Vasútállomás

Szépirodalom / Abszurd (51 katt) Dália
  2018.07.21.

Először is, a barátnőm volt az, aki meghívott magához hétvégére. Nem voltam ismerős ezen a vidéken, még osztálykirándulás ürügyén sem jártam arra sosem, de ennek nincs jelentősége. Másodszor, megint ő volt az, aki olyan kritikátlanul viselkedett, hogy elegem lett belőle. Egész éjjel csinálta a cirkuszt, kiabált, és amikor odáig vitte a balhét, hogy két pofont is kaptam tőle ártatlanul, betelt a pohár. Arról én nem tehetek, hogy a természet bőkezűen bánt velem. Apámtól a sudár termetét, széles vállait, dús, gesztenye barna haját, anyámtól a finom bőrét, tengerzöld szemét, hibátlan fogsorát örököltem. Nem mondom, a kókuszom sem volt üres, könnyedén vettem az iskolai akadályokat, amikor végeztem, jó állást is találtam. Ezért gondoltam azt, miért kell nekem egy hisztis nőt elviselnem, amikor ettől jobbat érdemelek, fogtam a cuccomat és elviharzottam.

Egyenesen a pályaudvarra vitettem magamat a taxival. Hatalmas vasúti csomópont volt, emberek százai tülekedtek, bemondók harsogták az induló, érkező vonatokat, árusok kifogyhatatlan sora a falak mellett a meleg levestől a pamut zokniig mindent kínált. Abban már én voltam a hibás, hogy ebben a kavalkádban nem néztem meg alaposabban, hogy melyik vonatra szállok.

Egy darabig nem volt gond, kényelmesen elhelyezkedtem, két bakfis lány tette-vette magát átellenben, hogy felhívják magukra a figyelmemet. Inkább aludtam egyet. Amikor felébredtem, a bakfisok már eltűntek, de a táj egyre gyanúsabb lett. Ahelyett, hogy sűrűsödő, egyre városiasabb települések mentén haladt volna a vonat a főváros felé, hatalmas, üres homoksivatag közepében gázolt. Kietlen táj, nem hogy falvak, városok, de még növényzet, fák, sőt vasútállomás sem volt sehol. Észrevettem, hogy már jó ideje nem is állt meg a szerelvény. Hova a jó fenébe megy? Ennyi idő alatt már a fővárosban kellene lennie.

Megkerestem a kalauzt, kiderült, ez a vonat a messzi keleti határvidékre tart és addig már csak egy helyen áll meg, de azt is csupán technikai okból teszi. A kalauz közel lépett hozzám és mélyen a szemembe nézett. Pupillái kitágultak, mint egy mélyfekete kút, minden szót kihangsúlyozva mondta:

– Ne... szálljon… le... itt!
Nem értettem az egészet, ezért visszakérdeztem. Hirtelen megfordult és csak annyit mondott:
– Nehéz innen a csatlakozás más vonatokhoz!

De mit csináljak én a keleti határvidéken, ezer kilométerre a fővárostól? Semmi dolgom nem volt ott, a vonat pedig fél óra múlva csakugyan megállt, én pedig... leszálltam.

Ennél rozogább vasúti épületet talán csak a régi cowboy filmekben láttam. Ütött-kopott fabódé, mohás palatetővel. „ Verlem”, hirdette a nyikorgó, rozsdás felirat az állomás nevét a bódé tetején. Elől a nyitott teraszon egy vasvázas pad árválkodott, mindent a szegénység, elhagyatottság, a rozsda és a kátrány szaga lengett át. Amerre a szem ellátott, jobbról is, balról is villanydúcok, vezetékek, kábelek, sínek futottak a végtelenbe, házaknak, embereknek nyomuk sem volt. Hirtelen nyugtalanság fogott el, baljós érzések kerítettek hatalmukba, de nem tudtam, miért.

