A világűr megtapasztalása

Külvilág / Közélet (84 katt) Norton
  2018.10.13.

(Ezt az írást eredetileg nem a nyilvánosnak szántam, de mivel mások számára is érdekes lehet, úgy döntöttem, hogy némi módosítással és bővítéssel „nyilvánosságra hozom”.)

Nemrég kaptam egy e-mailt egy Erika nevű, idős hölgytől, aki megköszönte nekem, hogy felraktam a „belső test meditáció” című relaxációs hanganyagot az internetre, de egyúttal kifejezte a kétségeit is ezzel kapcsolatban.

Leírta, hogy sok lelki problémája volt az életében és pszichológushoz is járt már, ami rövidtávon a hasznára vált, de érdemi változást nem hozott a számára. Azóta számos dologgal kísérletezett már, köztük az én meditációmat is többször kipróbálta, és feltűnt neki néhány kellemetlen dolog.

Az egyik ilyen az volt, hogy amikor hallgatta az anyagot, bár általában kellemesen érezte magát, néha „sírnia kellett”, de nem tudta, hogy miért, és volt úgy, hogy egyfajta „hőhatást” érzett a mellkasában, ami nem tetszett neki, és alkalmanként erősen elálmosodott a gyakorlat közben.

Jelenleg egy felekezetbe jár (szándékosan nem írom le, hogy melyikbe), és az egyik hívő társa azt mondta neki, hogy az efféle meditációk démoni dolgok, amik veszélyesek.

Bevallom, örültem Erika levelének, mert elég régi már az a meditáció, amit elkészítettem, visszajelzést pedig ritkán kapok felőle, főleg mostanában. (Régebben is általában a hangminőségre volt némi panasz, a tartalomra pedig némi dicséret.)

Ez a levél azonban csak megerősített abban a meggyőződésemben, hogy ez egy működőképes gyakorlat, ami különböző embereknél hasonló hatást válthat ki.

Ennek a technikának a kialakítását Eckhart Tolle egyik könyve ihlette meg. A módszer a bennünk lévő energiamező érzetének a megerősítésén, és az elme megfigyelésén alapszik.

Ahhoz, hogy Erika (és talán mások) kétségeit megpróbáljam eloszlatni, először is nagyvonalakban le kell írnom néhány dolgot az elméről.

Az elménk a gondolatok és az érzelmek sokaságából épül fel. A kettő közül a legtöbb problémánkat talán a bennünk kialakuló kellemetlen érzelmek okozzák.

Az érzelem olykor olyan, mint a tűz, a gondolat pedig olyan, mint a tüzet tápláló fahasáb. Minél több fát dobunk a tűzre, az annál nagyobb és erősebb lesz. És minél erősebb lesz, annál több fát igényel, hogy fenntarthassa magát. Mert az emberi érzelmek tüze néha olyan, mintha élne.

Ezért van az, hogy amikor mérgelődünk valamin, akkor szinte muszáj vele foglalkoznunk, és ez ellen a kényszer ellen szinte semmit se tehetünk, még akkor se, ha nagyon kellemetlen a dolog.

Ilyenkor szokták egyesek azt mondani, hogy „nem is érdekel”, meg hogy „nem ér annyit az egész”. Ezek az emberek jól tudják, hogy leginkább csak önmaguknak okoznak kellemetlenséget a mérgelődéssel.

A „nem is érdekel” persze önbecsapás, mert minél nagyobb a tűz, az annál éhesebb. Az éhség pedig még több fát, vagyis még több gondolatot igényel.

Egy idő után pedig folyamatosan foglalkozni kényszerülünk a haragunk tárgyával, mert a gondolatok vissza-visszatérnek, majd megszaporodnak és egyetlen téma körül kezdenek forogni, így a mentalitásunk szinte rögeszméssé válhat, bármennyire is nem szeretnénk azt.

Ekkor azt hihetjük, hogy még több gondolkodással megoldhatjuk, hogy elmúljon a kellemetlen helyzet, és jobban érezhetjük magunkat végre.

Joggal hihetjük ezt, mert az ember a gondolkodása révén már számtalan dolgot megoldott, ugyanis rájött a megoldásra.

A helyzet azonban az, hogy az indulatok tüzét a gondolataink csak táplálni tudják, tehát a rajtuk való rágódás csak újabb problémákat generál.

