November 23.

Horror / Novellák (295 katt) Nathandriel
  2018.09.12.

November huszonharmadika, éjszaka. Amíg e szavakat lejegyzem, érzem, értelmem, józanságom megmaradt morzsáit veszítem el. A gyertya fénye, utolsó menedékem hamarosan végleg cserbenhagy, és magam maradok ebben a sarokban, a poklomban. Ha a csonk leég, a láng kialszik, a sötétség szabadon bekebelezhet. Az őrület, a félelem, a pánik lassan úrrá lesz rajtam. Semmi sem állíthatja meg. Semmi sem állíthat meg. Szó szót követ, a betűk hurkokban összekapcsolódva egy kárhozott ember szörnyű emlékeit idézik fel.

Nem is oly régen… Megtört elmém még épen, egészében fürkészte az erdőt. A bódító, mégis szúrós fenyőillat akkor még érintetlen érzékeimet borzolta, amint a hegyi ösvényt követtem úti célom felé. Először nem tűnt különösebben érdekes megbízásnak. „Mary asszony nem jelent meg ma a városi bíróságon. Kérlek, keresd fel őt személyesen, és bírd rá a vallomásra.”

Mindössze ennyi állt a levélben, ami ugyanezen a hűvös, tél eleji napon, a küszöbömön fogadott. Jó barátom, Patrick címezte meg saját kezűleg. Mary kedves asszony, mindig szívesen lát; továbbá, hogyan is mondhattam volna ellent egy baráti kérésnek. Felnéztem a tiszta, csillagos égboltra, melyről a telihold tekintett vissza rám. Nem volt még igazán késő, s ezt a zsebórám is megerősítette: alig múlt este nyolc. Maryvel gyakran éjszakába nyúlóan beszélgettünk. A fenyők, mint zöld óriások magasodtak fölém, ágaik látszólag nekem hajbókoltak. Gondolataimba révedve érkeztem az ösvény végére. Gondolatok, melyek egy másik erdőben, egy másik emberről idéztek képeket. A süvítő szél haragosan fogadott, amikor a tisztáson megpillantottam a nemesi kúriát. Összébb húztam hát ballonkabátom, és hűs szellővé szelídítettem. A fák tetején őrszemként baglyok huhogtak, de még ők sem óvhattak meg attól, ami engem várt. Odabent.

Persze, semmit sem tudhattam előre. Lassú léptekkel érkeztem a tornácra, és megálltam a kétszárnyú faajtó előtt. A holdfényben tündöklő bronz farkas fej – mely a kopogtatót díszítette – minden alkalommal ámulatba ejtett, amikor itt jártam. A drágakővel ékesített szempár szúrós tekintete az ember lelkéig hatolt. Mary mindig azt mondta, hogy a jólelkű látogatónak nincs oka félelemre. Bár ez idáig sosem, most mégis félelem fogott el, melynek forrása nem volt más, mint a kopogtató. Magam sem értettem, így hát igyekeztem eme érzettől megszabadulni. Bekopogtam. A bronz és fa találkozásának koppanó hangja visszhangzott a fülemben. Hosszú percekig vártam, de senki sem nyitott ajtót. Tekintetem a tornácra néző, fakeretes ablakra szegeződött. Olyasmit pillantottam meg, mely énemet majd’ kettészakította.

Megrettentem, mégis csábított a kíváncsiság. A lábam nem moccant, de érzékeim már a szoba képét rajzolták fel elmémben. Eltűnődtem, vajon ki lehet az, aki miatt az ablakot takaró selyemfüggöny megmozdult. Tán a levegő játszik a finom anyaggal? Talán káprázat? Ezen gondolatokba kapaszkodva merészkedtem az ablak elé. Benéztem, ám a szobában sötét volt, nem láttam, nem láthattam semmit. Furcsán megnyugtató volt. Újból az ajtó elé léptem, kerültem a bronz farkas, a bestia, a szörnyeteg tekintetét. Hogy van mersze egy ilyen vadállatnak engem bírálni!

