Gyilkosok kora V/2.

Fantasy / Novellák (215 katt) anonim88
  2018.03.05.

Marik kedélyesen ballagott a fénykövekkel megvilágított földalatti folyosón. Nincs még egy ember, aki ennyire felhőtlenül érezné magát, miután a magiszternél tett jelentést. Ráadásul rossz hírekről számolt be, nagyon rossz hírekről. „Legalábbis az ő szemszögéből” – tette hozzá gondolatban. A legjobb rész az egészben, hogy őt semmilyen felelősség nem terheli.
Előre megmondta, a banditákkal való üzérkedés kerülendő. Óvatlanok, felelőtlenek. Gyanút kelthetnek, nyomra vezethetik a templárisokat. A többiek lehurrogták. „Ostoba bólogatók.” A magiszter nekik hitt. Nekik akart hinni. A kísérletet nem lehet lelassítani, eredményekre van szüksége, egyre fogy az ideje. „Kétségbeesésében kapaszkodik minden szalmaszálba, legyen az bármilyen reménytelen.”

Hála éleslátásának, és nyíltságának, mára a magiszter egyetlen utódává vált. Szava az ő szava, parancsa Tevinter parancsa. Igaz, hatalma csak jelképes. Még.

Szemben vele megjelent tollnoka, Hegirnt.

- Megszerezted, amit kértem? – kérdezte körítés nélkül.
A férfi szétnézett, figyeli-e őket valaki, mielőtt elővette az aprócska üvegcsét a sűrű, fehér folyadékkal.
- Mi szükséged van erre? – kérdezte idegesen.
- Nekem? Semmi – hárította a kérdést Marik, s gyorsan eltüntette köpenye zsebébe a fiolát. – A pápaszemes valamelyik őrült kísérleteihez kell.
Hegirnt hunyorogva rápillantott.
- Vidámnak tűnsz. Gondolom, minden a terveid szerint alakul.
Ezen keserédesen felnevetett.
- Soha, semmi sem alakul pusztán terveink szerint – kezével a zsebébe nyúlt, sejtelmesen elmosolyodott. – Ezért kell… rugalmasnak lennünk.
- Rugalmasnak? – vonta fel a szemöldökét Hegirnt. – Ezek szerint Virmenionra is van egy „megoldásod”, mi?
Marik elhúzta a száját. Egy problémás alak. A többieket sikeresen ártalmatlanította.
Ő az utolsó veszélyforrás hatalmára nézve.
- Virmenion őrült vállalkozása kudarcra van ítélve – felelte rövid töprengés után. – Kizárt, hogy sikerrel járjon. Ha az istenek kegyesek, meg is ölik. Most pedig, ha megbocsátasz, közvetítenem kell a magiszter parancsát.

Végighaladt a folyosón, egészen az utolsó ajtóig, ahova kopogás nélkül belépett. A súlyos fémajtó nyikorogva tárult ki, egy fintorgó alak bámult rá. Grimaszt vágva megigazította szemüvegét, mire ő elmosolyodott.

- Hello, Vorell.

*

„Valamivel korábban”

- Hm, talán így működni fog – mondta inkább magának, mint segédeinek. – Hozzátok ide a következőt!
- M-mit akartok tenni velem? – kérdezte a riadt, megkötözött fiú, alig lehetett több tizenhat évesnél.
- Megöllek, hogy feltámadhass! Költői, nem? – vigyorgott Vorell a szemüvegét igazítva. Mire a fiú felfogta volna a szavak jelentését, egy tőr fúródott a szívébe, amitől azonnal meghalt.
- Első lépés sikeres – jegyezte meg morbid humorral.

Vorell intésére két vörös köpenyes félrelökte az előző „páciens” maradványait, helyébe az újabb tetemet fektettek. Az önjelölt tudós megállt a test fölött, valamit írt a naplójába. További vizsgálatok után valami sápadt fényben izzó varázsfőzetet öntött le a halott fiú torkán. Az élettelen test szemei kinyíltak, lassan, nagyon lassan, írisze természetellenese fényben világított. Ügyetlenül feltápászkodott, egyensúlyérzéke megbomlott, teste erősen balra dőlt.

- Mi a neved? – kérdezte Vorell.
- Hreeee! Hreeee! – hörögte a lény.
- Ülj le! – parancsolta, de a lény csak hörögve dülöngélt.

A mágus elővette jegyzetfüzetét.

„A test visszatért úgy, ahogy, azonban nem több üres héjnál” – írta.

Lapozás közben véletlenül megvágta magát a papír szélével, ujjából vörös vér serkent, mire a lény szeme felcsillant, csorgó nyállal, hörögve felé kapott. Talán rá is vetette volna magát, ha a Vorell mellett álló vörös köpenyes, Armen villámai le nem csapnak. Az élőholt a földre kuporodott, teste épp úgy rángatózott, akár az élőké.

