a tányérjáról, mire elmesélte egy halottidéző boszorkány utáni hajsza történetét, ami a föld mélyébe lenyúló barlangba vezette. Hozzálátott az aranysárga mártás fedte csirkemell csíkokhoz, és elbeszélte a Hujor ellen vívott párbajának történetét – bizonyos fontos részleteket kihagyva –, és elmesélte, hogy vadászott az argólra Qalac kazamatáiban.

– Parádés, hogy vakon is képes volt legyőzni a bestiát – tapsolt Igrane. – És ha jól sejtem, akkor újabb kalandjának helyszíne Dalgin. – A markába vett egy kagylót, és kiszürcsölte tartalmát. – Persze hálás is vagyok, hogy ezzel együtt az én becsületemen esett foltot is letakarítja. Van valami eredmény?
Kíváncsian nézett Berengierre és megtörölte száját.
– Közel járok – bólintott a manifesztátor, és hátradőlt. – Nagyon közel...
Nyelvén volt a név, de nem mondhatta ki. Igrane felemelte a tenyerét.
– Mesélje el a teljes történetet! Meg akarom érteni, hogy hogyan jutott arra a következtetésre.
Mert szereted a kalandokat. Akkor megkapod, csak nem biztos, hogy szeretni fogod a végét, Igrane.

Jobb könyökét az asztalra tette és fejét az öklére támasztva mesélni kezdett.

***

Berengier belépett a cellába és szembenézett annak egyetlen lakójával. A sovány férfi a sarokban kuporgott. Kezei összebilincselve, a szájában bőrpecek. Naelig Grosnak hívják, hamisító és Dalgin város egyik orgazdája, és persze láthatóan hatalmas bajban van.

Egyszerű módszer, hogy elvágják a képességeitől. Hogy ne mondjon varázsszavakat, és mozdulatokkal se keltsen hullámokat a mágia éteri mezején – gondolta a mágus. A szürke falakba vésett védő szimbólumok és a bejáratot fedő rácsokhoz forrasztott védő amulettek felesleges óvintézkedésnek tűntek. Ha képes lenne rá - állapította meg Berengier és közelebb lépett a férfihoz.

Ha képes lenne rá, akkor látnám a kezébe és a fejébe kapaszkodó ezüstösen fénylő fénycsápokat. Azon zsinórokat, amivel képes lehet irányítani a mágia áramlatait. Nem hiszem el, hogy a városi őrségnek nem tűnt fel, hogy milyen könnyen adta magát.

– Kiveszem a pecket – mondta Berengier és a rab tarkója mögé nyúlt és kikapcsolta a pecket hátul összefogó szíjakat. Halk cuppanás, a rab szájából kiesett a bőrszíj.
A következő pillanatban megáradtak a szavak a rab szájából.
– Én nem vagyok varázsló. Én csak a saját kezemmel készített portékáimmal kereskedek. A halott ember nem ad aranyat! – Hangja, mint a száraz bőr sértette Berengier fülét. A manifesztátor leoldotta az övéről a kulacsot és átnyújtotta.
A férfi elhallgatott, megnyalta a száját.
– Igyál.
Naelig egy szó nélkül hagyta, hogy Berengier a szájához tartsa a kulacsot és megitassa.
– Méreg van ebben a vízben, hogy ilyen keserű – kérdezte fintorogva.
Rókafarokfőzet. Az én fajtámnak olyan mintha méreg. És újabb bizonyíték – gondolta Berengier, miközben visszatekerte a dugót.
– A méreg nem a Felhőtorony módszere – mondta a mágus. – Mi más módszereket tartogatunk azok számára, akik elátkozott hamisítványokat adnak el.
– Semmi közöm nincs ehhez! Én csak elkészítettem és eladtam azokat! Nem is értek a mágiához!
Azt tudom, de az nem jelenti, hogy nem vagy bűnös – válaszolta neki gondolatba Berengier, felállt és a kezébe vett egy pergamentekercset.
– Thélo Bosser. Köznemes. A Gyöngysor negyedben él. Most a Hídfő negyedbeli ispotály az ideiglenes otthona. A bal kezén fekélyek támadtak két nappal ezelőtt. Ma reggelre pedig le kellett vágni a teljes karját. Egy egészséggyűrű volt a bal kezén. Azt mondta, hogy tőle vásárolta.
– Az csak egy hamisítvány! Csak egy fémdarab!
Berengier szeme lejjebb vándorolt a tekercsen a következő pontra.
– Patern Herve. Kereskedő. A Kalmár-negyedben van egy ékszerboltja. Tegnap este ordítva rontott be a szomszédja házába és a családja szeme előtt támadt neki egy késsel. Kivájta a szemét és egy mély sebet vágott az arcába. Mikor a városi őrség kihallgatta, azt mondta a szomszédjáról, hogy egy emberi alakot öltött démon a Fátylon túlról. Az asztalán talált látógömb mondta ezt, amit tőled vett.
– Tirian fényes kardjára esküszöm, hogy álombogyó nedvével kentem be!
– Mbah Duala. Kereskedő. Shilluk földjéről prémeket és drágaköveket hozott. Egy fogadóban szállt meg a Hídfő-negyedben. Este hazafelé tartott éppen, mikor a kezében tartott csillaglámpából lángok csaptak ki és égették el élve. A csillaglámpát az ön boltjában vette.
– Lidércgőz volt benne! – kiáltotta. – Esküszöm, hogy lidércgőz volt! Ha kell, meg is mutatom, hogy rakom bele a rothadó hínárt, és hogy zárom le, hogy a gáz bent rekedjen és ragyogjon! Hamisítványokkal házalok! – Berengier arca rezzenéstelen, mikor Naelig Gros esdeklően felé emeli az öklét. – A varázslás dolgai idegenek a számomra! Könyörgöm! Ne szívják ki a lelkem a testéből! Ne kerüljön át egy béka testébe!
Berengier felvonta a szemöldökét, és tekintetét végigfuttatta a sorokon.
– Sokan megtébolyodtak. Sokan egy életre megnyomorodtak és sokan meghaltak az utóbbi öt napban. És miért? – Közelebb lépett és lenézett a sarokban nyüszítő férfira. – Mert te annak ellenére, hogy vak vagy a láthatatlan világra, belekontárkodtál. Talán elég volt pár elégedetlenkedő vevő, hogy megforduljon a fejedben, hogy talán te is megpróbálod. És átok lett a vége. Nem érthetted, mikkel játszol, így talán enyhébb büntetést kapsz.
Az orgazda ajka remegett. Berengier összetekerte a tekercset és az iszákjába rakta.
– Jó uram, ez nem igaz – mondta. Szeme ide-odafordult, próbált valami kiutat találni. – Nézze át a boltomat! Kérdezzen meg mindenkit! Istenemre mondom! Anyám is megmondhatja, hogy mikor tanultam meg olvasni! Ostoba vagyok a mágiához, kérem!
Berengier megfordult, ujjai az ajtókilincsre fonódtak.
– Nézze meg a boltom! Kérdezzen meg mindenkit, hogy mekkora ostoba vagyok!

