Gyilkosok kora V/5.

Fantasy / Novellák (43 katt) anonim88
  2018.05.03.

Borús, sötét éjszaka köszöntött a vándorokra. Két hosszú, csapadékos nap után végre kicsit az eső is megpihent. Castiel egy tisztást választott táborhely gyanánt. „Ha kitör a vihar, túlságosan veszélyes lenne a fák közelében” – indokolta döntését.

Adam ledobott egy adag fát a kövekkel kijelölt tűzrakó helyre, Castiel intett Danielnek, meggyújthatja. A fiú tenyerén a tetoválások felizzottak, lángok törtek elő, s máris lángolt a tűz.

- Az a tetoválást mi célt szolgál? – érdeklődött Castiel, miután körbeülték a tüzet.
- A kör a körforgást jelzi, a benne lévő háromszög az energiát összpontosítja a középre rajzolt tűz rúna köré. Ennek segítségével varázsolok.
- Azt hittem, a mágusok maguktól képesek varázsolni – lepődött meg Adam.
- Ez igaz is, azonban én nem igazán sajátítottam még el a tűzmágiát. A tetoválások nélkül legalább kétszer annyi manát venne igénybe minden varázslatom. Annak érdekében, hogy rendesen tudjam használni az erőm, mint egy normális mágus, ilyen trükkökhöz folyamodom.
- Egyszóval gyenge – magyarázta Victor.

Mielőtt valami frappánssal visszavághatott volna, léptek zajaira lettek figyelmesek. Ágak törtek, bokrok rezzentek, néhány alak tűnt fel az erdő sötétjéből. Castiel ösztönösen a kardjáért nyúlt, felpattant, aztán a tűz fénye rávetődött a narancssárga hajú nő szeplős arcára.

- Carota?
- Nahát-nahát – dörzsölte meg szemeit Numéral. – Castiel? Jól látom? Mi meg reménykedtünk, hogy valami ostoba mágus gyújtott tüzet, ezzel segítve az elfogását.

Victor kifaragott, vigyorgó tökre emlékeztető mosolyával fordult a mágus felé. Daniel csak ült, fapofával. „Ostoba mágus… kössz…”

Adam felállt, kezet nyújtott régi bajtársainak, mosolyogva üdvözölte őket. Szíve nagyot dobbant, mikor meglátta Líviát. A fiatal máguslány még gyönyörűbb volt, mint ahogyan emlékeiben élt. A lány a tőle megszokott félénk hangon köszöntötte őket, lopva azonban néha-néha Adamre pillantott, majd gyorsan vissza az érdekfeszítő füves ösvényre.

- Mi járatban vagytok erre? – érdeklődött Castiel. – Azt már elárultátok, nem minket kerestetek.
- Megfigyelőképességed éles, mint mindig – mosolygott Numéral.
- Egy lányt keresünk, zavarodott és veszélyes. Gondolom, nem találkoztatok ilyennel – vette át a szót Carota.
- Nem. Sőt, igazából, mióta elváltunk Craftontól, senkivel se találkoztunk – vallotta be Castiel.

Carota a két fiúra pillantott, akik még mindig a tábortűznél ültek. Azok úgy tettek, mintha nem figyeltek volna fel a templárisokra, fejüket lehajtva beszélgettek.

- Látom, új társaid vannak – jegyezte meg szünet után. - A Végzet Prófétáit hajkurásszátok, igazam van?
- Igen.
- Remek – félrehívta a fiatal lovagot, nem szerette volna, ha hallják a többiek, amit mondani akar. – Nem tarthatna veletek Devera és Lívia?
Castiel magát a kérdést is furcsállta.
- Bármikor szívesen látom őket a csapatomba, de miért pont most?
- Ez az ügy, ezzel a lánnyal… – kicsit habozott, folytassa-e. – Azt a küldetést kaptam, bármi történjék is, vigyem a Toronyba. Azóta viszont a Holdlovagok is tudtomra adták, kell nekik.
- Holdlovagok?
- A sötét templárisok, ha úgy tetszik. A lényeg, egy oldalon állunk, mégis sok a feszültség köztünk. Át fogom adni nekik a mágust. Ott jobb helyen lesz.
- Ez remek. De még mindig nem értem, miért kell ezért hátrahagynod a társaid?
- Mert ezzel a lépésemmel magamra haragítom a Káptalant. Valószínűleg mindent el fognak követni, hogy bosszút álljanak rajtam. A társaimmal fogják kezdeni. Nem akarom ilyen veszélynek kitenni őket. Devera előtt fényes jövő áll. Lívia meg… – egy pillantást vetett a lányra. Valósággal ragyogott, ahogy Adam mellett ülve beszélgetett, nevetgélt. – Tudod, milyen érzékeny. Legszívesebben Numéralt is hátrahagynám, ő azonban hallani sem akar erről.

Castielnek nem volt kifogása az ellen, hogy újra együtt kalandozzon a két mágussal, azonban a biztonságuk aggasztotta.

