Gyilkosok kora V/13.

Fantasy / Novellák (120 katt) anonim88
  2018.12.13.

HHidegen kelt fel a nap, fénye megcsillant a harmatos füvön. Dermesztő szél süvített végig Highever városán. Talán a tenger közelsége, talán a hegyek, de az időjárás korántsem emlékeztetett a kellemes tavaszi reggelekre, melyekhez Castiel szokott.

Az emberek lassacskán szállingózni kezdtek. Nagyot ásítozva törölgették szemükből az álmot, páran vacogva húzták össze zekéjüket, a kereskedők megkezdték portékáik kirakodását. Tengeren barnult, izmos, félmeztelen férfiak, kezükben nagy dobozokkal megindultak hosszú útjukra a hegyről a kikötő felé.

Castiel csapata érkezett elsőként a találkozóhelyként megjelölt sikátorhoz. Ahogyan Carota meghagyta, Castiel alaposan felderítette a környéket, ellenségnek nyomát sem látta.

- Mondtam, hogy rohadt korán jöttünk – didergett Daniel újonnan vásárolt fekete börzekéjében.
- Nem tudom. Nem érdekel – nyöszörögte Devera. Aztán a kezében lévő agyagpohár felé görnyedt, s finoman kortyolgatta Lívia másnaposság elleni csodaszerét.
- Egy kovácsboltba indultatok – ráncolta Adam a homlokát. – Még csak a közelébe sincs kocsma… Hogyan tudtatok mégis berúgni?
- Hahahah! – nevetett fel a mágus. – Ne becsülj le! Bárhol képes vagyok lerészegedni.
- Ha már ivás - jegyezte meg csendben Victor -, egy kis forralt bor jól jönne.
Castiel csak a fejét rázta.
- Mennyi bajotok van korán reggel.
- Ellenben te, aki üde és friss vagy – fonta karba kezeit Daniel, s gyanakvó pillantást vetett társára.
Adamnek is gyanússá vált a dolog. Devera alaposan szemügyre vette, mire a szájához kapott.
- Ezt nem mondod komolyan!
Castiel oldalt fordította fejét, hogy szemeivel elkerülje a mágus tekintetét.
- M-mit? – kérdezett vissza ártatlanságot színlelve.

Adam magához húzta Castielt. Hátra pillantott, Jennetre, aki csak állt ott kivirulva Lívia mellett, tegnap esti bánatának nyoma sem maradt.
- Őt is!? – súgta Adam és Devera szinte egyszerre.
Castiel megköszörülte a torkát.
- Nem tudom, miről beszéltek.
- Szavaid hazudhatnak, de az aurád nem – mutatott rá Devera. - Csak úgy sugároztok mindketten.
- Ennyire látszik? – szaladt ki a fiúból.
- Mégiscsak háltál vele!?
Castiel ajkába harapott. „Francba!”
- Jól hallom, Cass és Jennet? – horkant fel Victor a rá jellemző diszkrécióval. – Hüm. Ez megmagyarázza az auráját.

Még Lívia arcára is pír szökött, Jennet vöröslött, zavartan pislogott, igyekezett kerülni minden szemkontaktust. Devera megszorította poharát.

- A rohadt életbe! Egyre irigyebb vagyok! Nem azért csatlakoztam hozzátok, hogy továbbra is fizetnem kelljen a szerelemért! Miért nektek jut minden szép lány? – nézett féltékenyen a két lovagra.
- Wehehe – nevetett fel Daniel, ahogy barátja vállára könyökölt. – Egyszerűen fogalmazva, csak nézz rá: „Cass, a tökéletes férfi.” Míg te… nos… te te vagy.

A mondat Lívia figyelmét sem kerülte el. „A tökéletes?” - míg az orra vére is eleredt a gondolatra, hogy „Daniel, és az ő Tökéletes férfija”. Victor Lívia reakcióját látva a szájához kapott. Minden erejét latba vetette, hogy visszafojtsa nevetését.

*

Daniel az égre nézett. „Lassan itt lesznek” – gondolta.
- Nos, akkor, ideje indulnunk – Victorra és Deverara nézett.
- Mi? Hova? – lepődött meg Castiel.
- Őrjárat – felelte Devera. - Nem jó, ha sokan vagyunk egy helyen. A legbölcsebb, ha szétszóródunk, és szemmel tartjuk a környéket. Ilyesmiről beszélt Carota is, nem?

