Az Élet alkonya

Szépirodalom / Novellák (164 katt) Tad Rayder
  2018.07.30.

Az Élet alkonya
1. fejezet

1.

Az élet fogva tart bennünk, de mi nem tudjuk megtartani azt. Ez jutott eszébe egyik éjszaka Thomas Andersonnak, aki a Maine állambeli Portland közkórházában volt főorvos. Annak ellenére, hogy már annyi életet megmentett, minidig foglalkoztatta a halál gondolata. Azon tűnődött a leginkább és a legtöbbet, hogy milyen lehet a halál utáni lét, ha egyáltalán létezik olyan. S hirtelen nyikordulással kinyitódott a pihenő szoba ajtaja és Carol nővér szólt Thomasnak, hogy hívják egy új beteghez, s ezzel visszatért a képzelet világából a valóságba.

Az új beteget meglátva a lélegzete is elállt, mert nem volt más, mint a gyermekkori barátja, akit már több mint harminc éve nem látott, és nem hallott róla semmit. Súlyos autóbalesetet szenvedett, miközben ment hazafelé, és most itt van egy műtőasztalon élet-halál között. Ez a gyermekkori barát James „kótyagos” Adams volt, akivel Thomas mindig együtt töltötte az idejét kölyökkorában, ha csak tehette. Ezt a balesetet is annak köszönhette, mint aminek csúfolják már nagyon régóta, mert annyit iszik.

Az ember gyermekkorában éli a legszebb éveit, mert akkor még nincs a gyerekek vállán a felnőtté válás súlyos terhe, ami a későbbiekben annyiszor beléjük harap. Az emlékek úgy hasítanak sokszor belénk, mint valami éles kés, és váratlanul arra kényszerítenek bennünket, hogy emlékezzünk a múltra. Ezek lehetnek akár jó vagy rossz emlékek. Thomasban a jó emlékek törtek fel a múlt homályából azzal, hogy összetalálkozott Jamesszel, aki annyi éven át volt a legjobb barátja. Ezért is igyekezett a legjobb tudása szerint megmenteni az életét, mert nem akarta, hogy a kezei között haljon meg az a személy, akivel annyi közös emlék köti össze.

Ahogy végzett a műtéttel, azt mondta az osztályon lévő ügyeletes nővérnek, hogy a betegről minden apró javulást tudni akar, minden rezdülését. S mivel ő volt a főorvos, így a nővér azonnal bólintott rá, mint a szófogadó kislány, amikor azt mondják neki a szülei, hogy ezt nem szabad és ő megérti. Ahogy hazafelé tartott a kórházból, idegesen mindig a csipogójára pillantott az autóban, mintha csak várná, hogy mikor szólal meg, és mikor mondanak neki rossz hírt a barátjáról. Amikor hazaért, nagyon halkan közlekedett a lakásban és nagyon hamar le is feküdt, mert nem akarta Melissát és a lányokat, Cintiát és Brigettet felébreszteni.

Másnap reggel, amikor felébredt, Melissa már nem volt mellette az ágyban, hanem lent készítette a reggelit, mert tudta, hogy ismét korán fog Thomas elmenni a kórházba. De hát ez így is volt azóta, amióta főorvos lett, és nem csak egy sima orvos, aki napközben ellátja a betegeit és a napvégén meg csipogó nélkül távozik a kórházból és hazamegy. Thomas nagyon kevés időt szokott otthon tölteni a munkája miatt, de a felesége hál istennek egy olyan nő volt, aki ezt megértette, és nem vetette a szemére, hogy nem foglalkozik elég időt vele és a lányokkal.


2.

James „kótyagos” Adams nagyon jól viselte az éjszakát, és nem lépett fel nála komplikáció, ha csak azt nem lehetett annak nevezni, hogy az éjszaka folyamán belázasodott. Ezt Thomas tudta, hogy természetes dolog műtét után, ha valakinek láza van, mert a sebláz akárkinél kialakulhat. De hála istennek ennél nagyobb baja nem volt. De közben azt is tudta, hogy Melissának és a két lányának az nagyon fáj, hogy ilyen kevés időt tud velük lenni. S ez őt is bántotta, de titkon bízott benne, hogy nem fog ezért tönkremenni a családi élete. De már biztos nem tudott volna benne lenni, akármennyire is szerette őket. Mert ugye a szeretet és a mosoly a legnagyobb fegyver a világon. Sokszor még akkor is rámosolygunk másra, amikor sírni lenne kedvünk, de a szeretet egy idő után elhalványul és eltűnik, mint egy kő a tó fenekén, amit eldobnak, ha nem törődnek az emberek egymással. S ezt nagyon jól tudta Thomas s szó szerint rettegett ettől. Nem akarta azt elérni, hogy családos emberként még is idegenként menjen haza, és ez volt az, amitől igazán félt. Mert a mindennapok eseményei, amit a kórházban lát és tapasztal, az, hogy hány életet ment meg és hányan halnak meg csak azért, mert valaki figyelmetlen volt, hiába emberéletekről beszélünk, nem lehet egy lapon emlegetni a két dolgot.