- Nem lesz baj, ha két mágust látnak szabadon kószálni Fereldenben?
- Ne aggódj! Írok egy meghatalmazást, amelyben rendelkezésetekre bocsátom a Kör erőit az ország biztonsága érdekében. Ezt egy a Ferelden mindenkori uralkodójával kötött egyezmény lehetővé teszi. Ezzel meg is vagyunk, én most… – épp indult volna, mikor Castiel elkapta a kezét, komoly tekintete egyenesen a templárisnő arcába bámult.
- Ha bármikor segítségre van szükséged, hozzám nyugodtan fordulhatsz. Legyen az bármilyen veszélyes, megoldjuk!
Carota egy pillanatra zavarba jött.
- Köszönöm, de nincs miért aggódnod. Nem a küldetés veszélyes, hanem annak politikai következményei. De ez a Kör belügye. Ebben nem tudsz segíteni.
Carota társai elé lépett, arcán könnyed mosollyal mágusai felé fordult.
- Mostantól Castiel társai lesztek – szólt könnyedén.
Lívia, mielőtt észrevette volna, arcára széles mosoly ült. Előbb boldogság, rövidesen aggodalom töltötte el. Végre újra Adam mellett lehet, de ugyan akkor a Kör törvényei…
- Szabadság! – örvendezett Devera.
- Rendben lesz ez így? – nézet rá nyugtalanul Numéral.
- Biztos vagyok benne – hazudta. – Most pedig induljunk!
- Miért nem maradtok legalább pár órácskát? – kérdezte marasztalón Castiel. - Biztosan ti is fáradtak vagytok. Van borunk, Adam pedig lőtt egy szarvast.
- Nem lehet, Castiel – sóhajtott Carota, bár szájában összefutott a nyál. Olyan rég evett szarvast, de szólította a kötelesség.
- Ugyan már! Kipihenten, teli hassal sokkal jobban lehet haladni.
- Ez mondjuk igaz – bólogatott hevesen Numéral.
- Ah, legyen! – hajtott fejet Carota. – Néhány óra nem a világ.

*

A tábortűzhöz érve figyelt csak fel Devera a másik mágus arcára.

- Ez nem lehet – döbbent meg. – Te egy éve meghaltál! – rámutatott, mintha Daniel nem tudná, neki címezték a köszöntést. Hangját lehalkította, noha a templárisok messze álltak tőlük, nem lett volna szerencsés, ha meghallják.
- S lám, mégis itt vagyok – állt fel széttárt karokkal.
Devera egy baráti kézfogással, és egy vállveregetéssel üdvözölte régi barátját.
- Semmit sem változtál, mióta elhagytad a Kört – fürkészte az arcát Devera. Félrefésült haj, pelyhedző áll. – Ugyanúgy nézel ki, mint mióta megismertelek.
- A halál jó gyógyszer az öregedés ellen – felelte egy félmosollyal Daniel.
Devera előhúzott köpenye alól egy kulacsot. Átnyújtotta.
– Erre inni kell, barátom.
- Akkor igyunk rá! – bólintott Daniel.
- És ki a társad?
- Ő itt? Victor.
Devera elsápadt.
- Az a Victor. Az áruló?
- Az – bólintott keserűen Victor.
- Ne aggódj! – legyintett Daniel. – Nem veszélyes. Tudom, miket hallottál. Illetve el tudom képzelni, de ne higgy nekik! A meséket mindig felnagyítják.

*

Vacsora közben Castiel elmesélte, merre jártak, miután elváltak útjaik. Beszámolt a találkozásukról Daniellel és Victorral (természetesen egyszerű törvényen kívüli banditáknak beállítva őket, hisz azt mégse mondhatta, egy szökött mágus és egy áruló templáris ül velük egy „asztalnál”), a kocsmáról, ahol első ízben ismerkedtek meg a Végzet Prófétáinak félelmetes erejével – itt Victor gyorsan közbeszúrta Daniel felsülését, amin jót nevettek. (Gondosan kicserélve a mágia besülését egy hüvelyébe ragadt kardra.) Aztán Castiel mesélt Elise MacTirről is, a kunárival való harcnál Victor ismét átvette a szót.

- …és végül, hála az én derekas helytállásomnak, végtelen kitartásomnak és elszántságomnak, végül sikerült legyőznünk a szörnyeteget – meghúzta borostömlőjét. – Bitangerős egy bestia volt, a madárfejű kurva anyját – tette hozzá köpve egyet az emlékére. – Maj’nem ott hagytuk a fogunk.

Devera arcán halovány mosoly jelent meg. „Valóban Cass társai harcoltak. Még szerencse, hogy Carota értesítette lord Hinterland őreit az összecsapásról, mielőtt elhagytuk Ostagart.”

Daniel csak a szemét forgatta Victor önfényező előadásán, azonban szólni nem szólt.

- Szóval igaz? – összegezte Devera. – A próféták tényleg valamiféle egyedi képesség birtokában vannak.
- Nem egyedi, sőt tanulható – mutatott rá lelkesen Castiel.

*

A beszámolók alatt, a vacsora mellé és után elfogyasztott, tetemes mennyiségű alkohol felengedte Carota nyelvét, így végre megkérdezhette, amit első találkozásuk óta megakart.

