Ramina VI.
Ramina úgy döntött, hogy megfogadja a szellem tanácsát és közepes tempójú futásra váltott. Nem volt biztos benne, hogy jó taktikát választott a haladásra, de így, az út kezdetén még megért egy próbát a dolog. Fajtársai között is jó futónak számított, mágiával megerősített, hosszú lábai pedig könnyedén repítették őt előre.
Gyorsan letudta az első hat mérföldet, a tízedik után viszont már meg kellett állnia szusszanni egy kicsit. Nyakló nélkül döntötte magába a vizet és a tény, hogy anyagcseréje most hatványozottan működik, nem derítette jobb kedvre.
- Ha ilyen tempóban haladsz tovább, akkor gyorsan feléled majd a maradék készleteidet! – figyelmeztette őt tudálékos hangon Obshara.
- Fenébe! Úgy izzadok, mint egy elhízott Warthog és hamarosan úgy is fogok bűzleni! Egy gyors paripára lenne szükségünk, azt kellene megbűvölni, hogy gyorsabban vágtasson, nem engem!
- Látod azt a dombot tőlünk balra? Szerintem a tetejéről kitűnő kilátás nyílna minden irányba. Talán le is táborozhatnánk odafent egy időre. Mit gondolsz?
- Legyen így! – szusszant hatalmasan a lány és nekivágott az emelkedőnek.
***
Tíz perc elteltével már a széles, lapos kövekkel sűrűn teleszórt magaslat tetejéről szemlélték, az alant elterülő tájat.
A távolban zölden burjánzó rétek, legelők és sárga búzatáblák négyzetei váltogatták egymást, a kékes ködbe vesző horizonton pedig egy aprócska város kontúrjai is felsejlettek.
Ramina látása hirtelen természetellenesen élessé vált, a település egyszerű, minden pompát nélkülöző épületei pedig sokkal közelibbnek tűntek most számára. Gyanította, hogy az ércszellem mágiája támogatja őt és elégedetten nyugtázta a tényt, hogy kettejük együttműködése egyre gördülékenyebbé válik.
Inkább nagyobb falunak mondanám, mintsem városnak – pislogott néhányat a démon és megdörzsölte a szemét. – Templomtorony, kocsma, istálló és házak… Azok az emberi világra jellemző épületek, amelyekről a kódexekben olvastam. – Élelem és víz várhat minket azon a helyen. Ki tudja, talán még egy lóra is szert tehetünk! – derült fel a lány arca hirtelen.
- Minél kevesebbet érintkezünk az emberekkel, annál nagyobb biztonságban vagyunk, de… Sajnos, egyet kell, hogy értsek veled. Ezekre a dolgokra valóban szükségünk van. Pihenj egy keveset, azután pedig újra nyakadba veheted a világot!
- Mondtam már neked, hogy sajátságos a humorod? – suttogta a lány kaján fél mosollyal az ajkán, majd nekiállt, hogy kényelmes derékaljat készítsen magának az alváshoz.
***
Nagyjából kétórányi alvás után a lány felszedelőzködött és folytatta útját, ám ezúttal kényelmesebb tempójú futásra váltott át.
Egy mérföldet tehetett meg csupán, amikor fegyvere hangja újból megállásra késztette őt. Ramina türelmetlenül és kissé ingerülten fakadt ki:
- Mi van már megint?!
- Halkabban! – intette őt csöndre Obshara. – A kanyaron túl egy apró tisztás vár minket. Úgy látom, hogy egy ketrecet lógattak fel az egyik fára, aminek valamiféle lény csücsül a közepén. Ronda, fekete az aurája… az igazat megvallva, kicsit hasonlít a tiédre! – kuncogott gonoszkodva az ércszellem.
- Mennyire lehet erős? – suttogta a démon elbizonytalanodva.
- Használd a belső látásodat és nézd meg magad! Tudod, az asztrálban…
A lány nem sokat tétovázott és hamarosan élénk színben kezdett el ragyogni körülötte az egész világ. Látómezője kitágult és a másodperc törtrésze alatt sikerült is kivetítenie a tudatát a kanyaron túl megbúvó tisztásra.
