A Fekete Ház titka

Szépirodalom / Novellák (71 katt) Tad Rayder
  2018.10.13.

1. fejezet


Csak ült a sötét szobában és a cigarettafüstöt bámulta, ahogy gomolygott az ablak felé. Magába zuhant gondolataival és a súlyos teherrel, hogy nem lehet már az, aki volt, soha, mert megölte az egyetlen személyt, akit igazán szeretett. A lelke mélyén ő is halott volt, már nagyon régóta ezt érezte, de nem gondolta volna, hogy eljön ez a pillanat, amikor egyetlen társa csak a magány lesz, egy régen szeretettől teli, mára már abból kihűlt, rideg, füstös szobában. A gondolatai körbezárták, mint valami vadállatot a ketrec és nem szabadult tőlük sosem.

Visszaemlékezett azokra az időkre, mikor még minden rendben volt. Amikor kiment az udvarra és látta a gyerekei mosolygós arcát, miközben fára másztak és uzsonnaidőben mindig beszaladtak a konyhába egy szelet dzsemes kenyérért. Mára ez mind elveszett. Úgy tűntek el ezek a napok, mint amikor hideg, nyirkos reggelen köd öleli át a fákat, és olyanok lennének, mint ha ott sem lennének. Ő volt Tad Dickens, aki megölte a feleségét, és a gyermekeit, Briant és Lizát állami gondozásba taszította, de soha semmit nem tudtak rábizonyítani. A feleség, Elsa, egy jóravaló, kedves nő volt mindig, aki meghalt és soha senki nem tudta halálának pontos okát.

Azóta eltelt pár évtized, és Tad megmaradt a családi házban, ahol oly szörnyű dolgok történtek az évek folyamán. A gyerekek felnőttek, de soha nem keresték fel az apjukat, mert mérhetetlen nagy gyűlölet volt bennük iránta, hogy elvette az édesanyjukat és velük meg egyáltalán nem törődött. S hogy miért ölte meg a feleségét? Azt mondják, a szerelem öl, butít, nyomorba dönt, s ebben az esetben ez igaz is volt, mert Tad betegesen szerette a feleségét, de mivel ő mindig is egy csinos, szemre való nő volt még a két gyerek megszületése után is, beteges szerelemféltés kerítette hatalmába, és azt mondta, hogy inkább megöllek, mint sem másé legyél. Ezt Elsa először azt hitte, csak hülyeségből mondja Tad, de amikor egy éjszaka az ágyban fekve fölé hajolt kezében egy konyhakéssel, akkor már tudta, ez nem játék. S ahogy fölé hajolt, a konyhakést Elsa védekezése ellenére is sikerült a mellén át a szívébe szúrnia és diadalittasan egy utolsó csókot lehelnie felesége hirtelen elfehéredő arcára.

Mindeközben a gyerekek a másik szobában aludtak, és nem vettek semmit észre az egészből, így volt ideje Tadnak eltűntetni a felesége holttestét. Amikor másnap reggel felébredtek a gyerekek, keresték Elsát, mert ugye minden kisgyerek általában ébredésnél az anyukáját keresi, azt mondta nekik Tad, hogy anyu lement a boltba.

Aztán, amikor már napok teltek el úgy, hogy Elsa nem jött haza, a gyerekek egyre feszültebbek lettek. Kint játszottak az udvaron, amikor a kis Clive arra lett figyelmes, hogy az út menti pázsit vértől vöröslik, és egyből szólt Tadnak, aki megdöbbenést színlelt és elvezette onnan a gyerekeket, mert nem akarta, hogy a vérnyomok gazdáját megtalálva kérdezősködni kezdjenek. Ezután soha többé nem voltak kint a gyerekek az udvaron játszani, legalább is nem azon, mert Tad arra hivatkozva, hogy a felesége nélkül nem tudja ellátni és fenntartani a gyerekeket, állami gondozásba vitték őket.

