Egyedül

Szépirodalom / Novellák (113 katt) Nathandriel
  2018.09.02.

Az északon elterülő Zöldkő Hegység lábánál egykoron egy virágzó falu állott. Macskaköves utcáin lovaskocsik és szekerek kopogtak, emberek sokasága nyüzsgött. A házakból csalogató fény, kéményükből füst áradt. A templomból csak úgy zengett a harangszó. A falu mellett szántóföldek hevertek, amíg csak a szem ellát. Aranyló gabonamezők és zöldellő, kövér fű borította a vidéket. A mögöttük magasodó, hófödte hegy fenyőerdői oly sűrűn álltak, hogy úgy tűnt, maga a szikla is átvette mélyzöld színüket – innen kapta a hegység a nevét.

A táj szépségét azonban csak a felhők felé emelkedő hegycsúcsok tudták megőrizni. A gabonamezők helyett fekete, szenes föld fogadja az arra járókat. A macskakövek kikoptak, a természet szanaszét hányta őket. Az utazók lába mélyen belesüpped a koszos, sáros földbe, már ha akad egyáltalán valaki, aki meglátogatja ezt az elátkozott helyet. Az apró faházak mind eltűntek, csupán elszenesedett deszkahalmok maradtak, melyek csontos kézként nyúlnak ki a föld alól. Egy kőhalom tetején a templomharang rozsdásodó árnya régi önmagának.

Olykor még most is füst száll fel a völgyből, mintha a tűz sosem aludhatna ki. A hegyoldalt is megcsupaszította a tragédia: kopár sziklák állnak ki a földből, amelyek már nem méltóak a hegység nevéhez. Ezek között a sziklák között áll egy megperzselt kúria. Rég kitört ablakait bedeszkázták, falai néhol kidőltek, néhol elfeketítette őket az idő, benőtte a gaz. A terméskövekre moha és zuzmó telepedett, mintha a természet el próbálná tüntetni az emberi szenny nyomait. Az udvarház felső szintjét ősidők óta álló, hatalmas fenyők támasztják, az építmény groteszk módon teljesen eggyé vált a természettel.

Viharos estéken az éberen figyelő vándor az esőfüggönyön keresztül megpillanthatja azt a kísérteties látomást, amelyet oly sokan látni véltek már azelőtt. Mégis kevesen ismerik annak az alaknak a történetét, amely ezeken a zivataros napokon a kúria legfelső, boltíves ablakában áll. Arca jellegtelen, szellemszerű; végtelenül szomorú tekintetével a fenyvest szemléli. Haja kócos tincsekben lóg az arcába, teste az ablakkeret mögött rejlő sötétségbe vész.

Senki sem tudja, valójában létezik-e, vagy csak az emberi lelkiismeret és képzelőerő teremtette oda. Mindenesetre a történet nyomait megőrizte a természet.

Akkoriban is gyakran esett, a hegyvidék felhői sokszor takarták el a nap fényét. Az apró falu virágzott, az emberek jól éltek, de mindez szigorú szabályok közé szorult. Az ott élők mindössze egyetlen dologra törekedtek: a tökéletességre. Legyen az jó, vagy rossz, minden cselekedetnek a lehető legnagyszerűbbnek kellett lennie, minden történésnek a lehető legtisztábbnak. Semmilyen zűrzavart nem tűrtek meg, semmit, ami nem egyértelmű. A falusiak földhözragadt, begyepesedett gondolkodásmódja tökéletesen illett ahhoz a mély vallásossághoz, ahhoz a szigorú hithez, melyet egyszerűen csak Tökélynek hívtak. Az átutazó kereskedők ebből mit sem tapasztaltak; nem maradtak a faluban elég ideig, hogy meglássák – és megzavarják – azt a feszült rendet, melyet Prisztínia megkövetelt.