Elhatározta magában, hogyha James felépül, akkor kivesz egy hét szabadságot, és azt az egy hetet csak a feleségével és a két lányával fogja tölteni. Hál istennek James napról napra jobban volt, és már fel is ébredt az altatásból. Amikor kinyitotta a szemét, Thomas épp ott volt az ágya mellett, és csendben imádkozott azért, hogy minél hamarabb rendbe jöjjön.

- Te úr isten, doki! - szólalt meg fáradt hangon James. - Mi történt velem?
- Autóbalesete volt az elmúlt héten, és életmentő műtétet kellett végrehajtani magán.
- James, nem ismersz meg? Én vagyok az, Thomas Anderson.

Eddig James úgy nézett rá, mintha csak egy orvos lenne a sok közül, akit már eddig látott életében, de most hirtelen elkezdett halványan emlékezni arra a Thomas Andersonra, akivel gyermekkorukban annyi mindent megcsináltak, még olyat is, amit nem szabadott volna. Ilyen volt az is, amikor iskola után a házuk mögött lévő baromfiudvarban lévő tollasokra lövöldöztek csúzlival, de persze tisztes távolságra a házuk ablakaitól, ahol a szülők megláthatták volna őket.

- Nem mondod, Thomas, hogy orvos lettél? Azok után, hogy gyerekkorunkban hogyan utáltad a tű látványát, ha netán el kellett édesanyádnak vinnie az orvoshoz.
- Látom, most már egyre több mindenre emlékszel. Ennek igazán örülök.
- Had kérdezzem meg, Thomas, meddig kell még itt bent maradnom?
- Ez nagyon egyszerű, barátom, addig, amíg teljesen fel nem épülsz. Most még nem vagy abban az állapotban, hogy kiengedjünk, de ígérem, mihelyst olyan lesz az egészséged és felépülsz, kiengedünk. De az még odébb van.

Megkönnyebbülést érzett James azok után, amit mondott neki a barátja, és azon volt, hogy betartsa az utasításait, és minél előbb rendbe jöjjön. Mély álom vette körül és valahol messze arról álmodott, hogy meg sem történt vele ez az egész, csak az a valóság, hogy mellette van James, mint annyi éven át gyermekkorukban. Amikor felébredt, senki nem volt a kórteremben, csak az odakint süvöltő szél mély zimankós hangját hallotta, ahogy odalent a kórházudvarban összezizzenti a járdán az avart.

Mindeközben Thomasnak lejárt ismét a munkaideje, és a hazafelé vezető úton megint eszébe jutott az, ami annyiszor foglalkoztatja. S arra az álláspontra jutott, hogy a halál az egy másik lét, ahol csak álmodunk és tiszta lélekkel állunk egy olyan oltár előtt, ahol megbánhatjuk a földön elkövetett bűneinket. Valahol ez igaz is volt, de tudta, hogy ez egyben hülyeség is, mert akinek van egy kis lelkiismerete, az már a földön megbánja azt a rosszat, amit elkövetett. Kinyitotta a lakásajtót, és mint a kísértetek, halk léptekkel szinte átlibbent a nappalin és egyből a fürdőszobába és utána a hálószobába ment, hogy még véletlenül se keltse fel a családot.

Másnap eljött az a pillanat az életében, amit annyira szeretett volna elkerülni, de már nagyon sokat gondolt rá, és valahol tudta, hogy ezt nem kerülheti el, bárhogy is szeretné. Reggel Melissa megkérdezte tőle, hogy nem tudna-e többet együtt lenni velük, mert neki is, meg a lányoknak is nagyon hiányzik. Először Thomas agyán olyan gyorsasággal futottak át Melissa szavai, hogy csak utána kezdte megérteni és felfogni, annak ellenére, hogy mindent tökéletesen hallott, hogy mit is kérdezett tőle.

- Tudtam, hogy meg fogod kérdezni - hangzott a válasz Thomas szájából.