Mary minden bizonnyal lefeküdt. Elmém azt súgta: kopogtass, keltsd fel! – de szívemben nem volt elég bátorság hozzá. Hiszen kedvelem Maryt. Elfordítottam hát a kilincset. Az ajtó nyekeregve tárult ki, a hűs szél elém tolakodva rontott a hallba. Nem vehette észre azt, ami az én csizmám talpa alatt csörrent bele az éjszakába. Üveg. Zöldes árnyalatú, nedves üvegszilánkok. Mellettük vörös tócsa. Bor, súgta meg orrom. A látvány annyira elvonta a figyelmem, hogy fel sem tűnt, hogy a házban teljes a sötétség. Nem égett sem gyertya, sem lámpás. Csak a hold áldásos fénye világította meg a homályos, szinte ködszerű porfelhőbe burkolódzó lépcsősort, amely az emeletre vezetett Maryhez. Tudatom egy hátsó szegletébe rejtettem a függöny titokzatos libbenésének gondolatát, és elindultam a lépcső felé.

Az ajtószárny hirtelen becsukódott mögöttem. Bizonyos voltam benne, hogy a függönyt mozgató alak tette. Az ajtóhoz rohantam, az izgatottság szinte elkeveredett a hirtelen jött haraggal, amit a történések tápláltak belém. De az ajtó nem mozdult. Nem mozdult! Bezártak! A farkasok... a szél... nem. Nem! Éreztem, hogy a nyikorgó kúria falai közelednek, szorítanak, összepréselnek. Akármerre pillantottam, ismeretlen falakba ütköztem. Az érzékeim először eltompultak, majd kiélesedtek. Megragadtam a józanság ezüstfonalát, és figyeltem.

Figyeltem, amint a szél keresztülröppen a gerendák, a falak közt. Ahogy a faág kocog az ablaküvegen. A csillár, rengeteg gyertyájával együtt suhog, leng a mennyezetről lógva. A borosüveg parányi darabjai csörögtek a talpam alatt. Bár a sötétség démonai megvakítottak, én mégis láttam. Hiszen oly sokszor jártam már itt. Eszembe ötlött a kis asztalka ott, a lépcső korlátja mellett. Odabotorkáltam, és megtaláltam rajta a cselédlány gyertyatartóját.

Belekotortam a kabátzsebembe, és elővettem egy skatulya gyufát. Meggyújtottam egy gyufaszálat, majd a gyertyát. Megfogtam a gyenge fényforrást, és körbetekintettem. Az apró, sárga láng megtáncoltatta a bútorok árnyait. Valami csöpögött a kezemről. A cseppek végiggurultak a kézfejemen, majd a padlón koppantak. Halálosan idegesített. Rápillantottam, megszagoltam, megízleltem. Bor. Ugyanaz a vörösbor, mely a padlón tócsákban állt. A gyertyatartóról folyt a kezemre. De hogyan? Hiszen nem nyúltam bele. Megvilágítottam a lépcsősort, és hasonló cseppeket fedeztem fel rajta. Ekkor, mintha ajtó nyikorgását hallottam volna az emeletről. Biztosan Mary az, csak ő lehet. Felrohantam, csizmám talpa dobogott az öreg lépcsőfokokon.

Végigtekintettem az emelet hosszú folyosóján. Bár tőlem kétméternyire mit sem láttam, a sötétséget mégis megtörte egy nyitott ajtó, és az abból a szobából kiszivárgó fény. Mary hálószobája. Elindultam felé. A folyosón egy ingaóra állt. A szívverésem ütemére ketyegett egészen addig, míg az ajtóhoz nem értem, és az izgatottság fel nem gyorsította pulzusom.

Vajon Mary miért nem köszöntött engem? – suhant át a kérdés az elmémen. Amikor benyitottam a szobába, csalódnom kellett. Üresen állt. Amit titkon léptek zajának véltem, nem volt más, mint eső, ami az ablakot verte. A baldachinos ágy rendezett volt, minden díszpárna a megszokott helyén feküdt. Furcsálltam. Hová tűnhetett Mary? Bejártam a szobát. Ahová a halványodó holdvilág nem ért el, azt a gyertya fénye mutatta meg. Ijedten pillantottam meg a fából faragott öltözőasztalkát, és az ahhoz tartozó tükröt. Összezúzták. Szilánkok borították be az asztalkát, megsokszorozták a gyertyaláng képét éppúgy, mint arcom apró részleteit.

Leírhatatlanul rossz érzés fogott el. Idegesített, hogy nem láthattam viszont teljes arcképemet. Mary előlem is bujkált. Most már bizonyos volt. Pedig én csak egy küldött vagyok. Éktelen haragra gerjesztett, hogy nem tudom teljesíteni barátom kérését, ráadásul az a kedves asszony is azt gondolja, ártani akarok neki. Fülsüketítő égzengés rázta meg odakint az erdőt.

