Gyilkosok kora IV/13.

Fantasy / Novellák (242 katt) anonim88
  2018.02.09.

Castiel vetett még egy pillantást az alvó lányra. Leírhatatlanul aranyosnak találta, ahogy apró száját résnyire kitárva kifújta, majd beszívta a levegőt. Kifújta. Beszívta.

Szorító érzést hagyott mellkasában az elválás gondolata. Tudta, jó eséllyel most látja utoljára a lányt, mégsem vitte rá a lélek, hogy felébressze. „Így szeretnék rá emlékezni” – gondolta magában.

Mindössze az ajtóig jutott, mikor egy kissé sértődött hang szólította meg:

- Ugye nem képzelted, hogy búcsú nélkül távozhatsz? – Elise MacTir az ágyon könyökölt, kezével a takarót fogta mezítelen keblei elé. Nem mintha Castiel nem ismerné már a lány minden porcikáját.
- Azt… azt hittem – hazudni akart valamit, ám a szigorú, zöld szemek megtörték –, azt hittem, így könnyebb lesz – vallotta be.
- És könnyebb?
- Nem – hajtotta le a fejét.

Elise a takarót maga köré csavarva kecsesen odalépett Castielhez. Nem kényeztette el a fiút gyönyörű teste látványával. Legalábbis ő ezt hihette, azonban a rövid takaró a comb felénél véget ért, így Castielnek még egyszer alkalma nyílt megcsodálni azokat a kecses, őzike lábakat.

Elise a fiú nyaka köré fonta bársonypuha karjait, s érzéki csókot lehelt ajkára.

- Járj szerencsével, lovagom! – mondta halkan, szemeiben alig észrevehető könnyekkel.

*

Castiel elhaladt pár sérült katona mellett, mire Adam ágyához ért. Barátja orra a normális állapotának kétszerese, ráadásul különös színben pompázott. A mellette álló gyógyítómágus elmondása alapján azonban a sérülésnek két napon belül nyoma sem marad. Se a sebesültekkel teli szoba, se Adam állapota nem lepte meg. Elvégre sok ünnepségen jártak már.

Castiel felnevetett.

- Tán csak nem verekedtél?
- Nem „csak”. Egyenest a döntőig meneteltem – Adam büszkén felült, megütötte mellkasát, mire arcára fájdalmas grimasz ült.
- „Ig”? Ezek szerint ott kikaptál – mutatott rá könyörtelenül beszélgetőpartnere.
- Ki – sóhajtotta. – A legbosszantóbb, hogy labdába se rúghattam az ellenfelemmel szemben.
- Nocsak. Pusztakezes harcban megvertek? – ez felkeltette érdeklődését. Tudta, egy rendes összecsapásban alighanem felülkerekedne társán, ám ökölharcban esélye se lenne. Megrázta a fejét. – Nem érdekes. Ideje indulnunk.
- Ez nem rajtam múlik – felelte Adam. Ujjával a mellette lévő ágyon horkoló Victorra mutatott. – Egész éjjel rugdostam, meg a hasára fordítottam, hátha akkor nem horkol úgy, mint a veszedelem – fejét csóválva szomorú képet vágott. – Egy pillanatra sem csendesült el. Egyetlen rohadt pillanatra sem.
- Józanul se különb – vont vállat Daniel. – Szerintem tíz méteres körzetben egy mókus nem aludt nyugodtan, míg az erődbe bujkáltunk.

Castiel a homlokát dörzsölve felsóhajtott.

*

Legalább fél órába telt, mire sikerült életet lehelni az egykori templárisba, még ugyanennyibe, mire indulásra kész állapotba állították. Addigra Lord MacTir is felébredt, négy testőrével egészen a vár külső kapujáig kísérte Castiel csapatát. Még egyszer megköszönte, amiért megóvták lánya életét, és búcsúzóul sok szerencsét, valamint jó utat kívánt. No meg kért egy szívességet.

Egy levelet adott át Castielnek, melyről azt állította, rendkívül fontos, és mindenképpen el kell jutnia Porttownba, egy ottani főnemeshez, Sandro Seirfrindhez. „Megkérhetlek, hogy kézbesítsd neki? Igen fontos lenne. Mondhatni életbevágó” – tette hozzá. Castiel rábólintott.

