Hatszor egy perc...

Horror / Novellák (151 katt) Egon C. Reid
  2018.12.23.

Az alábbi történeteket akkor szoktam írni, mikor „elakadok” valamelyik nagyobb terjedelmű írásomban. Régi, bevált szokásom ez már, hogy kikapcsoljam az agyam az aktuális műről, és eddig mindig segített. Önmagamat szórakoztatom ilyenkor… Nos, ezekből a kis történetekből szeretnék most nektek közölni hatot. Hatszor egy perc…


hullaHÓEMBER

Eltévedt! Most már biztos volt benne. Már egy ideje csak furcsa kövek között bolyongott. Némelyiknek, ahol kis időre megpihent, neki is támaszkodott. Ilyenkor aztán elővette azt a kis üveget a kabátja belső zsebéből, és nagyot húzott belőle. Majd elégedetten csettintett nyelvével, miközben a folyadék gyorsan csúszott le a torkán. Időérzékét is kezdte elveszteni, miközben egyre zombisabban mozgott. Később aztán már fázni is kezdett. Legutóbbi kortyoláskor ugyanis, mikor eldobta a kiürült üvegét, nem húzta vissza a zip-zárját a kabátján. Lassuló mozgása pedig egyre inkább a fáradság jele volt. Így aztán egy kis idő múlja le is rogyott egy kő mellé, összehúzta kabátját, és elszenderedett.

A szállingózó hópelyhek lassan kezdték ellepni a vidéket. S’ reggelre már több centiméter hó borította a környéket és a temetőt. Melynek egyik sírkövénél egy hóborította ember körvonalai látszódtak.

(Veszprém, 2014. október 3.)


A fűcsomó

A gyepszőnyeggel érkezett. Azzal a gyepszőnyeggel, melyet a sziklakert előtti területre terítettek le három hónappal ezelőtt. Eleinte a többi fűszállal együtt nődögélt, bár mindig magasabbnak, tömzsibbnek látszódott. Hiába próbálták hol lejjebb vágni, mikor füvet vágtak, hol pedig egyszerűen csak fűnyíróollóval kisebbre csipkedni, bizony néhány perc leforgása alatt visszanőtt az eredeti magasságára. Akadt olyan is, mikor egyszerűen el akarták távolítani egy éles szerszámmal, körbe szurkálták, mint mikor egy hullát körberajzolnak, ám akkor beletörött a talajba a penge. Így aztán elpusztíthatatlan élőlénynek érezte magát. És később bosszúra szomjasnak. A bosszú pedig akkor érkezett el, mikor valami vegyszert próbált bevetni ellene a vén kertész. Gyorsan kihúzta magát, a csomóban minden szál fű az égnek meredt, és közreműködött abban, hogy a kertész végül megbotlódjon, a fejét pedig beverje a közeli sziklakert egyik sziklájába.

Nedvességet érzett magán, pedig nem esett az eső. Mégis mind nagyobb és nagyobb mennyiségben öntözte az a vörös folyadék, ami a kövek irányából folyt. És ekkor valami még furcsábbat érzett magán. Az oly’ gyönyörű sötétzöld fűszálainak széle elkezdett sárgulni mind jobban és jobban. Volt olyan fűszál is a csomóban már, amely teljesen elhalt. Ez hát a vég! Érezte. Győzött a kertész!

(Veszprém, 2014. december 7.)


Az ajándék

Hetvenedik születésnapjára kapta azt a kis dobozban lévő ólomfigurát, amit a szeme magasságában lévő tenyerében tartott. Gyönyörködött benne. A kis figura szépen festett volt, és egy íjazó indiánt ábrázolt, mely harci díszekkel festett arccal ült fekete lován. Szép volt, de ugyanakkor félelmetes is. Mivel az apró kis nyílvessző épp az arca felé mutatott. „Milyen fura lenne, ha eltalálna” – gondolta. – „Szinte lehetetlen lenne bármit is érezni, csak legfeljebb egy kis szúrást” – és elnevette magát. Nevetése közben könny is szökött a szemébe. Így aztán viszont nem láthatta a repülő nyílvesszőt, amely akkor hagyta el az íjat.

Felugrott a székről, a figura kiesett a kezéből. A fürdőszobába sietett, és belenézett a tükörbe. A kis nyílvessző a bal szemébe fúródott. Jobb kezének hüvelyk- és mutatóujjával közrefogta az aprócska nyilat, majd egy rántással kitépte onnan. Ekkor azonban kocsonyás véres lé szivárgott ki a szemgolyójából, és ezzel örökre elvesztve bal szeme világát. A szobában ekkor felhangzott egy harci kiáltás. A kis indiánfigura pedig elnevette magát.