- Nahát, ez ilyet is tud? – nézte Vorell enyhe közönnyel. – Azt hiszem, a kutatás itt kettéválik. Danton, zárd be!

Danton bólintott, kezeit összekulcsolta, a földből egy rácsos ketrecet emelt a lény köré. Vorell odalépett legutolsó áldozatához, aki alig tíz perce lehetett halott. Tőrével levágta a férfi kézfejét, odahajította az élőhalottnak, mire az vadul zabálni kezdte.

Danton gyomra felfordult a látványtól, még Armen is elfintorodott, Vorell rezzenéstelen arccal figyelte.

- Érdekes. Határozottan érdekes – motyogta, két ujjával orránál megigazította szemüvegét. Folytatni akarta monológját, azonban a lény egyszer csak felsikított érdes, túlvilági hangján, kihányta belső szerveit, majd a tócsa közepébe dőlt. Danton nem bírta tovább bent tartani reggelijét. Vorell csalódottan elhúzta a száját. – Csupán ennyit bír, mielőtt megromlik? – ujjbegyeivel halántékát kopogtatva töprengett. – Ha ki tudnám tolni az élettartalmát, annak se vennék túl sok hasznát. Egy értelem nélküli, rothadó test, ami nem hallgat a parancsokra. Nem jó. Nem jó. Zsákutca.

Kísérletét az ajtó nyikorgása zavarta meg. Egy alacsony vörös köpenyes lépett be rajta.

- Hello, Vorell – vigyorogni szeretett volna, de a helyiség bűze grimaszba rántotta arcát.

Vorell, minden alkalommal, ha csak meghallotta Marik hangját, vagy csak rápillantott arra a szőrtelen, pimasz, gyermeki arcra, felötlött előtte a pillanat, mikor az erdőben menekült tépett köpenyében. Testét vér és kosz borította, ráadásul alig látott valamit, hisz szemüvegét egy hozzá hasonlító holttestnek kellett „adományoznia”. Ebben az állapotában talált rá az ideiglenes magiszter. „Nevetségesen szánalmasan festettem akkor” – gyomra elszorult, ha csak rágondolt. Gyűlölte, ha emlékeztették rá, ő is csak halandó.

Marik lassú léptekkel megindult felé, tekintete körbejárt a laboron.

- Látom, igyekszel – állapította meg. – Bármit is csinálsz, azt nagyon…
Vorell ismételten grimaszt vágott. Nem szólt semmit, ezért Marik folytatta.
- Magiszter Mercillion kezd kifogyni a… türelméből – kezdte. – Eredményeket akar. Méghozzá rövid időn belül.
- A laborom leégett – kezdte.
- Tudom – legyintett Marik. – Mondtam is neki. Ezzel sikerült másfél hónapot nyernem neked. Se többet, se kevesebbet.

Tekintetével a mágus rezzenéstelen arcát figyelte. Nagyon jól tudja, milyen kísérletek folytak abban a barlangban, kémei ott vannak mindenhol. Semmi köze nem volt azoknak a magiszter ügyéhez. Tudta, mégsem jelentette. Vorell nem törődöm hozzáállása, és a feladat iránti teljes érdektelensége hasznára vált.

- Másfél hónap? – minden erejét igénybe vette, hogy ne remegjen meg a hangja. – Lehetetlent kérsz.
- Igazán? – megvonta a vállát. – Talán ezt a magiszter tudtára kéne adnod.
Vorell nagyot nyelt.
- Ugyan, Vorell, ez nem okozhat problémát. Elvégre, mióta is dolgozol már a szérumon? Biztosan pár lépésre vagy csak a sikertől - gonosz mosollyal a vállára tette a kezét. – Nos, sok sikert! A te érdekedben – azzal távozott.

Vorell ingerülten megfordult, két kezével az asztalt támasztotta. „Bajban vagyok. Rohadt nagy bajban!” Feltámasztás, meg fiatalító elixír, ami megnyitja az elzárt managócokat is. Kényszeredetten felnevetett. Az elejétől kezdve tudta, a lehetetlent ígéri, de nem érdekelte. A saját kutatásaival szépen haladt, aztán, mikor jöttek az ellenőrzések, felmutatott pár holttestet, meg mindenféle dolgokat kért.

Alaposan elgondolkodott, hogyan úszhatná meg ezt a helyzetet élve, mikor az asztalán meglátta a vérrel teli kémcsövet. Izzik! Óvatosan megérintette a fiolát. Egy csapásra minden gondja elszállt, helyébe széles vigyor ült arcára. „Mozgásba lendült a drága.” Segítőire pillantott.

- Szedj össze pár embert, azonnal indulunk!

Előző oldal anonim88