Formák II.

Fantasy / Novellák (37 katt) attilathot
  2018.07.26.

A Felhők Korának 3198-ik esztendeje,
kilencvenkilencedik időfordulta,
Roden, Citadella

Az ájult Rilent néhány fényharcos felvitte a Citadellába, ahol ellátták sebeit és hagyták megpihenni. Ezt Roden legtöbb lakosa az ő helyében nagy tisztességnek tekintette volna. A külsőségek így is festettek, de nem mindenki volt olyan naiv, hogy ennek tükrében ítélje meg a helyzetet. Az okság szigorú kötésében még a Rend sem büszkélkedhetett az önzetlenség ideáljával. Jótevőit nem a szánalom, hanem a célszerűség mozgatta, ami ezúttal bonyolult színjátékra kényszerítette őket. Akárhogy is volt azonban, a megtépázott szellemű Rilen testileg hamar felépült, hiszen fiatal volt még, alig huszonöt éves.

Az ápolásával megbízott nők fürkésző tekintettel figyelték őt. Tetszett nekik, és az a szóbeszéd járta közöttük, hogy amíg mások esztelenül futottak, ő kiállt az iszonyú ellenség keservére, és bár végül segítséget kapott, nélküle is győzedelmeskedett volna. Ha egyszer megszületik, a legnevetségesebb mítoszok délibábja is futótűzként terjed, így hamarosan Roden szerte mindenki erről suttogott. Rilen ezalatt többnyire az ágyán hevert, és némán az ablakot bámulta. Egyesek szerint nem volt magánál, nyitott szemmel aludt még, mások úgy tartották, hogy egyszerűen csak fáradt és zavarodott volt a vele történtek miatt.

Végül aztán Keron, a város főinkvizítora megelégelte a kínos várakozást, és elküldte hozzá választottját, hogy kihallgassa a történtek ügyében. Nem tűrhette sokáig, hogy a Citadella levegőjét egy ilyen gyanús kilétű, felkavaró körülmények között felbukkant alak szennyezze.

Ishir legendás inkvizítor volt, habár ereje jó ideje hanyatlott. Egyre csak öregedett, míg egy időfordultán belátta, hogy ő sem lesz örökké méltó a csatatér nyers kihívásaihoz. Alázattal visszavonult, és szorgalmát a rendi bölcseletek felé fordította. Sok időt töltött a Citadella könyvtárában és kápolnájában, tudása és elkötelezettsége így mélyebb gyökereket eresztett, mint korábbi élete során bármikor. Ezért esett rá a választás, hogy jóindulattal vagy erőszakkal, de kisajtolja Rilenből a teljes igazságot, no meg azért is, mert kötelességében eddig még sohasem vallott kudarcot.

A kilencvenhatodik időfordultán seregnyi fényharcost és kilenc inkvizítort pusztítottak el, bezúzták Roden Főkapuját, káoszt és pánikot okoztak, de ami a legrosszabb, mindezt egyetlen árnyékharcos tette, egyetlen irgalmatlan óra leforgása alatt. A Rend hírén és erején mindaddig elképzelhetetlen csorba esett, és az okokra a rejtély sötét leple hullott. Az árnyékharcost a városi piactéren állították meg, a hála ezért néhány fényíjászt illetett, ám a drágán kiharcolt győzelemben különös módon dicstelenül is döntő szerep jutott Rilennek. Az addig sérthetetlennek tűnő és végtelenül ravasz ellenséget a puszta létével megállásra, sőt végzetes hiba elkövetésére késztette. A Főinkvizítor válaszokat akart, Ishir pedig osztozott vele az indulatban, mivel egyikük sem látta tisztán, hogy a kelletlen vendégüknek mi is a valódi szerepe ebben a vérfagyasztó tragédiában.

Rilen fátyolos tekintettel nézte a csöndben előtte álló Ishirt, mialatt ő maga az ágyon ült.

– Miért jöttél, inkvizítor? – szólt hozzá kurtán, ami égbekiáltó modortalanságnak hatott.
Ishir felvonta szemöldökét. Meglepődött a barátságtalan fogadtatáson.
– Mit gondolsz, nép hőse? – kérdezett vissza higgadtan, amiből így nem hiányzott a kimért gúny sem.
– Én semmit sem értek ebből az egészből, hiába is várnád tőlem a magyarázatot.
– Akkor mondd el, hogy ki vagy, és mit tudsz az árnyékharcosokról, az talán a segítségünkre lehet!

