Gyilkosok kora V/6.

Fantasy / Novellák (108 katt) anonim88
  2018.05.22.

Az újoncok felsorakoztak. Kiképzőtisztjük egy férfias kiállású, szögletes állú, narancsságra hajú parancsnok, akiről sokan megszólalása előtt el sem tudták dönteni, fiú-e vagy lány. Nem úgy Numéral, aki az első alkalommal, mikor hátat fordított a nő, meglátta azt a gyönyörű, jól megmarkolható…

- Újonc! Figyelsz te rám! – szakította meg ábrándozásait az arcába ordító nő.
- Há’, hogyne, asszonyom – szólt nyájasan borostája alól.
A nő szemében láng lobbant. Ismerte ezt a tekintetet. A felszarvazott férjek néztek így rá.
- Neked parancsnok, kölyök! Az utolsó vizsgán vagytok, vagyis elvileg már mindent tudsz – a fán lévő bábúra mutatott. – Gyerünk! Tisztítsd meg!
- Tisztelettel, hölgyem – nézett rá ártatlanul -, én nem tudom, mire gondol pontosan. Megmutatná?
- Hogy mondod? – homlokán feldagadtak az erek.
- Feltételezem, a kiképzőtisztjeink nem kérnének tőlünk olyanokat, amiket ők maguk nem tudtak végrehajtani. Én csak szeretnék megbizonyosodni arról, ez valóban így van. Netán, ön nem képes rá? - szája gonosz mosolyra görbült. – Kérjek meg egy férfit?
A nő arca elsötétült a haragtól. „Hohó, érzékeny pontra tapintottam.”
- Számodra speciális kiképzést szánok – vicsorogta. – Egy órát kapsz, szedj össze, amit csak akarsz!
- Minek?
- Egy teljes hétre a hegyekbe. Túlélő tábor.
- A hegyekbe megyek?
- A hegyekbe megyünk. Megmutatom neked, mennyire távol állsz attól, hogy templárissá válj. És hogy mekkora a különbség a szintünk között.

Numéral felvonta a szemöldökét. Soha életében nem engedelmeskedett egyetlen nőnek sem. Éppen ellenkezőleg! Nem most fogja elkezdeni. „Első nap az ujjam köré csavarom. A tenyeremből fog enni.”

*

Terve teljes kudarcot vallott. Hiába a bókok, a finom gesztusok, az apró, ártatlannak tűnő érintések, a pillanatok intimmé tétele. Carota, mintha kőből lett volna, úgy állt ellen minden próbálkozásnak.

„Este, majd este ott folytatom, ahol abbahagytam” – fogadkozott.

Hosszú, hegygerincen való menetelés következett. Higheveri származásának köszönhetően ez egyáltalán nem jelentett nehézséget számára. Vidáman lépkedett, azt hitte, már az első nap megszégyenítheti parancsolgatós kiképzőtisztjét.

Majd fél napig meneteltek, lába már teljesen lesavasodott, ezzel szemben Carota arcán fáradtság sem látszódott. „Biztosan csak megjátssza! – győzködte magát Numéral. Észrevette a nő homlokáról lecsorgó verejtéket. – Izzad. Akkor mégiscsak ember.”

Mikor végre megálltak, azonnal lehuppant, hogy kifújja magát, mire a templáris gonoszul rávigyorgott.

- Elfáradtál? Egyedül menjek vadászni?
Numéral mosolyt erőltetett az arcára.
- Azt hittem, te fáradtál el – többé nem ügyelt a hivatalos megszólításra. Túlságosan kimerült. – Gondoltam, előzékenyen leülök elsőnek, hogy ne érezd magad gyengébbnek.
Felpattant. Minden erejét bevetette, nehogy azonnal visszaüljön. „Megtudod csinálni, a rohadt életbe!”
– Nos, mire várunk még?


Kiderült, sas és kutya nélkül még csak a nyomára sem tud akadni egyetlen állatnak sem. Pedig kitartóan próbálkozott, míg korom sötét nem lett.

- Áh, csak nincsenek errefelé állatok – legyintett, s visszaindult.
Carota a tábortűznél várta, a nyárson két hatalmas vaddisznó forgott. Numéral az ajkába harapott.
- Na, mi van, szájhős? Üres kézzel tértél vissza?
- Most szerencséd volt – huppant le a rönkre morogva, mikor megértette, éhen marad. – Nem lesz mindig így.