Ebben a faluban született meg Zsófia nem éppen a legmegfelelőbb körülmények közt. Prisztíniának voltak hibái, szégyenfoltjai, melyeket a falu vezetői igyekeztek minél hamarabb kijavítani. Ilyen volt édesanyja, Viktória is. Azt mondják, nem volt benne elég erős a Tökély, nem volt képes megállni bűnös cselekedetét. Egy erdei séta során ifjonti hévvel lángolt fel benne a szerelem egy vándor iránt. Olyan szerelem, melyet férje iránt már régen nem érzett… Amikor azonban a fiatal asszony terhes lett, és a viszonyra fény derült, a férfi meggyűlölte őt, és elüldözte házából. Elvakultságában, melyet elmondása szerint a Tökély követelt meg tőle, vér szerinti fiát, Konort is utána küldte, ily módon megtisztítva magát minden szennytől, mely Viktóriához kötötte. Persze ekkora a vándornak már nyoma sem volt.

A falu szélére, egy faviskóba volt kénytelen beköltözni a család, a kislány itt látta meg a napvilágot. A fiú ettől kezdve mindenben segített, amiben csak tudott – átvette az apa szerepét, éjt nappallá téve dolgozott, és bár anyját és húgát megvetették, őt tisztelték, hiszen a „tökéletességre törekedett” a maga szerencsétlen helyzetében. Hamar értelmes ifjúvá érett, és méltón tarthatta magát családfenntartónak. Azonban anyja minden erőfeszítése ellenére Konorban meglapult egy mérgező gondolat: mélyen a szívében húgát hibáztatta sanyarú sorsukért.

Múltak az évek, és Zsófi eleven, okos lánnyá cseperedett, apró kezeivel besegített a ház körüli teendőkbe. Édesanyja volt egyben a legjobb barátja is. A falu gyermekei között ugyan nem talált játszótársra, de egyedül is feltalálta magát. Szaladgált a mezőn, lepkéket kergetett, lenyűgözte a természet szépsége. Sokat ábrándozott mesebeli lényekről, amik az erdő mélyén lapulnak, és királyfikról, akik majd megmentik a viskóból és fényűző kastélyukba viszik.

Olykor felmerészkedett a hegyláb fenyőerdeibe is, amiért persze anyja meg is dorgálta. Konor keveset foglalkozott kishúgával, de ahogy idősebb lett, egyre több mindenre megtanította. Habár szerette őt, mégsem volt képes anélkül vele lenni, hogy ne érezte volna feszélyezve magát. Az is előfordult, hogy napokig kerülte a lányt.

Ha a faluba kellett menni élelemért vagy ruháért, Viktória mindig magával vitte a kislányt is. Durva, barna köpenybe bújva járták a macskaköves utcákat, elrejtőztek az emberek elől. Persze így is akadtak bőven, akik vagy egy odavetett megjegyzéssel, vagy lenéző tekintetükkel megalázták őket. A kis Zsófi nem értette, miért bánnak így velük, hogyan is érthette volna. Ilyenkor dacosan lehúzta fejéről a csuklyát, és zöld szemével büszkén mérte végig az őket sértegető embereket – amit természetesen még nagyobb megbotránkozás követett. Voltak azonban olyanok is, akik megvetésükkel leplezték azt az irigységet, amit a kislány szépsége iránt éreztek. Zsófi pirospozsgás arcát sötétbarna, hosszú, göndör hajfürtök övezték, pisze orra és apró szája tökéletesen illett hozzá. Senki sem tudta elfogadni, hogy egy ilyen félrelépésből ilyen gyönyörű teremtés született.

Egy napon Konor apja meghalt, és mivel a fiú volt az egyetlen örököse, a kúria az övé lett. Az erdővel övezett udvarház lett Zsófi új otthona. Csekély kis holmijukkal hamar berendeztek néhány szobát, de a folyosók és nagyobb termek üresen kongtak. A kúria ugyanúgy a falu szélén feküdt, mint a kis viskó, de sokkal közelebb volt a falu főteréhez. Nem mintha ez változtatott volna bármin is – a lány és édesanyja kívülállók maradtak. A család nem követte azt a rideg vallásosságot sem, amelyet a falusiak a Tökélynek szenteltek, és ez még inkább elidegenítette őket a többiektől. Konor ezzel ellentétben egyre inkább elvegyült a falusi társaságban, átvette szokásaikat. Az istentiszteleteken is egyre gyakrabban vett részt, a templomban együtt kántálta a falusiakkal a Tökélyhez írt imákat.