Amúgy sem igazán tudta, merre kéne indulnia. Abban bízott, ha Porttown felé tart, útközben a Teremtő küld valamiféle jelet, vagy történik valami. Még egyszer visszanézett az ég felé törő roppant kastélyra. A küldetést sikerrel teljesítették, egy dolog mégis bántotta. Szeretett volna találkozni Riannal, Rita ikertestvérével, hogy vállalja a felelősséget a lány haláláért.

Tudta, szavai oly üresnek hatnának, mint az ígérete, miszerint megvédi Ritát, mégis valami azt súgta belülről, tartozik ennyivel a fiúnak. Mikor azonban rákérdezett Lord MacTirnél, merre találja az ifjú szolgálót, a nemes csak a fejét rázta.

- Bár tudnám, Castiel – mondta akkor őszinte szomorúsággal. – Nagyon megviselte szeretett testvére halála. A hamvasztása utáni éjjelen Rian elhagyta a kastélyt. Azóta senki sem hallott felőle.
- Hogyan értesült Rita haláláról? – lepődött meg Castiel.
- Egy Gyémántlovag, Sir Crafton Coldrock hozta el a lány testét a karjaiban – mondta fájdalommal teli hangon. Felsóhajtott. – Hatalmas kárpótlást akartam adni neki, amiért nővére életét adta a lányomért. Ha ő nincs, az én drága Elisem vész oda – reménykedve felnézett Castielre, mintha értelmet keresne Rita halálában. – Ugye?
- Igen – bólintott komoran Castiel.

Rita halála olyasvalami, amit, míg él, nem felejt el. Emléke a sírig fogja kísérni, talán azon is túl. A lány miatta halt meg. Nem vette észre időben a veszélyt, nem figyelt oda eléggé, s mikor lehetősége lett volna rá, nem tett semmit. S ezért egy másik élet fizetett meg. „Nem kérhetem Rita bocsánatát, hiszen a történtekre nincs bocsánat. Nem bocsájthat meg, mivel én sem fogok sohasem megbocsájtani magamnak.”

*

Útnak indultak. Céljuk, a Birodalmi úton fel északnak a gyorsan növő tengerparti kis városka, Porttown felé. Hogy az időt elüsse, útközben Adam szóbahozta Lord MacTir kérését.

- Szerinted, mi van a levélben, ami olyan fontos?
- Hogy egy gazdag főnemesnek kell átadjuk? – fejezte be a már befejezett mondatott Castiel. – Elise mesélte, az apja eddig hány kérőt csődített már a kastélyukba.
- Vagyis ez a Seirfrind lenne a következő?
- Igen valószínű – Castiel elhúzta a száját. – Szegény Elise. Ez a fickó három éve is volt vagy ötven…
- Vagyis van vagy két-három éve, mielőtt feldobja a talpát, és minden vagyona Elisere száll – mutatott rá Daniel. – Szegény Elise…
Castiel összevont szemöldökkel rápillantott, ám szólni nem szólt semmit.

*

Hosszú menetelés után végül a birodalmi út elágazásánál Castiel úgy döntött, éjszakára betérnek az út menti kis fogadóba, a Zöldalmába.

Mindössze néhány ember lézengett a kocsmában. Vándorok, utazók, kalandorok. Valamennyien jelentéktelen figurák, egyet leszámítva, aki a legsötétebb sarokban ült, búsan itala fölé görnyedve. Két kezét a kupán tartotta, tekintete messze járt.

Castiel azonnal felismerte a hegyes orrú férfit. Megindult felé, mire oldalról valaki nekiütközött.

- Ezer bocsánat uram, nem láttam – hajlongott a férfi. Castiel intett, semmi gond, s tovább haladt.

Leült a lovaggal szemben, társai az asztalhoz léptek, ám nem foglaltak helyet. Még Adam sem.