Beléptem a hajdan zöldre festett, mostanra már kifakult ajtón. A lepattogzott falú, töredezett cementlapú kis helyiség teljesen üres volt, hátsó, leválasztott részében, üvegablakkal elzárva működött a pénztár. Benéztem. Hátul egy rendetlen asztalkán rozsdás rezsó, bádog pohár, néhány tányér, papírzacskók, elől egy hosszabb pulton papírok, pecsétnyomók, fémkazetta, egy ősrégi vasúti menetrend feküdt. Valahonnan hirtelen előlépett maga a pénztáros is. Fiatalnak gondoltam, a legfeltűnőbb az volt rajta, hogy minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, ami egy nőt visszataszítóvá tett. Gyér, világos barna haja alól elővillant a fejbőre, arcát éktelen piros pattanások csúfították, némelyik vulkánszerűen éppen most készült kitörni, vöröseslilán feszült rajta a bőr, de bőven voltak a régi kitörések emlékét őrző hegek. Némelyik pattanás még a haja alá, a fejbőrére is rámerészkedett, fájdalmassá téve a fésülködést. Duzzadt felső szemhéja kivörösödött, sőt a baloldali megereszkedett, félig rálógott a szemére, mintha egyfolytában kacsintana. Ahogy előre lépett, jól láthatóan sánta is volt. Letelepedett a pénztárosi székre, ezzel mintegy hivatalába helyezte magát. Motyogtam valami köszöntés félét és megkérdeztem, mikor indul innen vonat a főváros felé.

– Ma már nem megy - hangzott a rövid válasz.
– Hogyhogy nem! Méltatlankodtam. – Még csak délután három óra van! Nem válaszolt. – És holnap mikor jön, elárulná?
– Ötkor.
– Reggel ötkor?
– Nem, délután.
– De hát hol lehet itt aludni, mosakodni vagy enni egyáltalán. Van itt a közelben valamilyen panzió, motel vagy kiadó szoba?
– Nincs semmi. A falu tíz kilométerre van, csak gyalogosan lehet megközelíteni, azt meg nem érdemes ennyi időre.
– De hogy lehet ilyen elhagyatott, istenverte ez a hely! – fakadtam ki.
– Nem kellett volna leszállnia, mondta a kalauz is, nemde? De aki egyszer itt járt, az másodszor is eljön! – villantotta meg a szemeit Ronda kisasszony, mert magamban így neveztem el, és ahogy beszélt, néha előbuktak a szájában össze-visszanőtt, megszürkült lapát fogai.

Nem csak csúnya, hanem goromba is, állapítottam meg magamban. Nyilván a csúfsága miatt lett ilyen durva a modora. Szinte sajnáltam szegényt. Nem zaklattam tovább, úgy sem tud mit tenni. Kimentem a teraszra és leültem az egyetlen padra. Telefonommal babráltam, fülhallgatón keresztül zenét hallgattam és veszettül éhes voltam. Baljóslatú csend volt, a rozsdás bádogtábla nyikorgott néha, mintha le akarna esni. Időnként valahonnan feltámadt a szél, futtában egy marék homokot vágott hozzám, aztán tovább rohant. Fenn a magasban nagydarab, fekete madarak szálltak le a kábelekre, aztán ők is elrepültek. Istenverte, gyanús egy hely. Mi lehet ennél rosszabb? Talán örülnöm kéne, hogy nem tél van, hidegben ugyanez sokkal rosszabb lenne. Ez a forró augusztus mégis csak jobb és tető is van a fejem felett. Étlen-szomjan egy napot ki lehet bírni. Így nyugtattam magam, végül elszunnyadtam. Már alkonyodott, amikor Ronda kisasszony megrázta a vállamat.

– Itt nem lehet aludni!
Hirtelen pulykaméreg fogott el és rikácsolni kezdtem.
– Talán szeméremsértő? Rontja a közerkölcsöt? Mert annyi jól szituált állampolgár sétál errefelé, hogy tekintettel kell lenni rájuk?
Nem érdekelték a kifogásaim, elbicegett előttem, majd visszafordult.
– Veszélyes. Jöjjön velem!