Hirtelen Melissának lelkiismeret furdalása támadt, amiért ilyen ostobaságot mert a férje fejéhez vágni, miközben nagyon jól tudja, hogy csak azért nem tud velük több időt tölteni, hogy azok a rohadt számlák fel legyenek adva, és hogy megéljenek. Amikor ezek a gondolatok jártak a fejében, Thomas csak ült nyugodtan az étkező asztalnál a pirítóssal és a pohár tejjel előtte, amit Melissa készített neki.

- Most, hogy James jobban van, a héten betelefonálok a kórházba és kiveszem azt a hét vagy lehet kettő hét szabadságot, amit ígértem nektek, de előtte még ma be kell mennem a kórházba, hogy addig, amíg távol leszek, legyen, aki helyettesít.

Melissa arcán könnyek gördültek le, hogy végre hosszú idő után együtt lehet megint a család egy vakáción. A boldogság könnyei miután lepottyantak a padlóra, Thomas ölébe ugrott és hosszasan megcsókolta.

- Biztos nagyon fognak neki örülni a lányok is - mondta Melissa és ismét egy csókot lehelt Thomas ajkára.

Amikor bement reggel a kórházba, az járt a fejében, hogy végre egy kis időt a családjával tölthet, s ebből a hétköznapi gondokkal terhelt közegből végre megszabadulhat. Ahogy beért, egyből fogadta az éjszakás nővér, akit még nem váltottak le, hogy James „ kótyagos” Adamsszel semmi nem történt az éjszaka, és minden rendben volt. Bement hozzá a szobába, és James hangos kurjantással köszönt egy jó reggelt, dokit. Thomas nagyon meglepődött ezen, mert a napokban a műtét után nagyon rosszul nézett ki a gyerekkori barátja, most meg úgy töltötte itt a kórházban az idejét, mintha vakációzna.

Ezután a hangos üdvözlést követően közölte Jamesszel, hogy elmehet haza, és végre vigyázzon magára, ja és hogy próbáljon meg kevesebbet inni, mert nem akarja megint megmenteni az irháját attól, hogy ne oda kerüljön, ahova már oly sokszor készült és a közelében volt a pia miatt. James ismét hangosan kurjantott egyet, jelezve, hogy igen is doki, minden betartok, amit mondott.

- Helyes - válaszolta Thomas. - Már megírtam a zárójelentésed, és hamarosan kimehetsz az ajtón is - mondta Thomas hűvös, de mégis szeretetet sugárzó hangján.

Ezután mindketten elhallgattak és a szoba csendjében csak nézték egymást, s ezt a csendet egy ki idő múlva James törte meg azzal, hogy annyit mondott Thomasnak:

- Köszönöm, barátom!!
Hirtelen a csend ismét rázuhant Thomasra és egy baráti öleléssel viszonozta azt, amit mondott neki, de azért annyit hozzá tett:

- Vigyázz magadra, testvérem! - és egy baráti puszit nyomott James homlokára, annyit hozzá téve. – Ja, és még valami, bármikor össze kell varrni, vagy meg kell műteni, csak nyugodtan szólj, tudod, hol találsz meg.

Ezután mindketten hangos nevetésben törtek ki, úgyhogy még a folyóson is felfigyeltek a betegek, és ezután elköszöntek egymástól és Thomas kiment a kórteremből.


2. fejezet
Szabadidő a családdal

1.

- El sem hiszem, hogy veletek lehetek, drágám - szólalt meg Thomas a konyhába ülve, amint ismét a reggelijét falatozta.

Ugyanúgy korán felkelt, mint amikor munkába szokott menni, s vele kelt Melissa is, de most azért, hogy a jól megérdemelt reggeli után elinduljanak kikapcsolódni végre.

- De elhiheted, szívem - mosolygott Melissa azon a bájos Thomast elcsábító mosolyával.

Reggeli után Melissa szólt a lányoknak, és el sem akarták hinni, amikor azt mondta az anyjuk, hogy jó reggelt, kislányok, indulás apátokkal egy közös vakációra. A lányok egész úton szórakozottak voltak, mosolyogtak, nevetgéltek, mint ahogy a minden napokban szokták, de Thomas és Melissa megelégedett egy egy őszinte pillantással, mert, amikor egymásra néztek, tudták, hogy már mind a ketten nagyon rég várták ezt a vakációt.


2.

