A Horror Háza

Szépirodalom / Élet-halál (118 katt) Dália
  2018.04.29.

Benedek már másodszor töltött egy-egy hetet ebben az évben a balatoni kisvárosban. Először nyáron a barátnőjével nyaraltak egy vízpart közeli panzióban, most pedig novemberben a munkahelye által szervezett továbbképzésen vett részt egy belvárosi szállodában. A foglalkozások szinte egész nap tartottak, de délután ötig biztosan és a korán leszálló sötétség, hideg idő miatt szinte ki sem mozdultak a kényelmes szobáikból a munkatársak. Vacsora után az estéket jórészt kártyázással, mozizással töltötték. Benedek ugyan megígérte barátnőjének, hogy végigjárja a kedvenc sétaútjaikat és legalább kívülről megtekinti a romantikus estéik színhelyeit. Az utolsó nap korábban, már délután háromkor befejeződtek az oktatások, sokan haza is utaztak, de Benedek úgy döntött, hogy másnap reggelig marad, az estét nosztalgiázással tölti.

Öt óra felé a korai alkonyban elindult a belvárosból a tópart felé. Platánfák övezte gondozott sétányokon át haladt, a lehullott óriás leveleket mindenhol gondosan kupacokba söpörték. A parkban még virítottak itt-ott a kései rózsabokrok, sirályok vijjogva igyekeztek a fészkükre. A köztéri világítás fényében lesétált a mólóra. Az amúgy csendes tó most fekete plazmaként mozgott ide-oda a medrében, időnként sötéten csillogó polip karjaival kinyúlt a köveken át a betonra. A szél észrevehetően megerősödött, néha hideg esőcseppeket vágott a férfi arcába. Hol van már a halványkéken, sárgán szikrázó nyár, fehér vitorlák, a férfit baljós érzések kerítették hatalmukba. Mintha a kicsapó sötét hullámok, amik eddig a betonon habzottak, most fekete csápjaikkal a lábára akarnának tekeregni és fekete kocsonyába rántani. Benedek feltűrte kabátja gallérját és a mólót gyorsan elhagyva a felfelé emelkedő, ismerős utcákon át vissza, a belváros felé igyekezett. Bosszús volt, hogy nem előző nap tette meg ezt a sétát, amikor még kellemesebb idő volt.

A nyári emlékeket idéző éttermek, kávéházak, büfék mind berendezkedtek már a télre, redőnyeik lehúzva, ablakaikat néhol furnér lemezzel borítva álltak, az előterekben, kerthelyiségekben dühös szél nyargalászott. A kövér esőcseppek egyre sűrűbben potyogtak, mire felért az emelkedőn, már valóságos zivatar kerekedett belőlük. Villámok csapkodtak egyre közelebb, amit hatalmas robajú mennydörgések követtek. Menekülő lépések kopogását hallotta, autók motorjai bőgtek fel, az emberek menedéket kerestek. Az egyik villám épp a közelében csaphatott le, érezte a hatalmas felvillanást, ahogy mellette kékesen össze-vissza cikázik. Rövidesen olyan pokoli mennydörgés követte, mintha ágyút sütöttek volna el a füle mellett.

Egy pillanatra, úgy érezte, megállt az idő, annyira megijedt. Aztán maga sem tudta miképp, de menedéket keresve átugrott egy közelben álló, alacsony kovácsoltvas kerítést és egy udvarba érkezett. Betonjárda vezetett a bejárati ajtó felé. A szélfútta, ázott falevelek között a járdán véres lábnyomok rajzolatát fedezte fel. Mindjárt rájött, hol jár. Nyáron számtalanszor sétáltak el előtte. Egy monoklis, véres fülű, tépett ruhájú fiatalember a ház előtt járkálva egész nap prospektusokat osztogatva invitálta az esti műsorra a vendégeket. Őt ugyan, mint negyven év körüli férfit egyszer sem szólította meg, láthatóan a fiatalokat célozta. A falon vértől csöpögő kések, vicsorgó szörnyek képei voltak láthatók. Nyáron kékesen hunyorgó, most a feketén kunkorodó neoncsövekből olvasható a felirat: A Horror Háza.