Kilépett a folyosóra, és jobbra fordult. A fáklyák fénykörébe egy alak lépett elő. Magas, sápadt férfi. Koponyaszerű fején göndör, fekete haj meredezett. A Felhőtorony jelképével díszített sötétkék tunikát és nadrágot viselt.

– A Felhőtorony szerencsés. Hogy velünk harcolsz, és... – Egy pillanatra elhallgatott, és a folyosó falát nézte. – Láttalak az orgazda szemén át, és úgy nézett rád, mint...
Elhallgatott, és szégyenlősen lesütötte a szemét. Berengier odalépett és biztatóan a fiatal férfira mosolygott.
– Faldish. Teljesértékű mágus vagy, ahogy én is – mondta. – Nem kell úgy kezelned, mint ha valami ősi krónika lapjairól léptem volna le. – Elindult a folyosó túlsó vége felé, Faldish követte. – Folytasd, mit olvastál ki a fejéből!
– A hóhérjára felnéző halálraítélt szemeivel nézett rád. És rettegett. – Zavartan megpiszkálta az orrát. Berengier intett neki, hogy folytassa. – A bensője majd beleremegett a gondolatba is, hogy bármit is kap, jogtalanul fogja kapni.
Berengier felsóhajtott, és kinyitotta az ajtót.
– Minden bűnöző ilyen – vont vállat. – Idővel annyi gazságot követnek el, hogy nem tudják, miért is ülnek a cella padlóján. Hogy gondolod, hazudott?
Faldish megrázta a fejét.
– A rettegő ember nem hazudik – mondta közben. – Mikor felhánytorgattad neki a bűnöket, csak attól rettegett, hogy vége az üzletének.

Egy rövid folyosón át átjutottak a bizonyíték raktárba. A falak mellé állított polcok roskadoztak a lefoglalt hamisítványokkal teli faládáktól.

– Ezt jó magam is sejtettem. Nem kell jártasnak lenni ehhez a másokban való olvasáshoz. – Berengier levett egy ládát és kinyitotta. – Sokszor nem bánnám, ha én is képes lennék rá.

A szénabélésben csillaglámpák sötét üveggömbjei kucorodtak egymáshoz. Berengier óvatosan kiemelt egyet és az egyik falra erősített fáklya fényébe tartotta. A piros derengés betöltötte a belsejét, kirajzolva a felszínét behálózó köröket és az azokba torkoló indák hálózatát. Az éteri világba pillantva halványan derengtek.

Faldish halványan elmosolyodott.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte Berengier. – Bennem is olvastál?
Faldish összekulcsolta az ujjait a hasa előtt, és lehajtotta a fejét.
– Félek, hogy a gondolataid rendezettsége és csillogása kiégetné az elmémet. A többi ember tudatában sötétség honol, hogy maguk előtt is elrejthessék a titkaikat és gondolataikat. Mintha a palotában élő kereskedő irigykedne a patkányoktól hemzsegő csatornát takarítóra.
– Értem – mondta Berengier, és megforgatta a sárgásvörös fényben a gömböt. Közelebb tartotta a szeméhez, és végig futtatta rajta a tekintetét.

Egy része nem volt elég mély, hogy helyet adjon az erőt hordozó szemcsék sokaságának. Egy helyen egy másik vésethez csatlakozott. A kereszteződésében egy apró mélyedés tátongott, színültig tele az éter részecskéivel. Egy négyágú csillagot formázott, egy hálóba fogva a véseteket épp úgy, mint ahogy az éter erővonalai.

– Ezt megbűvölték. - A gömb jobb oldalának közepén az indák vésetei szögletes virágalakzatba álltak össze. – Protemisz virága.

Faldish felé fordította, aki bólintott. A virág „szirmainak" éles csúcsai magukba gyűjtötték az éter darabkáit, és a közepébe gyűjtve azokat lángokat formálva belőlük.

– Ki tehette ezt? – kérdezte Faldish, és Berengier felé fordult. – Naelig vetélytársa? Egy másik orgazda?

A nap a látóhatár felé süllyedt, miközben egymás után vették elő a hamisítványokat. Az egyik fából készült medál tetején combcsontot formáló rúna ügyesen elrejtve az indák közé. Vájataiban az erővonalakat olyan formába kényszerültek, hogy roncsolják azt viselő húst. Míg az egyik hamis látógömb tetején élére állított Szem rúna káprázatokkal ostromolta a használója tudatát.