Ami azt illeti, az úti cél nagyon messze esik az otthonuktól, mert egy kis pihenéshez a West Quoddy Headet választották, ami 400 km utazást igényelt a tengerpartig, de senki nem bánta. Amikor odaértek, este kilenc órát mutatott a szállodában a falióra, és még éppen be tudtak jelentkezni zárás előtt. Az éjszakát két két ágyas szobában töltötték és közben hallották az éjszaka csendjében a szél morgását, ami olyan volt, mintha az ereszen megkapaszkodott kis lények hangja lett volna. Másnap, amikor felébredtek, furcsának találták, hogy most kivételesen nem óracsörgésre kell kelni, hanem akkor, amikor akarnak, és ezt a végtelennek tűnő szabadságot nagyon élvezték. Az egész napot a tengerparton töltötték, és amikor alkalmuk nyílott rá, a lányokat beküldték lubickolni, hogy egy kicsit egymással is törődjenek és megbeszéljék a problémáikat.

Amikor úgy tűnt, hogy már minden rendben, hirtelen Melissára egy köhögő roham tört rá, és estére már magas lázzal feküdt a szállodai szobájukban. Amikor az orvos megvizsgálta, az eredmények azt sugallták, hogy csak egy kis megfázás. De Melissa egyre rosszabbul lett, amit ő tudott, hogy miért volt, csak sosem volt ideje elmondani Thomasnak, mert mindig dolgozott. Ennek a nyaralásnak magában úgy indult neki, hogy talán ez lesz az utolsó, amit a szeretteivel tölthet, de ezt akkor még a többiek nem tudták. Azon a tengerparti beszélgetésen szerette volna elmondani Thomasnak, de a betegség megelőzte a szavakat és Thomas rájött, hogy ez nem csak egy egyszerű megfázás, hanem valami sokkal súlyosabb. Melissának tüdőrákja volt.

Ezután a boldogságot felváltotta a kétségbeesés és az aggodalom. A lányok is tudták, hogy nagy a baj, és a mindig mosolygós arcukat elfedte a bánat és annak az érzésnek a közelsége, hogy nem sokára el fogják veszíteni az édesanyjukat. Nagyon közel volt a pillanat, amit minden ember tud, hogy el fog jönni, de még sem akarja elhinni. S talán felfogni sem, mert ezt csak elfogadni lehet. Ezek a gondolatok cikáztak a fejükben, és féltek minden nap eljövetelekor. Nem értették, hogy hogyan tudta Melissa így eltitkolni a betegségét még annak ellenére sem, hogy nem jelentkeztek nála a tünetek, csak most a nyaralás időpontjában.

Thomas értetlenül állt az egész előtt, és arra gondolt, hogy most milyen kísérteties közelségbe került hozzá az, ami mindig is foglalkoztatta. Ettől mintha megrémült volna és hangos zokogásban tört ki. De ezek mind csak merengések, hisz Melissa még itt van, bár megtörve, de igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy nem fáj neki. Persze ezt mindegyikük tudja a családban, hogy igen is nagy fájdalmai vannak, de erős asszonyhoz illően becsületesen küzd tovább és nem adja fel. Az ember sokszor eltűnődik, mennyi baja is van igazából az életben és most, hogy Melissa ilyen beteg lett, és ki tudja meddig lehet a családjával, egyre jobban foglalkoztattak mindenkit ezek a gondolatok.

Thomas, miután abba hagyta a zokogást, odament a szobába a felesége mellé, és ismét zokogva bocsánatot kért tőle, amiért nem figyelt rá eléggé, és nem volt velük elég időt ahhoz, hogy ezt észrevegye.

- Nincs miért bocsánatot kérned, Thomas, te csak a munkádat végezted mindig szívvel-lélekkel. De ígérd meg, ha én már nem leszek, vigyázol a lányokra és egyengeted az útjaikat. - - Hát persze, drágám - szólalt meg könnyektől és a zokogástól tagoltan Thomas, aki nem akarta elhinni, hogy ez mind vele és a családjával történik.

A következő napokban sajnos bekövetkezett az, amitől mindenki félt. Melissa elment és már az angyalokkal álmodik. Azt lehet mondani, hogy ezt a kirándulást inkább kihagyta volna mindenki, mert az élet a sötét oldalát mutatta meg egy nem várt pillanatban. S most, hogy Melissa elment, megtörve folytatták a lét és a halál mezsgyéjén táncolva.