Nem tudtam, mi lett volna itt veszélyes, de nem kérdeztem semmit, az a tudat, hogy esetleg ennivaló, meg egy elfogadható szoba is lesz valahol, nagyon felvillanyozott. Most vettem észre, hogy az állomás épület közelségében egy hatalmas kukoricatábla húzódott, annak szélén egy keskeny földes úton haladt a pénztáros kisasszony, utána egy-két lépésnyire én. A másik oldalon elhanyagolt földterület, embermagasságú, néhol már száradó gazzal. Hirtelen leszállt a sötétség, olyan gyorsan történt, mintha ránk szakadt volna az éjszaka. Ronda kisasszony kitartóan gyalogolt bicegős járásával, az útra ráhajló kukoricaszárak fekete sorfala fenyegetően suhogott. Hosszú menetelés után egy deszkabódé körvonalai tűntek fel.

– Itt álljon meg! Előre ment, majd egy lakat zárjának kattanását, ajtó nyikorgását hallottam és egy halvány égő villant fel a kunyhó előterében. A deszka építmény másik fele elölről nyitott volt, egy ócska, hepehupás rugózású kanapé meg egy deszkából eszkábált asztalféle körvonalai látszottak benne. – Itt megaludhat – mondta és eltűnt a bódé zárt részében.

Csüggedten ültem le a kanapéra. Alattam a rugó nyögve összehúzódott, míg a mellette lévő zajosan felugrott. Ez egész éjjel így fog menni? Vajon mitől védhet meg ez a nyitott fészer? És kiktől? Talán a faluból részeg huligánok rajzanak ki a vasútállomásra törni-zúzni? Miért tennék ezt, nincs ott semmi, sem kocsma, sem kirakat! Honnan jöhet veszély akkor? Utak nem vezetnek erre, vonat csak naponta jár egyszer. Talán az égből? A kalauz jutott eszembe, mire akart figyelmeztetni? Gondolataimat ajtónyikorgás zavarta meg, Ronda kisasszony előjött a fedezékéből és egy műanyag pohárban vizet, egy papírzacskóban néhány sós kekszet tett az asztalomra.

– Próbáljon meg aludni! – mondta és eltűnt, mielőtt még kérdezhettem volna tőle. Még hallottam egy darabig, hogy bent tesz-vesz, járkálgat, aztán kihunytak a fények. Ültem a sötétben és figyeltem, a szívem hevesen vert, nem szabad elaludnom, egyre csak ezt mondogattam magamban. Magam sem vettem észre, amikor mély álomba zuhantam.

Másnap már javában sütött a nap, amikor felébredtem, örültem, hogy megúsztam ezt az istenverte éjszakát. Az órám szerint tizenegy felé járt az idő. Ilyen sokat aludtam volna?

Ronda kisasszony lakrésze már le volt lakatolva. Biztos korán kelt, mert tolongtak már az utasok a pénztár előtt, kajánkodtam. Úgy éreztem magamat, mintha jól elvertek volna. Az össze-vissza benyomódó, kiugró rugók alaposan megviselték a testemet. Elindultam a keskeny ösvényen, a lábaim alig akartak engedelmeskedni, csupán az vigasztalt, hogy pár óra van csak vissza a szabadulásig. Az állomás épülete előtt leültem a padra, mi mást tehettem volna. Zenét hallgattam, szappanról, meleg vízről, kávéról álmodoztam. Megint az a nyugtalanító érzés vett erőt rajtam, de próbáltam nem figyelni rá. Úgy három óra felé ismét Ronda kisasszony zökkentett ki a bóbiskolásból.

