Gyilkosok kora V/11.

Fantasy / Novellák (90 katt) anonim88
  2018.09.10.

Legalul a legszegényebbek helyezkedtek el, középen a polgárság, kereskedők, kézművesek, iparosok, felül pedig a nemesség. Végül következett a Cousland kastély.

- Nagyobb esőknél nem lennék a lentiek helyében – elhaladtak az első szemétdomb mellett, amit valaki „otthonának” hívott. – Meg úgy amúgy se… - tette hozzá.

A szemétkupac megmozdult, egy sárga, cirmos macska ugrott ki belőle. Victor azonnal odasietett az állathoz kezében egy kis darab szárított hússal. A macska először hátrált, ám az étel illata meggyőzte. Óvatosan közelített a guggoló férfihoz. Pici orrát finoman a tenyeréhez érintette, mielőtt lassan az ételért nyúlt. A következő pillanatban már a kezéből evett.

Egy óvatlan pillanatában Victor felkapta az állatot, és elkezdte a hasát vakargatni.

- Höhöhö! Leengedted a védelmed!

A macska előbb menekülni próbált, majd dorombolni kezdett. Kényelmesen elhelyezkedett az egykori templáris karjában, állát az égnek meresztette, s sütkérezett a napfényben.

- Ja, hogy ilyen aranyos vagy? Hát ezt eddig nem mondtad – gügyögte a lovag.
Daniel tekintetét az égre emelte.
- Megin’ kezdi...
- Mi a baj ezzel? – nézett rá Devera. – A cicák aranyosak.
- Csupán dögök, semmi több.
- Ne mondj ilyet! – feddte meg Lívia kissé sértődött hangon. – Minden állat aranyos.
- A macskák halálosan idegesítő állatok, ez nem vitás – szállt be a beszélgetésbe Castiel.

Jennet is megpróbált közelíteni az állathoz, mire az ráfújt, és felé kapott. A lány szomorúan visszakozott.

- Mióta meg van ez a fura képességem, minden állattal ez történik… - mondta bánatosan.

Castiel az égre nézett. Késő délutánra járt.

- Lassan keresnünk kell egy fogadót.
- Fogadót? – kérdezte Adam. – Lord Redhawke nem látna vendégül minket?
- Bölcsebb lenne egy fogadóban tölteni az éjszakát, feltérképezni a város és a lehetőségeinket, mintsem vakon fejest ugrani a sűrűjébe.
- Vakon? – vonta fel a szemöldökét Adam. – Tudjuk, hova megyünk, nem?
- Igen, viszont azt nem, milyen lesz a fogadtatásunk. Még, ha rokonok is, nem biztos, hogy szívéjesen látna ez a nemes akárki még egy éhes szájat. Ráadásul el kell titkolnunk, hogy Jennet mágus. És ez még csak a kisebb probléma.
- Nyilván – sóhajtott Devera.
- Mi a nagyobb? – érdeklődött Adam.
- Jennet azt mondta, üldözik. Templárisok, meg ki tudja, még kik. Nem tudhatjuk, a nyomában vannak-e még, vagy lehet, meg is előztek minket, és csapdát állítottak nekünk. Fel kell készülnünk minden eshetőségre.
Adam komoran bólintott.
- Értem.

Victor letérdelt, finoman pofozgatta a macskát, mire az elterült, és a négy lábával móresre tanította a pökhendi páncélkesztyűt.

- Úgya! Hát így haragszol rá? Hát így?
Daniel az út felé mutatott.
- Szerintem induljunk! – tanácsolta. – Ez még csak a kezdet. Ennél sokkal visszataszítóbb látványt fog nyújtani, ha igazán belemelegszik a macska babusgatásába.