Visszagondolva ezekre az időkre, Tadat jeges rémület fogja el, amikor a sötét szoba úgy zárja magába, mint valami titkolni való mocskos dolog, ami nem csak egy tett, hanem ő maga. Minden egyes nap eszébe jutott a felesége gyönyörű arca, de most már tudja, hogy mindhiába, mert ő már hosszú ideje halott, és a halott jobb, ha az is marad.

A gyerekei, Clive és Susan a Maine állambeli Portlandban nőttek fel az Elhagyott gyerekek nevű államilag elismert intézet falai között. Mivel semmi másuk nem volt, csak az emlékeik őnekik azzal is meg kellett küzdeni, hogy ez minden nap ott motoszkált a fejükben ugyanúgy, mint az apjuknak, csak volt egy nagy különbség. Ők be voltak zárva egy intézmény falai közé némi szeretetet kapva és törődést, de az apjuk a kinti világban volt a saját tettei rabja, amitől nem tudott szabadulni. Ahogy telt, múlt az idő, és a gyerekek elfogadták, hogy az anyjuk nincs többé, hogy egyik napról a másikra eltűnt az életükből az, akit mindig is nagyon szerettek, megfogalmazódott bennük halálának gondolata is, és egyben apjuk iránti gyűlöletük is, ami elkísérte őket egész gyerekkorukban és ez most felnőttként sincs másként. A fájdalom és valakinek a hiánya olykor haragot szül és ezt az érzést mindketten egész gyerekkoruk óta hordozták magukban.

Az intézetben hamar megtanulták, hogy ha nem állsz a sarkadra, könnyen áldozat lehetsz egy olyan falkában, akik csak arra várnak, hogy hibázzál és rád vethessék magukat. Ezért is óvták, védték egymást ennyire ott bent. Mert a nevelők hiába szerették őket és mindent megtettek értük, de a gyerekek ellenszenvvel viseltettek irántuk. Főleg akkor lobbant harag Clive szívében, amikor egyik este Susannal gyertyát gyújtottak édesanyjukért, s ezt a többi gyerek nem nézte jó szemmel és elfújták az emlékezés gyertyáját gúnyos kacaj kíséretében. Susan csak fájdalmas könnyeket ejtett édesanyja megbecstelenített emléke mellett, de Clive erős maradt és a haragtól vezérelve, mint egy dúvad gázolt át a többi gyereken. Az egyiket annyira sikerült megvernie, hogy egy hónapig az intézet gyengélkedő részlegén feküdt, s ezután mindenki megtanulta az emlékezés gyertyáját tisztelni.


2. fejezet

Árnyék a falon


1.

Amikor kiengedték a srácot a gyengélkedőről, aki nem volt más, mint Douglas Green, az volt az első dolga, hogy megkeresse Clive-t és Susant és bocsánatot kérjen tőlük. Abban a pillanatban, ahogy ott állt előttük, nem tudták, mire készül. Azt hitték, meg akarja torolni a gyengélkedőn töltött időt. De aztán, amikor pont az ellenkezőjét tette, mindketten meglepődtek és elfogadták a bocsánatkérését. Ettől fogva már nem csak ketten voltak, hanem csatlakozott hozzájuk Doug is. Doug olyan volt az intézet falai között, mint valami bandavezér, és bár az elején, akikkel együtt lógott, nem nézték jó szemmel, de viszont szólni meg nem mertek neki, így a többiek is fejet hajtottak azelőtt, hogy Doug csatlakozott a testvérpárhoz.

Esténként a közös tévénézés után a szobában Clive mindig elmélkedni szokott, s gondolatai mindig édesanyja körül szoktak kavarogni. Egyik este, amikor Susan és a többiek elaludtak, Clive látott valamit a sötétben, de nem volt benne biztos, hogy mi az. Úgy járt, kelt az a valami a szobában, akár egy árnyék. Megjelent, és a másik pillanatban már el is tűnt. Az jutott eszébe, amikor kicsi volt, és az édesanyja az „árnyak királynője” című történetet mesélte el neki és Susannak lefekvés előtt. Most is ugyanaz a helyzet, lefeküdtek és gondolta, az árnyak királynője megjelent, de annyi különbséggel, hogy az édesanyjuk hosszú évek óta halott, legalábbis ők így fogadták el és most, mivel nincs, ki meséljen nekik, a gonosz árnyékkirálynő jött el hozzá.