Amikor Thomas felhívta Melissa szüleit, nem akarták elhinni, hogy a lányuk ilyen tragikus hirtelenséggel, minden előjel nélkül ment el, úgy, hogy még el sem tudtak tőle búcsúzni. Thomas azt szerette volna, hogy ha itt a tengerparti kis városban lenne eltemetve Melissa, csak nem tudta, hogy ezt hogyan mondja el a szüleinek. Meglepetésére, amikor megkérdezte, mindkettejük beleegyezett és inkább odautaztak a temetésre. S amikor megkérdezték Thomast, hogy miért itt szerette volna, hogy el legyen temetve a lányuk, csak ennyit mondott:

- Mert itt volt utoljára boldog, és itt látta a családját utoljára nevetni. S nekem az ő boldogsága mindennél többet ér.

S a szülei könnyektől küszködve ölelték át a megtört férfit. Persze a szüleinek sem lehetett könnyű, mert az a legrosszabb, amikor a szülő temeti el a gyermekét. Az olyan, mintha egy világ omlana össze benne, mert azt veszíti el, akit a szíve alatt hordott, akit nevelt, és akit mindenkinél jobban szeretett. S ahogy telnek, múlnak az évek, az ember hiába válik felnőtté, egy szülőnek minidig a gyermeke marad.

Miután eltemették Melissát, a család visszatért Portlandba, ahonnan még boldogan indultak el, de most már annál szomorúbban tértek vissza. A lányok próbáltak minél inkább a tanulásra koncentrálni, hogy lekössék a figyelmüket és kevesebbet gondoljanak az édesanyjukra, Thomas pedig visszatért a kórházba, de ez a két hét távollét olyan volt neki, mintha az örökké valóságig tartott volna. Sajnos Melissának igen.

A munkatársak látták rajta, hogy nagyon megviselt, még sem kérdeztek tőle semmit, mert gondolták és ismerték már annyira, ha valamit el akar majd mondani, elmondja. Magába zárkózott lett és isten igazából már a munkahelyi beszélgetésekben sem vett részt, már amikor ugye egy kórházban, munkaidőben lehet beszélgetni, akár csak egy kávé mellett. Elmerengett az emlékeiben és úgy gondolta, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. A szívében örökké élni fog az ő egyetlen, drága felesége, akit mindennél jobban szeretett. S ahogy eddig oly sokszor, most is a halál gondolata jutott eszébe, és még sosem érezte olyan közelinek és barátságtalannak, mint most.


3. Fejezet

Találkozás a gyerekkori baráttal
Beszélgetés Melissával

Amellett, hogy Thomas rengeteget dolgozott, így is megcsinálta a hétköznapok legnagyobb kínszenvedését, a vásárlást. Egy ilyen alkalomkor találkozott ismét gyerekkori barátjával, James „Kótyagos” Adamsszel, aki mint a beszélgetésükből kiderült, már maga mögött hagyta a kótyagos gúnynevet. A baleset óta teljesen józan életet él, és van neki egy élettársa, akit Lucynek hívnak, s elmondása szerint nagyon szeret.

- Tudod, Thomas, azóta, amióta megmentetted az életem, átértékeltem az egészet és rájöttem, hogy vannak sokkal szebb és mámorítóbb dolgok az életben, mint az alkohol vagy bármi más, amitől bódult állapotba kerül az ember.
- Például ilyen Lucy is, igaz? - kérdeztem hirtelen magabiztossággal, mert tudtam, hogy James nem fogja félreérteni. S erre ő azonnal rábólintott, az arcán meg megjelent az a gyerekkorunkból jól ismert félszeg mosoly, amikor valamire nagyon büszke volt.
- Igen – felelte, és azt is hozzátette, hogy ő a legcsodálatosabb dolog az életében, és nem is tudja, hogy miért nem figyelt fel eddig az ilyen lehetőségekre, és miért hagyta, hogy az alkohol rombolja az életét, és szép lassan felőrölje, mint a rák az emberi testet. De mint már mondtam, most már teljesen száraz, és most már nem a Névtelen Alkoholisták Nagykönyvének törvényét követi, ami a következő: Szarj le mindent és fuss!

Ahogy erre gondoltam, ő feltette azt a kérdést, amit nagyon nem vártam, és hogy ha visszagondolok, ez már rövid időn belől ez a második olyan eset az életemben, amikor olyan kérdést kapok, amit nem vártam, de rohadtul nem, csak más-más okokból.

- S ti hogy vagytok?