Abban az évben a tavasz rengeteg esőt hozott. Volt, hogy heteken át zuhogott. Az udvarház könnyen kihűlt, falai átnedvesedtek. Viktória és Konor esténként a kandalló köré gyűltek melegedni, de Zsófi inkább a kapuban ülve hallgatta az esőcseppek kopogását.
Egy különösen hűvös és szeles áprilisi napon, a kislány csúnyán megfázott. Anyja odahívta a falu orvosát, aki vonakodva, de megvizsgálta Zsófiát. Forró gyógyteát és sok pihenést javasolt neki, de a lányt elborzasztotta, hogy napokig, vagy akár hetekig nem léphet ki a házból. Mikor az anya megköszönte a segítséget, az orvos csak ennyit válaszolt:

– Ne köszönjön semmit! Csakis a Tökélybe vetett elhivatottságom hozott ide.

Zsófi betegsége hamar javulni látszott, és a lány egyre inkább sóvárgott a kinti világ után. Egyedül köhögése nem akart múlni, mely egyre jobban aggasztotta édesanyját.

Konor szinte egyáltalán nem foglalkozott húgával, nem töltött otthon sok időt. Még csak húsz esztendős volt, de gyakran hívták meg úri társaságokba, és a falu megbecsült tagjává vált. Rengeteg időt töltött a falusi gyűléseken és a templomban. Habár anyagilag mindent megadott családjának, teljesen elhanyagolta őket. Húga és anyja továbbra is a nemkívánatos személyek közé tartoztak, és nem érezte túl jól magát a közelükben.

Amikor az idő még csapadékosabbra fordult, Zsófi megint ágynak esett. Egyre csúnyábban köhögött és már nem volt olyan eleven, mint azelőtt. Viktória a legrosszabbtól tartva megint odahívatta az orvost. A férfi fejcsóválva hallgatta a lázas kislány tüdejét, majd miután végzett, visszatakarta rá a dunyhát.

Konor aznap is későn ért haza, anyja magába roskadva fogadta a konyhában.

– A húgod nagyon beteg – mondta könnyeivel küszködve. – Legjobb esetben is egy hete van hátra – suttogta végül.

A fiút meglepte, hogy a szörnyű hír inkább valamiféle megnyugvást hozott számára, mintsem megdöbbentette vagy elszomorította, de akkor még nem értette, miért. Sokáig csak állt szótlanul, gondolataiba merült. Zsófi köhögése lehallatszott emeleti szobájából, visszhangzott a kúria falai között.

Aznap éjjel egyikük sem aludt. Konor képtelen volt lehunyni a szemét, zavarta húga szűnni nem akaró köhögésének hangja. Inkább a templomból hazahozott könyveit bújta. Viktória gyakran sietett fel a lányhoz egy-egy hevesebb köhögő roham hallatán. Zsófi láztól csillogó szemmel nézett rá.

– Anyu, álmomban láttam egy patakot – kezdte álmatag hangján. – Tiszta volt, halacskák ugrándoztak benne. Innen, a hegyről eredt... ugye majd megnézhetem?
– Persze, kicsim – válaszolta, szemeiből könnyek potyogtak. – Amikor jobban leszel, kimegyünk, és együtt megnézzük.
– Anyu, miért sírsz? Mi a baj? – kérdezte Zsófi.
– Nincsen semmi baj – mondta, és megcsókolta a lány forró homlokát. – Nagyon szeretlek.
– Én is szeretlek – vágta rá.
– Most aludj, kicsikém! – Betakargatta, és kisietett a szobából.

