Gyilkosok kora V/10.

Fantasy / Novellák (46 katt) anonim88
  2018.08.20.

Highever, vagy ahogy Ferelden szerte ismerik, „A Tenger őre”, Ferelden legészakibb régiója, kikötője az Ébredő Óceán egyik kereskedelmi csomópontja, lakói pedig hegyi népek. Hiszen maga a város is egy hegyre épült körbe, csúcsán a Cousland család kastélyával, melynek vezetője észak teyrnje, Reginald Cousland.

Devera nyaka nagyot roppant, mikor fejét hátradöntve igyekezett belátni az egész várost. Highever valóban elképesztő látványt nyújtott. A hatalmas hegyláncolatot a helyiek teljesen belakták, egészen a leges legtetejéig. Bár innen nem láthatták, de a város északi része egészen a hegy lábáig húzódik, ahol Ferelden egyik legfontosabb kikötője is fekszik.


Castiel csapatát csupán egy szűk hágó választotta el a várostól, azonban a hatalmas kastélyt már innen is látni lehetett a roppant falaival és hivalkodó tornyaival. Mikor ez bennük is tudatosult, a legtöbben fellélegeztek. A hosszú gyaloglás után már vágyták a pihenőt.

- Odáig fel kell gyalogolnunk? – sápadt el Devera. Kétségbeesetten társára nézett. – Ezeket a kicsi lábakat nem hegymászásra tervezték, Cass!
- A kastélyba? – Jennet megrázta a fejét. – A nagybátyám nem a kastélyban lakik.
- Huh, ez megnyugtató – a mágus letörölte verejtékező homlokát.
- A felsővárban él, mint minden nemes.
Devera kétrét görnyedt, állát mellkasának szegezte.
- Kötözd be a sebeim, aztán tépd fel, hogy jobban fájjon!
Jennet csodálkozva figyelte a mágus gyötrődését. Nem értette, mire ez a felhajtás.

*

A hágó felénél járhattak, mikor a semmiből egy jól megtermett, szürke köpenyes férfi jelent meg előttük. Roppant kezét maga elé tartotta. Fényesre borotvált fejéről a napsugár visszaverődött.

- Egy lépést se tovább! – szólította fel őket. – Ha a hágón át akartok kelni, meg kell fizetni a vámot.
- Vámot? – fonta össze kezeit Castiel mellkasán. – Aztán mégis kinek?

A férfi szája gonosz vigyorra görbült, mintha valamiféle titkos varázsigét készülne ellőni, amitől mindenkinek megjön a kedve a fizetéséhez.

- A Végzet Prófétáinak.
Adam a homlokára csapott.
- Hogy nem ismertem fel a köpenyt. Pedig láttuk már korábban.
A vámszedő meglepődött.
- Hrmf? Találkoztatok már prófétákkal, és még éltek? – köpött egyet, amit Lívia fintorgó grimasszal nyugtázott. – Eddig vigyázott rátok a Teremtő. A helyetekben nem kísérteném tovább a sorsot, szépen fizetnék, aztá’ elhúznám a belem. Gyorsan.

Castiel összpontosított. A kopasz mögött öten álltak, valamint körülöttük, a nagyobb kövek mögött további emberek rejtőznek. Összesen heten. Nem, nyolcan. Egész jól elrejtették a jelenlétüket, így az erejüket nem tudta megítélni. Megtalálni is épp elég nehéz volt őket.

- Devera, gondoskodj Jennetről! - súgta hátra. A mágus bólintott. Castiel szemtelenül a férfi arcába vigyorgott. – Mi azért tovább kísértenénk a sorsunk.
A kopasz férfi dühöngve felmordult.
- Megölni őket!

Öten kardot rántva előreléptek, a fedezékek mögött rejtőzők pedig nyílzáport zúdítottak rájuk.

- Íjászok? – Castiel grimaszt vágott. – Utálom az íjászokat.

Devera kiáltott Jennetnek, húzza le a fejét, aztán a földre csapott, mire a lány körül a talaj óvó burokként zárult be, csupán néhány apró rést hagyva a levegőnek.