- Mégis mi visz titeket arra, hogy kockára tegyétek a bőrötöket, mikor még csak jutalmat sem kaptok érte?

Castiel a tűzbe bámult. Jókedve egyik pillanatról a másikra tovatűnt. Lívia érezte a fiú félelmét és kiszolgáltatottságát. Remegve ölelte át magát. Bármi is jutott eszébe, a lány tudta, nem akarja hallani.

- A háború idején, mikor az orléz csapatok elérték a fővárost – kezdte lassan -, betörtek a birtokunkra. – Felsóhajtott. „Annyi év telt el – gondolta -, s még mindig nem tudok szavakba önteni. Még mindig nem megy…”

Carotára nézett.

- Legyen elég annyi, aznap megtapasztaltam a kiszolgáltatottság érzését. Az ártatlanok s védtelenek szemével láttam. Éreztem, amit ők éreznek… Akkor határoztam el, míg élek, azért fogok harcolni, hogy többé soha senki se érezze azt, amit akkor én. Hogy többé zsarnokok és őrültek ne terrorizálhassák a gyengéket.
- Sajnálom – szégyellte el magát Carota a fiú fájdalmas arckifejezését látva. – Nem lett volna szabad…
Castiel legyintett.
- Ha nem akartam volna, nem mesélem el. Szívesen elmondanám az egész történetet, de… de nem megy…
- Néha a Teremtő elég… egyedi módon küld nekünk jelet, mellyel a számunkra rendeltetett sors felé terel minket. Legalábbis nekem apám mindig ezt mondta, mikor nehézségekbe ütköztem. Amiből kijárt bőven…
- A Káptalan tanításai? – ismerte fel az idézetet Adam. – Már gyerekkorodban is templárisnak készültél?
- Mélyen vallásos családból származom. Eredetileg papnőnek szántak, azonban egészen kicsi gyerekkorom óta túl fiús, túl erőszakos és túl csúnya voltam – rá se kellett néznie, tudta, Numéral a homlokát ráncolja. Mindig így reagált, ha saját szépségét vonta kétségbe. – Édesapám úgy döntött, megkísérel kardforgatásra tanítani. Kiderült, egész tehetséges vagyok. Így hát templáris lettem.

Castiel lehúzta borostömlőjét. Bölcsebbnek látta nem hangot adni azon véleményének, mit gondol arról, mikor a szülők előre eldöntik gyermekük sorsát. Továbbadta Adamnek, aki a tömlővel együtt a szót is átvette, noha csak egy rövid ideig.

- Nos, mit is mondhatnék? – nevetett fel zavartan. – Az én történetemben nincs semmi nemes elhatározás, sem tragikus múlt. Egyszerűen csak, mikor Cass felvázolta nekem a vízióját egy békés utópiáról, ahol a hős lovagok mindig megvédik a gyengéket, nem tudtam nemet mondani. Akkor, gyerek fejjel úgy éreztem, együtt elhozhatjuk ezt a kort. A Béke korát.
- Még ma is így gondolod? – érdeklődött Lívia, akit teljesen elbűvölt a két lovag álma.
Adam eltűnődött.
- Sok szörnyűséget láttunk utunk során – ismerte be. – Néha azt gondolom, az emberi kegyetlenség nem ismer határokat. Ugyanakkor rengeteg jó példával is találkoztunk. Kedvesség, önzetlenség, hűség, önfeláldozás. Ezek mind megvannak az emberekben.
Végül bólintott.
- Igen. A mai napig hiszem, hogy az álmunk egyszer valósággá válik.

Victor elfojtott egy horkantást. Eleget látott a világból ahhoz, hogy ne higgyen a mesékben.
Lívia ragyogó szemekkel nézett fel Adamre, arca teljesen kivirult. Ezt Devera is észrevette, ezért inkább gyorsan el is terelte a témát.

- Ha már mesélős éjszakát tartunk – nézett a templárisokra -, ti hogyan szerettetek egymásba?
Numéral kedvesére nézett.
- Elmondhatom?
Carota, a bortól kipirulva, bólintott.
- Miért is ne?
- Érdekes történet – hajolt előre Numéral. – Tudni kell rólam, hogy mindig is kifejezetten sármos gyerek voltam. Amit tizenévesen alaposan ki is aknáztam. Bár melyik hormonoktól túlfűtött siheder ne tette volna ezt a helyemben? – tárta szét karjait mosolyogva. – Különösen az érett nőket kedveltem. Először a húszas évei végén járó szakácsnőnket tettem magamévá a főzőasztalon. Később elcsábítottam a molnár feleségét, egy rövid ideig viszonyba bonyolódtam egy denerimi nemes anyjával…

Carota ingerülten megköszörülte torkát.

- Öhm, igen, a lényeg… Egyik nap az apám, aki mellesleg Highever teljhatalmú ura, Frederich Cousland, rajtakapott a várőrség főparancsnokának feleségével, szóval választás elé állított: vagy jelentkezem templárisnak, vagy, hogy őt idézzem, levágja a faszomat. Elképesztően rövid töprengés után az előbbi mellett döntöttem.

Előző oldal anonim88