A kívánság

Szépirodalom / Novellák (690 katt) Ann Heart
  2019.01.08.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2019/2 számában.

Korom sötét volt, csak jajgatást lehetett hallani. Rémülten és értetlenül álltam a történtek előtt, illetve feküdtem. Ahogy próbáltam memóriámban kutakodni, semmi nem jött elő.

- Vajon hol vagyok? Épségben vagyok? Bár csak tudnám, mi a franc történt – gondolkodtam, miközben megállapítottam, testemmel minden rendben, csupán a nyakamban érzek némi fájdalmat. Feltápászkodtam.
- Mi történt? – kérdeztem hangosan, mert már nagyon tudni szerettem volna, hogy miért kerültem ilyen helyzetbe.
- A vonat… - hallatszott egy idős úr hangja, de a hatalmas robaj miatt sajnos nem hallottam a mondat többi részét. A rengéstől egyensúlyomat vesztve a földön landoltam. Félelmetes volt ez az egész.

Kitört a háború vagy vonatszerencsétlenség áldozatául estem? Valóban… most már halványan derengett, felszálltam egy vonatra és… de még mindig nem emlékszem tisztán. Valószínű beütöttem a fejem és az emlékezetem kihagy.

- Van itt valaki? – kérdeztem hangosan, de csak nyöszörgést lehetett hallani a közelből. Ekkor eszembe jutott a mobilom. Gyorsan kabátom zsebébe nyúltam, de hűlt helyét találtam. Kieshetett az ominózus eset során. - Persze, csak én lehetek ilyen szerencsétlen - szidtam magam, de ekkor egy ismerős dallamot hallottam és halvány fény derengett fel a sötétben. - Ez az én telefonom! – eszméltem fel hirtelen és azonnal megfordultam, hogy felvegyem.
- Halló! – szóltam bele gyorsan.
- Krr…shh…rendben…shh…valaki…krr… - mondta egy kétségbeesett női hang, vagyis mondta volna, de a vonal nagyon szakadozott volt.
- Biztosan nincs elég térerő – állapítottam meg, majd mivel értelmetlen volt, amit a vonal túlsó végén mondtak, így kinyomtam és a telefon kijelzőjének fényét próbáltam lámpának használni, hogy körülnézzek.

Pár lépést tettem, amikor rátaláltam egy idős úrra, kinek a mellkasán egy nehéz poggyász volt. Gyorsan letérdeltem, ledobtam súlyos terhét és ujjammal megpróbáltam kitapintani nyakán a verőeret, de sajnos már nem közvetítette szívének ritmikus dobbanását. Elszomorodtam, ugyanakkor kezdtem dühbe gurulni a tudatlanságtól. Ekkor bevillant egy kulcstartó, egy háromszög alakú, bőr kulcstartó FORD márkajelzéssel.

– Hát ez? – kérdeztem magamtól értetlenül. Lassan beköltözött fejembe is a fájdalom. Jól jött volna egy aszpirin, de momentán még a táskámat sem találtam. Már ha volt egyáltalán.

Megpróbáltam tovább menni a szanaszét heverő holmik és hullák között, de alig láttam valamit. Bekapcsoltam az elemlámpa funkciót. Néhány pillanatra elvakított az éles fényáradat, időbe telt, mire szemem alkalmazkodott a fényviszonyokhoz. Ahogy meg tudtam állapítani, egy vonaton voltam egy alagútban. Megpróbáltam kinyitni az ajtót, de nem ment, ekkor eszembe jutott az ablak. Minden vonaton lennie kell olyan eszköznek, aminek a segítségével be tudjuk törni az üveget. Ilyen esetekben rendkívül hasznos dolog. Mikor rátaláltam, levettem a falról és többszöri próbálkozással sikerült betörnöm az üveget, de ekkor ismét sikítás hallatszott. Ugyanonnan jött, ahonnan az előbb hallottam. Megindultam a hang irányába. Át kellett mennem a másik fülkébe, de az ottani látvány borzalmas volt.

Kitekeredett, élettelen testek feküdtek a padlózaton és az üléseken. Megrázott a látvány, de nem borultam ki. Sajnáltam az áldozatokat. Akiket úgy láttam, épségben vannak, azoknak megnéztem a pulzusát, de hiába. Nem tehettem semmit értük. Csak annyit reméltem, hogy talán nem szenvedtek sokat.

- Segítség! – kiáltott egy női hang hátulról.

Gyorsan odasiettem, ahogy tudtam, és akkor megláttam egy harmincas éveiben járó hölgyet, aki fájdalmas arccal nézett fel rám. Ahogy láttam, a lába el volt törve és az arcán vér csordogált végig vörös foltot hagyva fehér blúzán.