– Meg kell váltania a jegyét!
– Ó, igen, nehogy lekéssem! – szóltam cinikusan. Végignéztem rajta, most mintha nem tűnt volna olyan csúnyának. Talán megszoktam már, vagy tegnap, elkeseredésemben láttam mindent rossznak. Bent a pénztár ablak előtt ismét észrevettem, mintha sűrűbb és sötétebb lenne a haja, mint tegnap és a pattanásai is csillapodtak mára. Lehet, hogy csak rossz napja volt, vagy jól kialudta magát az éjjel. Kicsit szégyelltem magam, hogy Rondának neveztem. Kifele jövet megköszöntem neki a vizet meg a kekszet. Ezen kissé elmosolyodott, fél pillanatra meghökkenve láttam fehér, szabályos fogait.

Pontban öt órakor befutott a vonatom. A kisasszony szokatlanul fürge járással kipenderült az épületből fogadni, én pedig még mindig a lábaimmal bajlódva végre felszállhattam. A kocsiban fiatalok énekelgettek, gitároztak. A gitáros lányra fickósan ránevettem, erre az bosszúsan elfordul, a többiek ügyet sem vetettek rám. A mosdót kerestem, az életemet adtam volna egy darab szappanért, meleg vízért. Megtaláltam. A csap előbb csak szörtyögött, fújtatott, aztán tényleg meleg vizet adott. Megszoktam, hogy az átlagemberek magasságához mérten felhelyezett tükrökhöz egy kicsit mindig le kellett hajolnom. Most meglepett, hogy a fejem búbját láttam benne. A látvány megdöbbentett. A sűrű hajkoronám helyett a fejem tetején gyér hajacska lengedezett, középen egy vöröslő pattanással. Felkaptam a fejemet és szembenéztem a tükörrel. Az arcomat telis-tele pattanások borították, megduzzadt szemhéjam is kivörösödött. Lapátszerű fogaim, akár egy szamáré, össze-visszadülöngéltek a számban. Lent a nadrágom szára többszörös ráncot vetve bukott rá a cipőmre, ennyivel lett rövidebb a lábam. Állatias üvöltésben törtem ki és öklömmel a mosdó falát vertem.

– Szent Isten, ellopták a testemet! Ellopták! Az a ronda nő tette ezt, az az átkozott boszorkány, de visszamegyek és addig verem azt az ocsmány pofáját, amíg elárulja, hogyan csinálta!

Most bevillant a hamiskás mosolya, „aki egyszer ide eljött, az másodszor is eljön”. Vissza fogok menni, vissza én, te rút banya és visszaszerzem, ami az enyém! Már délután kezdett szépülni, a haja... Istenem, az én hajam, szabályos fogai, az én fogaim! Nem adja szépszerével, az biztos. Ha egyáltalán még ott van! Milyen veszélytől akart megóvni, amikor ő maga volt a veszély! Vagy talán ő is áldozat?

Hazatértem. A barátaimat elkerültem, a munkahelyemről kiléptem. Céltalanul lődörögtem a városban, egyre csak gondolkodtam. Az elhagyott sikátorokat, néptelen utcákat kedveltem.

Egyszer egy lepukkant parkba tévedtem, a kiborított szeméttartók, szétvert padok látványa nem volt bizalomkeltő. Fáradt voltam, kiégett. Leültem egy félig rozzant, koszos padra és a körülötte heverő, gyűrött újságokat kezdtem el böngészni. Megakadt a szemem az egyik lap hirdetésén: „Verlemi vasútállomás pénztárost keres”. Mintha villám csapott volna belém! „Verlem, az istenverte hely! Életem tönkretevője. Nyilván Ronda kisasszony megszépült az én jóvoltamból és kereket oldott. Elvállaltam az állást. Most itt ülök a kis kopott pénztár fülkében, és a menetrendet tanulmányozom. Minden páros napon jön egy vonat a keleti határállomás felé, és páratlan napokon a főváros felé. Azt várom, hogy valaki végre leszálljon valamelyikről.

Előző oldal Dália
Vélemények a műről (eddig 3 db)