Gyilkosok kora V/14.

Fantasy / Novellák (25 katt) anonim88
  2019.03.19.

A káplár egyedül indult rohamra. Talán azt hitte, egymaga is elég egy orgyilkos kivégzésére, talán bízott benne, követik példáját.

Az ütközetet egy felülről érkező csapással nyitotta meg, mire Halb összecsapta tenyerét, mintha egy léggyel akarna végezni. A légy helyett azonban Sandor pengéjét szorította össze.

Sandor izmai megfeszültek, de végül nem bírta tovább, kirántotta kardját, néhány lépést hátra szökellt. A próféta egy vigyort intézett Sandor felé, behajlította ujjait, kirántva a templáris kezéből fegyverét. Lendített vele párat.

- Nem rossz kard. Csak kicsit könnyű. Tudod mit? Megtarthatod.

Kezét meglendítve a pengét egyenest Sandor gyomrába hajította. A támadás annyira váratlanul érte, még felnyögni sem tudott, nemhogy kitérni.

- Nem húzom ki, hogy tovább elmélkedhess azon, milyen nevetségesen csengenek most korábbi fenyegetéseid – jegyezte meg a térdre rogyó férfinak.

Nem mintha módjában állt volna kihúzni, hiszen rögtön két felbőszült templáris is rárontott.
Erin és Zeon egyszerre támadták, mozgásuk jóval összehangoltabb volt, mint a városi őröké. Támadásaik is túlságosan gyorsak, ezért a próféta nem tudta megjelölni egyik pengét sem, ahogyan azt korábban Sandoréval tette. Ha csak megpróbálkozik ilyennel, azzal akár az életét is kockáztatná. Legalábbis Castiel erre következtetett, amint az összecsapást figyelte.

Tudta, felelőtlenség lenne nekiugrania egy ilyen erős ellenfélnek, akiről gyakorlatilag semmit sem tud. Ráadásul a templárisokkal sem harcolt együtt korábban, ők is teljesen ismeretlenek voltak számára. „Csak egymást akadályoznánk, ha mind egyszerre támadnánk” – gondolta. Adamre pillantott, ő is hasonlóan vélekedett. Nem tehettek mást, mint figyelnek és várnak. „Minél többet megtudok a képességéről, annál inkább javulnak az esélyeink.”

A próféta szintén kivárt. A lehetőséget kereste, amit rövidesen meg is kapott, mikor Erin oldalsó vágása egy fél ütemet késett. Talán annyit se, ez a késés mégis elégnek bizonyult Halb számára, hogy magához ragadja a kezdeményezést. Elkapta a fiatal templáris csuklóját, egy könnyed mozdulattal eltörte, másik kezével megragadta a pengéjét.

- Majd várd meg a káplárod odaát, kölyök! – vicsorgott rá, mikor szíve felé döfött. Acél csattant acélon, s a kard a homokos talajba fúródott. Halb nem számított rá, hogy Zeon elég gyors lesz a kölyök megmentéséhez. Dühében egyszerűen elhajította Erint. - Ha te akarsz meghalni először, ám legyen!

Erin helyét Numéral vette át. Öt, legfeljebb hat lépés távolság lehetett köztük és a próféta között. Halb hátra ugrott még kettőt, előrántotta rövidnyelű csatabárdjait, oldalvást hajította el őket, egyik félkör alakban Zeon, a másik Numéral felé repült. Mindketten – tanulva a korábbi esetből – a kitérést választották. Hátraugrottak, Halb fogai megvillantak. Mindketten megértették, ez biza rossz jel.

Halb ujjai megrándultak, a két fejsze egymásnak ütközött, minek hatására lepattantak egymásról, és irányt változtattatva bukfenceztek a levegőben. Az egyik Numéral feje mellett repült el, magával vitte a templáris bal fülét, a másik Zeon válla és nyaka közé fúródott (valahol félúton).

Numéral kissé előredőlt, egyik kezét füle helyére tapasztotta. Nem vette észre, mikor került ilyen közel hozzá a próféta, mindössze az arca felé száguldó térdére figyelt fel. Arra is későn.