- Mi történt? – kérdezte könny áztatta arccal. – Biztosan eltörött, nem tudom mozgatni.
- Várjon, megpróbálok segíteni - mondtam, majd közelebb mentem hozzá és szemügyre vettem a lábát. A telefon fénye feltárta a valóságot, a törött lábszárcsont kilátszott a húsból.
- Sajnos igaza van, hölgyem. Nyílt törése van. Megpróbálom felemelni és felültetni az ülésre. Ez fájdalmas lesz! – figyelmeztettem, majd megfogtam a derekánál és segítetem felülni. Ordított a fájdalomtól. Miután kissé lenyugodot,t egy tisztább ronggyal bekötöttem a sérülést.
- Valószínűleg baleset történhetett. Még én sem tudok semmit, de nagyon szeretném már tisztán látni a dolgokat. Mielőtt ide jöttem, sikerült kitörnöm az egyik ablakot. Ott ki tudunk jutni.
- De én ezzel a lábbal nem fogok sokáig…
- Segítek – nyugtattam meg. - Alex vagyok – mutatkoztam be kezet nyújtva.
- July – próbált mosolyt erőltetni arcára, de jelenleg a fájdalom erősebb volt. Erőt vett magán, felállt, átkaroltam a derekát és elindultunk. Nehézkesen átjutottunk a másik fülkébe. Azon töprengtem út közben, hogy vajon hol van a mentőegység. Ugyan nem tudom, mióta lehetünk itt, de ilyenkorra már ide szokott érni a felmentő sereg, hogy kiszabadítsák a túlélőket.

- Lehet, hogy nem is tudják, mi történt? - ötlött fel a kérdés bennem.

Az összes üveget eltávolítottam az ablakkeretből, nehogy megsértsük magunkat és a végén még elvérezzünk. Először én másztam ki, majd Julyt segítettem ki. Kint is sötét volt az alagútban. A telefon fénye melegséggel vett körül minket. Lassan elindultunk. Pár méterrel arrébb valami megmoccant a vonat alatt. Telefonom fényét a mozgás felé irányítottam. Egy vértől pirosló kéz kapaszkodott elő, maga után húzva a tehetetlen testet. Egy férfi volt az, ismerősnek tűnt. Odamentem hozzá és lehajoltam, hogy segítsek. Gyorsan kivonszoltam, de akkor megláttam, hogy térdtől lefelé nincs lába. Levettem farmerkabátom és a csonk köré tekertem. Nem tudom, mióta lehetett így. Elég gyengének tűnt a vérveszteségtől. Csoda, hogy még életben volt.

- Hát, Alex… - kezdte volna, de a köhögéstől nem tudta tovább mondani mondandóját.
- Honnan ismerem magát? – kérdeztem, közben Julyra néztem, aki már alig tudott állni a lábán. Karját mellkasa előtt összekulcsolta, láttam, hogy fázik. Meg is feledkeztem róla. A vonat ajtaja nyitva volt, így felmentem, hogy keressek valami ülésre alkalmas tárgyat. Közben rápillantottam a kijelzőre, hogy ellenőrizzem az akkumulátor töltöttségének állapotát, hiszen már jó ideje használom elemlámpaként. Nem sok hiányzott már, hogy pirosba váltson. Sietnem kellett. Amikor megtaláltam mindent, amire szükség volt, visszasiettem a többiekhez.

- Tessék! Üljön rá! – mondtam és egy hűtőládát tettem a földre, majd ráterítettem egy pulóvert July vállára, azután odasiettem a férfihez és megitattam.
- Brandyt találtam, sajnos mással nem szolgálhatok.
- Legalább a kedvenc piámat nyelve halok meg – nyöszörögte. - Jól beüthetted a fejed, ha nem emlékszel a legjobb barátodra. Jim, Jim Bening. Öregem, inkább a lottófőnyereményt kellett volna kívánnod.
- Tessék? - néztem rá értetlenül.
- Tegnap reggel felhívtál, és már nagyon eleged volt az unalmas életedből. Azt kívántad, hogy bárcsak kalandosabb életed lenne. Nos…, azt hiszem, ez elég kalandos, de jobban is elsülhetett volna – nézett a lábára. Nagyon gyenge volt.
- Hová mentem? – kérdeztem tőle, nem tudtam, hogy kapok-e még választ.
- Ohióba. A lányod szülinapjára - mondta halkan, majd lehunyta szemét.
- Szerintem meghalt – jelentette ki July.

Odahajoltam hozzá, hogy meghallgassam, lélegzik-e, de semmi nem történt. Megpróbáltam szívmasszázzsal küzdeni az életéért, de nem sikerült. Nem tudtam már visszahozni az élők világába. Szerencsétlen fickó. Vajon van családja? Van, aki várja haza? És engem vajon várnak haza? Sötét tudatlanság. Tényleg jól beüthettem a fejem. A vonatra néztem, melynek szerelvényei össze-vissza álltak egymás után. Sem az elejét, sem a végét nem lehetett látni.

- Kisiklott, de vajon mitől? – kérdeztem magamtól.
- Menjünk! – szóltam Julynak, aki bólintott. - Vajon miért nem jön senki a mentésünkre?
- Nem tudom. Lehet, hogy nem is tudnak róla.

Lassan bicegve haladtunk. Hosszú volt az alagút, már a vonatot is magunk mögött hagytuk jóval, mikor megéreztük a friss levegő lágy simogatását az arcunkon. Már láttuk a kiutat, ami boldogsággal töltött el bennünket. Végre kiértünk. De nem sokáig tartott örömünk, mert amit láttunk… Alattunk a völgyben egy óriási kőzetdarab dudorodott ki a földből, hatalmas kráterében ücsörgve. Alatta egy valaha volt város romjai düledeztek.

- Istenem! – nyögte July.
- Menjünk – mondtam, majd a lányt támogatva elindultunk a hosszú úton.



2019.01.02.

Előző oldal Ann Heart