Meglepetésére Carota átnyújtott neki egy jó vaskos combot a kész állatból.
- Egyél, kell az erő holnapra.
- K… köszönöm – motyogta kelletlen.
Carota alig észrevehetően felvonta szemöldökét. Nem várt köszönetet. „Talán mégis van remény a fiúban” – gondolta.


Másnap elképesztően instabil, magas fákra kellett felmászni, hogy madarak tojásait gyűjtsék össze. Numéral súlya alatt többször is megroppantak az ágak, két alkalommal le is zuhant, egy ízben még valami ragadozó madár is megtámadta. Ezzel szemben Carota könnyedén rejtette el jelenlétét a madarak elől, így ismételten ő látta el élelemmel kettejüket.

A következő napokban hasonlóan nehéz, jóformán teljesíthetetlennek tűnő feladatok vártak Numéralra. Frusztrációját csak fokozta a nő kárörvendése és magabiztossága. Az ötödik napon elege lett. Dühösen Carota lába elé vágta bőrkesztyűjét. (Hiszen az erdei túrához nem a nehéz, harcra készült templáris páncélt öltötték fel, hanem egy sokkal egyszerűbb, sokkal kényelmesebb „túraruházatot”.)

- Elegem van! – kiáltotta. – Semmirevaló feladatok, semmirevaló próbák! Én nem valami rohadt erdész leszek, hanem templáris! Vagyis a harctudás a lényeg, abban pedig bármikor felülmúlok egy némbert!
Carota a szemét forgatta.
- Látom, semmit sem sikerült megértened az elmúlt öt napban – vállat vont. – Reméltem, szépen feladod, és hazasietsz apucihoz. Mi az? Azt hitted, nem tudom, kinek a sarja vagy? Az arcodra van írva a nemesi gőg. Viszont nem vagy annyira puhány, mint hittem. Persze, jó se, de ez nem meglepő.
- Elég a szövegelésből! Elfogadod a kihívást vagy sem!?
- Sosem fordítok hátat, ha lehetőségem nyílik kiporolni egy öntelt nemes kölyök gatyáját.

Numéral nem habozott. Agresszíven rontott Carotának, mire az könnyedén félretáncolt, Numéral oldalra vágott, lekapta a nő haja végét. „Gyorsabb, mint hittem!” – ismerte fel. Carota visszatámadott, Numéral megpördült, hárított. Habozás nélkül ellentámadott, folyamatos hátrálásra késztetve Carotát, akit teljesen megleptek a fiú képességei.

A fiú felülről csapott le, vesztére. Carota követte a penge ívét, egy határozott, erős mozdulattal kiütötte a kardot ellenfele kezéből. Szája öntelt vigyorra húzódott.

- Győztem.

Numéral nem fogadta el a vereséget, dühösen előre vetette magát. Mikor a földre kerültek, Carota melle mellkasához simult, érezte a testét a testén, meleg leheletét az ajkain. Nem tudja miért, de úrrá lett rajta a vágy. Megcsókolta. Hevesen, szenvedélyesen. Kezdetben a nő elhúzódott, amennyire helyzete engedte, aztán nem ellenkezett, végül egy határozott rúgással lependerítette magáról a fiút. Mire az észbe kaphatott volna, Carota már rajta ült, egy mozdulattal letépte felsőjét.

*

- Soha nem szeretkeztem olyan vadul, mint akkor – merült el a részletekbe Numéral. - Mintha egy anyatigris lett volna, karmolt, harapott, én pedig minden pillanatát élveztem. Aztán…
- Elég lesz – szólt a teljesen vörösen Carota. – Bőven elég.
- Öm, igen. Szóval, a lényeg, akkor jöttem rá, szerelmes vagyok.
- Engem minden apró részlet érdekel – jelentkezett Devera.
- A fantáziád már így is elég mocskos – vetette oda Carota. – Érd be azzal!
- Évek óta ezt teszem – sóhajtotta.

Lívia nem kérdezett. Nem kellett kérdeznie. Elég, ha kettejükre nézett. Érezte azt az erős kapcsot, ami köztük van. A kapcsot, amit senki, csak a halál vághat el.

- Most, hogy teljesen kiteregettük az életem – sóhajtott Carota -, már tényleg ideje indulnunk. Eleget pihentünk.

Búcsút vettek barátaiktól, Castiel még egyszer utoljára biztosította, ha bármire szükségük van, vagy bajba kerülnek, ne legyenek restek segítséget kérni. Carota megköszönte, a vacsorát is, s távoztak.

Előző oldal anonim88