– Ha nem Naelig volt, akkor ki, és hogy tudta megbűvölni őket? – simított végig Berengier a szakállán. – Úgy, hogy nem vette észre? Ennyire azért nem lehet ostoba.
Faldish a kezébe kapott egy csillaggömböt, és vállat vont.
– Talán valaki betört az éjszaka és úgy csinálta ezt? – kérdezte, és Berengier felé fordult. A tekintete elkerekedett. – Ez ostobaságnak hangozhat. Sajnálom, én nem értem...

Berengier elkezdte visszarakni a bizonyítékokat, és összevonta a szemöldökét. Akárki is tette ezt, jártas lehetett a mágikus tudományokban, azon is belül az erővonalak formázásának művészetében. Egy új mintázat alkotása is sok tudást igényelt, de egy meglévő sigul megváltoztatása nehéz feladat volt. Kevés mágus is művelte.

– Nem ostobaság – felelte Berengier. – Ha nem bizonyosodik be, akkor lesz hamis, Faldish. Megnézem a boltját.
Berengier már indult is volna, mikor Faldish megszólalt.
– Ez tényleg mulatságos. – Nézte meg a csillaglámpa alját, és óvatosan Berengiernek adta. Az aljába egy vastag, íves I betűt véstek, a csúcsán egy csillaggal. – Igrane készítette.

A manifesztátornak keze az iszákjára tévedt, amiben a tehetséges formázó által küldött meghívó pihent összetekerve. Bal felső sarkában az aláírás, a végében hasonló jel. Egy futár nyomta a kezébe, miután Berengier elhagyta az itteni szállását. Nem nagyon örült neki, hogy együtt kell vacsoráznia a mágussal, aki azt hitte magáról, hogy aranyrögöket ürít. Legalábbis a rossz nyelvek szerint.

– Sietnem kellene, ha nem akarom lekésni a vacsorát nála – mondta Berengier, és visszahelyezte a csillaglámpát. – Akkor lássunk is neki! Bár így belegondolva. Hm... Talán jobb lenne mindent átnézni, hogy elkapjam a tettest.

Faldish felkacagott, Berengier is mosolygott, mikor átlépte a küszöböt.

***

Berengier útja a Hídfő negyed keleti szélét behálózó sikátorokba vezetett. Szárítókötelek lengtek feje felett, amiről ruhák lógtak le. A belőlük áradó szappan illata nem nyomta el a rothadó szemét és patkányürülék bűzét. Naelig boltja tőle jobb oldalon bujkált. Kilincsét súlyos lánc zárta le, végén otromba lakat. Berengier kinyitotta a városi őrségtől kapott kulccsal. Lelki szemei előtt még mindig ott volt annak az őrnek a fancsali képe, aki átnyújtotta.

Mikor lakat belseje halkan kattant, a manifesztátor átlépte a küszöböt és körbepillantott. A helyiség hátsó végében pult, mögötte üres szekrény és a raktár három zárral a helyén tartott ajtaja. A világosbarna fal mellett sorakozó polcokon különös dolgok várakoztak a vevőre.

Egy gubbasztó démonfigura vetette rá kőbe faragott vigyorát. Varangyszemei vakon meredtek a világba. Egy csontsárga tollú bagoly. Üvegszemeit Berengiere szegeződtek. Szárnyai dermedten terültek szét. Lábujjai begörbültek, felkészülve arra, hogy csontrepesztő ölelésbe fogja zsákmányát. Ami már nem volt ott. Az alsó polcon lombikok és zárt fémedények. Mellettük meghatározhatatlan porokkal és folyadékokkal teli fiolák.

A raktárajtóhoz érve beleszimatolt a levegőbe. Méz és liliom gyenge illata vegyült az ócskás boltjának dohos levegőjébe.

Berekrózsa. A raktárból jön – gondolta és a nála lévő karikáról lógó széles kulccsal kinyitotta a felső lakatot. Naelig biztosan éjszakánként idejön, szirmokat égett és kacagva szívja a füstjét. Az emberekre ilyen hatással van. Elködösíti az elmét és könnyíti a lelket.

A második zárba helyezte a kulcsot, és elfordította. Oktatásának kezdetén, tíz éves korában szívta be először a berekrózsa füstjét. Segített józanul szemlélni az éter folyamatit és örvényeit. Kellemes élmény volt, de egy idő után, mint minden a tornyon kívüli szolgálatra kiképzett mágusnak meg kellett tanulnia még a halál torkában is összpontosítania, ezért le kellett szoknia róla. Míg azon növendékek, akik a látók és igézők útjára léptek és tiszta elmére volt szükségük, folytatták fogyasztását.

Az utolsó lakat halk kattanással nyílt ki, és Berengier belépett a szűk helyiségbe. A berekrózsa illata erősebb lett. A fal mellett egy jókora szekrény, jobb ajtaja szárnyaszegetten lógott. Polcai üresek. A padlón egy széles asztal hevert az oldalára fordulva.

Őrök. Megtudták, hogy Naelig talán mágikus üzelmeket folytat, berontottak és mindent felforgattak. Az esetleges nyomok nem voltak nekik fontosak – gondolta homlokát ráncolva.

Az olcsó sör a Hídfő negyed valamelyik patkánylyukban, amit ott kocsmának gúnyolnak. A város tolvajkirályaitól és fekete kereskedőitől kapott arany fontosabb.

A kezei ökölbe szorultak. A szíve hevesen vert, mellkasát szétfeszítette a bent tartott ordítás.
Miért vagyok dühös? Mi dühített fel engem? – nézett körbe, miután elvégzett néhány légzésgyakorlatot és ellazult. Összpontosított, és hagyta, hogy a szemei lássák a világ mögötti világot. Ami megkergült. Az éter áramlatai, melyek rendszerint lassan folytak végig a levegőn, most egy csigavonalba torzultak, minek a középpontjában egy sebesen forgó tölcsér volt. Ez kavart vihart a lelkében. Berengier mélyeket lélegzett és körbejárta az örvényt.