- Crafton? – nézett le rá Castiel. – Szarul nézel ki – köszöntötte egy mosollyal, ami menten lefagyott arcáról, mikor a gyémántlovag fájdalmasan elcsüggedt képpel felnézett rá. – M-mi történt? – kérdezte, immár sokkal komolyabban.
- Dwore halott.
- Dwore? – Castiel visszagondolt arra a gyémántlovagra, aki a Próféta ellen állt ki. – Nem lehet! A botos legyőzte?
Crafton bólintott. Megszorította a kupáját.
- Hibáztam, mikor magára hagytam. Nekem kellett volna maradnom… Fel kellett volna ismernem, mennyire erős az a rohadék… Ha jobban odafigyelek rá, Dwore még ma is élne… Túlságosan nemtörődöm voltam… – hosszú, nagyon hosszú szünetet tartott, mielőtt felnézett. – De nem adta olcsón az életét a kölyök. Küzdött. Az utolsó pillanatig keményen küzdött, dacára a rengeteg fájdalomnak és reménytelenségnek. Hatalmas csata volt, Cass. Amit azok ketten műveltek ott… Aztán…. aztán vége lett… A hintó mögött feküdt… Tele sérülésekkel, a koponyáján egy bot ütötte lyukkal. Az egész rét vérben úszott… Ha megtalálom azt a rohadékot… - keze olyan erősen szorította a kupát, hogy az repedezni kezdett.
Castiel megszorította Crafton alkarját.
- Lovaghoz méltón halt meg. Csatában. Ennél többet nem is kívánhatna.
Crafton mélyen a fiú szemébe nézett. Hosszasan. Végül bólintott.
- Engem is csak ez vígasztal. Tisztességes küzdelemben esett el egy nagyon erős harcos ellen. De azok a sérülések… Rengeteget szenvedhetett, mielőtt eljött érte a halál… Szörnyű kínokat élhetett át…
- Éppen ezért meg fogjuk bosszulni – felelte Castiel.
- Fogjuk? – ráncolta össze a homlokát a gyémántlovag. – Ó, nem, Cass. Szó sem lehet róla!
- Miért? – kezét a mellkasához érintette. – Dwore miattam halt meg. Tartozom neki ennyivel.
Crafton makacsul a fejét csóválta.
- Ha odamész, és megölted magad, azzal nem segítesz senkinek. Nem, nem és nem. Visszamész Denerimbe, hogy befejezd a kiképzésed.
Castiel ezen igencsak meglepődött.
- Az én kiképzésem rég véget ért. Lovag vagyok. Emlékszel?
Ismét megrázta a fejét. Még határozottabban, mint korábban.
- Csak az alapképzésed fejeződött be. A java még hátra van.
Castiel egyre kevésbé értette a dolgot. Szerencsére beszélgetőpartnere ismerte már annyira, hogy tudja, a hirtelen parancs magyarázatra szorul.
- Már volt szerencséd a Végzet Prófétáihoz, ezért könnyen meg fogod érteni. Mikor harcoltál a botossal, Castillionnal, nem tapasztaltál valami furcsaságot a küzdelem során?
Castiel a szájához tette a kezét, úgy töprengett. Visszagondolt a csatára.
- Igen! A botja. Minden egyes alkalommal, mikor megütötte a páncélomat, úgy éreztem, mintha a meztelen testemet érné találat. Éreztem a fájdalmat, a mellvértem azonban sértetlen maradt. – Castiel hátán végig futott a hideg. Régen érezte magát annyira kiszolgáltatottnak és tehetetlennek, mint akkor. Régen, de nem elég régen ahhoz, hogy megfeledkezzen róla. Mintha megint az a kisgyerek lenne abban a szennyeskosárban…

„Soha többé nem akarom átélni azt az érzést” – visszhangzott fülében egy régi fogadalom. Lelkében felrémlett a kétségbeesés szorongató érzése, mely terhét gyomrában érezte.

- Az a kunári is bizarr volt, akivel mi találkoztunk – vette át a szót Victor. – A kardom alig tudta megvágni a bőrét. Pedig semmilyen védőfelszerelést nem viselt. Viszont mágiát sem használt.
Crafton eltátotta a száját.
- Találkoztatok egy prófétával és még életben vagytok?
Victor sértődötten karba fonta kezeit.
- Ezt mire véljem? Asszed’ gyenge vagyok? Höh! – büszkén kihúzta magát. – Nem csak, hogy élek, le is győztük a madárembert. Höhöhö!
- Wehehe – nevetett gúnyosan Daniel. – Hárman. Egy ellen. Egy expróféta segítségével.

Victor az orra alatt motyogva rápillantott.

Crafton belekortyolt a sörébe. Egy finom mozdulattal, hangtalanul visszahelyezte az asztalra. Castielre nézett.