Annyit persze elérhetünk, hogy esetleg bosszút állunk valakin, amitől a bennünk égő lángnak megváltozik a „színe”. A haragot, a büszkeség, a diadal érzete válthatja fel, ám ez igen hamar visszafordulhat a saját ellentétébe, sőt az egoista érzelmeknek egész színskáláját élhetjük át.

És mindig ott lesz bennünk a félelem, mert aki megtapasztalja a diadalt, az rögvest félni kezd a megszégyenüléstől. Egy sikeres élethelyzet a kudarc árnyékát is magában hordozza. Fentről lehet nagyot esni, ahogy mondani szokták, az érzelemi állapotunk pedig igen gyorsan átváltozhat. Mert a tűz bármilyen színű lehet az adott pillanatban, az alapja mindig ugyanaz a hő.

Olykor pedig szinte függővé válhatunk ettől a hőtől, mint a kábítószeresek a narkótól. Hiába is próbálunk megszabadulni a kényszereinktől.

Gondolkodással azonban furcsa módon nem tudjuk megoldani az érzelmeinket, sőt adott esetben csak még tovább ronthatunk a helyzeten.

A magánvéleményem egybe esik egy régebben élt, nem éppen osztatlan népszerűségnek örvendő spirituális tanítónak a véleményével: a pszichológia tudománya az elméből fakad, ennél fogva nem lehet vele megoldani az elme zavarait.

Én ezt úgy fordítanám le, hogy a pszichológia az, amikor fahasábokkal akarják kioltani a tüzet. Ez hosszú távon nem vezet békességhez, mert egy ideig megváltoztathatjuk a lángnak a színét, attól függően, hogy milyen fát rakunk a tűzre, ám a tűz alapja, a perzselő hő, ugyanaz marad.

Szélsőséges esetben egy öngyűlölőből csinálhatunk egy önimádót, vagy fordítva, ám a probléma ugyanúgy megmarad, csak más köntösbe bújik. Az érzelmeink pedig gyakran élnek önálló életet.

Az ember azonban azt képzeli, hogy az akaratával képes irányítani az érzelmeit. Ezt várja el tőlünk az egész kultúránk és általában a vallásaink is.

„Szeresd felebarátodat!” - halljuk az utasítást.

Milyen furcsa is ez. Tényleg lehet parancsra szeretni? Azt mondja neked valaki, hogy szeresd, mondjuk, Gipsz Jakabot, és te máris szeretni fogod? Vagy „ne bosszankodj, hanem inkább érezd jól magad”, és máris úgy lesz? Mintha megnyomnának egy gombot? Ez tényleg így működik?

Mégis ilyeneket hallhatunk lépten-nyomon. Szeresd az embertársaidat, vagy az istent, akiről még azt se tudhatod biztosan, hogy létezik egyáltalán. Jézus már egyenesen arra kért, hogy szeressük az ellenségeinket.

Legyünk őszinték! Ha az emberek valóban irányítani tudnák az érzelmeiket, akkor mindenki boldog lenne, és nem lenne szükség pszichológusokra, de még vallásra sem.

Mert miért is lesznek sokan vallásosak?

Azért, hogy másoknak jót tegyenek vele? Másoknak jót tenni vallás nélkül is lehetne, csak nem kellene érte jutalmat várni az istentől.

Persze a „másokért” az jól hangzik, de szerintem inkább azért lesznek egész embertömegek vallásosak, mert maguknak akarnak jót tenni. Azt akarják, hogy jobb körülményeik legyenek, vagy azt, hogy jobban érezzék magukat.

Hogy legyen valami, amibe belekapaszkodhatnak, ami utat mutat nekik, vagy ami értelmet ad az életüknek. Mert el vannak tévedve. És honnan tudják ezt? Onnan, hogy érzik. Nem azt érzik tehát, amit szeretnének, hanem valami egészen mást.

Vagyis el vannak veszve az érzelmeikben. Ezért nincs meg a lelki béke, és ezért kell nekik a vallás. Nem akarnak elveszettek lenni, mégis annak érzik magukat.

Ám ha valóban képesek lennének arra, hogy parancsra vagy gombnyomásra befolyásolják a saját érzelmeiket, akkor mindenki boldog lenne, az egyházak pedig sorra becsukhatnák a kapuikat, és nem kellene harcolniuk a gyűlölet és az „ördög” ellen.

Ám az érzelmeket nem lehet akarattal befolyásolni, mivel maga az akarat is egy érzelemből fakad. Az egyház tehát paradox dolgot vár el a híveitől. Olyan dolgot, amit valójában nem is szeretne megvalósítani, mivel nem érdeke egy ilyen helyzet.