Akaratlanul is odafordultam az ablakhoz, és láttam, hogy a távolban egy villám hasítja ketté az eget. Amint a dörgés alábbhagyott, szakadó eső vette át a hangját. A villám eltűntével már az erdőben sorakozó fenyőket sem láthattam többé. A sötétség mind közelebb merészkedett hozzám, de nem mert szembeszállni a gyertya engem oltalmazó fényével. Közelebb léptem az ablakhoz, de hiába. Nem csodálhattam a kinti tájat, de ami még ennél is zavaróbb volt, hogy az ablaküvegen lezúduló eső elmosta előlem, elhomályosította saját arcomat.

Kísérteties nevetésbe fúló sikolyt hallottam.

– Mary! – kiáltottam. Szívem szélsebesen kezdett dobogni. Már tudtam, hogy nem vagyunk egyedül. Sarkon fordultam, és az asztalkához szaladtam. Felkaptam egy nagyobb üvegszilánkot, és kirontottam a szobából. A gyertyatartó már szinte hozzánőtt a kezemhez, el nem eresztettem volna. Óvatosan elindultam az emelteti folyosón, hogy szembenézzek azzal a titokzatos alakkal, aki az árnyakba rejti magát. Igyekeztem elrejteni lépteim neszét, de a régi, korhadt fapadló meg-megreccsent talpam alatt. Elhagytam a lépcsősort. Biztos voltam benne, hogy a rémisztő hangok a folyosó másik végéről érkeztek. Szédülés fogott el, meg kellett kapaszkodnom a folyosót övező korlátban. A zsebembe rejtettem az üvegszilánkot. Tőlem idegen aggodalom lett úrrá rajtam, ahogy a korláton túl a földszintre tekintettem. Le a mélybe.

Éreztem, hogy emlékképek akarnak a felszínre törni, de nem találják meg az utat. A kintről beszűrődő égdörgést is elnyomta a fejemben tomboló lüktetés. Remegő kezem minden lépésnél a korlátot markolta. Ragacsos anyagba tenyereltem. Undorral rántottam el a kezem, és a gyertyafény alá tartottam. Sötétvörös, sűrű maszat mocskolt be. Vér. Megrettentem. Vér! Meg kellett szabadulnom tőle! Letettem a gyertyatartót. Előrántottam a zsebkendőmet, és beletöröltem a kezem. Dörzsöltem, de az ocsmány, démoni nedv nem tűnt el a kezemről. A zsebkendőt őrjítő félelemmel tartottam a gyertya már-már kialvó fénye alá. Vörös. Teljesen Vörös! Lehetetlen! A kezemet iszonytató vérfoltok borítják. Már nem szabadulhatok meg tőlük. Nincs mivel letörölnöm! A dolgozószobából újabb dobbanó hang tört utat magának, és egyenesen az elmémbe fúródott. Felkaptam a gyertyatartót, és berontottam.

Senki. Senki sem volt odabent. A láng apró fénye megvilágította az ablaktalan szoba természetellenesen vörös falait. Egy részüket eltakarták a magas könyvespolcok. A dohos helyiség nyomasztóan rendetlen volt. Könyvek hevertek szanaszét, pergamenek, papírfoszlányok borították a padlót és az íróasztalt. Az ajtó a fény útját állta, beárnyékolta a szoba egy sarkát. Én ostoba, kíváncsi voltam. Most már tudom, nem lett volna szabad. Mary fontosabb kellett volna, hogy legyen. Hiszen már meggyőződtem róla, hogy a szoba üres. Mit is kerestem én ott… Becsuktam magam mögött az ajtót. A barátom, társam, segítőm, a gyertya fénye, elárult engem. Nem óvott meg többé. Ártott nekem. Megvilágította a rejtett sarkot, és benne a tucatszám heverő, széttépett, szétszaggatott, meggyalázott könyveket, amelyeket ugyanaz a rettenetes, sűrű folyadék takart, mint a kezemet. Gusztustalan látvány volt. Magam sem értem, mi késztetett arra, hogy feltúrjam a kupacot. Talán az érzés, ami ismét úrrá lett rajtam. Már nem félelem, inkább csak egy zsibbadt, érzékek nélküli állapot.