Castiel haladt elől Adammel, mögöttük a két mágus. Tőlük kissé lemaradva Lívia és Victor, kezében még mindig az állattal.
- Olyan édes – mondta a lány a cica állát vakargatva. Morcos pillantást vetett előre. – Nem értem, Daniel hogyan tud gyűlölni mindent, ami aranyos.
- Ó? Hogy ő? – Victor gonosz vigyorra húzta száját. – Tudod, mindig bizonyítania kell, hogy ő igazi, férfias férfi, holott mindig panaszkodik az edények, meg evőeszközök tisztaságára. Érted, mire gondolok, igaz?
- Nem igazán – nézett rá a lány nagy kék szemeivel.
„Nem hát… Miért is értenéd” – gondolta az egykori templáris, mégsem hagyta annyiban a dolgot.
- Hogy is fogalmazzak? – ihlet szerzés gyanánt megvakargatta a macska hasát, mire az az erszényét kezdte kaparászni. – Megérezted, hol az ebédem, mi? – elővett egy újabb szál szárított, sózott húst. – Ezt szeretnéd? Ezt? – az állat érte nyúlt puha mancsával, óvatosan elvette, és majszolni kezdte. - Szaracénnak foglak hívni. Pont olyan kis szemétláda vagy. Illik rád. Hol is tartottam? Igen, szóval. Emlékszel, amíg a Toronyban élt, Daniel sohasem leste meg a lányokat fürdőzés közben.
Lívia önkéntelenül eltakarta kebleit, mintha meztelenül állna Victor előtt.
- Miért? A többiek igen!? – kérdezte rémülten.
Victor köhögésnek álcázott egy elfojtott nevetést.
- Nos… öm. Khm. Szerették volna. Azonban mi, tisztaszívű és hősies templárisok mindig megakadályoztuk ezen kísérleteiket.
Lívia gyanakodva pillantott rá.
- Komolyan?
- Komolyan.
Ettől kissé megnyugodott.
- Ez mit is bizonyít tulajdonképpen? – tette fel végül a történet tanulságára vonatkozó kérdését.
„Hogy mondjam, hogy még te is megértsd?” – tűnődött Victor.
- Egyszerűen szólva, mondjuk úgy, Daniel inkább a férfi fürdőben cseresznyézett.
- Oh – felelte Lívia könnyedén, aztán arca teljesen vörösbe borult, két tenyerét arccsontjához érintve zavartan illegett ide-oda. – ÓÓÓÓHHHH! – kiáltott fel furcsa extázisban.

Még Victor is meglepődött a reakción. „A cicája bántásával túl messzire mentél” – gondolta kárörvendőn.

*

Egy csinos fogadó kétágyas szobákkal, szépre festett falakkal, s a fogadósné ehetetlen főztjével. Ez lett ideiglenes otthonuk.

- Nos, nem lehet minden tökéletes – állapította meg Castiel a levesnek hívott masszát kavargatva.
- Mi ez? Takony? – vizsgálgatta Devera a furcsa, fehéres, már nem cseppfolyós, még nem szilárd halmazállapotú valamit.
- Hívd szmötyinek! – tanácsolta Daniel.
Victor megvonta a vállát, és evett.
- Az élet, az élet.

Jennet volt az egyetlen, aki valósággal habzsolt. Mikor végzett, Lívia odatolta saját adagját.

- Kéred az enyémet? Nekem nincs étvágyam.
- Köszönöm – Jennet a tányérért nyúlt.
- Egek – fintorodott el Daniel. – Te mégis mióta nem ettél?
Jennet elszégyellte magát. Pirulva letette a tányért.
- É-én sajnálom. De amennyit éheztem…
Castiel az asztal alatt belerúgott a mágus lábába. Tekintetük némán kommunikált. „Most mi van?” – íródott Daniel arcára, mire Castiel mimikája a következőt felelte: „Ne legyél tahó! Kérj bocsánatot!”

Daniel a szemét forgatta. Castiel még csúnyábban nézett. A mágus a lányhoz fordult.

- Nem úgy értettem. Szép, ha egy lánynak van étvágya, amíg emberi súlyban van, persze – ezt valamiért mindenképpen szükségesnek érezte hozzátenni – csak az érdekelt, ezt a szmötyit hogyan vagy képes elfogyasztani, amit tegnap még az ablakok felragasztásához használtak.
- Ó – Jennet ajka pici „o” alakot formált, valami olyan egyedi és aranyos módon, hogy Castiel fantáziáját azonnal meg is ragadta. – Anyám is pocsékul főzött. Ez valamivel jobb.
Devera elgondolkodóan nézett fel. Finoman bólogatott.
- Ez igen.

Vacsora végeztével felmentek a szobáikba. Devera aludt Victorral és Daniellel – kő-papír-ollóval eldöntve, kié a padló, Adam Castiellel, Lívia Jennettel. A máguslány kifejezetten örült a kialakult helyzetnek.

- Örülök, hogy velünk vagy – mondta hálótársának a szobájukban. – Mindig attól tartottam, ha egyszer megállunk egy fogadóban, én egyedül fogok aludni, mivel én vagyok az egyetlen lány. Nyomasztó egyedül lenni éjszaka egy ismeretlen helyen. A Körben mindig szobatársakkal aludtunk.

Jennet levette szakadt, piszkos felsőjét. Felkészült a lefekvéshez. Jó lett volna egy fürdőt is venni, de az ember nem lehet telhetetlen.

- Egyedül? – nézett rá furcsállón. – Miért nem alszol valamelyik fiúval? Úgy látom, Adammel különösen jól meg vagytok.
- E-egy fi-fiúval tölteni az éjszakát? – pirulva kezeivel kezdett játszani. – Ilyen illetlenséget nem engedhetek meg magamnak…

*

Castiel még lefekvés előtt kiment a fogadó elé, hogy könnyítsen magán. Mikor végzett, megfordult. Két alak állt előtte.

- Nocsak. Miben lehetek a szolgálatotokra?
- Castiel, beszélnünk kell.

Előző oldal anonim88