Zsófi nap, mint nap egyedül küzdött a lázzal. Semmilyen gyógynövény nem enyhítette a benne tomboló betegséget. Állandóan csak azt a patakot emlegette, amiről minden éjjel újra és újra álmodott. A falusiak közt hamar elterjedt Zsófi betegségének híre, és bár voltak, akik imádkoztak a kislányért, a legtöbben csak csendesen rejtegették gondolataikat, mely szerint a Tökély nem engedheti már tovább a gyermek szenvedését. A rosszindulatú emberek eközben meg voltak győződve, hogy egy bűnben fogant gyermeknek meg sem szabadott volna születnie; elérkezett hát az ítélet órája, és a Tökély megszabadítja a falut a leánytól, és a leányt is saját szenvedéseitől.

Zsófi felébredt. Hajnalodott, a nap vöröses fénye beszűrődött az ablakon. A lány megbabonázva feküdt az ágyban, csak a kristálytiszta vizű patakra gondolt, amiről most is álmodott. Visszaemlékezett a víz csobogására, és arra a jóleső melegre, amit a nap árasztott, ott, álmában. Már nem volt olyan nehéz levegőt venni. Édesanyja az ágy melletti széken aludt. Nem akarta felébreszteni, így hát fejére húzta a paplant és behunyta a szemét.

Másnap reggel a kislány szokatlan lendülettel ült fel az ágyban. Mikor Viktória a homlokára tette a kezét, az már korántsem volt olyan meleg, mint azelőtt.

– Anyu, éhes vagyok – jelentette ki Zsófi, amit gyomrának korgása is megerősített.

Viktória ennél szebb mondatot életében nem hallott. Zsófi napról napra jobban érezte magát, és a köhögése is múlt. Pár napot még az ágyban töltött, hogy visszanyerje az erejét, de az eleven kis hölgyet nem lehetett sokáig az udvarházban tartani. Anyja attól a naptól kezdve minden este hálát adott az Úrnak, hogy megóvta és meggyógyította kislányát. Úgy tűnt, Konor viszont helyteleníti, hogy Zsófi meggyógyult. Természetellenesnek tartotta. Emiatt sokszor heves viták kerekedtek Viktória és Konor közt, aminek gyakran az lett a vége, hogy a fiú egész éjszakára kimaradt, és másnap reggel sem volt hajlandó elárulni, merre járt. Viktória úgy érezte, elveszíti a fiát, és ez rettenetesen elszomorította. De akárhányszor Zsófi egy szál mezei virággal tért haza, és a kezébe nyomta, rögtön felderült az arca. Bár azt mondják, egy anya képtelen nem szeretni gyermekét, mégis mélyen a lelkében kezdte megvetni Konort.

A falu többi tagja sem örült annyira. Az orvos meg mert volna esküdni, hogy a lány nem fogja túlélni a súlyos betegséget, és ez a hirtelen gyógyulás igencsak szokatlannak bizonyult. Éppúgy, mint az a szárazság, ami Prisztíniát sújtotta. A nedves, hűvös, hegyi levegőt felváltotta egy váratlan, tavaszi hőség. Nem öntözte eső a földet, ami nemigen volt jellemző az évszakra, különösen itt, a hegy lábánál. Az azt követő hónapokban csak nőtt a hőség, a forróság lassan elviselhetetlené vált. A földeken a palánták és hajtások kezdtek elszáradni, a fák rügyei is le-lepotyogtak az ágakról. A falusiak egyre jobban aggódtak a nyári termés, de leginkább tökéletességük megromlása miatt. Ha Viktória és lánya a macskaköves utcákon sétált, még hidegebb tekintetekkel találkoztak, mint eddig, ha ez egyáltalán lehetséges volt.

Zsófit ez cseppet sem zavarta. Amikor csak tehette, kiszaladt a mezőkre, távol a falusiaktól. Szívesen fürdőzött a nap sugaraiban. Olykor beosont az erdőbe, a fák sűrűjébe. A sötétzöld tűlevelek számtalanszor megtörték a nap fényét. A lány azonban nem céltalanul ódalgott az erdőben. Volt egy apró tisztás az erdő mélyén, ahol úgy tetszett, a fák az égig érnek. A tisztás végében egy sziklafal állt, és a szikla egyik repedéséből víz csordogált, azzal a halk, megnyugtató csobogással, melyet a lány álmában hallott. Zsófi minden alkalommal meglátogatta a forrást, amikor a fenyők közé merészkedett. Ez volt az ő titkos helye.