Emlékek, emlékképek egy emberről, aki titkol valamit. Sorra felszedegettem a megtépázott papírdarabokat, és az érzés, amilyen gyorsan jött, el is múlt. Amit láttam, visszarángatott a valóságba. Legalábbis azt hittem. Farkasok. Farkas fejek. Véres rajzok, képzetek. Káprázat! Mind engem néztek! Megvetettek! Egy ilyen vadállat nem bírálhat engem! Félredobtam a könyveket, kinyitottam az ajtót, kiszórtam a szobából mind. Vonyítottak, ahogy repültek. Kirohantam, és gyönyörködtem a káoszban, amit okoztam. Megszabadultam az idegesítő, bámuló tekintetüktől. Az oldalak szerteszét hevertek a padlón. Mégis, mintha egy vonal mentén rendeződtek volna. Az álnok gyertyafény tovább fokozta mérgem. Megmutatta, mi tapasztotta a padlóra a fecniket. Vér.

Követtem a padlón szétmaszatolt vörös csíkot. Egészen az attól ragacsos korlátig vezetett. Megint áthajoltam felette, és lenéztem a mélybe. A zsebórám kiesett a zsebemből, hiába nyúltam utána, már nem értem el. Miután elnyelte a sötétség, koppanva ért földet. Vissza kellett szereznem. Sietve mentem le a lépcsőn, az utolsó pár fokot kettesével tettem meg. Szétnéztem az emeleti korlát alatt, de sehol sem találtam. Megpillantottam a kő lépcsősort, mely az alagsorba, a borospincébe vezetett. Az az ostoba ketyegő biztosan legurult. Elindultam lefelé, közben olyan erősen markoltam a gyertyatartót, amennyire csak tudtam. Lépéseim mintha a kénköves pokolból visszhangzottak volna. E gondolat még jobban megrémített. Nem. Nem pokolbéli hang volt. Nem lehetett más, csak az órám ketyegése a szűkös lejáróban.

A lépcsősor alján egy öreg faajtó állt. Elrettentett az ismerős, vörös maszat, amit a kilincsen találtam. Elfordítottam a fejem, és észrevettem a zsebórámat a lábam mellett. Felvettem, majd kinyitottam, hogy megnézzem, nem esett-e baja. Látszólag tökéletes állapotban volt, azonban a mutatók nem mozogtak többé. Megállt. Mérgesen csuktam le a fedőlapját, majd az ingzsebembe tettem. Undoromat félretéve, és attól a vágytól hajtva, hogy megtaláljam Maryt, valamint azt az őrült betolakodót, elfordítottam a véres kilincsgombot. Amint kinyitottam az ajtót, a huzat az arcomba csapott. Egyszerre sötétség lett. A gyertya! Kialudt! Ezer tébolyult árny kacagott szerencsétlenségemen. Remegő kézzel túrtam a kabátzsebemet a gyufásskatulya után. Felnyitottam, de a gyufaszálak kihullottak belőle! A fejem lüktetni kezdett, az ördögi nevetés hangosabbá vált. Térdre rogytam, úgy kutattam egy szál gyufa után. Vakon tapogattam a padlót. Végre, találtam egyet! Ujjaim közé szorítottam, és végighúztam a skatulya oldalán. A gonosz árnyak nyomban szertefoszlottak, amint meggyúlt az aprócska láng. Megnyugodtam. Újból meggyújtottam a már félig leégett gyertyát, majd beléptem a borospincébe.

Az alagsor nyirkos volt, szinte természetellenesen hideg. A boroshordók jellegzetes dohos, erjedt szaga csapta meg az orrom. A fal mentén rekeszek, polcok sorakoztak, rajtuk számtalan üveg feküdt. A talpam folyadékba toccsant. Néhány üveg szanaszét hevert a padlón, azokból folyhatott ki a bor. Beszivárgott a kőpadló repedéseibe, befolyt a boroshordók alá, és utat formált magának a pincében. Már magam sem tudom, miért, de követni kezdtem. Merev tekintettel, lépésenként haladtam a vörös folyadék mentén, hűvös fuvallat borzongatta idegeimet. Felnéztem, és észrevettem, hogy az apró pinceablak üvege be volt törve. Vajon mitől tört be? Nem tudtam. Még most sem tudom, hiszen, mint akkor, most is megrémít, amit ezek után találtam.