Kabátjáról folyt a víz, az eső szinte derékszögben esett, meglepődött, amikor alig hozzáérve a bejárati ajtóhoz, az kinyílt. Belépett, de a nagy sötétségben nem látott semmit. Ekkor szirénázva egy mentőautó érkezett és épp a ház sarkánál állt meg ott, ahol a villámcsapás történt. Mégis csak megsérülhetett valaki – tűnődött Benedek. A jármű kicsit feltolatott a járdára, reflektorai a Ház műpókhálós ablakain át bevilágítottak a terem első részébe. Amit először észrevett, az egy ravatalozónak álcázott, arany rojtokkal szegett, fekete drapériával borított bárpult volt. A homályban apró asztalokat látott urnaszerű lámpásokkal, a székek támlája fejfaként volt kifaragva. Vajon miért gondolják a szervezők – morgott magában -, hogy a temetési kellékek, az emberi élet velejárói borzongással töltik el az ide betérőket? Gyenge idegzetű, éretlen fiatalok, ágyba vizelős gimnazisták esetleg elborzonganak az itt látottakon, de komolyabb felnőtt már nem. Nevetségesnek gondolta az egészet. Igyekezett gyorsan letörölni ruhájáról a vizet, mielőtt az még túlságosan beleivódna, közben ugyanaz a furcsa, baljóslatú érzés vett erőt rajta, mint a mólón. Hideg levegő csapta meg a homlokát, nem mert hátra nézni, érezte, hogy nincs egyedül.

Aztán egy reszelős, érdes hangot hallott a háta mögül, ami olyan mélyről tört fel, mintha a pincéből szólna.

– Ugye szokatlan novemberben egy ilyen vihar?

Benedek egy magas, nagyon sovány, ruhája alapján pincérforma embert látott maga előtt, ahogy végre hátra fordult. Középen kettéválasztott, sötét hajában már több volt az ősz, mint a fekete, arca a homályba veszett, fehér inget, fekete mellényt és körben a derekán földig érő fekete kötényt viselt. A hangja alapján öreg lehetett.

– Még mindig nyitva van ez a csehó? – kérdezte Benedek nyugalmat erőltetve a hangjában.
– Mi ezt üzlethelyiségnek mondjuk, uram – hajolt meg az öreg. – Az én gondatlanságom miatt nem lett kulcsra zárva az ajtó. A díszletek nagy része már a raktárban van, művészeink többsége pedig nyugovóra tért. Nem megy ki hozzájuk? – intett fejével a mentőkocsi felé. Benedek megrökönyödött.
– Eszemben sincs! Ilyen szörnyű élményem még nem volt életemben!
– Ahogy gondolja, uram! – mondta az öreg és eltűnt a terem sötétjében.

Benedek továbbra is a vizet söpörte kezével a kabátjáról, nadrágjáról, miközben azt vette észre, hogy a már két éve kínzó vállfájdalma teljesen megszűnt. Valami ostoba baleset miatt elszakadt valami a bal vállában, és a fellépő fájdalom tönkre tette a mindennapjait. A kezelések nem segítettek, orvosa a műtétet javasolta. Milyen jó, hogy nem szánta rá magát, ez az egy hetes hideg balatoni levegő csodát tett – gondolta magában. Az eső függönyön át az utcára nézett. A mentőautó az úttestre tolatott és most már szirénázás nélkül elhagyta a helyszínt. Újra sötétség borult a teremre, csak az utcai lámpák világítottak be kicsit. A pincér szólalt meg mellette.

– Meggyújtom a lámpákat, egy kis rendezvényünk lesz ma este. Foglaljon helyet ön is, uram, itt a fal mellett!

Egymás után gyúltak fel az imbolygó kis kék fényű lámpák az asztalokon. Benedek meglepetten vette észre, hogy az asztalok mellett vendégek ültek. Van, ahol ketten, van, ahol hárman is. De egyre többen érkeznek valahonnan.