Mindez persze csak a magánvéleményem, de a pszichológiával és vallással személy szerint az efféle ellentmondások miatt nem akarok foglalkozni.

De mi a helyzet a meditációval? Vajon tényleg az ördögtől való, mint ahogy azt Erika hittársa állította? Ha valami nem olyan, mint ahogy néhány vallásos ember szeretné, az szerintük már egyenesen ördögi.

A vallás pedig hiába várja, hogy szelíd, béketűrő érzelmeket tápláljunk egymás iránt, ha az érzelminket nem tudjuk irányítani. Mint ahogy egy vulkán tüzét se nagyon lehet.

Mit lehet akkor tenni ezzel a furcsa tűzzel? Három dolgot mindenképp: kiélni, elfojtani vagy felszabadítani.

Ebből a három dologból kettő a csapda. Az egyik a kiélés. Mert hogyan lehetne táplálással megszűntetni valamit? Minél több fát adunk hozzá, a tűz annál éhesebb lesz. És ez az élő tűz maga a vágy, ami újabb vágyakat táplál.

Terjeszkedni akar, és ha nem tud, akkor is mindig ott lesz valahol a háttérben, és csak a lehetőségre vár. Nem lehet kiélni. Ki lehet élni, mondjuk a hatalomvágyat?

Nézzünk meg egy Adolf Hitlert, egy Sztálint, vagy egy Napóleont! Nekik aztán volt esélyük arra, hogy kiéljék a hatalmukat. De mikor mondtak olyat, hogy már minden megvan, már nem kell többet hódítani? Vagy olyat, hogy már nincs értelme a harcnak és békére van szükség?

Ilyeneket sose mondtak. Mert minél több volt nekik, annál többet akartak. A hatalomvágyba beleőrülni tudtak csupán, de kiélni nem tudták azt. Ez tehát egy hamis beteljesülés felé vezető út.

A második csapda az elfojtás és önbecsapás. Ez néhány egyháznak is az útja. Hogy ez mennyire káros, azt leírtam már párszor. Ha valaki minduntalan elhazudja az indulatait, az olyan, mintha magába gyűjtené őket. Az ilyen emberek addig préselik össze magukban az elméjük tüzét, amíg az egyszer csak kirobban, vagy megbetegíti őket.

De ha ezt a tüzet nem lehet sem kiélni, sem elfojtani, akkor mit tehetünk vele?

Egyszerűen teret kell neki adni, és hagyni kell, hogy magától oldódjon fel. Ha elvesszük tőle az éghető anyagot, és kitágítjuk körülötte a teret, akkor feloldódik az űrben.

Valami ilyesmit okozhat a belső test meditáció, ha intenzíven gyakorolja valaki. Csendet, a gondolatok ritkulását, vagy megszűnését, és az indulatok feloldódását.

A gondolkodás időleges megszűntetése elsőre talán furának tűnhet, pedig ez egy hasznos állapot.

Ám a „ne gondolkodj” parancs olyan lenne, mint a „szeresd felebarátodat”- irreális elvárás.

Ezért én nem kérek olyat a gyakorlat során, amit nem tudsz megtenni, hanem olyat kérek, amire képes vagy. Mert képes vagy a figyelmedet a tested belsejére fordítani, és képes vagy fókuszálni és szétszórni a gondolataidat. És ami a legfontosabb: meg tudod figyelni az érzelmeidet. Hogy hol jelentkeznek, milyen erősek, milyen az „ízük”, a formáljuk, és a többi. És meg tudod figyelni, hogy közben mi zajlik le a belső teredben.

Nem kell irányítanod az érzelmeket, csak meg kell őket figyelned! És fontos, hogy el kell őket fogadnod, bármilyenek is. És itt van az ellentét egyes vallásokkal: mert azok harcolnak az érzelmek ellen, vagy meg akarják őket változtatni. Az igazi meditáció pedig arra tanít, hogy megfigyeld és elfogadd a saját belső világodat.

A megfigyelés hatására pedig egy idő után a gondolatok lelassulnak és eltűnnek. Mert nehéz egyszerre figyelni a gondolatokra, és irányítva lenni általuk. Amikor pedig „kitágítod” a belső teredet, akkor a „világűrt” éled meg.