Rilen ekkor felnézett Ishirre, egyenesen a szemébe, és azon töprengett, hogy a most még mértéktartó vendéglátói meddig mennének el, hogy megismerjék titkait. Hátborzongatónak vélte a képmutatást, ahogy rideg céljaikat a jóindulat gesztusaival palástolják. Szinte hálát érzett, amiért kényelemben részesítették, gondoskodtak a gyógyulásáról, de gyűlölte, hogy ilyen könnyedén megtévesztik az ösztöneit. Jó ideje mérlegelte magában, hogy előbb vagy utóbb, de meg kell szöknie e helyről. Éppen úgy, amint azt annak idején, hosszú évekkel ezelőtt egy másik élet haláltusájában egyszer már megtette – nyomtalanul és véglegesen – fűzte hozzá magában. Váratlanul felvillant emlékeiben a saját arca, vagyis a fekete csuklyásé. Rejtély, amely szüntelenül marta a tudatát.

– Annyit biztosan tudok, hogy veszedelmes alakok, akár magukban is felérnek egy csapatnyi fényharcossal – válaszolta közönyös hangsúlyban.

Ishir mindig is erőfeszítés nélkül tűrte a neki szánt sértéseket, de a Rendjét ért szégyentől esztelen haragra gerjedt.

– Ebből elég! – zengte, és közben akaratlanul is előhívta éteri hatalmát. Villódzó fényaura öltött alakot körülötte, a szemei szikrát vetettek. – Ne merészelj még egyszer ilyen ocsmány szentségkáromlást kiejteni a szádon!

Rilen azonnal ráismert Ishir gyenge pontjára.

– Az igazság illúziója! – gondolta. Az inkvizítor kiváló harcos és művelt férfi volt, de a jellem nemes díszein túl csak egy fanatikus szolgalélek rejlett benne. Rilen szinte látta maga előtt, ahogyan Ishir a fajtája által emelt templomok falai között minden időfordultán meghunyászkodva imádkozik képzelt istenségéhez, a Szentséges Fényhez, és esedezve útmutatásért könyörög hozzá. Ő is csak egy téveszmés rabszolga a láthatatlan láncain, mint azok a nyomorultak, akik a piactéren a semmiért meneteltek halálba, hogy megszolgálják a hitüket. Rilen elraktározta magában e felismerést. Egyszer talán majd kihasználja ellene, ha a sor arra kerül, hogy menthetetlenül szembekerülnek. Ám most még sebezhető volt, a kardja pedig sehol, elvették tőle, amikor a Citadellába hozták.

– Sajnálom, csak még mindig az emlékek kísértenek – visszakozott, mielőtt a szóváltás fölösleges kézitusává fajulna.

Ishir láthatóan megenyhült, az aura is lassan kihunyt. Egy darabig némán állt, megvárta, amíg teljesen visszanyeri a hidegvérét.

– Mit mondott neked az a förtelem? – kérdezte halkan.

Rilen meglepődött a kérdésen, mert eddig bizakodva remélte, hogy az a kevés piactéri szemtanú, akiknek egyben az életét is köszönhette, túl messze voltak tőle, hogy az apró, de mégis nagyon fontos részletekről hírt adhassanak. Csodálta, hogy ily viszonylagos tisztelettel bánnak vele, miközben tudják, hogy szóba állt egy árnyékharcossal. Ez még a világa innenső partjai mentén is halálos bűnnek számított, és ilyen dolgokban a Rend kíméletlen szokott lenni. Komoly zavarban lehettek, ha csak rövid időre is lenyelik az átkozott dogmáikat, és mosolyt erőltetnek az arcukra talán némi olcsón vásárolt információért.

Rilen most már biztosan tudta, hogy amint alkalma nyílik rá, azonnal megszökik. A kérdésre ugyanis nem válaszolhatott őszintén, ahogy azt eddig tette; a leghatásosabb hazugság a ravaszul válogatott igazságok szövedéke. Úgy vélte, az élete múlik rajta, hogy elkerülje a kínos magyarázkodást, vagy bármilyen hosszabb szóváltást. Az inkvizítort fel kellett zaklatnia, kibillentenie az egyensúlyából, de nem annyira, hogy dühében azonnal nekiessen.

– Valami ismeretlen nyelven köhécselt nekem, sajnos nem értettem, és nem is emlékszem a szavakra – motyogta tettetett lehangoltsággal.

Ishir erre idegesen dobbantott egyet a jobb lábával, és ökölbe szorult a keze.

– Akkor hát véget vessek a színjátéknak – kérdezte magától gondolatban –, vagy most, hogy van miért aggódnia ennek a szerencsétlennek, adjak neki némi időt, hogy átgondolja a helyzetét? – Rövid habozás után végül arra az álláspontra jutott, hogy az idő nem sürgeti, szóval a legkevésbé sem együttérzésből, de az utóbbi utat választja. Elindult kifelé a szobából, de befejezésül, a rövid, ám annál taktikusabb ismerkedésnek még több nyomatékot adva így szólt – Itt maradsz, amíg fel nem idézed azokat a szavakat, és örvendjél, hogy amíg csak lehet, kerülöm az erőszakot! – mondta hangosan, hogy Rilen hallja, és félje a szavakat, de a választ már nem várta meg. A boltíves ajtó recsegve becsapódott mögötte.