Zsófi gyógyulása körül rengeteg pletyka keringett a faluban. Egyesek szerint a Tökély megkegyelmezett a kislánynak – természetesen ők voltak a legkevesebben. A többség valamiféle boszorkányságra gyanakodott. Voltak, akik szerint Viktória lepaktált a démonokkal, hogy megmentse a leányt. Sőt, az élelmesebb, hitbuzgó falusiak összefüggést véltek találni a lány szerencséje, és a falu balsorsa között. A hosszan tartó szárazságtól és hőségtől ingerült lakosok Zsófiát hibáztatták a szokatlan időjárásért. Amikor már a kutak is kiszáradtak, a falusiak nem tétováztak tovább. Egyetlen módját látták csak az átkozott szárazság elűzésének.

Késő este volt. Zsófi kint feküdt az udvarkertben és a csillagokat figyelte, amikor arra lett figyelmes, hogy harangoznak a templomban. Kíváncsian hallgatta a furcsa ütemű, mély, kongó hangot, és valahogy rossz érzés töltötte el. Nem sokkal később a templomharangot elnyomta egy távoli ricsaj. Emberek közeledtek az udvarházhoz, a tűz ijesztő fénye vette őket körül. A lány megrettenve rohant be a házba, egyenesen anyjához.

– Anyu! A falusiak ide tartanak! – mondta remegő hangon.

Viktória egy szó nélkül odasietett a kapuhoz. A falu lakói a kúria felé meneteltek, fáklyájuk lángja hevesen lobogott a felerősödő szélben. Valamiféle imát kántáltak, de nem értette ki tisztán. Amikor közelebb értek, megpillantotta, hogy kezükben nem csak fáklyákat, de kötelet és késeket is szorongattak – a tűz fénye meg-megcsillant a pengéken épp úgy, mint az emberek gonosz tekintetében. Viktória visszarohant a házba és bereteszelte a kaput. Magához szorította Zsófit, és figyelt.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el valójában, de neki éveknek tűnt, mire a fenyegető tömeg elérte a kúriát. Dörömbölni kezdtek az ajtón.

– Boszorkány! – harsogták. – Add át a lányt!
– Mit akartok tőlünk?! – kiáltotta.
– Nem látod, mit tettél? Prisztínia miattad nyomorog!
– Nem tettem semmit! – válaszolta kétségbeesetten. – Hagyjatok minket békén!
– Elkárhoztad az egész falut, csakhogy a kölyködet mentsd! Bűnben fogant, csak balsorsot hoz a fejünkre! – kiáltották egyszerre többen. Ekkor azonban Viktória egy ismerős hangra lett figyelmes.
– Anyám! Eressz be minket, és ígérem, nem esik bántódásod – mondta Konor nyugodt hangon. – A Tökély igazságot követel. A húgom csak bajt jelent a falunak. Tedd, ami helyes! – prédikálta szinte megszállottan.

Viktóriának elkerekedett a szeme a rémülettől. Zsófi összezavarodottan pillantott édesanyjára.

– Elég a szóból! – harsant ekkor kintről. A dörömbölés most még hangosabb, még erőteljesebb volt. Viktória tudta, hogy előbb, vagy utóbb betörik az ajtót, mégis földbegyökerezett a lába.

– Konor… hát te is? – suttogta döbbenten.

A hatalmas faajtó megreccsent. Fáklyákat dobtak az udvarházra, a tető pillanatok alatt lángra lobbant. A sarokpánt lepattant az ajtóról. A deszkák darabokban hullottak a padlóra. A tömeg Konorral az élükön beözönlött a házba. Viktória minden lélekjelenlétét összeszedve állt Zsófi és a férfiak közé.