A fájdalmak tüze pedig szintén kitágul. Ahogy tágul, úgy halványodik és oldódik fel a végtelenségben. Teret adsz az érzelmeidnek, de nem táplálod őket gondolatokkal, mert nem azonosulsz a szenvedő éneddel, hanem kívülről figyeled meg azt. Ahogy mélyül ez az állapot, úgy tudsz egyre több addig elfojtott érzelemtől megszabadulni.

Kedves Erika! Azt írtad, hogy néha „sírnod kell, de nem tudod, hogy miért”. Ez szerintem csak jó, mert akkor úgy tudsz megszabadulni a fájdalmaidtól, hogy nem kell rajtuk gondolkodnod, így nem lovalod bele magad abba, hogy „hú, de szerencsétlen vagyok”, vagy, hogy „milyen aljasságot tett velem az a szemét”, és a többi. Így nem táplálod fahasábbal a tüzet, hanem teret adsz neki, hogy feloldódhasson. Nem összepréseled, mint az elfojtásnál, hanem kitágítod, így idővel eltűnik.

Ha pedig odáig is eljutottál, hogy tömény hőként érzékeled az érzelmeidet, az szerintem még jobb eredmény.

Persze kellemetlen is lehet egy ilyen tapasztalás, mert az emberekben olykor elképesztő mennyiségű elfojtott indulat halmozódhat fel. És amikor az ember kifelé hányja magából a mérgeket, az ugyanolyan rossz ízű lehet, mint amikor lenyelte azokat. Mégis jó tőlük megszabadulni.

Említetted még az erőteljes elálmosodást is, az érzelmek kioldása közben. Ilyesmit már én is tapasztaltam a gyakorlat során, ám bevallom, hogy fogalmam sincs, hogy mitől van, de ez talán még elviselhető.

Ha elmélyíted magadban az önmegfigyelés képességét, valószínűleg meg fogsz lepődni rajta, hogy mennyi fájdalmat gyűjtöttél össze magadban az évek során, amit addig nem is sejtettél volna.

Amit én tanácsolok neked tehát az, hogy adj teret az érzelmeidnek! Ha sírnod kell, akkor sírd ki magad, legalább ilyenkor. És ami fontos: fogadd el a rosszabbik természetedet is. Ezzel nem azt mondom, hogy hagyjad, hogy irányítson, hanem azt, hogy tanuld meg megfigyelni. Mert csak úgy tudod megfigyelni magadban a „gonoszt”, ha elfogadod, és nem hazudod el, mint egyes képmutató „vallásos” személyek.

A világűr eleinte félelmetes lehet. Csend és végtelenség. Unalom és ingerhiány. Nem történik semmi. Akár egy kínzás is lehetne.

Kissé olyan ez, mint a halál, ami akár szorongást is előidézhet benned. Kínzó a dolog? Vagy magadra találsz tőle?

Ha elmerülsz a végtelenbe, és távol kerülsz a zsivajtól, akkor eljön az idő, amikor már szinte vágyódni fogsz az űr csendjére, mert ez tágítja ki és oldja fel benned a feszültséget. Ezt bármikor gyakorolhatod, ha módod nyílik rá.

És hogy ez mennyire „gonosz” dolog, azt mindenki döntse el maga.

És még valami, kedves Erika! Ha lehet azt mondani, akkor az isten óvjon meg engem attól, hogy bármilyen vallás ellen agitáljak. Tőlem abban hisz mindenki, amiben csak akar. És ha jól érzed magad egy felekezetben, akkor nyugodtan járj oda, semmi baj.

Amit most leírok, az nem az életedről, vagy a hitedről, hanem egy „belső útról” szól, ezért értsd jól: van, ahol nem működik a kényelmesnek tűnő „arany középút”. Egy szakadékot nem lehet két ugrással átvinni.

Vagy az elfojtás, és a képmutatás útját választod, mint egyes „vallásos” emberek, vagy pedig az önelfogadásét. Majd idővel rájössz, hogy melyiktől érzed jobban magadat. A döntés pedig mindenképp a tiéd kell, hogy legyen.

Én nem vagyok az igaz hit prófétája, sem pedig a Szent Grál őrzője, de elég sokfajta meditációs technikát megismertem már, és sokat olvastam a témáról. Néhány dologra pedig magamtól jöttem rá.

A fentiekben csupán a véleményemet írtam le, és még az sem biztos, hogy nekem van igazam, mert ellentétben néhány „szent emberrel”, én egyáltalán nem tartom magamat tévedhetetlennek.


Vége

Előző oldal Norton