„Szép munka – dicsérte magában Victor a mágust. – Így nem lesz gyanús a távolmaradásunk. Minél távolabb, annál kisebb a lebukás veszélye.”

- Jól van – legyintett Castiel. – Ahogy gondoljátok.
- Gyertek, nézzünk szét! – intett a mágusoknak az egykori templáris.
- Mit keresünk? – indult meg utána Devera. – Szeszt?
- Ha elég távol értünk tőlük – súgta Daniel -, addig ellenséget.

*

Megérkezett Carota és Numéral. Utóbbi szívélyes mosollyal üdvözölt mindenkit, Carota pedig katonás fegyelemmel.
- Indulhatunk? – kinyújtotta a kezét a lány felé, mire az ijedten belekarolt Castielbe. A fiú megköszörülte a torkát.
- Mi is szeretnénk veletek tartani. Csak a biztonság kedvéért.
- Mi az? Nem bízol bennem? Azt hiszed, átverlek, és a Toronyba viszem?
- Szó nincs erről. Csak szeretném megismerni azokat, akikre rábízom egy számomra kedves ember életét.

Számomra kedves ember életét – erre ismét pír szökött Jennet arcába.

- Ez egy igen érthető kívánság – vélekedett Numéral.
Carota vacillált, ám a lány arckifejezését látva végül engedett.
- Áh, az ördögbe is! – sóhajtotta azon töprengve, miért van az, hogy Castielnek mindig engedményeket tesz. - Jól van! Akkor induljunk! Mind.

*

Carota szokatlanul feszültnek tűnt. Ezt Castiel meg is értette. Elvégre most a templárisokkal szembe fordulva cselekszik. Oda kellett volna lépnie hozzá, hogy kifaggassa, mitől tart, ám Jennet is idegesnek tűnt, ő pedig elsőbbséget élvezett számára.

Castiel megszorította a lány kezét. „Minden rendben lesz.” – szerette volna mondani…

Már a gondolat is keserű ízt hagyott szájában. Ritának is ezt hazudta. Aztán az a botos őrült egyszerűen kitörte a nyakát. A mai napig olyan elevenen él benne a lány utolsó pillantása, mintha az imént történt volna. „Minden rendben lesz” – a mondat, ami soha többé nem hagyja el a száját.

Érdekes módon Jennet szavak nélkül is megnyugodott. Az, hogy foghatja Castiel kezét, éppen elegendő számára.

A városban sétálva minden olyan nyugodtnak tűnt. Mintha csak újra élnék a tegnapot. Azt a csodálatos napot, amit az éjszaka tett tökéletessé. Mára már csak egy emlék, semmi több... „Miért van az, hogy a jó dolgok egy pillanat alatt olvadnak egybe a múlttal, míg a rossz dolgokat örökkévalóságnak érezzük, tartsanak akár csak egyetlen percig?” – egyszer régen, még oktatójától hallotta ezt a mondatot, aki valami ismert filozófustól idézett. Minél több szörnyűségen ment keresztül, Castiel annál inkább osztja eme költői kérdés felismerését.

*

A kikötőben három nagyobb, valamint egy kisebb hajó horgonyzott. A sürgő-forgó legénységből ítélve valamennyi induláshoz készülődik. A legnagyobb hajó feljárójánál egy zsíros hajú, pocakos férfi állt. Egy pergamenre jegyzetelt minden alkalommal, mikor az egyik roppant férfi terhével fellépett a pallóra.

Fölöttük sirályok köröztek. Hatalmas szárnyukat széttárva rikácsoltak, mire egyikük egy jókorát pottyantott az egyik matróz hatalmas, kopasz fejére. Az az öklét rázva káromkodásokkal fűszerezett fenyegetést intézett a madár felé, ám az egy kárörvendő rikkantással fejezte ki véleményét a fenyegetés komolyságáról.

A tömegből egyszer csak négy templáris alakja tűnt fel. Carota arca megfeszült. „Ez rossz. Nagyon rossz” – értette meg azonnal Castiel.

- Áh, Sandor – Numéral szája kényszeredett mosolyra görbült – Nem tudom, mikor találkoztunk utoljára, de nem volt elég régen.
- Legalább ebben egyetértünk – viszonozta a fagyos fogadtatást a férfi. – Adjátok át a lányt, s eme kellemetlen pillanat véget is ért.