Rilen vágya teljesült, hiszen ismét magára maradt, ám tudta, hogy nagyon kevés ideje van szabadon. Egy ápoló vagy az őrség kósza tagja bármikor beléphetett hozzá, ráadásul Ishir is váratlanul visszatérhetett, hogy befejezze a kihallgatását.

Felpattant, és örömmel nyugtázta, hogy csaknem tökéletesen visszanyerte az erejét. Az ablakhoz sietett, kinyitotta és gondolkodás nélkül kimászott rajta. A Citadella egy parti sziklára épült, magas falakkal és tömzsi tornyokkal a kietlen tenger felé. Rilen alatt tajtékzó hullámok háborogtak félelmetes mélységben. Komor idő volt, és a Citadella szürke falát gonosz szél nyaldosta. Mégsem esett kétségbe, jól értett a falmászáshoz és sokszor csinálta már, hiszen évek óta tolvajként kereste a kenyerét. A maga módján élvezte is a magasságot, szerette, hogy az ösztönei ilyenkor felülkerekednek az elméjén. Az ismerős veszélyérzet közepette mindig visszanyerte életkedvét. Mélyet szippantott a sós levegőbe, és körülnézett.

Egy emberhosszal maga alatt, pár lépéssel jobbra keskeny nyílást látott a várfalba vájva. Az egészen biztosan nem valamilyen lakosztályba vagy tanácskozó terembe vezetett, ahhoz ugyanis túlságosan jellegtelen volt. Jó eséllyel ideális menekülési útnak ígérkezett. A sziklákból faragott kövér téglák repedéseibe kapaszkodva lemászott, és óvatosan belesett. Valami raktárhelyiségnek tűnt, sötét és dohos, azaz tökéletes búvóhely, a menekülés egy pillanatnyi szusszanásra alkalmas állomása. Bemászott és egy ugrással a padlón termett.

Egy ideig csak tapogatózva tudott közlekedni, de amint a szemei megszokták a sötétséget, majdnem elkacagta magát. Egy fegyverraktár kellős közepén találta magát. Hatalmas szerencséje volt, hiszen nem tudta, hogy hol tartják a kardját, és nem sok reményt táplált az iránt, hogy végül is megtalálja. Kutakodott egy darabig, majd kiválasztott magának egy könnyű pengét, és az övén lógó üres tokba süllyesztette. Utána a helyiség egyetlen –hétköznapi – kijáratához lopakodott, hogy folytassa az útját. Nem csalódott, a vaskos ajtó belülről bármikor nyitható volt. A Citadella lakatosa bizonyára nem számított olyan eshetőségre, hogy valaki a parti sziklák felől próbál behatolni az erődítménybe.

A folyosó kongott az ürességtől, egy árva lélek sem járt éppen arra. Rilen más ötlet híján megkockáztatta, hogy kilépjen. Balra futott, egészen egy folyosókereszteződésig, ahol óvatosan felmérte, hogy merre van szabad útja tovább. Közben terv formálódott az elméjében. Bár a Citadellát még sohasem állt módjában belülről is feltérképezni, kívülről már sokszor körbejárta, már ami a szárazföldi oldalait illette. Bármennyire is kockázatos választás volt, a gyors szabadulásához a könyvtáron keresztül vezetett az út, amelynek ablakai a tengerrel határos Rodeni-mocsár rejteke felé néztek.



A kristály

Ismeretlen Kor,
Aril-hegység

A kis tisztást sziklák katedrálisa övezte, szirtek roppant boltozata zárta magába. Az árnyékharcos komoran ült ott, egy repedésektől elnyűtt, de a természet által gondosan simára faragott kőpadon. Lábai előtt jéghideg víz csörgedezett tenyérnyi medrében, lágyan csobogó hangja altatódalként csengett a szétesőben lévő világ mélyből fakadó morajlásán.

Tekintete egy kicsiny virágra hullott, amely magányosan sarjadt a tér és idő eme legvégső vermében. Egyetlen levele ártatlanul lógott a halványzöld szárán, csekélyke virága szomorúan csüngött, mintha maga is a világot siratná, mely elveszítette jogát a létezésre. Az árnyékharcos azon tűnődött, hogy itt, túl a hasztalan önzésen és évezredes törtetésen, ez a kis semmiség az utolsó, aki még él, és neki ajándékozza a társaságát. A hadvezérek mostanra mind egy szálig elbuktak, a mágusok ereje elpárolgott, a tudósok pedig végre ráébredtek, hogy semmire sincs igazi magyarázat. A kígyó a saját farkába harapott, és a papok a pokolba vezették híveiket. Az összes hazudott, mert egy isten sem volt igazán valóságos.