Adam Lívia elé lépett.

- Maradj mögöttem! – mondta az ellenséget figyelve. A máguslány engedelmesen bólintott. Felnézett arra a márvánnyá dermedt arcra, ami már teljességgel a harcra fókuszált.

Líviát mindig elámította, a kedves, vidám lovag hogyan tud egyik pillanatról a másikra egy komoly, kötelességtudó fiatalemberré válni, akárhányszor harcra kerül a sor. Még inkább meglepte a felismerés, a fiú mindkét oldalát kedveli. „Most meg miért pirultam el?” – gondolta zavartan.

- Devera! Gondoskodj a nyilakról! – utasította Castiel.
- Meh, könnyű azt mondani - bosszankodott a mágus, miközben igyekezett földdarabokkal blokkolni a lövedékeket. Néha ellentámadásba is átcsapott, ám olyankor mindig visszabuktak a sziklák mögé.
- Miért nem borítod rájuk a sziklákat? – vonta kérdőre Victor egy nyíl kettévágása után.
- Látod te, mekkorák azok a sziklák? – mutatott rá felháborodva Devera. – Tudod te mennyi manára lenne szükség csak egy felemeléséhez? Meg fizikumra? Mer hogy az is kell ám hozzá.
- Bah! Vagyis gyenge vagy.

Daniel nem sokat törődött a nyilakkal. Két kezéből lángot szórva megindult a szikla felé.

- Na, mi van, rohadékok? – nevetett a tűz elől lebukó zsoldosokra. – Most lövöldözzetek!

Még két lépést tehetett előre, mikor az első nyíl hátulról a vállába fúródott. A következő a jobb vádliját találta el, mire fél térdre rogyott. A lángok eltűntek.

- Devera, baszd meg! – vicsorogta a fájdalomtól legörnyedve.
- Négy oldalról lőnek, mégis mit tehetnék? – védekezett társa, akinek egyszerre kellett vigyáznia a fegyveres ellenségre rontó Castielre és Victorra; Adamre és Líviára (utóbbira kiemelt figyelemmel). És akkor még nem beszéltünk a bolond mágusról, aki egyszerűen ráront az íjászokra.

A próféták zsoldosai észrevették a sérült mágust. Egyikük kihajolt, vigyorogva felhúzta íját, felkészült a kivégzésre, mikor egy hegyes kődárda tört elő a földből és fúródott a nyakába. Azt követően Daniel körül a talaj megemelkedett, és emberesen hátralökte - helyére egy nyíl fúródott. A mágus végig bukfencezett a földön, néhány lépésnyire Deverától állt csak meg. Porral teli szájjal és piszkos ábrázattal nézett fel társára. Olyan szemrehányóan, amennyire csak tudott.

- Szívesen – vont vállat a földmágus.

Adam intett Líviának, lássa el társa sérüléseit, míg ő ügyel mindkettejük biztonságára.

Victor hárított egy csapást, majd maga elé rántva a zsoldost kivédte a nyilakat. A testet pajzsként használva lassan megindult a fedezék irányába.

Castiel is felismerte, az igazi problémát az íjászok jelentik. A nyilak között szalonozva megindult az egyik szikla felé. Egy, a feje felé tartó nyílvesszőt egy határozott mozdulattal kettévágott. A következő a vállába fúródott, egy másik az oldalába. Fellépett a sziklára, leugrott, egy vágás, egy halott. A másik íjász rémülten nézett rá. Kétszer is eltalálta, az meg meg se torpant, sőt, még csak le se lassított.

- T-te szörnyeteg! – ezek lettek az utolsó szavai.

A többi íjász végre kifogyott nyilaiból, ezért kardot rántva rohamra indultak, vesztükre. Egy Devera áldozata lett, kettő Adamre támadva halt meg, a maradékkal Victor végzett.

A kopasz előhúzta pallosát.

- Ezért megfizettek. Rohadtul megfizettek!