- A Végzet Prófétái egy képességet használnak, amit csak a legjobb harcosok tudnak elsajátítani. Auramanipulációnak hívják. Ezt kell megtanulnod neked is – oldalra nézett – és neked is, Adam.
- Auramanipuláció? – ismételte meglepetten Castiel. Kissé megnyugodott. Nem valami furcsa, természetfeletti erőt birtokolt ellenfele, hanem egy tanulható képességet.
Crafton elgondolkodott.
- Kevés az időnk. Minél előbb vissza kell térnetek Denerimbe.
Castiel szemöldöke a homlokáig szaladt.
- Miért nem tanítasz te?
Crafton meggyötörten megrázta a fejét. Szeméből gyász és fájdalom sugárzott.
- Egy tanítványomat elvesztettem. Olyan hibákat követtem el, melyek egyértelmű jelét adták annak, nem vagyok méltó arra, hogy bárkinek is a mestere legyek. Dwore megbízott bennem, hitt bennem, én pedig cserbenhagytam… - ismét megrázta a fejét. – Nem, Cass. Az alapokat megtanítom nektek, mert fogytán az időtök, de mestert magadnak kell találnod, mert én nem vagyok méltó rá – ismételte.
Crafton felállt, felvette fegyverét maga mellől, s megindult a lépcső felé.
- Holnap hajnalban a fogadó keleti oldalánál találkozunk – vetette oda búcsúzóul.

Daniel Castiel felé fordult.

- Ez azt jelenti, most alhatunk? Elég fáradt vagyok, ráadásul ez itt mellettem olyan cefre szagot áraszt, mint egy teletöltött borospince.
Victor teli torokból felkacagott.
- Má’ nem ittam hiába! – aztán lehajtotta a fejét. – Bár ne érezném úgy, mint akin átgurult vagy négy hordó…
- Pedig szerintem keresztülment rajtad annyi – tűnődött el Adam mindenféle szarkazmus nélkül.

*

Másnap a kellemesen lágy reggeli nap alatt megkezdődött Castiel és Adam tanítása. Victor nem tanulhatta meg ezt a képességet, ugyanis ő, mint templáris, már egy másfajta erő birtokába jutott. Ezért a fogadó falának dőlve szemlélte az eseményeket. Legalábbis az első néhány másodpercben.

- Húgy szag van – állapította meg Daniel egy fintorral.
- Sejtem, miért – húzta el a száját Victor, s gyorsan felálltak, és egy távolabbi fa alá huppantak le.

- Először is – emelte magasba mutatóujját Crafton. – Az auramanipuláció elméletéről röviden. Ez nem egy olyan sokoldalú dolog, mint a mágia, vagyis, ha egyszer elsajátítasz egy képességet, másikat már nem tudsz kifejleszteni. Azt kell használnod és csiszolgatnod, amit legelőször választottál. Maga a folyamat négy lépésből áll fel. Elsőként felébreszted az auramanipulálási képességed. Második lépésként megtanulod előhívni és fenntartani az aurádat. Harmadik lépés az érzékelés és elrejtés. Végül megtanulod formálni azt.
- Formálni? – ismételte Castiel.
- Igen. Az aurád formázásával alakítod ki a képességedet. Mivel az aurád valójában az életenergiád, ami nem csak bennetek, hanem minden élőlényben, ez által minden emberben is megtalálható. Viszont, míg a legtöbb ember aurája csak csendben csordogál, akár egy gyenge kis patak, addig a harcosok átszakítják gátjaikat, és utat engednek a zubogó erőnek.
Castiel és Adam izgatottan összenéztek, aztán vissza a gyémántlovagra.
- Hogyan? – kérdezték szinte egyszerre.
- A könnyebbik út a meditáció, kemény szellemi és fizikai edzés, a test és a lélek harmóniája, önmagunk megismerése és az ismeretek lépésről lépésre történő elsajátítása. Ez egy átlag embernek hónapokba telhet, egy tehetségtelennek évekbe. Nektek két-három hét alatt menne.
- Nekünk nincs két-három hetünk – mutatott rá Castiel.
- Ez esetben vetkőzzetek félmeztelenre – megemelte kezét, jelezte, elfelejtett valami fontosat. – Várjatok! Ez a módszer rendkívül veszélyes. Akár bele is halhattok.
Castiel elmosolyodott.
- Ha jelen állapotunkba találkozunk a Végzet Prófétáival így is, úgyis meghalunk. Nincs más választásunk.
- Féltem, hogy ezt mondod.
- Mi is ez a módszer egészen pontosan? – érdeklődött kissé idegesen Adam.
- Hüm… Ha a vizes hasonlatnál maradunk, akkor olyasmi, mintha meg akarnátok fürödni, de ahelyett, hogy egy kellemesen meleg vízzel teli kádba ültök, inkább beleálltok egy feltörő gejzírbe.