Az árnyék éjszakáról éjszakára mindig megjelent a szobában, mintha csak látogatóba jönne. Nem merte elmondani a többieknek, mert azt hitte, hogy bolondnak nézik, így megtartotta magának. Napközben is csak rá tudott gondolni, és már szó szerint várta az éjszakát, hogy az árnyék ismét eljöjjön hozzá és vele legyen. A következő éjszaka az árnyék megjelent a szobában, de Clive úgy érezte, mintha hús vér emberrel osztaná meg a szobájukat. Közel érezte magához, s olyan volt, mintha hallotta volna a sötét szoba csendében a lélegzetvételét. S akkor hirtelen valami megfogta a karját, és az édesanyjuk arcát látta maga előtt teljesen tisztán, mert az árnyék nem volt más, mint az anyukájuk vigyázó tekintete, aki így jelezte számára, hogy még most is vele van és figyel rá és a húgára. Amikor elmondta húgának, hogy mi történt az éjszaka, azt hitte Susan, hogy az édesanyjuk emlékével tovább nem törődve így akarja becsapni. Susan olyan hihetetlen dolognak tartotta az egészet, de valamiért még is bízott a bátyjában, amikor azt mondta, hogy maradj fent velem az éjszaka, és győződj meg róla te magad.

Susan kíváncsian várta az éjszakát és egyre türelmetlenebb volt már, amikor a szoba sötétjében egyszer csak megjelent egy árnyék, és Clive hangját hallotta az ő ágyáról, ahogy megkérdezte. Most már hiszel nekem? Susan nem szólt semmit, de a bátyja tudta, hogy hisz neki és a sötétben a meglepett könnyek halk koppanását lehetett hallani a padlón. Az árnyék hirtelen eltűnt a falon és testet öltve odalépett Susanhoz, aki alig tudott levegőt venni a könnyek árja miatt. S Elsa halkan a fülébe súgta, ne félj, én mindig itt leszek veled és figyelem minden léptedet. S hirtelen valaki a folyosón felkapcsolta a villanyt és az árnyék eltűnt, de az érzés, amit magából árasztott, és a szavak ott maradtak, mint hű bizonyítékul szolgáló érzelemdús bizonyíték.

2.

Ami az éjjel történt, nem mondták el senkinek, hanem megtartották maguknak. Most már Susan is hitt benne, amit bátyja látott és nem csak az emlékeiben kellett megőriznie édesanyját, hanem türelmesen várni a sötétséget. Egyik nap, amikor behívták Dougot a szobájukba, hogy elmondják neki, hogy mi történt, Doug szó nélkül hallgatta a két testvér mondanivalóját, de amin még maga is meglepődött, hogy az első pillanattól fogva hitt nekik és abban, amit mondanak. Azt még ő sem tudta, hogy miért. Talán azért, mert észben tartotta az élet egyik nagy alapszabályát. Amiben kezdetektől foga hiszel, azt el is éred és meg is történik. Ez most sem volt másképpen. Ő is meglátta az árnyékot a falon, és mintha valami szörny lett volna, hirtelen visszahuppant Clive ágyára a félelemtől. A szoba egyik pillanatról a másikra megtelt rettegéssel, amit Doug érzett, de valamiért biztos is volt benne, hogy senki nem fogja bántani. Talán azért, mert bízott Cliveban és Susanban. A bizalom rengeteg mindenre képes az életben, és ezt Elsa is tudta, mert tisztában volt vele, hogy Doug tiszteli a gyermekeit, és mellettük van jóban-rosszban egyaránt. Ahogy ott ült az ágyon, az árnyék, mintha a kezét a verejtéktől csatakos arcára tette volna, és azt mondta neki:

- Tudom, hogy jó ember vagy, vigyázz a gyermekeimre! - S azon nyomban eltűnt, mind a hárman érezték, hogy már csak ők vannak a szobában.