Hatalmasat sújtott Castiel felé. Megpróbálta egyetlen csapással félbe metszeni a fiút, ami alighanem sikerült is volna… ha eltalálja. Castiel azonban előrebukfencezett, majd kitörésben szúrt egyet lentről felfelé. Kardja könnyedén vágta át a férfi bőrzekéjét, és két bordája közé hatolt. Castiel tétovázás nélkül kirántotta a pengéjét, s azonnal megindított második csapásával elmetszette a férfi torkát.

Egyedül egy íjász maradt életben, aki menekülőre fogta. Daniel felé szegezte tenyerét, tetoválása felizzott. Mire Lívia lerántotta a kezét. Daniel szúrós pillantást vetett a lányra.

- Hagyd! – mondta összevont szemöldökkel.

„Mérgesen is olyan édes” – gondolta Adam az eseményeket figyelve.
Daniel visszafordult, addigra azonban a férfi köddé vált.
- Elég vér folyt már – állapította meg szomorúan a lány.
- Ch! – Daniel egy határozott mozdulattal kirántotta kezét a fogásból. Faképnél hagyva a lányt megindult az úton. – Bármi történik, a te felelősséged.

Adam szelíden rámosolygott Líviára.

- Helyesen cselekedtél – mondta bátorítón. A lány haloványan visszamosolygott. Adam letörölte pengéjét, eltette hüvelyébe, akkor vette észre a holttesteket fosztogató társát.
- Te mit művelsz? – lépett oda Victorhoz.
- Minek látszik? – vont vállat. – Biztosítom a megélhetésünket.
Adam rosszallóan a fejét csóválta.
- Ez nem méltó egy lovaghoz.
- Nem is te csinálod.
- Te is lovag vagy – mutatott rá a fiú.
- Egykor az voltam – elmerengett. – Ma már semmi sem vagyok.

Victor felállt, egyenest Castielre nézett, aki éppen azon tanakodott, miként is reagáljon a történtekre.

- Szükségünk van a pénzre, Cass. Senki sem finanszírozza a kis világmegváltásod – magyarázta az egykori templáris.
- Castiel nemes – mutatott rá Adam. – Ha már mindenképpen hullákat akarunk fosztogatni, a pénzt inkább adjuk a szegényeknek.
- Nekem? – lepődött meg Daniel. – Vonakodva bár, de elfogadom.
- Nem neked – fogta a fejét Adam bosszankodva. – A rászoruló polgároknak, hajléktalanoknak, nehéz sorsúaknak.
Lívia helyeslőn bólogatott. Adam egyre nagyobbra nőtt a szemében. Daniel két ujjával mellkasára bökött.
- Se földem, se házam. Nincs otthonom, nincs pénzem. Az elmúlt egy évben egy erdőben éltem, ismeretlen eredetű húst és fura növényeket fogyasztottam. Jobbára csak fura növényeket. Egyetlen társam egy tizenhét éves, dagadt, szakállas bűzgyáros, aki kinéz legalább negyvennek – tanácstalanul széttárta kezeit. – Nálam jobban ki érdemelné meg azt a pénzt?

Adam megfagyott. Castiel borostáját vakargatva tanakodott. Ezzel nem tudott vitába szállni. És senki más sem.

- Egyelőre megtartjuk – kezdte merengőn. – Nem tudjuk, milyen hosszú út áll előttünk, milyen kiadásokkal – felnézett Adamre, aki jól láthatóan nem helyeselte a döntést. – Megállónként az erszényünk igencsak megcsappan, és hol van még az út vége? Nem akarom, hogy a családi vagyon rámenjen a kis kalandozásunkra. Ezt megérted, ugye? – Adam vonakodva bár, de bólintott. – Ha utunk végére értünk, ami marad, mind a rászorulóké lesz. Így rendben vagyunk?
- Rendben – felelte hosszas töprengés után.

Mire megbeszélték, Victor végzett is a testek kifosztásával, így megindulhattak az akadálymentesített hágón felfelé, egyenest Highever városába.

Előző oldal anonim88