Frissen esett eső illatát érezte. Jobb karja elzsibbadt, mikor közelebb lépett a térdéig érő mágikus tölcsérhez. A lába kővé vált. A füle halkan zúgott a megzavarodott éter táncától, mikor megnézte alatta a padlót. A deszkapadlón kéken ragyogó spirálmintázat volt. Akárki végezte a bűvölést, éterrel rajzolta fel ezt a sigult. Csoda, hogy nincsenek mágikus zavarok a negyedben, úgy átrajzolta az áramlatokat – gondolta, és három lépést hátrált.

…csak nem megolvad a jégszív? – hallotta Hujor halk hangját. Berengier kifújta a levegőt, és magára parancsolt, hogy ne üssön ököllel a falba. Körbepillantott, és ekkor meglátott egy apró fadarabot beszorulva két deszka közé. Nem lett boldogabb, mikor meglátta, mi is az. Egy apró, kardot formázó amulett, a tetején lévő lyukba egy bőrszíj befűzve. A manifesztátor óvatosan leguggolt és a szeme elé emelte. A fémből formázott, apró kis kard elnagyolt mása volt Tirian, a később istenné magasztosult sárkányölő hős kardjának. Az ő tiszteletére alapult rend szent sigulja volt ez.

– Ne legyen közük ehhez! – mondta és az iszákjába süllyesztette az ereklyét. Ránézett, a tölcsér alatt lévő spirálszimbólumra összpontosított és intett a bal kezével. A mágikus részecskékből összeállt szimbólum semmivé vált. Az örvény jobbra dőlt és a padlóra zuhanva semmivé vált. Az erővonalak visszaugrottak a helyükre.

***

A hideg dühroham, amely a mágikus örvény közelében tört rá, már csak egy rossz emlék volt, mikor Berengier Tirian székesegyháza előtti térre ért. A kupolás tetejű épület a Gyöngysor negyed előkelő házainak vörös cseréptetői felé emelkedett. Az ajtaja nyitva volt annak dacára, hogy a nap már a láthatár felé bukott, és a város kereskedői már bezárták boltjaikat.

A templom küszöbét átlépte, megcsapta az orrát a mennyezetről lelógó aranyfüstölőkből áradó füst mézes-fűszeres illata. Az ólomüvegablakokon át aranyló fénykévék ömlöttek át a termen. Két oldalt padsorok húzódtak, előttük pedig Tirian, a sárkányölő harcos szobra.

Páncélos vitéz egy emelvényen állt szétvetett lábakkal. Kardjával az ég felé döfött. Bronzba öntött arcán a művész azt a szent haragot igyekezett megragadni, amit a Khoneli királyság tábornoka évezredekkel érezhetett, mikor egy utolsó rohamot vezette seregét Eron, a vadmágus erődje ellen. Berengier megállt két oszlop között és körbepillantott. A falakon lévő freskókra ugyanez az arc köszöntött vissza. Tirian, ahogy pokolbeli fekete teremtmények hordáin gázol át hűséges lovagjai élén. Tirian, ahogy összeméri fényes kardját egy sárkányszülött harci bárdjával. Arcán elszántság, a harcot figyelő katonák arcán áhítat. Tirian, ahogy kivont karddal elindul a sziklán lapuló sárkány felé, ami az első, és remélhetőleg utolsó ilyen vadállat volt Iwalon. És végül Tirian, ahogy sebektől szaggatva fekszik embereinek gyűrűjében. Legendás kardja, minek markolata lángnyelveket formázott, végigfektetve mellkasán.

A derengésbe egy alak lépett ki a semmiből. A papok aranysárga köntösét viselő, ösztövér férfi volt. Hosszú, ősz haját hátul összefogva hordta. Ráncos arcán átfutott egy árnyék, mikor észrevette a Felhőtorony jelképét a manifesztátor tunikáján. Aztán elmosolyodott, mikor Berengier ránézett.

– A bátrak dicsősége ragyogja életed! A nevem Matronus Morvan atya – mondta, és körbepillantott. – Láttam, a templom díszítményeit csodálja.
– Igen – felelte Berengier és tekintetét újra körbenézett a falakon. – Igazán mívesen mutatja be a mágusurak elleni harcot. Csak a harcokban segítő mágusokat nem festette meg a piktor.
– A festmények Tirian és harcosai helytállását örökítik meg – mondta Matronus. – Parasztok és kézművesek fogtak fegyvert. Elsősorban az ő helytállásuknak állítanak emléket eme festmények. A varázslók csak, mint tanácsosok, gyógyítók és látók tartottak a sereggel.

Akkor Tirian kardja mitől lángolt? A pengéjére vésett tűz és erősítő siguloktól? Vagy mert Lancel, a Szemek Felnyitója megérintette? – gondolta Berengier.

