Ikonok (egyperces)
Végtelen rég várok az átváltozásra, és rettegek tőle.
Először azt hittem, talán rovar lesz belőlem Kafka módra. Aztán, hogy földönkívüli vagyok a New Age irodalom hatására.
Olykor a villanydrótot figyelem a rajta ülő fecskékkel.
A fűzfa ágait, amint a szélben hajladoznak.
Mohát árkok feletti betonon, a buzogány barnára érett szépségét a békalencsés felszínű, parki tó szélén. Mintha az agyam fényképezne, hogy útravalóul vigyem magammal ezeket a formákat, színeket és illatokat.
Az esőt is viszem, az aszfaltra csapódó hólyagok táncát, apró csigaházak vibráló csíkjait és a felázott föld illatát. Jobb, mint a csoki illata és szex kipárolgása.
És raktározom az érzéseket. Csók bizsergetését. Pufók gyerekkéz szorítását ujjamon, amikor először hívtak anyának. Egy rakás félájult kérdést, halott test bomló szagát, karikagyűrű fémes erejét, családom szülőképét.
Csak nemrég ébredtem rá az igazságra.
A fejem tetején lehet majd lehúzni a cipzárt, és akár egy kezeslábas, hámozom le emberi mivoltom.
Egyszer eljön az idő, és kibúvik belőlem az én.