Carota jóval mögöttük állt, még mindig Jennetet védelmezve. Arca megfeszült, olyan dühösen szorította össze állkapcsát sérült kedvesét látva, hogy fogai recsegtek, ám semmilyen jelét nem adta, támadásra készülne, ezért Halb a két denerimi lovag felé fordult. Csatabárdjait ismét kezében tartotta.

- Te vagy Castiel, igaz? Mielőtt meghalsz, válaszolnál egy kérdésemre?
- Mi lenne az?
- Miért üldöztök minket?
„Valóban füleik vannak mindenhol” – Castiel elhúzta a száját.
- Azért, hogy megvédjük az országunk – felelte.
Halb arcára gúnyos vigyor ült.
- Mit teszel, mikor az ország, amit oltalmazol, téged is elárul, ahogyan velem is tette?
- Ne hasonlíts minket magadhoz! – felelte ezúttal Adam. – Ti csak mészárosok voltatok.
- Most így tanítják – felelte keserűen a próféta. – Arról azonban hajlamosak megfeledkezni, milyen kemény kiképzésen kellett részt vennünk. Milyen ádázul harcoltunk a csatatérén. Milyen áldozatot vállaltunk a győzelemért. Ha többen lettünk volna… – felnézett az égre, harcban elesett társaira gondolt.
- Ártatlanokat mészároltatok, embereket kínoztatok, brutalitásotok és kegyetlenségetek még Tevinter is megirigyelné.
- Mi csak az tettük, amit kellett – felelte fásultan. Nem a tettei súlya, sokkalta inkább a vereség az, ami elkeserítette. - Amiről hittük, feltétlen szükséges a győzelemért. A győzelemért pedig nincs túl nagy ár.
- Emberként harcolni – felelte Castiel. – Legyen az vereség, vagy győzelem, embernek maradni többet ér mindennél
Halb kisebb szünetet tartott.
- Hrm. Lássuk, milyen erős az igazságotok!

Adam megindult, míg a próféta – szokásához híven – ismét övébe dugott fegyverekkel vágott bele a küzdelembe.

Csapások záporoztak felülről, oldalról, ismét felülről, azonban Halb sorra elkerülte valamennyit. Adam magasba emelte pengéjét, felkészült a sújtásra, mikor a próféta egyik kezével alkarját ragadta meg, szabad tenyerével megérintette a fiú mellvértjét. Adam, ahogyan kiszabadította kezét, kibillent egyensúlyából, amit Halb könyörtelenül megtorolt.

Egy ütés állra, egy arccsontra, a fiú a földre hullott, a próféta hátralépett, ujjaival ismét játszani kezdett. Adam egy rántást érzett, mintha egy óriás tépné le róla páncélját. Felnézett, mellvértje Halb kezében pihent, kardja néhány lépéssel arrébb.

- Így igazságosabb, nem? – villantotta meg vicsorgó vigyorát az egykori halállovag.

Adam feltápászkodott, köpött egy véreset. Kihúzta magát, bár magasabb volt a prófétánál, izmai is látványosabban dagadtak, mégis úgy érezte, a férfi az erősebb.

- Négy másodperc – lépett mellé Castiel.
- Hm?
- Ha eldob egy fegyvert, a földet érése után legalább négy másodpercnek kell eltelnie, hogy vissza tudja hívni. Legalábbis, az eddigiek alapján ezt feltételezem. Továbbá, nem tud bármit mozgatni, csak amit korábban megérintett, vagy megjelölt. Ezt a részét még nem egészen értem. Talán azért nem használja ilyenkor a fegyvereit, mert akkor nem működik a képessége. Vagy a jelölések száma korlátozott.
Adam előtt felrémlett az érintés mellvértjén.
- Bár ez még elég kevés a győzelemhez.
- Kezdetnek megteszi – felelte egy halovány mosollyal Castiel.

Halb felmordult. Nem tetszett neki Castiel éleslátása. Noha csak szófoszlányokat hallott, nagyjából kikövetkeztette, miről beszélgethetnek. Társalgásuk megszakítása véget közéjük dobta csatabárdját.