– Ezt a történetet máshogy hallottam – mondta Matronusnak. – Hagyjuk is! Nem a történelemről jöttem vitát folytatni.
– Bizonyára az utóbbi napok sajnálatos eseményei miatt érkezett ide...
– Béleni Berengier vagyok – mutatkozott be. – És igen. Ezért érkeztem a városukba a társammal. Ma délután átkutattam Gros úr boltját, és ezt találtam a raktárban, beesve két deszka közé. – Közben benyúlt és az iszákjából előhúzta a Tirian kardját ábrázoló függőt. – Aki ott hagyta, a vallásuk tagja.
A pap kinyújtott markába süllyesztette az amulettet. Az kihúzta magát, miközben összezárta az ujjait az ékszer felett.
– Mindenhol kerestem már – mondta, és Berengier szemébe nézett –, gondoltam, hogy abban a boltban hagytam.
Berengier összevont szemöldökkel lépett a pap felé. Az állta a mágus tekintetét.
– Nem csak a Felhőtornyot aggasztja, ami ebben a városban történik. Az én rendem is nyomozott az ügyben. – Matronus felemelte mutatóujját. – És azt felejtse is el, hogy közünk volt hozzá! A feltételezés is sértő, hogy mi mágiát használnánk azért, hogy csapdába csaljuk az önöket. Én csak azért mentem, hogy...
– Bizonyítékot keressen ellenünk – vágott vissza Berengier.
– Igen, keressek, és ne hamisítsak – helyeselt nyugodtan Matronus. – Mielőtt gyanakodna, az őrparancsnoktól kaptam a kulcsot, és kíséretet egy hű harcos személyében. Azonban nem voltunk olyan sokáig, hogy bármit is találjak. Egy őr hozta a kulcsot, és nyitotta ki a lakatot. Ahogy beléptünk oda, hirtelen úgy éreztem, mintha a fátylontúli birodalom összes démona készülne berontani a terembe.
– Erre maga kirohant, de elejtette azt.
– Nem rohantam ki! – csattant fel, aztán megigazította ruhája nyakát. – Legalábbis nem akkor. Megálltam a raktár közepén, magam elé emeltem Tirian kardját, hogy bátorságért hozzá fohászkodjak. A sötét erők azonban futásra kényszerítettek, és eldobtam. Köszönöm, hogy visszahozta.

Egy vak ember vagy, pap. Neszt hallottál a sötétben, és tigrist kiáltottál. Holott csak a szél rázta meg a fákat – gondolta Berengier, látva a pap felvont szemöldökét. Talán úgy is képes lennél az igézésre, ha csak ismernéd a módját. Egy vak ember is festhet, ha ismeri az ecsetvonásokat. Tudhatja, ha túl erősen nyomja oda a rajzszenet a vászonra, akkor átszakíthatja azt. Azonban te olyan vak ember vagy, aki nem tudja ezt.

– És talált valamit? – kérdezte Berengier.
A pap erre megrázta a fejét, és újra kihúzta magát. Feszült arcizmait igyekezett a nyugalom álarcába rendezni.
– Akkor maguk ártatlanok – mondta a manifesztátor, és sarkon fordult. Nem tett két lépést, mikor Matronus atya még halkan utána szólt.
– Mi volt ott a raktárban? – kérdezte a pap végül.
Csak nem hagyod, hogy szótlanul, megverten itt hagyjalak, igaz? – kérdezte Berengier tőle gondolatban. Ha egy szó nélkül kimegyek, még valami rosszat fog sejteni, és annak beláthatatlan következményei lesznek. Viszont, ha válaszolok...
– Mágikus erőket fókuszáltak egy pontba. Az igézéshez.
– Ennyit kell tudnom? – kérdezte Matronus atya. – Csak nem eltitkolnak előlünk valamit?
– Én is csak ennyit tudok – suttogta Berengier. – Mikor elfogjuk a bűnöst, akkor maga is meg fogja tudni.

Látta a győzedelmes mosoly árnyát a pap ráncos arcán, mikor megfordult, és folytatta útját a templom kijárata felé. Matronus atya bűzlött a várakozástól, mint ahogy sokan Tirian kultuszának papjai és megszállott hívei közül. Csak egy hibára vártak, amit aztán a Felhőtorony főmágusának képébe dobjanak. Közben egy dögre leső sakálfalka mohóságával várjanak arra, hogy az ősi épület és vele együtt mindaz, mit képvisel, összeomoljon. Megremegett belül arra a gondolatra, hogy e Dalingi átok lehet ez a szerencsétlen parittya.

***

Berengier lenézett a feltálalt ragura. Barna szaft, benne úszó húsdarabkákkal és zsíros cubákokkal. A kanalával kivett egy puhára főtt húscafatot, és a szeme elé emelte. Az egész birtokát és fél vagyonát adta volna azért, hogy tudja, mi volt életében.

Ettem már nyárson sült patkányt is – gondolta Berengier és a szájába dobta a falatot, és azonnal kortyolt a mellette álló vizes pohárból. Az finom volt.

A többi asztalnál ülők nem voltak ilyen kényesek. Három őr a Hídfő negyedben garázdálkodó késelőről beszélt rosszkedvűen. Ő mellettük meg egy nagydarab férfi arról beszélt, hogy náspángolta el a kisebbik fiát, mert egy fészekalja patkányt hozott. Nem törődtek az étel ízével és állagával. Ahogy Faldish sem. A fiatalabb mágus szaporán kanalazta ki az utolsó húsdarabot.

– Mint egy farkas – bukott ki Berengierből.
Ő felpillantott. A fáklyák fényében jól látszott a szája bal sarkából lecsorgó zsíros szaft.
– Sajnálom – mondta, és letörölte az asztalkendővel a cseppet. – Lefárasztott Naeling olvasása.
– Nem félsz attól, hogy kifacsarod? – kérdezte Berengier, közben a jobb karjával az asztallapra könyökölt. – Amúgy is azzal ijesztgetik a gyerekeket, hogy elmebeteggé teszünk embereket.

Faldish letört egy darabot a mellette lévő kenyérkarajból, és körkörös mozdulatokkal kitörölte a tányérból a szaftot. Az arcára kajánság ült ki, amitől Berengier ereiben lassabban kezdett folyni a vér.