Tekintetem visszafordítottam a kiömlött borra, de az már nem egyenletesen folyt a padlón. Elmaszatolódott. Besötétedett. Rémület kerített hatalmába, amint újra felpillantottam. Egy egész boros polc hevert a földön, alatta vérvörös tenger. Odarohantam, a gyertyatartót sietve a földre tettem, és két kezemmel taszítottam odébb a fapolcot. Megdermedtem. Az árnyakból egy szoknya lógott ki. Egy nő. Megmarkoltam a fényforrást, azt a mennybéli gyertyafényt, mely megmutatta, mi is a pokol valójában. Felismertem az arcot. Mary volt az. A szemei csukva voltak, mintha csak elszenderedett volna. A nyakán véres vágás, a mellkasából pedig egy üvegszilánk állt ki. A vére végigfolyt a testén, összegyűlt a padlón. Éreztem, amint elmém elhomályosítja a látásom, elrejti előlem a valóságot. Aztán meghallottam azt a rémes nevetést. Azt az őrült, gonosz kacajt, amelyet korábban. Majd a hang a nevemen szólított. Én következtem.

Futásnak eredtem. Felrohantam a hallba, és nekirontottam a hatalmas kétszárnyú ajtónak. Semmi haszna, az ajtó zárva volt. Azok az átkozott farkasok nem engedtek ki! Éreztem, hogy követ. Pánik fogott el. A hallból nyíló szoba ajtajához rohantam, megragadtam a kilincset, de az nem mozdult. Ösztönösen a nadrágom zsebébe nyúltam, és kikaptam onnan egy kulcsot. De hogyan került hozzám?! Bedugtam a zárba, és elfordítottam. Kattant. Belöktem az ajtót, és becsaptam magam mögött. Rázártam. Megmenekültem! Ide nem tud bejönni!

Csend lett. Az ablakon csordogáló esővíz hangja töltötte be érzékeimet. A sötét fellegek már a villámok fényét sem engedték át. Egyedül voltam. Nem mehettem ki. Nem mertem kimenni. A szobában két szék és egy íróasztal volt. Az asztalon pergamenek hevertek, mellettük egy írótoll és egy tintásüveg. Mindet a szoba egy biztonságos sarkába hurcoltam, a gyertyatartó mellé. A gyertya már nem tarthatott ki sokáig. Lekuporodtam a sarokba, és írni kezdtem, miközben tudtam, amint a gyertya kialszik, végem. Mégis, épelméjűségem és magamba vetett hitem miatt, le kellett jegyeznem kudarcba fulladt próbálkozásaimat, hogy megmentsek egy asszonyt.

Ne! Ne most! A gyertya fénye elhalványul, eltűnik! A szoba tárgyai mind eltűnnek a szemem elől. Rémülten nézek az ajtóra, dörömbölést hallok. A faajtó megreccsen, mindjárt betöri! El kell menekülnöm, de nincs hová! Egy kéz nyúl be az ajtón ütött résen. A falakról lemállik a festék, vérként teríti be a padlót. Alattomos, sötét árnyak bújnak elő a falból, a padlóból, akárhová lépek. A démonok sokasodnak körülöttem, a gyilkos újabb rést üt az ajtón. Benyúl, letépi a kilincset. Nevet, őrjítően nevet! Az ablaküveg megreped, a pánik őrült gondolatokat súg nekem. Megragadom az egyik széket, és az ajtóhoz vágom. De nem állítja meg, az az őrült már majdnem bent van. A másik széket az ablakhoz vágom, millió szilánkra töri azt.

Szilánk! Eszembe jut a fegyver, ami a zsebemben lapul, előveszem. Egy hirtelen mozdulattal a gyilkos mellkasába vágom. Lehetetlen! Nevet rajtam! Az árnyak is, mind rajtam nevetnek! A szilánk meg sem sebezte! Kétségbeesetten kiugrok az ablakon, az ablaküveg darabjai végigkarcolják a karom. Kint vagyok, kijutottam! Az eső könyörtelenül zuhog. Az erdőbe rohanok. Érzem, hogy jön utánam. Nem ereszt! Hallom a nevetését. A fenyves már nem oltalmazón magasodik fölém. Tüskéik megszúrnak, ágaik megütnek. A lábam a gyökereikbe akad. Csizmám a sáros talajba süpped. Megbotlok, elesek. Utol fog érni! Fel kell kelnem, tovább kell futnom!

Hátranézek, de már nincs ott. A nevetést sem hallom már. Csak az ég dörgését.

Feltápászkodom. Az arcomat sár borítja, tenyeremet egy tócsába mártom, és megtisztítom magam. Éles fájdalom hasít a tarkómba, elviselhetetlenül lüktet a fejem. A pocsolya tükrében megpillantom őt. Elkapott, végzett velem. Mereven nézem az arcát. Az arcomat. A gyilkost. Magamat.

Előző oldal Nathandriel
Vélemények a műről (eddig 2 db)