Jennet megszorította Castiel kezét. „Fél – gondolta a fiú. – Nem hibáztatom. Ezekkel az alakokkal én se szívesen mennék el.”

Numéral a tarkóját vakarva felsóhajtott.
- Aa… aaaz sajnos nem fog menni – nyújtotta el a mondatot.
Sandor emberei fegyverük után nyúltak, mire az intett nekik, nyugalom.
- Aztán miért nem, ha szabad kérdeznem? Végre nyíltan is szembe szálltok a Káptalannal?
- Éppen ellenkezőleg – villantott szemtelen vigyort a fiú. – Felsőbb utasításra cselekszünk, mint te.
- Aztán mégis kinek az utasítására? – érdeklődött egy fintorral.
- A Holdlovagok főparancsnokának – felelte hidegen Carota.

Sandor arcáról megfeszült. Magabiztossága tovatűnt.

- Os-ostobaság! Mi dolga lenne a Holdlovagoknak egy ilyen csitrivel? – bökött Jennet felé.
- Vigyázz a szádra! – figyelmeztette Castiel.
Sandor rá se nézett, ellenben társával.
- Tudd a helyed, kölyök! – figyelmeztette a férfi.
- Nyugalom, Zeon! Nyugalom! – ismételte legalább annyira magának, mint társainak.
- Ha csak egy ujjal is a lányhoz értek, az a Szent Anya elleni árulásnak minősül – figyelmeztette őket Carota.

Holdlovagok. A gyűlölt Holdlovagok. Sandor az ajkába harapott dühében. Olyan erősen, hogy vére is kicsordult.

- Nem méltók a Szent Anya kegyére – fakadt ki Zeon. – Ezek a démonokkal paktáló rohadékok! Mégis miért? Miért létezhet egy ilyen szervezet, mint ők?

A legjobban az bosszantotta, hogy valamilyen érthetetlen okból a Holdlovagok egyenrangúnak számítottak az Inkvizícióval, vagyis közvetlen a Szent Anya parancsolt nekik. Ráadásul a rangok között volt egy bonyolult, követhetetlen hierarchia. Az egyszerű Holdlovag és templáris egyenlő rangon álltak, azon felül azonban kész káosz az egész. Bár, jelen esetben nem sokat kellett töprengeni, ki áll ki felett, hiszen míg Sandor általános kötelességét teljesítette, addig vele szemben a Holdlovagok vezetőjének akarata állt.

Sandor ügyet sem vetett rá. Szemei Carota arcát fürkészték.

- Még nem késő helyesen dönteni – kezdte hidegen. – Nem látok itt egyetlen Holdlovagot sem. Add át a lányt, s mondd meg nekik, sosem találkoztatok! Hogy mi, templárisok elfogtuk, aztán elkerültük egymást.
- Eszem ágába sincs ilyesmire vetemedni! – felelte durván Carota, mire Sandor arcára visszataszító kifejezés ült.
- Vagy úgy. Cameron hallani fog erről.
- Hah! És akkor mi van? – horkantott Numéral. – Szabályszerűen járunk el.
- Egy dolog a Káptalan szabályzata, és megint másik a Köré. Ezt hamarosan ti is megtanuljátok.
- Káplár uram, baj van – szakította félbe a társalgást az egyik templáris.
- Hein? Mi az? Feszültnek tűnsz.
- Ott! – mutatta ujjával.

Hein felfigyelt a mögöttük horgonyzó hajó egyik emberére. Jól megtermett férfi volt. A hideg ellen szürke palástot viselt, ami alatt bármit rejthetett. Odalépett a hajókorláthoz, fejét kissé megemelte, a következő pillanatban két csatabárd repült feléjük.

Hein először fel se fogta, mit lát, végül - éppen az utolsó pillanatban - mégiscsak sikerült kitérnie. A másik kétélű fejsze Jennet mellett suhant el, levágva egy tincset hajából. A lány csak akkor rettent meg, mikor a fegyver egy puffanással belevágódott a talajba.

Minden tekintet az idegenre szegeződött. Csakis a próféták egyik embere lehet, ehhez kétség sem fér. De mit keres itt? Mégis mi a célja?