– A munkámat végeztem.
– És legalább találtál valamit? – kérdezte Berengier.
A Faldish kezében lévő kenyérdarabot barnára festette a szaft.
– Kiábrándultságot – válaszolta az olvasó. – Ahogy visszafejtettem tudatának lapjait, a középső oldalakon kiábrándultságot láttam. És persze a mágikus mintákat, amiket próbált utánozni. A hit kihalóban lévő fénye hatotta át őket, hogy talán lesz valami mágikus hatásuk. Aztán rájött, hogy csak silány másolatokat készíthet. Amiket csak az ostobákra tudna ráerőltetni.
Berengier magába erőltetett egy újabb kanálnyi adagot a pörköltből.
– Az egyszerű emberek sóvárognak a tudásunk iránt, bármennyire is tartanak tőle, mint a tűztől – mondta Berengier. – Ezt eddig is tudtam, és gondolom te is. Egy hamisító a művészeket másolja és Igrane egy művész. A varázstárgyai és az azokon lévő minták valódi műalkotások. Azt hallottam róla, hogy hatszor is újraír egy levelet, mire úgy gondolja, hogy megfelelő. Állítólag nem csak a betűk vonalvezetését, hanem a tinta harmóniáját is nézi a fehér papír...

Berengier hirtelen elhallgatott. Lelki szemei előtt megjelent az egyik hamis fénygömb alja a vésett I betűvel. Aztán egy másik... Eltolta a tányérját, és felállt a helyéről.

– Hova mész? – kérdezte Faldish és a szájába tömte a kenyeret. A közeli asztalnál ülő néhány őr abbahagyta a múlt heti veremharcmérkőzés kibeszélését, és úgy fordult a varázsló felé, mintha az bármikor békává változtatná őket.
– Gyere, és megmutatom!

Hamarosan ott álltak a szekrény előtt. Berengier mind a két kezében egy-egy hamisított fénygömb. Úgy álltak, hogy a falra erősített fáklyák megvilágítsák a vésett I-ket az aljukon. Berengier elmondta az utolsó mondatot, és rápillantott a társára.

– Miért tehette? – kérdezte Faldish.
– Ezt holnap este megtudom – mondta, miközben elővette a papírt.

Tiszteletreméltó Béleni Berengier!

Hallottam tetteidet és tehetségedet a teremtéshez. A szememben egy igazi művész vagy. Az egyszerűség és a kecsesség művésze. Mikor megtudtam, hogy Danling városába érkezel, eszembe jutott, hogy korának két ilyen művelt mágusa elkölthetne egy vacsorát és megmutatná egymásnak tudását.

Egy tehetségesnek kijáró tisztelettel

Unolaus Igrane


***

– Nem folytatja? – kérdezte Igrane az asztal másik végéből. Hozzá se nyúlt a tányérján árválkodó szósztól barna húsdarabhoz. Még akkor vette le és kezdte el csipegetni, mikor a manifesztátor elmesélte Naelig kihallgatását. Egyre lassabban és ritkábban tömködte a húscafatokat a szájába az örvénnyel történt dolog elbeszélésekor. – Mire jött rá? Kíváncsi vagyok.

Berengier arca rezzenéstelen volt a fáklyák fényében, mely alkonyi derengésbe vonta a ligetet és megnyújtotta a lehetetlen pózokba csavart fák árnyékát. Miután meggyújtotta Igrane inasa, a manifesztátor hazaküldte.

– Már rájöttem, hogy ki volt az – válaszolta. A hangját átható hideg tűz egyszerre elpárologtatta a kellemes, baráti vacsora látszatának utolsó foltjait is. – Tegyünk egy sétát! Mondjuk, az őrség dalingi erődjébe.
Erre válaszul Igrane, a vendéglátója összegyűrte az előtte heverő asztalkendőt és a szájához emelte.
– Őrizetbe is leszek véve? – kérdezte sajnálkozva. – Akkor induljunk!
Mint egy búcsúzóul a fákon, és elindult a fáklyák fénykörének szélére. A manifesztátor óvatosan követte.
– Ki fogja gondozni a kertem? – kérdezte szomorúan. – Goff ostoba, csak azt tudja szajkózni, hogy fizessek egy kertészt. El fognak száradni ezek a fák.

A hangja elcsuklott, mikor Berengier közelebb lépett. A neki háttal álló igéző egy lassú mozdulattal a köpenyéhez nyúlt. Halk kattanás hallatszott, a selyemszövet meglibbent, a felszínén lévő mintákon végigszaladt a fáklyák fénye.

– Annyira sajnálom őket – hajtotta le a fejét Igrane, kezét továbbra is a nyaka környékén tartva. – Olyannyira sajnálom, hogy ez történt!

Hirtelen megragadta a köpenyét és egy íves mozdulattal Berengier felé hajította. Az döbbenten nézett fel a levegőben szétterülő szövetdarabra, aminek a felszínén a jelek hálózata lidércfényben ragyogott. Izmai ugrásra készen megfeszültek, de késő volt.

Megtántorodott, mikor sötétség borult a világra. Érezte, ahogy a köpeny rácsavarodik a fejére, mint egy délvidéki óriáskígyó izmos teste. A torka összeszorult, ahogy a torkán a nyomás elviselhetetlenné erősödött.

Mi... köhögött. A mellkasa megsajdult, izmai fájdalmas görcsbe rándultak. A szája levegőért kapkodott. Az agya kétségbeesetten kereste a menekülési utakat.

Azonban csak színes foltok ugráltak előtte a sötétségbe, mikor térdre esett. Felkrákogott, mikor a kék különböző árnyalataiban ködfoltok egy formába álltak össze.

Meg fogsz halni! Mit is ér, ha látod, mi az? – bukkant fel egy hang tudatalattijának sötétjéből.
Berengier azonban tudta, hogy mit ér. Talán a túlélésének ára lehet. Egy levegőben – levegő, mennyi levegő lehet kint ezen az apró, fejre méretezett kínzókamrán kívül – forgó gömböt látott. Fókuszált, igyekezve nem törődni a mellkasában tomboló vadállattal.

