Forradalmárok

Szépirodalom / Novellák (81 katt) jukebox
  2020.01.22.

Csak ketten maradtak a kávéház teraszán. Mikor a napok óta hirdetett tüntetés közeledett, a vendégek zöme már elment. Utcájuk, ahol üldögéltek, párhuzamos volt a felvonuló tüntetők sugárútjával. Csak egymásnak hátat fordító két házsor választotta el a nyugodt utcát a forrongó úttól.

Jól hallották a tüntetés zaját. A bömbölő hangszóróktól remegtek a falak, nem csak a fülük, és a tömeg ütemesen üvöltötte a jelszavakat. Pillanatnyilag békés tömeg.

― Fiatalok és sok lány a hangok után ítélve - jegyezte meg Koltai kibontva a kávéhoz adott kockacukrot.
― Igen, nagyrészük középiskolás. A tanáraikkal tüntetnek az egyetemi reformok ellen - magyarázta Hartman.
― Mert ilyen fiatalon értenek mindent? - Koltai gúnyos mosolya ingerelte barátját.
― A fiatalság nem akadálya a jövő félelmének!
― Aggodalomra buzdítják a fiatalokat? - kérdezte Koltai. - Technikai fejlettségük ellenére a mai fiatalság nem intelligensebb, mint az idősebb nemzedék 40- 50 évvel ezelőtt.
― Mit akar? Féltik a jövőjük és meglehet, hogy forradalom tör ki, hogy megváltozzon a világ - lelkesedett Hartman. Persze mi felnőttek, a Sorbonne egyetemistái voltunk, amikor félbeszakítottuk a kurzust a sztrájkkal, majd az elnyomás ellen tiltakozva barikádokat emeltünk.
― 68-ra gondol?
― Mi másra? Ez volt a forradalom!
― Ha nem tévedek, maga volt az egyik főkolompos? Az akkori TV adások alapján páratlan nagypofájú szervező.
― Így igaz - mosolyodott el Hartman kiürítve habnélküli sörös poharát. - Talán emlékszik arra is, hogy az országból kiutasítottak.
― Emlékszem. De őszintén szólva ez az unalom forradalma volt, ismerje be öreg fiú. Olyan hülye jelszavakat ordibáltak, mint „Legyen reális, kérje a lehetetlent”, vagy „A strand a kövek alatt!” Hasonló a hippik jelszavához: „Szeretkezzen, és ne háborúzzon!”
― Jól emlékszem - nevette el magát Hartman. – „A szabadság a bűn, ami magában hord minden bűnt!” Hülyeség, persze. Fiatalságunknak kell megbocsájtani. Forradalmi lendületünk volt, ezt kell megérteni. Mint most.
― Kedves barátom, maga nyárspolgárrá változott. Negyven éve képviselő a Bundes parlamentben, majd az európai képviselőházban, többször frankfurti városatya és egy francia párt vezetője, ami végül is a hatalom csúcsaira lendítette.
- Hülyének néz, Hartman, de megbocsájtom, mert barátok vagyunk. Magával ellentétben én igazán ismerem a forradalmat! Amikor valóban változtatni akarunk az életen… Mikor lényégében akarjuk módosítani, mert elviselhetetlen. Megszabadulni a naphosszat szajkózott hazugságoktól, megszabadulni a reménytelenségtől, egy uniformizált és lefelé nivelláló élet szürkeségétől!
― Októberi forradalmukra gondol?
― Igen - volt Koltai válasza és lehunyta szemeit.
- Most látom, újra látom a tömeget. Néhány ezer egyetemistát és nem kiskorú iskolásokat és több tízezer, talán százezer férfit és nőt. Egy ellenállhatatlan emberi hullám hömpölygött a tér felé, ahol Sztálin szobra trónolt. Hasonlított az évtizedekkel későbbi Saddam Hussein szobrához.
- Tudja - és Koltai szemeit kinyitva tekintetét barátjára szegezte. - Csodálatosnak tartom, hogy a legjobban gyűlölt és rettegett diktátort mindég karjait népe felé kitárva ábrázolják.

Elhallgatott egy pillanatra a hangszórók ritmikus és idegesítő zajára figyelve.

- Visszatérek erre a történelmi, őszi estére. A tömeg ütemesen ordította: Ki az oroszokkal! Képzelje el a tíz éve szabadságától megfosztott nép érzelmét! Gondolataikat ellenőrizték eltemetve a hazugságok lavinája alatt. Végre alkalmuk volt hangot adni intim érzelmeiknek. Ez a hűvös, októberi este százezer embert látott a téren tekintetét a hatalmas szoborra szegezve. Teherautók húzta kötelekkel próbálták alapjáról ledönteni sikertelenül. Majd hegesztők jöttek és készülékeik, és a tömeg a nyakát nyújtva, hipnotizálva nézte, hogyan vágják ketté a zsarnok lábát a csizma fölött. És mint egy katedrálban, síri csend borítja a teret, mikor a teherkocsik motorja elszabadul és a roppanásig feszült kötelek ledöntik a hatalmas testet. Lassan hajlott előre a szobor, mintha sajnálná helyét, és földre érve zuhanásától remegett a föld és gondolom, az egész világ. A tömegből a felszabadulás ujjongó kiáltása szakadt fel! Eltűnt a zsarnok, és néhány perccel később este kilenc felé géppisztolyok kattogását hallottuk. Tüzet nyitott a tüntetőkre a politikai rendőrség a rádió épülete előtt. Ez volt a forradalom, barátom! A harc nem a CRS-SS, hanem 250 orosz páncélos és cinkosaik, a politikai rendőrség zászlóaljai ellen.

S miközben egyikük hallgatott és a másik a múltját újra élte, figyelmüket elkerülte, hogy a békés tüntetés megváltozott. A hangszórók ütemesen bömbölt jelszavait egy fékezhetetlen tömeg üvöltése váltotta fel. Kirakatüveg csörömpölését és könnyfakasztó gránátok robbanását hallották.

A közeli utcasarkon csuklyás árnyak tűntek fel baseball ütőkkel törve a kirakatokat és a gépkocsik ablakát. Ordítozva ütöttek mindent, amit csak láttak. De az acélsisakos rendőrök is ott voltak már. A közelben egy gránát robbant, és a csuklyás, fiatal vagányok széttörtek egy fapadot, és menekülés közben üldözőikre dobták.

Sietve felálltak, hogy a kávéházban találjanak menedéket. Koltai követte Hartmant, de nem tudta tekintetét levenni az össze-vissza rohangászó, álarcos fiatalokról, és a pillanatban, mikor átlépte a kávéház küszöbét, egy baseball ütötte fejbe.

A vagányok és a rendőrök eltűntek, és mögöttük nem maradt más a járdán, csak üvegszilánk, összetört szék és a könnygáz fojtó szaga.

A tűzoltók hordágyra fektették Koltait. Hartman mellette maradt és fölé hajolt, hogy megértse suttogását.

― Forradalmárai, Hartman, a forradalmárai…

Előző oldal jukebox
Vélemények a műről (eddig 1 db)