– Ezek itt voltak korábban is? – kérdezte az pincért. – Nem láttam őket.
– Mostanában érkeztek a rendezvényre, de még sokan jönnek – válaszolta.

Benedek végig nézett a társaságon. Volt, aki öltönyben, volt, aki pálmafa mintás Bermuda nadrágban érkezett, voltak idős asszonyok ősz hajkoronával, öreg urak viharvert kalapban, csendes beszélgetésük halk morajjá állt össze. Alig pár méterrel helyezkedtek el Benedek asztalától, mégis mintha nagyon távolról, mintegy ködfátylon vagy szürke szemüvegen keresztül látná őket. Ruhájuk színe megfakult, szürke bevonat lepte el, de a bőrüket, hajukat is. A férfi asztalához egy szőke nő telepedett le. Jobb oldali kellemes arcvonásai a bal oldalon egy torz vigyorban merevedtek meg.

– A második agyvérzésem óta ilyen – mondta közömbösen, miután látta, hogy Benedek megbámulta. – Tudja – folytatta –, azért gyűltünk most itt össze, hogy az új lelket fogadjuk, mellé álljunk, segítsük őt a megszokásban. Én tudom, milyen rossz ez először, zavarodottság, nem találja a helyét, azt, hogy hol van, mi történt vele, fájdalmai megszűnnek, nem érzi az idő múlását. Már kétszer jártam így. Először nagyon rossz volt, de akkor még vissza tudtam menni. Másodszor meg már nem is akartam.

Benedek nem sokat értett az egészből, de nem is érdekelte. Ez is amolyan reszketős gimnazistákat borzongatós szöveg. Várta, hogy mikor tér át a fénylő alagútról szóló mesére, amit a tévében számtalanszor hallott már, de akkor feláll és hazamegy. A nő azonban így folytatta:

– Meg fog majd szólalni távolról egy kis lélekharang, ez jelzi, hogy az új lélek már a körünkbe érkezett. Mi akkor körbe fogjuk és segítünk neki felemelkedni a fényesség felé, minél magasabbra. Különben itt lent ragadna és céltalanul kóborolna, prédává válna.

Közben egyre csak gyűltek az asztalok köré, néhol már öten is ültek, testük valahogy furán egybe mosódott. Távolról tényleg megszólalt egy kis harang. Hangja egyre közeledett, egyre hangosabb lett, végén már mintha a terem végében szólna. Ahogy elhalkult, a közönség felállt az asztalok mellől, karjukat az ég felé emelték és hangosan különböző szavakat kiabálták:

– Mindörökké! Mindörökké! Békesség! Nyugalom!!

Aztán kitárt karokkal, üres tekintettel, zombi léptekkel elindultak a férfi felé. Igaz, csak centiket haladtak előre, de Benedek ijedten hátrált a fal felé. Az öreg pincér intett nekik, erre ők is hátrálni kezdtek, majd visszaültek a helyükre.

– Már csillapodott az esőzés, ideje indulnom, köszönöm a vendéglátást – szólt oda az öregnek és az ajtó felé indult. Az idős ember eléje lépett:
– Nincs hova mennie! Maradjon!
– Már hogyne volna! A hotelszobám, a munkatársaim!

Benedek meghökkenve nézett az öreg arcába. Az utcai lámpák fényében most látta először tisztán, hogy szemei mélyen a szemgödör aljából csillantak elő, sárga, száraz bőre ráfeszült az arc csontjára, orra helyén csak két fekete lyuk sötétlik. Csont ujjaival az utcára mutatott.

– Nézze azt a fekete furgont, ami a mentő helyére állt! - Kint a még csepergő esőben éppen ekkor indította be a sofőr a sötét színű autót, hosszú reflektorfényt bocsátva maga elé. – Az a... - elharapta a szó elejét –, a ...szállító, most viszi el a testét, az újraélesztése nem sikerült!

Előző oldal Dália
Vélemények a műről (eddig 1 db)