Amikor meghallottam, hirtelen olyan fájdalom járta át az egész lényem, mintha egy jeges tóba estem volna, és ezer tű szurkálta volna a testem. Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak neki, és hogyan valljam be azt, hogy most vesztettem el a feleségem, mert nem éreztem magamban annyi lelkierőt, hogy ezt meg tudjam tenni. Inkább hallgattam és lehajtottam a fejem, de a gyerekkori barátságunk jegyében ezzel a mozdulatommal Adams már tudta, hogy valami nagy baj történt, ami mély nyomott hagyott bennem az üresség mellett. Nem kellett neki megmondanom szóról szóra mindent, ő már tudta és értette, hogy Melissa már nincs köztünk.

- Őszinte részvétem - szólalt meg megértő és együtt érző hangon. Kiült az arcára a döbbenet, mert, amikor utoljára találkoztunk, akkor még ő úgy tudta, hogy boldog családom van, ami igaz is volt, de ebből mára már csak egy csonka család maradt egy gyászoló férjjel és apával s nem különben más hangulatú két tizenéves lánnyal. Sajnos ennyit változott a világ, amióta nem találkoztunk. S nem éppen a javamra.

A lányok a tanulás mellett inkább a szobájukban kerestek menedéket a világ elől, és így próbálták feldolgozni Melissa elvesztését, aki, akár mennyi idő is fog eltelni, akkor is hiányozni fog az életük fontos állomásairól. Hiányozni fog az iskolai ballagásokról, a későbbiekben az első munkahely megszerzésének örömteli ünneplésében, és na meg persze a férjhez menetelnél is érezni fogják a hiányát, mert egy édesanyát nem tud senki pótolni és nem szeret úgy senki, mint ő. Mert az anyai szív a legdrágább a világon.

Ahogy teltek, múltak a napok, hetek és a hónapok rohamos léptekkel, azt vettem észre, mintha valami mindig a közelemben lenne, amikor otthon vagyok, de nem tudtam megmondani, mi az. Nagyon sokáig éreztem azt a valamit a közelemben, mert már a mindennapjaim részévé vált az akaratom ellenére, és bevallom őszintén, először féltem és valósággal felérő képzeleteim támadtak, amire rájöttem, hogy Melissa tért vissza a házba közénk, hogy vigyázzon ránk. Amikor elmentem fürdeni, először akkor vettem észre, hogy valami van a házban rajtam és a lányokon kívül. Nem akartam nekik szólni, mert nem akartam őket megijeszteni, elég trauma érte őket mostanában, kettő, meg nem akartam, hogy azt higgyék, az apjuk teljesen meghülyült. S hiába nem nevezem magam elmegyógyintézeti páciensnek, a fürdő szoba félhomályában megjelent nekem ő, aki az életem része volt, és ott állt az ajtóban, ugyanabban a fehér kosztümben, amiben utoljára láttam a temetésen, amiben olyan nyugodt mozdulatlan testtel feküdt az őt körül ölelő koporsóban.

- Te nem lehetsz itt - szóltam hozzá félelemmel teli hangon. S akkor ő odalépett mellém a fürdőszoba ajtóból és végigsimította az arcomat, hogy tudassa velem, hogy igen is itt van, és nem csak a képzeletem játszik velem. Ahogy a keze végigsimította az arcomat, lágy szellő fuvallatát éreztem az ablakon bejönni és tudtam, mint ahogy mindig is, most is azért van itt, hogy ismét része legyen az életemnek. Az a lágy szellő a hangja volt, ahogy azt mondta, nagyon örülök, Thomas, hogy nem törtél össze és vigyázol a lányokra. Persze belül ordítottam a fájdalomtól, de ezt ő neki nem kell tudni, mert ő most már mindent lát és érez még akkor is, ha én nem mondom el neki. Ez olyan, mint egy csapdában lennék, amiből soha nem akarok szabadulni, mert ha kiszabadulok, akkor megint elvesztem életem szerelmét. Ő tudta ezt, hogy nem akarom elmondani neki és azt mondta:

- Tudom, hogy nagyon hiányzom nektek, de én mindig veletek leszek és figyelem az utatokat odafentről.

Ezek a szavak, ahogy elhagyták a száját, éreztem azt a mindig kellemes illatát, ami megcsapta az orromat, ahogy egy pillanat alatt elillant a fürdőszoba homályában, és olyan volt, mintha csak képzelődtem volna.

Reggel a lányoknak nem mondtam semmit, minden ment a maga medrében. Ők megreggeliztek, én meg amilyen gyorsan csak tudtam, mentem be a kórházba a betegeimhez. Tudatalattimban talán azért siettem annyira, hogy meg ne kérdezzék, mi a bajom, mert azt tudom, ha megtették volna, nem tudtam volna letagadni előttük, hogy valami nincs rendjén velem. A kórházban pedig a betegeim között volt időm átgondolni, mi is történt előző este velem, s egyre csak győzködtem magam, hogy nem lehetett Melissa, mert ő már a föld alatt alussza örök álmát.