- Nem én vagyok az orgyilkos, tudom – szólt szerényen Numéral –, de szerintem nem okos dolog rögtön a harc elején megválni a fegyvereidtől.

Alig, hogy ezt kimondta, éles fájdalom hasított hátsó combjába. Mellette Hein előrehullott a porba, hátából egy csatabárd állt ki.
- Ha csak így nem – nyögte fájdalmak között Numéral.
- Hogyan lehetséges ez? – súgta rémülten Adam. A próféta behajlította ujjait, mintha fogna valamit, mire csatabárdok egyenest a kezébe repültek.
Castiel azonnal megértette. Ellenfelük egy auramanipuláló.

- Halblut? – lepődött meg Sandor. – A mocskos fajtádat nem végezték ki évekkel ez előtt?
- Ismered? - fordult felé Adam.
- Ez egy halállovag. Legalábbis ők így hívták magukat. Mások csak az őrült király mészárosainak – köpött egyet, amivel mindenki tudtára adta, ő melyik csoportba is tartozik.

- Rövidítettem. Már csak Halb – visszatért csatabárdjait övébe dugta, ledobta palástját, keresztülugrott a hajó korlátján, néhány méterre tőlük ért földet.

Néhány, a kikötőben tartózkodó városi őr azonnal körülvette az idegent.

- Most azonnal szállj vissza a hajóra, ha jót akarsz magadnak! – figyelmeztette a parancsnokuk. Halb vicsorogva nézett felé, amit arcára tetovált koponyájának vonásai csak még kísértetesebbé varázsoltak. A parancsnok becsületére legyen mondva, bár igencsak megremegett a lába, mégis előrántotta rövidkardját. – Mire vártok még, mihasznák? Levágni a fattyút!

A próféta nem vette elő fegyvereit. Nem volt rájuk szüksége. Egy kardcsapás balról, egy másik jobbról, aztán ketten előre törtek. Jól irányzott, ám nem elég gyors, kiszámítható vágások voltak ezek.

Halb kitért, belépett a két őr közé. Bár a két férfi nem értette, mi történt velük, Castiel látta a mozdulatot. Látta, amint Halb egy-egy kézzel kitöri a két nyakat. Aztán előrelépett, megragadta az egyik őrt, karját könyökénél úgy törte el, még a csont is kiállt, kezét természetellenesen hátra hajlította, s a pengét – amit még mindig markolt a kéz – beledöfte a mellette álló, holtsápadt legény nyakába.

Csak a parancsnok marad, de ő se sokkal tovább. Felülről vágott. Halb kézfejével félreütötte a csuklójánál, másik kezével összeroppantotta a parancsnok gigáját. A középkorú férfi szörnyű kínok között lehelte ki lelkét.

- Az előétel elfogyott. Jöhet a főfogás.
- Nem mondod komolyan, hogy harcolni akarsz – nevetett fel idegesen Numéral, miután Lívia ellátta a lábát. – Hétszeres túlerőben vagyunk. Esélyed sincs.
- Ha akar, ha nem, meghal. Itt és most – felelte Zeon komoran. – Heinért. Igaz, Erin?
Erin bólintott.
- Végeztünk a Bíbor Liga pár tagjával idefele. A faluban a vérmágusokkal. Most pedig végzünk a prófétával.

Halb groteszk mosollyal adta tudtukra, mit gondol erről.

- Hétszeres, azt mondod? Az orléz háborúban mi a tízszereshez szoktunk.

Numéral nagyot nyelt. Carotára pillantott, aki Jennet előtt állt, bal kezében bizonytalanul tartotta pengéét. Numéral elhúzta a száját. „Soha többé nem lesz képes kardot fogni a jobb kezével” – ezt mondta neki Lívia, miután ellátta a sérüléseit, amit Khoat, jobban mondva az a valami, ami Khoat testébe költözött, okozott neki. Baljával pedig elég ügyetlen. „Még” – Numéral biztosra vélte, eljön a nap, mikor kedvese ismét a régi félelmetes harcos hírében áll majd. „Addig is az én dolgom, hogy megvédjem!”

- Sok mindenért kell megfizetned, mészáros! De elsősorban Hein életéért! – mutatott rá kardjával Sandor.
- Mutasd meg, milyen erős az igazságod! – felelte bizarr vigyorával a próféta.

Előző oldal anonim88