Az árnyékharcosnak eszébe jutott, hogy egyszer régen neki is volt neve. Rilennek hívták, fiatal volt, és szeretett egy lányt. Aztán a sors kifordult önmagából, és csak zuhant menthetetlenül a sötétségbe. Reményvesztetten kóborolt, míg el nem jutott Rodenbe. Ott új utat talált, és azóta tudta, hogy a zuhanás végén, mérhetetlen korokkal később a fájdalom várja, meg az elhagyott ártatlanság. Mindkettő egészen biztos volt, hiszen mindkettőt a saját szemével látta. Csak akkor, azokban a pillanatokban még semmit sem értett belőlük. Mielőtt a lénye végleg elenyészik, visszatér majd a lányhoz.

Most azonban szembe kellett néznie az apokalipszissel, és ezernyi karmai közül kilopni a kristályt. Egy titkos zsebéből előhúzta hát, jól megnézte, és az emlékezetébe véste derengő fényét, hosszúkás alakját, hogyha véletlenül ránéz majd, nehogy eltévessze. Utána visszatette a helyére, nagyot sóhajtott, és nekivágott a hegynek. Valahol odafönt kellett lennie a csúcs közelében, bár nem igazán tudta, hogy mi más várja még ott.

Kifordult tehát a sziklákkal védett tisztásról, és folytatta az útját felfelé az ösvényen. Nem érzett fáradtságot, nem is emlékezett már a halandókat gúzsba kötő gyengeségekre. Olyan régen volt, hogy ő maga is tőlük szenvedett. Aztán a lankás szerpentinből kaptató, a kaptatóból pedig csaknem függőleges kőfal lett. Semmi sem állíthatta meg, lépésről lépésre közeledett, aztán, amikor az unalom, az egyetlen, ami a túlvilági lelkét még mardoshatta, már-már legyűrte a konok elszántságát, végül odaért.

Az Aril-hegység csúcsán lenyűgöző panoráma fogadta. Az alig hatvan lépés szélességű fennsíkról minden irányban felfoghatatlan mélység tárult a szemei elé, azokon túl pedig a világot magukba olvasztó füstoszlopok emelkedtek, mint emberkéz építette hatalmas paloták éppen összeomlóban lévő tornyai a tövükben fészkelő bogarak számára. Egyedül az Aril-hegység, annak is csupán a felhőket szántó legmagasabb gerince maradt még mindig sértetlen. Hamarosan azonban ez az utolsó bástya is szétesik majd, és beleporlad a nagy káoszba, véget vetve a történelemnek, véget az idők folyamának. Nem is volt már sok idő hátra, Rilen egyre erősebben érezte, hogy a föld háborogva reng a lába alatt.

Merre? – fordult jobbra-balra, de fogalma sem volt, hogy ezen a kopár égi tisztáson hol bújhatna meg az amúgy látványos kődarab. – Többet is mondhattam volna magamnak, hogy miként lelem fel – gondolta, de titkon örült neki, hogy nem fosztotta meg önmagát a rejtély utolsó foszlányaitól. Aztán úgy öt lépéssel előtte a fennsíkon fény villant, és a semmiből, a puszta légből egy emberi lény alakja szilárdult meg. Rilen egyenesen a szemébe nézett, és tudta, hogy megkapta a választ. Az a személy ugyan ismeretlen volt, és reszketett, az arcáról rémület sugárzott, de a kezében ott tartotta a kristályt. Rilennek nem volt nehéz dolga vele, csupán ráijesztett egy kicsit, és ő máris hátraesett, elejtve mindennél értékesebb küldeményét. Odalépett hozzá, lenyúlt és elvette mellőle a földről. A szerencsétlen férfi ekkor hátat fordított neki, és először négykézláb kúszott-mászott, majd felpattant és hisztérikus állapotban leszaladt a fennsíkról.

Rilen nem törődött vele többet, csak hagyta, hogy magától a vesztébe rohanjon. Ehelyett megnézte a kristályt, és látta, hogy a zsebében lapuló darab pontos mása. Vagyis inkább pontosan ugyanaz. Megcsóválta a fejét, hogy az istenek miként engedhették meg a valóság szövetének ilyen torz fonákját. Rádöbbent, hogy a kristály valójában sehonnan sincs, mégis itt és most kettő van belőle. Ugyanaz az egy, de mégis kettő, erre igazából szava sincs az emberiségnek.

– Sebaj – gondolta végül, és vigyorogva a földhöz vágta. Ismerős érzés kerítette a hatalmába, amikor egy éteri örvény beszippantotta és egyetlen lélegzetnél rövidebb idő alatt egy teljesen más időben, más helyen kilökte magából.

Előző oldal attilathot
Vélemények a műről (eddig 1 db)