Délután négy órára értem haza a kórházból, arra már a lányok is otthon voltak, és mint mindig, síri csendben teltek a közös ebédek vagy vacsorák, mióta Melissa elment. Kettőnk közül mindig is Melissa volt az, aki közelebbi kapcsolatban állt Cintiával és Brigettel, de azért rám sem lehetett azt mondani, hogy rossz apa lettem volna. Bár most már ez a teória nem biztos, hogy igaz rám, mert orvos létemre nem vettem észre, hogy Cintiával valami nem stimmel. Az elején csak azt gondoltam, hogy hamar el fog múlni, de sajnos nem így lett. Cintiánál kialakult egy fél katatón állapot, ami a súlyos családi tragédia okozta sokk miatt jelentkezett nála, és egyre csak azt hangoztatta éjjel- nappal, hogy anya, gyere haza. Ez az állapot egyik napról a másikra alakult ki nála, és hirtelen Brigettel nem is tudtuk hova tenni ezt a helyzetet, mert mivel az első rosszulléte előtt még teljesen rendbe volt nála minden.

Amióta ebben az állapotban van, csak van a szobájában, és egyre csak azt az egyetlen egy mondatot mondogatja, de azon kívül teljesen kizárta a külvilágot, és csak van a lét és a valóság peremén, ami egy tizenéves lánynál nem éppen jó előjel a jövőjét illetően. Hirtelen rám tört az érzés egy gyorsvonat sebtével, hogy talán minden most veszett el ebben az életben örökre, és végérvényesen beigazolódik és visszatér régi gondolatom a halállal kapcsolatban, csak most ezt máshogy lehetne kifejezni. Talán úgy, hogy eljött az élet alkonya számunkra, és talán már nem is lesz jobb annak ellenére, hogy az ember, amíg csak él, remél.


4. Fejezet

Anya, gyere haza!

Vettem egy nagy levegőt, és elűztem ezeket a gondolatokat. Kitaláltam, hogy talán jót tenne Cintiának, hogyha elvinnénk Melissához, de ehhez meg kellett kérdeznem Brigettet is, hogy egyáltalán jó ötletnek tartja-e. Hál istennek nem ellenezte a dolgot, és talán még titkon ő is reménykedett benne, hogy utána jobban lesz a húga. Nem voltam az az ember soha, aki nem törődött a betegeivel, de ebben a helyzetben most az egyszer kivételt tettem, és a lányomat előtérbe helyezve vele törődtem. Igaz, annak ellenére, hogy már mióta a kórházban dolgoztam, sok megértésre nem találtam, de ez sem tántorított el attól, hogy elvigyem a lányomat az édesanyja sírjához, bízva abban, hogy attól megnyugszik és visszatér közénk és nem csak pillanatokra, órákra vagy éppen napokra, hanem egy teljes életre.

Így hát elindultunk West Quoddy Headre, és a hosszú utazás során sokat beszélgettem Brigettel arról, hogy ez mikor is alakulhatott ki Cintiánál, de különösebb magyarázatot egyikünk sem talált. Talán az lenne a pontos kifejezés, hogy egyik napról a másikra. A hosszú út során egy szót sem szólt Cintia, csak merőn bámult maga elé az autó hátsó ülésén, vagy ha nem maga elé nézett azzal az olykor üvegessé vált tekintetével, akkor az égbe nyúló hegyeket bámulta. Nagyon sokszor merengtem azon, hogy amikor abban a fél katatón állapotában csak van és ül a szobájában, vajon mire gondolhat. Szerintem valami ilyesmire: „A gyermeki félelmek olyanok, mint a sűrű rengeteg. Ha elveszel benne, mindig benned lesz életed során, hogy elvesztél és visszajár kísérteni. Mint például ha egy kisgyerek megáll a pincelejáróban és attól retteg, hogy a sötétben valami lehúzza, és soha nem tud szabadulni”. Ő is elveszett egyfajta rengetegben és ez az állapot egyszerűen fogva tartja, és nem engedi, hogy maga irányítsa az életét, mert uralkodik felette, mint a pincében megbújó szörny, aki várja a kisgyerekeket, hogy lerántsa őket a sötétbe, örökre hatalmába kerítve őket.

Ahogy Cintia állapotán tűnődtem, Brigette hirtelen megszólalt egy váratlan pillanatban, amitől úgy megijedtem, majdnem kiugrottam a szélvédőn.