Nem, nem gömb, inkább gombolyag.

Igrane úgy gombolyította fel a mágikus erővonalakat, mint ahogy a varrónő a pamutgombolyagot. Látta az egymásnak feszülő ködpászmákat és a köztük átívelő energia fényes kisüléseit, amelyek fényes hajszálérként illeszkedtek Igrane gyilkos eszközének felszínéhez. És látta a gombolyagból kiinduló ködcsápokat, amelyek...

Mi a fene? – döbbent le Berengier. A ködcsápok csontos és torz ujjak hegyéből indultak ki. A gondolatra, hogy már látja a Fátylontúli világ borzalmas entitásait, a mellkasában tekergő szörnyeteg még inkább a húsába vájta a karmait.

Kaltes légióira! Ezek fák! Ezek Igrane fái! – kiáltotta. Szóval így csinálta: hatalmas erőmegkötő sigulokká változtatta a fákat. Berengier felhördült a levegőhiánytól.

Azt kívánta, hogy bárcsak lenne egy fejszéje. Az emlékezetében megjelent az egyik munkásának képe. Izmai megfeszültek, mikor a hatalmas fejszét a feje felé emelte és lesújtott az előtte lévő faágra. A manifesztátor a fejsze fejére gondolt. Élének szélességére, a fém súlyára.

És hogy egy ilyen ott lebegne Igrane valamelyik átkozott, eltorzult fája felett. Ekkor megérezte a kapcsolatot. A levegőben egy ködfolt fodrozódott, ahogy az éter részecskéi próbálnak egymáshoz kapcsolódni. A köpeny még inkább rácsavarodott, a manifesztátor légcsövét gyűszűnyire összeszorítva. A fejébe tóduló vértől úgy érezte, feje megduzzad, a koponyája megrepedt. Ő azonban csak a fejsze fejére koncentrált, ami lassan testet öltött a tőle jobbra lévő fa legvastagabb, spirálformába csavarodott ága felett. És aztán lezuhant. Hangos reccsenés és robaj hallatszott jelezve, hogy az ág a földre borult.

– Ne! Lancel szemére, ne! – vonyította Igrane. – A fám! A művem!

A mágikus gombolyag megingott, mikor az egyik szála kicsusszant belőle, és vonaglani kezdett. A köpeny szorítása is gyengült. Berengier megragadta és letépte a fejéről, aztán a fűbe hajította. Igrane felé fordult, és összevonta a szemöldökét.

– Unolaus Igrane! Megvádollak! – mondta. Az igéző ekkor berohant a fák közé. Berengier indult volna utána, de a szeme sarkában megmozdult valami. Mikor megfordult, összeráncolta a homlokát, szembenézett ellenfelével.

A köpeny ugrásra készen várt rá. Négy sarka a földhöz tapadt, felszíne kidomborodott. Mintha egy shilluki tigra alakját próbálná felvenni. Berengier felköhögött, a mágia által zsinóron mozgatott köpeny előreszökkent.

Berengier félreugrott, azonban elkésett. A köpeny bal első sarkával a mágus felé döfött. Berengier hátra vetődött. Fájdalom nyílalt a varázsló vállába ott, ahol a köpeny acélkeménységű éle felhasította a tunikáját és vékony sebet karcolt a bőrébe. Berengier felugrott a földről, mielőtt a köpeny újra ráborult volna, és bal oldalára lépett.

A macskaformájúvá torzult köpeny utána fordult, és némán előugrott. A láthatatlan ködindák előrelendítették a halálos, néma bábut.

Meghatározott minták szerint dolgozik. Nem él. Igrane jó munkát végzett, hisz ő a legjobb – gondolta, és gyémántkeménységű tőrök szellemképét idézte belső szemei elé. Ködfoltok jelentek meg a levegőben, és formálódtak késekké.

Jobbra táncolt a köpeny jobb oldali csápja elől. Utasítást adott a tőröknek, azok háromfelé repültek. Áthasítottak magukat a fák háncshúsán, letépték ágaikat, majd a következőre szökkentek. Fényes köröket írtak le, ahogy körbe repültek a ligeten, levágott karokként zuhantak le a fák darabjai a fűbe. Az indák, amiket ezek a torz horgonyok tartottak helyükön, elszakadtak. A ködpászmák kiszakadtak a gubancból és újra visszasiklottak láthatatlan medrükbe.

Igrane levetett köpenyének léptei és szúrásai egyre bizonytalanabbakká váltak. Az utolsó ág hangosan vált a fájától és a földnek csapódott, a köpenyen végigment egy utolsó hullám, és a földre zuhant. A fényfolyamok lant húrjaiként hajoltak be, hullámokat keltve az éterben.

Berengier belépett a fák közé, Igrane útját követve. Még mindig érezte nyakán a köpeny szorítását, a bőréhez szúroló köpeny keltette horzsolás lángolt. A tudat, hogy kis híján meghalt, hideg acélkalapácsként sújtott koponyának belsejére. Gondolatai újra a köpeny levegőnélküli, sötét börtönébe tértek vissza.

Megállt egy rózsabokor mellett, és lehunyta a szemét.

A hullámok keltik. A láthatatlan birodalom erői a lelkedben vetnek árnyékot. Láttad, tudod. Meghalhatsz, igen – mondta magának. De az utad nem itt ért véget, Béleni Berengier. Egyszer véget ér, de nem ma.

Hirtelen egy súlyos test ugrott rá a bokrok közül, és teperte a földre. Súlyos markok nyomták a földje. Igrane dühtől eltorzult arca úgy takarta ki előtte a csillagokat, mintha egy új, torz hold kúszott volna Iwal egére.

