Füves Medve, avagy az indián zombi suttogása

Horror / Feladatok (940 katt) Chiron Lark
  2011.01.31.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/3 számában.

Sietnem kellett. Napfelkelte előtt vissza akartam térni a sátramba, mielőtt rájönnek, hogy nem az esőcsinálással foglalkozom. Pedig dehogynem, csak nem úgy, ahogy ők gondolták.

Korábban Füves Medve volt a törzs sámánja. Eredetileg Leforrázott Barna Medvének hívták, de amikor megtalálta azt a furcsa, csillaglevelű növényt, megváltozott. Folyton pipázott, alig akadt tiszta pillanata, ezért kapta a Füves Medve nevet. Engem meg nem vonzott a préri, sem a bölényvadászat, inkább segédnek szegődtem. Hamar kitanultam a sámánmesterséget. Füves Medve sokszor került illuminált állapotba az új dohánya miatt, ilyenkor hihetetlen történeteket mesélt. A legelképesztőbb a következőképpen hangzott: „Lesz egy nagy háló, mely beteríti a földet, de nem halakat fognak vele, hanem ezen küldik a füstjeleket. Ezen a hálón lesz egy oldal – nem sátoré –, kis mocsári tüzecskék lesznek rajta. Ezen az oldalon egy hajósember, kinek neve győzelmet jelent, regélésre hívja majd társait, és akkor te, Nagyot Koppant Madár és én, Füves Medve legendává válunk.”

Őszintén bevallom a zagyvaságait sosem értettem, mégis eszembe jutottak. No, de jobb dolgom is akadt annál, mint a szavait megfejteni. Miután Füves Medve belehalt a békepipázásba, én lettem a sámán. Eleinte szerencsésen alakult a sorsom, könnyedén gyógyítottam a betegségeket, kígyómarásokat, bölény is volt bőven, ám hirtelen beköszöntött az aszály. Elfogyott a víz és a zsákmány is, és a világért sem akart esni. A törzs elégedetlenkedett.

Még szerencse, hogy miután eltemették Füves Medvét, az éjszaka leple alatt kiástam őt, és a közeli tiltott temetőben hantoltam el. Éppen arra a tabu helyre tartottam, ahová halandó önszántából be nem tenné a lábát.

Vészjóslóan susogott a fű. A telihold megvilágította a sötét tájat. Árnyékok voltak mindenütt, s mintha követtek volna. Reszketve mentem el a veszélyt jelző oszlopok mellett. Füves Medve sírhelyét egy hatalmas bölénylábszárcsont jelölte, melyre szent jeleket véstem. Remegő térdekkel felemeltem kezeimet az ég felé:

– Ó, magasságos, Nagy Szellemek, leheljetek lelket a holtba!

Megmozdult a föld, s a hantok alól előmászott Füves Medve. A látványtól és a szagtól hátraestem. Nehéz és hűvös lett a levegő.

– Te vagy az, Nagyot Koppant barátom? – meresztette a szemét füves barátom, melynek az lett a következménye, hogy kiesett az egyik. Lehajolt érte, megfújta, leporolta, hólyagos, zöld nyelvével körbenyalta, majd visszatette a szemgödrébe. – Hol is tartottunk? Ja, igen. Mit akarsz? – hördült rám.

Megrémültem.

– A…azért jöttem, hh…hogy segíts nekem e…esőt csinálni.
– A Nagy Szellemek rám parancsoltak, hogy mint minden jóravaló élőhalottnak, ijesztőnek kell lennem. Ugye, nem ijedtél meg?
„Ezt mondhatta volna előbb is! Ha hazaérek, cserélhetem ki az alsóneműt!”
– Kedves Nagyot Koppant barátom, hát nem tanultad meg a leckét? Olyan nincs, hogy esőcsinálás! Ugrándozhatsz körbe-körbe, mint a szirti kecske, esni csak akkor fog, mikor a meleg szelek erre hozzák az esőfelhőket. Ha nem esik, rá kell rivallni a törzsre, imádkozzanak, mutassanak be áldozatokat. Tudod, addig is telik az idő. Érzed, megfordult a szélirány. Menj vissza a törzshöz, mondd nekik, rakjanak hatalmas tüzet, táncoljanak, énekeljenek, te meg tégy úgy, mint aki révületbe esett, estére megjön a zápor. Ezentúl pedig tedd mindig azt, amit most mondtam, ha az indián zombi suttogását hallod. Egy búcsúharapás… ööö… ölelés?
– Elhoztam a pipádat és a bőrzacskódat.

Letettem magam elé egy kőre, majd hanyatt-homlok rohantam vissza. Alighogy kifújtam magam, Hajszál Híja, a legkeményebb harcos rontott be a sátramba. Mielőtt megszólalt volna, befogta az orrát és krákogni kezdett.

– Fúj! Mi ez a trágya szag? – kérdezte.
– Ööö… ja, hogy ez! Ez csak a legújabb füstölőm. Az esőcsináláshoz kell.
– Mikor fog esni?
– A Nagy Szellemek azt üzenték, rakjunk tüzet és ünnepeljünk.

A törzs egész nap táncolt és énekelt. Estére elégedetlenség tört ki a harcosok között.

– Figyelj ide, Nagyot Koppant Madár, lekopasztott madarat csinálok belőled, ha most nem kezd el esni! – dörrent rám Hajszál Híja.

Zord felhők kezdtek gyülekezni az ég alján, a távolban villámlott. A lágy esti szellő magával hozta az eső friss illatát.

– Hú, ez hajszál híja volt – motyogtam magam elé.
– Szóltál?
– Nem – mondtam megszeppenve, és csendesen eloldalogtam.

Hirtelen egy nehéz, meleg kezet éreztem a vállamon.

– Tudtam, hogy nagy sámán válik majd belőled – mosolygott Nagyfejű Rétisas, a törzsfőnök. – Éppen bizonygatom a többieknek, te még a vulkánkitörést is meg tudod állítani. Ugye, megteszed a kedvemért?
– Úgy lesz – bólintottam, – ha esőt csináltam, akkor egy vulkánt leállítani már nem jelenthet problémát.

Előző oldal Chiron Lark
Vélemények a műről (eddig 5 db)