(Veszprém, 2016. április 16.)


A látogató

Tenyerébe temetett arccal üldögélt a konyhaasztalnál, és zokogott. Mily’ fájdalmas is ez a nap, mikor felesége már nem lehet mellette. Kibírhatatlan! Céltalanul bolyongott a délután során, és sorban felkereste azokat a helyeket, ahol megannyi boldog percet töltöttek együtt. „Képtelenség nélküle tovább” – ismételgette folyton. Nem ízlett neki, sem az ital (pedig azt mondják, ilyenkor jó), sem a cigi. A barátok is hiába próbáltak belé lelket önteni, egy idő után már ők is feladták. Hiába, az ötven év házasság, az mégiscsak ötven év együtt. Jóban – rosszban. Így aztán most magányosan üldögélt már hosszú órák óta az asztal mellett, és csak akkor tekintett fel a tenyeréből, mikor a jó öreg kakukkos óra – a nappaliban – elütötte az éjfélt.

Ekkor érkezett a látogató is. Az ajtón kopogott. Mikor odacsoszogott és szélesre tárta azt, belépett a házba egy földtől sáros fehér ruhás nő. „Azt mondtad, örökké együtt leszünk” – mondta szemrehányón, miközben földdarabok potyogtak ki a szájából, és megnyúlt szemfogait belemélyesztette a férfi nyakába.

(Veszprém, 2017. augusztus 5.)


A buborék

Azt, hogy mióta heverhetett a földön a buborékfújó, melyet örömtől könnyes szemmel vett fel, nem tudta. Sosem volt neki ilyen! Belenézett a kis tartályba, egy minimális folyadék még lötyögött is benne. Belemártotta hát a fújót, majd kivéve, belefújt abba. Apró kis buborékok szálltak szerte szét, aztán később kipukkadtak. Tetszett neki! Így aztán újramártotta, és belefújt még egyet. A különböző méretű buborékok ekkor is őrült táncba kezdtek előtte, és Ő elnevette magát. Később azonban már nagyobbat akart. Egy nagy buborékot! Így újra nagy levegőt vett, és lassan belefújt a karikába. A buborék növekedni kezdett. Mi több! Be is kebelezte. Ugyan kicsit furának érezte, hogy egy buborékban áll, és lassan felszáll benne a talajról, de félelmet még ekkor sem érzett. Csak repült a buborékban, és egyfolytában kacagott!

Azonban egy idő után már a buborék már nem emelkedett, hanem kipukkadt, ezzel együtt pedig Ő zuhanni kezdett. Ekkor látta meg a magasból a földön fekvő kicsavarodott testű gyermekpajtásait.

(Veszprém, 2018. január 23.)


A két slukk

A szinte még teljes cigarettacsikket egy közparki szemetes alatt találta. Gyorsan le is hajolt érte, kicsit kiegyenesítette a görbeségét, majd a közeli padra ült. Maga mellé tette a korábban összeguberált üvegekkel teli szatyrát, és hamarjában rá is gyújtott szerzeményére. Mélyen a tüdejébe szívta az első szíváskor a füstöt. Egy kis ideig lent is tartotta, majd a csücsörített száján keresztül kifújta. Közben még apró karikákat is készített. Ízlett neki. Ekkor aztán – hogy kiélvezhesse a csikket –, kényelmesen hátradőlt a padon, és újra, immár másodszor szívott bele a cigarettájába. Ezt a slukkot azonban most nem az száján, hanem az orrlyukain fújta ki, mivel a cigi ott lógott az ajkai közt. Szeme előtt pedig csakúgy gomolygott a kékesszürke füstpamacs. Amely beborította az arcát végül. Ekkor sötétült el előtte minden.

Az ütött-kopott ruhájú hajléktalanra másnap talált rá egy fiatal pár. Kelésekkel tarkított sárgásbarna bőre szinte ráaszalódott a csontjaira. Úgy nézett ki, mint egy egyiptomi múmia. De még ekkor is a szájában lógott a cigaretta, melynek füstszűrőjén egy aprócska halálfej volt látható.

(Veszprém, 2018. szeptember 12.)

Előző oldal Egon C. Reid
Vélemények a műről (eddig 1 db)