– Nem fogsz megölni! – üvöltötte, és felemelte öklét. Berengier orrába fájdalom hasított, szemei előtt fények villantak. – Nem fogsz megölni! Nem fogtok megégetni! Nem leszek a vadászok trófeája! Igrane vagyok, a tehetséges!
– Higgadj le! – kiáltotta Berengier, próbált Igrane szemébe nézni. – Rettegsz! Ezt a hullámok keltik! Rettegsz!

Az orrlyukából valami meleg csorgott ki a szájáig. Berengier szabad jobb keze felugrott és megragadta Igrane húsos tarkóját, megrántotta és lehúzta a fejét. Csontos csattanás hallatszott, tompa fájdalom terjedt szét, mikor Berengier homloka nekicsapódott Igrane fejének. A kövér mágus balra dőlt, Berengier pedig szétvetett lábbal a hátára ült és fojtófogást alkalmazott rajta, ő pedig kövér hernyóként vonaglott.

– Bűnös vagy, Igrane. Ne menekülj úgy, mint egy patkány! – súgta a fülébe, ahogy fokozta a nyomást. Igrane szeme fennakadt, a légzése egyre lassabb lett. Mikor már mozdulatlanná dermedt, Berengier legördült róla és leült a fűbe. Felnézett a fák ágai között megcsillanó csillagokra, és mély levegőt vett.

***

Igrane egy asztalnál ült, háttal az ajtónak. A kövér férfi bal kezében tartott lúdtoll fehéren világított a fáklyák fényében. Jobb könyökénél papírtekercsekből épült gúlája emelkedett. Egy tekercset húzott a kezébe, mikor Berengier belépett a cellájában, és gondosan folytatta a jelképek felmázolását.

– Nos, gondolom búcsúzni jött – sóhajtott fel Igrane, és egy íves tintavonalat húzott a papírra. Berengier átnézett a férfi bal válla felett. Látta, hogy egy íves vonal szeli ketté középen a papírt, az igéző az elülső részéből apró elágazásokat festett. – Kár, hogy nem tudtunk többet beszélgetni, Berengier.
– Nincs miért itt maradnom – felelte a manifesztátor. – Ez az, aminek én gondolom?
– Persze – bólintott Igrane. – Hiányoznak az áramlatok és az örvények. Tudja, az a kiszámítottság. A vakok nem látják. Ők nem tudják, hogy a világ nem egy sötét vadon, hanem tele van fénnyel. Érti, Berengier?
Lerakta a lúdtollat, miközben kiegyenesedett ültében és megtörölte a szemét.
– Félek attól, hogy ha túl sokáig nyelem a rókafarok főzetet az ételemben, akkor elfelejtem, hogy létezik. – Felemelte a papírlapot, amin egy több ecsetvonással felvázolt gombolyag volt, a lap négy sarkából indák indultak ki. – Megörökítem, hogy emlékezzek rá.
– Nem kellett volna azt tennie. Emberek haltak meg és nyomorodtak meg maga miatt.
A szék lába megcsikordult, mikor Igrane szembefordult Berengierrel. A szemeiben büszkeség lángja táncolt.
– Igéző vagyok, Berengier! – bökött a mellkasára zömök hüvelykujjával. – Egy mocskos orgazda ellopta a mintámat, és gyermekded játékszerekre festette. Megérdemelte, ahogy azok is megérdemelték, akik pénzt dobtak ki rá ezekre. – Öklével ütemesen megveregette a szíve felett. – Éveken át tanultam a minták művészetét. Éjszakába nyúlóan ültem az asztal mellett, hogy létrehozzam ezeket.
Berengier felemelte a szemöldökét és undorodva elhúzta a száját.
– A büszkesége. Ez hajtotta előre, és végül ezért ül most itt – mondta.
Igrane széttárta a karját, és vállat vont.
– Itt állunk a történet végén. Most már elmondhatja, mit rontottam el? – Az arcán megnyerő mosoly terült szét. – Nos, mit talált azokon a csillaglámpákon? Mi volt az, ami miatt most itt ülök?
– Nem emlékszik? – kérdezte Berengier, a zsebébe nyúlt és két csillaglámpát húzott elő. Igrane megfordította, és szégyenlősen lesütötte a szemét.
– Lancel szemére – sóhajtott fel, ahogy szemügyre vette a két betűt. – Hogy feledhettem ezt. Ez mulatságos. – Szomorkásan felpillantott a manifesztorra. – Édesapám tanított írni, és ha nem írtam mívesen, akkor elnáspángolt. Kemény a parasztok élete, nem?
Felsóhajtott, és átadta Berengiernek a hamisítványokat.
– Éjszakákon át ültem a papír felett, hogy ilyen szép legyen az I betű. Karcsú, mint egy hattyú nyaka – suttogta, aztán visszafordult a papírhoz, és a kezébe vette a lúdtollat. – Hatalmas mágus vagyok, de még mindig rettegek attól, hogy apám ott áll mögöttem kezében a bottal. Nem gondoltam volna, hogy ennyire látszik. Pedig csak egy kicsit vékonyítottam annak a kontárnak az I betűjét, mert olyan vastag, mint egy giliszta.

A cellát megülő csend jel volt Berengiernek, hogy itt a beszélgetés vége, vagyis a történet vége. Sarkon fordult és átlépte a cella küszöbét, de Igrane szavai megállították.

– Berengier, még egy szóra. – A cella új lakója nem nézett rá. – Láttam az arcát, mikor elmondtam, miért tettem. Tudom jól, hogy mire gondolt. – Belemártotta a tintatartóba a tollhegyet. – Hogy tőlem védi meg a vakokat. Hogy büszke arra, hogy maga őrző.
Egy kört firkantott a papírlapra.
– Maga ott volt, mikor én megbotlottam – megvakarta az orrát, és elgondolkodva folytatta: – De ki kapja el magát, mikor maga megbotlik?

Előző oldal Kenneth Withaker