- Most! – kiáltotta Castiel elhajolva a fegyver elől. Kardot rántott, két irányból megindultak Halb felé, aki egy vicsorgás kíséretében behajlította ujjait. A vigyor lefagyott képéről. Arra számított, ettől megtorpannak, a hátuk mögé néznek, azonban a két fiatal lovag nem így tett. „Még erre is rájött? Vagy csak egy sejtésre hagyatkozott?” – töprengett a próféta. Bármelyik is legyen, alaposan meglepte a két a lovag.

Castiel észrevette a próféta bizonytalanságát, tudta, itt az esély. Az esélyt, amit felismerni vélt, nyilalló fájdalom foszlatott köddé. „Vér – pillantott le az oldalát felhasító, pörgő csatabárdra. – Elfeledkeztem a másik csatabárdról!”

Adam valamivel sikeresebbnek bizonyult. A próféta azt várta, a korábban elejtett fegyveréért siet majd, azonban a fiatal lovag Halbot vette célba, öklével arcába vágott, ezt megismételte másik kezével is legalább kétszer.

A prófétát annyira meglepte a támadás, még a feléje tartó fegyvert sem tudta elkapni, ami így combjába landolt. Barna kecskebőr nadrágja ragacsossá vált a vértől, szeme, szája felszakadt az ütésektől, még néhány bordája is megrepedhetett. „Kemény a kölyök – gondolta. – De ez kevés lesz!”

A csapások egyre lassultak, Adam hiába adta bele minden erejét, ellenfele csak nem akart kifeküdni. Halb kirántotta fegyverét combjából, nyelével előbb gyomron döfte a fiút, lapjával pedig olyan erővel vágta képen, hogy az arccal a homokba vágódott. Megpróbált felkelni, azonban a föléje tornyosuló alak útját állta. Adam nem tudja, mi történt, csak a fájdalmat érezte, aztán megint arccal a homokban feküdt. Útja egészen biztosan itt ért volna véget, ha Castiel nem veti rá magát a prófétára.

Lendületének hála sikerült feldöntenie a tetovált monstrumot. Végiggurultak a homokban, Castiel ráült Halb hasára, néhány ütés bevitele után tőrével megkísérelte szíven szúrni, ám a prófétának sikerült ledobnia magáról.

Halb felállt, megragadta Castiel pengéjét, azzal hárította Numéral felülről érkező csapását. Akkorát rúgott a templárison, hogy az hátra bukfencelt.


Castiel feltápászkodott, négykézláb a kardját kereste.
- Megengedtem ezt neked? – háborodott fel a próféta.

Fejbe rúgta a lovagot, azonban a vágás a lábán valamelyest visszafogta lendületét, ennek köszönhetően Castiel nem vesztette el eszméletét. Belemarkolt a homokba. „Még van erőm folytatni! Még fel tudok állni!” – győzködte magát.

Érezte, ahogy valami különös erő járja át a testét. Sebei egyre kevésbé fájtak, mintha valami csoda folytán gyógyulásnak indultak volna. Érezte a haragot. Hallotta a hangot. A halk suttogást. A belsejéből fakadó dühöt. A kitörni akaró, féktelen energiát. Tarkója lüktetett, szíve hevesebben vert, mint valaha. A suttogás felerősödött. Egyre hangosabb és hangosabb lett, míg végül semmi mást nem hallott, csak az ordító suttogást.

Aztán mintha villám csapott volna belé. Teste megdermedt, láthatatlan láncok szorítását érezte. Szabadulni próbált, küzdeni, üvölteni, de minden erőfeszítéssel egyre gyengébb és gyengébb lett, míg végül már fejét sem tudta felemelni. Egyedül kuporgott a végtelen feketeségben, testén nehéz, világító fehér láncokkal.

Mire feleszmélt, újra ott térdelt a homokban. Egy ütés, eldőlt oldalra. Fájdalom a halántékába, egy bőrcsizma a fején. Akkor látta meg az egyre közeledő fekete páncélos lovagot, melle közepén egy ezüstös, sarlót formáló holddal.

- Frederick! – kiáltotta felszabadultan Carota.
Az ősz férfi egy finom mosollyal bólintott.
- Bocsánat a késésért.
Halb szemei elkerekedtek.
- Parancsnok?

Előző oldal anonim88