- Szerintem minden rendben lesz, ha meglátja anya sírját - mondta végtelen nyugodt és magabiztos hangon.

Én erre csak annyit feleltem, hogy neked legyen igazad, kicsi Brigette. Ezt a megszólítást már vagy tíz éve nem használtam. Mindketten meglepődtünk. Azóta nem szólítottam így, amikor hat éves korában kikérte magának, hogy én nem vagyok kici Bigette. Olyan édes volt, ahogy az apró kis ajkával pöszén beszélt, hogy meg lehetett volna zabálni. De egyben tudtam, hogy nem szabad többet így szólítani, mert akkor örök harag lesz, és az évek rengetegében valahogy el is hagytam ezt a megszólítást.

Közben közeledtünk a kis tengerparti városkához, ahol az utolsó közös nyaralásunk volt Melissával, és mindkettőnkre az emlékek sora zúdult rá. Cintiára csak ránéztünk, és ahogy megláttuk könnyben ázott szemeit, biztosak voltuk benne, hogy ő is Melissára gondol most velünk együtt. „Néha a szem többet elmond az ember érzéseiről, mint a szavak”. Ez most is így volt. Amikor kiszálltunk az autóból, elindultunk a temető felé, és akkor Cintia a könnyektől ázott szemeit megtörölve rohanni kezdett Melissa sírja felé, és közben azt kiabálta, hogy anya, gyere haza. Mi utánarohantunk, és amikor odaértünk a sírhoz, Cintia leroskadt testtel ölelte édesanyja sírját és hevesen zokogott. Egyre csak azt hajtogatta , hogy anya, gyere haza, anya, gyere haza, de a hangjában észrevettünk valami tiszta hangzást, ami arra engedett következtetni, hogy kezd visszatérni közénk és ezzel a hanggal együtt a remény is visszaköltözött belénk. Bár azt szokták mondani, hogy a remény jó dolog, talán a legjobb, ugyanakkor veszélyes is.

Ez abban a pillanatban nem érdekelt bennünk, mert miután Cintia felállt Melissa sírja mellől, visszakaptuk azt, amit úgy hittünk, már mindörökre elvesztettük, Cintia egészségét. Csodálkoztunk rajta Brigettel, hogy mennyire tisztán és érthetően beszél az elmúlt időkhöz képest, és rájöttünk, hogy ez az utazás kellett ahhoz, hogy meggyógyuljon. Melissa igaz, hogy elment, de ő adta vissza nekünk Cintiát ezzel bizonyítva, hogy tényleg vigyáz ránk és mindig velünk van. Csak ennyit mondott nekünk Cintia: Köszönöm szépen, hogy beszélhettem anyával. Egymásra néztünk Brigettel, és abból a kábulatból, amit Cintia szavai okoztak nekünk felocsúdva megkérdeztük, hogy mikor beszélt vele és mit mondott neki. Csak annyit mondott, hogy addig beszéltem vele, amíg ti ideértetek, de az pont elég volt ahhoz, hogy ismét itt legyek veletek, mert azt mondta, hogy vissza kell térnem hozzátok és el kell hagynom ezt az állapotot, mert ez így nem mehet tovább. Nem betegedhetek bele életem végéig, hogy ő elment, mert ő mindig vigyázni fog ránk és ott fentről figyel bennünk és ezek a szavak kellettek ahhoz, hogy a hátam mögött hagyjam ezt a fél katatón állapotot vagy mit. Elmondtam neki, hogy mennyire hiányzik a mindennapokból a közös ebédeknél, a vacsoráknál és maga az egész lénye, hogy itt legyen velünk. Amikor ezeket elmondta Cintia, világos lett előttem, hogy nem csak én tudok vele beszélgetni, csak azt nem tudtam, hogy ő is látja-e ugyanúgy, mint én.

Most, hogy visszakaptuk Cintiát, amiért örökké hálás leszek Melissának, úgy néz ki minden rendben lesz az elkövetkezendő időkben és minden csak egy rossz emlék lesz, beleértve Melissa elvesztését is. Ő soha nem hagy el bennünk, mert a szívünkben örökké élni fog. Bár tudom ennyi kórházban eltöltött év után, hogy az Élet alkonya mindig ott vár a sötétben, és ha úgy érzi, el fog jönni és nem lesz menekvés. Én úgy érzem, valamit elvesztettem, de valamit kaptam is.

Sümeg, 2017.06.21.

Előző oldal Tad Rayder
Vélemények a műről (eddig 1 db)