Doug megszólalt.

- Az anyja, ez nem volt semmi, majdnem becsináltam a gatyámba.
- Ugye, mondtam én neked - szólalt meg Clive és a húgára nézett, aki a copfjával játszott éppen.

A következő napokban Doug nem mondta el senkinek, ami azon az éjszakán történt, és azóta hallgatag lett, mintha valami megszállta volna. Valami különös nyugodtság. Csak Clive és Susan társaságát kereste, rajtuk kívül már nem közeledett senkihez. Mintha már nem a régi Douglas Swarz lett volna. Ami talán igaz is volt. Olyan volt, mintha rabjává vált volna a sötétségnek, ahol Elsa várta. Elsa minden éjjel eljött Doughoz és amikor megjelent, mint egy árnyék a falon, Doug mérhetetlen boldogságot érzett a szívében, mert tudta, hogy nem eshet bántódása, és ráadásul Clive és Susan sem kellenek már hozzá.

Egyik reggel Dougot holtan találták a szobájában, de külsérelmi nyomot nem találtak rajta. A két testvér arra a következtetésre jutott, hogy valami köze lehet Doug halálához annak, amit mutattak neki aznap éjszaka. Mindkettejükben ezért bűntudat támadt és gyötörte őket, mert ha akkor nem mutatják meg neki, talán még most is élne. Elsa azóta nem jött el éjszakánként, mintha már nem érdekelné őt a gyerekei sorsa. Olyan volt, mintha egy idő után az emlékezés gyertyája kezdett volna kihunyni és Doug halála miatt egy kicsit félelemmel gondoltak az édesanyjukra. De a szeretet, amit iránta éreztek, megmaradt, de most már félelemmel vegyült és vált az életük részévé.


3.

Időközben kijöttek az intézet falai közül, és bármennyire is gyűlölték az apjukat, hazahúzta őket a szívük, de talán csak azért, mert még is ez volt az a hely, amit minidig is otthonuknak tekintettek, bármi is történt. Amikor beléptek az ajtón, állott levegő csapta meg az orrukat és a konyhában egy megtört, rongyos ruhában ülő öregembert találtak, aki az elmúlt éveket a bűnbánat és a magány jegyében töltötte e ház falai között. Amikor odaléptek mellé, fel sem nézett, csak ennyit mondott:

- Hát megjöttetek. Már vártalak benneteket.

Mindketten megdöbbentek a látványtól, de nem tudták eldönteni, mi okozott nekik nagyobb döbbenetet, az apjuk látványa, vagy a ház kinézete, ahol gyerekkoruk egy részét töltötték. Egy ideig csak voltak szótlanul a konyhában és egyszer csak az apjuk neki állt beszélni.

- Tudjátok, nagyon sajnálom ezt az egészet, ami veletek, velünk történt. Mindenért én vagyok a hibás. Ha nem vagyok olyan féltékeny, mint amennyire az voltam, anyátok még minidig élne.

Ezzel beismerte a gyilkosságot, de talán a megdöbbenéstől nem tudtak rá haragudni vagy pusztán a megviselt kinézete miatt. Mindketten csak ültek a konyhában lévő ágyon és hallgatták beismerő vallomását, amiért nekik majdnem az egész gyerekkorukat intézetben kellett tölteniük.

- Emlékeztek, amikor kint voltatok az udvaron játszani? S te, Clive, szóltál, hogy az út mellett a fűben vért láttatok. Az nem volt más, mint anyátok vére, mert elrejtettem a holttestét a háztól nem messze lévő tisztáson a pázsiton túl.

Arca összerándult, mintha bűntudat gyötörné, de Clive-nak és Susannak rá kellett jönnie, hogy az apjuk csak egy félszeg mosolyt engedett meg magának.

- Hát ez volt az a titok, amiért a városlakók csak úgy emlegettek az elmúlt években, és amiért elnevezték a házat Fekete Háznak.


Sümeg, 2017. X. 7.- 2018. III. 13. Kedd

Előző oldal Tad Rayder