– Fuss, Zsófi! Menekülj! – kiáltotta.

És a kislány menekült. A falusiak és bátyja is késekkel rohantak utána. Édesanyja útját próbálta állni a felbőszült csürhének, de hiába. Hideg fém vájt a gyomrába. Elfúló nyögése visszhangzott a kúria falai közt. Ruháján átitatódott a vér. Konor kihúzta a kést anyjából. Viktória a földre rogyott. Zsófi felsikoltott. Könnyek lepték el a szemét, de csak rohant tovább. Botladozva érte el a kamrahelyiséget, és becsapta maga mögött az ajtót. Odarohant az ablakhoz, remegő kézzel nyúlt a reteszhez. Konor berontott a kamrába, és a húga után nyúlt, de a lány az utolsó pillanatban kisiklott az apró ablakon. A kemény földre zuhant. Zsófi összekuporodva hevert a földön, zokogott. Tudta, hogy tovább kell futnia. Feltápászkodott. Háta mögül hallotta a tűz vad ropogását, a fagerendák reccsenését. Visszapillantott, és meglátta bátyja őrült tekintetét, amint felé rohan. Bemenekült a fák közé.

Prisztíniában zűrzavar lett úrrá. A vad szél messze sodorta a fáklyák lángját, egytől-egyig meggyújtotta a házakat. Forró, pokoli lángok perzselték az utcákat, a falu lángokban állt. Mindent betöltött a fekete füst, a templomharang kísértetiesen kongott szüntelenül. Az emberek fejvesztve menekültek, de a tűz körülzárta a falut, átterjedt az erdőre. Nem volt menekvés.

A lány csak futott és futott. A sötétben szinte semmit sem látott, megbotlott a gyökerekben, ruháját megszaggatták az ágak. Egyetlen hely lebegett a szeme előtt. Ösztönösen az apró tisztásra, a forráshoz rohant. Leroskadt a sziklafal tövébe, reszketett. Megragadott egy földön heverő, vastag botot. A közelből neszt hallott. Egy sötét fatörzs mögül egy férfi alakja bontakozott ki. Konor megtalálta őt. Megtalálta a titkos helyét. Rémülten, zokogva nézett bátyjára. Konor arcáról vak düh sugárzott. A késen fenyegetőn villant meg a hold fénye. A fiú rárontott Zsófira. A lány minden erejét összeszedve fejbe vágta a husánggal, de a kés így is végighasított apró karján. A fadarab kiesett a kezéből. Konor a fejét fogva üvöltött, és a késsel hadonászott. Zsófi remegve tapasztotta kezét a vágásra, és újból futásnak eredt. Eltűnt a fák sűrűjében. Konor tombolása messze zengett az erdőben.

A falu egész éjszaka máglyaként lángolt, a házak porig égtek. Prisztínia megsemmisült, a benne tomboló gyűlölettel együtt. Hajnalban hullottak le az első esőcseppek.

Azóta a végzetes éjszaka óta napsugár nem éri a földet, felhőfátyol takarja az eget éjjel és nappal. A sötétzöld fenyvesre állandó, sűrű, szürke köd telepedett. A forrás patakká duzzadt, és a fenyők közt kanyarog végtelenül. Azon kevesek, akik túlélték a tragédiát, elvesztették hitüket a Tökélyben, és szétszóródtak a nagyvilágban. Zsófit senki sem látta többé, de a Zöldkő Hegység neve egybeforrt a zöldszemű lány nevével.

Viharos estéken, az éberen figyelő vándor az esőfüggönyön keresztül megpillanthatja azt a kísérteties látomást, amelyet oly sokan látni véltek már azelőtt. Konor a kúria legfelső, boltíves ablakában áll. A bűnbánat szívének megperzselt maradványait is régen felemésztette. Végtelenül szomorú, üres tekintetével örökké csak az erdőt figyeli. Szörnyű tette arra kárhoztatta, hogy nézze, ahogyan Zsófi a fenyők közt menekül, egyedül...

Előző oldal Nathandriel