Gyors, ám annál tisztább villanások sorozataként érzékelte most a valóságot és a képek azonnal beleégtek a tudatába. A vastag faágról lelógó, csikorgó ketrec… A rácsain felizzó, szemkápráztatóan bántó fényű, fehér szimbólumok… A kalitkában kuksoló, koromfekete szellemalak, aki vörösen izzó tekintetét hirtelen a lányra emelte…
Ramina levegő után kapkodva tért vissza a testébe, Obshara halk nevetése hallatán pedig mérgesen felfortyant:
- Szólhattál volna, hogy nem teljesen ember! Megijedtem…
- Ugyan! – torkolta le őt a szellem, majd talányos hangon tovább fűzte a szót: – Te is láttad, hogy teljesen legyengítette őt a szent mágia. Ki tudja, talán még hasznos tagjává is válhatna a csapatunknak…
- Teljesen elment az eszed?! – hadarta a lány kapkodva. – Ez egy…
- Tisztán érzékelem a jelenléteteket, szóval… akár meg is mutathatjátok magatokat nekem!
A hirtelen felcsattanó, sztentori hang hallatán mindketten elnémultak egy pillanatra. A démonnak nem sok kedve volt hozzá, hogy egy hosszú kitérőt tegyen, ugyanakkor bízott társa tisztánlátásában, ezért úgy döntött, hogy vállalja a kockázatot. Meglazította a tokjában fegyverét, majd nagy levegőt véve, kilépett a tisztásra…
***
A faágon himbálódzó ketrecben raboskodó lény egy felületes szemlélő számára akár még embernek is tűnhetett volna, a lány éles szemét azonban nem kerülték el azok az apró, ám annál árulkodóbb testi jegyek, amelyek arra utaltak, hogy Indriq vér is csörgedezik a férfi ereiben.
Bőre betegesen sápadt, halványszürke árnyalatú volt, mely az ízületeinél vastagon, elszarusodva tapadt a csontjaira. Karakteres arcát hosszú, fehér haj keretezte, vörösen parázsló tekintete pedig mohón követte a démon minden apró mozdulatát.
- Idegesít az, ahogy engem bámulsz! – morgolódott Ramina egy sort. – Miért zártak abba a ketrecbe?
- Oriannát, a Káosz Istennőjét szolgálom, ez a tény pedig épp elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a szent inkvizítorok lassú, ám annál gyötrelmesebb halálra ítéljenek engem.
- Egyáltalán nem hasonlítasz egy Orianna-hívő boszorkányra! – tamáskodott a lány.
- Ez egy káosz lovag – sietett a segítségére az ércszellem, majd tudálékos hangon hozzátette még: - Van egy titkos társaságuk a renden belül. Viszonylag kevesen vannak, ezért nem olvashattál róluk apád kódexeiben.
- Tetszik az álcád – ragadta magához a szót a félvér. – Ilyen tetszetős külső láttán meg sem fordul a hétköznapi emberek fejében, hogy valójában egy démonnal néznek farkasszemet!
- Te… látod az igazi arcomat?! – suttogta döbbenten a lány.
- Ne aggódj, ez csak a fajtám tagjaira jellemző képesség, és mint tudod, nem maradt túl sok belőlünk ezen a világon. Diskurálhatunk még így egymással egy ideig, de szerintem sokkal oldottabban társaloghatnánk, ha a csodálatos pengéddel szétzúznád a börtönömet. A lekötelezetted lennék…
Ramina hirtelen előrántotta az övében rejtegetett fegyvert, majd lassú, érzékletes mozdulattal elhúzta a ketrec vastag rácsai előtt. A varázstárgy zümmögő hangon vibrálni kezdett, fekete pengéjén pedig újra felizzottak a narancsos színben tündöklő, mágikus szimbólumok.
- Komolyan gondoltad ezt a „lekötelezett” dolgot? – köpte a lány szavait kihívóan a lény felé. Úgy döntött, hogy kiélvezi helyzetéből fakadó előnyét.
A férfi tűnődve simogatta meg szögletes állát, majd megadóan bólintott és kényszeredetten hozzátette még:
- Megesküszöm neked, hogy ha megmentesz engem, akkor hűen szolgállak majd téged…
- Eléggé legyengült állapotban vagy most, szóval… Azt hiszem, érdemes megkockáztatnom a dolgot. Remélem, nem feleded majd a nekem tett esküdet! – sóhajtott a lány, majd nekiveselkedett és egy jól irányzott csapással szilánkokra zúzta a ketrec rácsait…