Castiel és Adam elsápadtak. Crafton szétterpesztette lábait, kezei ökölbe szorultak, könyöke csípőjének vágódott. Valami megváltozott körülötte. Hirtelen olyan lehengerlő erő áradt belőle, hogy mind két lovagot ereiben megfagyott a vér. A félelem a csontokig hatolt, még csak mozdulni sem bírtak. Testük teljesen megmerevedtek. Castiel lába megremegett. Legszívesebben sarkon fordulna, s futna, amíg csak a lába bírja. Hálát adott a Teremtőnek, amiért képtelen erre, s csak állt ott földbe gyökerezett lábakkal.

Aztán, amilyen gyorsan jött, úgy tűnt tova az érzés.

- Amit most éreztetek – kezdte a magyarázatot Crafton -, a gyilkos szándékom volt. Eltökéltem, hogy megöllek benneteket. Erre a gondolatra összpontosítva engedtem szabadjára az erőmet. Ez az akaraterő próbája. Különösen hatásos gyengébb ellenfelek ellen. Ha megérzik a töretlen elhatározásodat, az összecsapást megnyerheted, mielőtt igazi harcra kerülne a sor. Gondlom, szükségtelen részleteznem, miért.

Castiel nagyot nyelt, Adam remegő kézzel letörölte verejtékező homlokát. Mindketten bólintottak.

- Rendben. Akkor kezdhetjük – mondta.

Mire a fiúk észbe kaptak volna, Crafton állt közöttük, öklei a gyomrukba fúródtak.

– Most megkínállak benneteket egy gyenge auralökettel, ami kinyitja a „szelepeiteket”.

Mindketten térdre rogytak, először elképesztő fájdalmat éreztek, aztán viszont valami csodálatosat. Valami furcsa, fehéres füst tör elő testükből, s száll az ég felé. Castiel elképedve szorította ökölbe, majd lazította el kézfejét. Úgy érezte, minta megfiatalodott volna. Egész testét átjárta az erő.

- Látjátok, igaz?
Bólintottak.
- Most pedig koncentráljatok! El kell zárnotok a testetekből áramló energiát. Mint mondtam, ez az életerőtök, vagyis, ha túl sokat használtok belőle, elfáradtok, extrém esetben elájultok.
- Zárjuk el? Azt hogyan tegyük?
- Először is, vegyetek fel egy kényelmes állást! Jó. Most csukjátok be a szemeiteket, s gondoljatok egy sebes, elszabadult folyóra! Egy vad, zubogó vízesésre. Ez az aurátok jelenleg. Most összpontosítsatok a mellkasotokra! Képzeljétek el, ahogyan az elszabadult folyó lassan kitombolja magát, majd elapad! Szépen, lassan képzeljétek el, ahogyan ez a vad vízesés lassan alábbhagy! – levitte a hangját. - A vízesés kimerül, s nem marad más, csak egy hatalmas, nyugodt, állóvizű tó.

Castiel és Adam pontosan követték Craton utasításait, mire az aurájuk megszűnt szivárogni, s egyfajta védőburokként ölelte körbe őket.

- Ez az érzés… lenyűgöző – ámuldozott Castiel.
Crafton bólintott.
- Ebben a formátokban jóval erősebbek vagytok, mint általában. A testetek is jobban védett. Óvatosan használjátok! Ha ilyen állapotban megütnétek egy átlagembert, abba bele is halhat. Ezért arra kérlek benneteket, ne vessétek be az auramanipulációt, csak igen erős ellenfelek ellen.
Mindketten bólintottak.
- Mi a következő feladat? – érdeklődött mohó szemekkel Castiel.
- A következő? Meh-meh-meh! – hallatta kecskeszerű nevetését Crafton. Dwore halála óta először. – Megtanuljátok fenntartani.
Elkerekedett a szemük.
- Mi van? Azt hittétek, az csak úgy megy? Próbáljátok meg! Két perc alatt összeestek, mert még nem vagytok hozzászokva. A cél, hogy egy teljes napig képesek legyetek fenntartani az aurakibocsájtásotokat, mielőtt Denerimbe értek. Ha ez megvan, akkor kezdődhet meg a következő lépés – ismét felemelte kezét. – Tudom, rengeteg kérdésetek lenne, nekem viszont mennem kell. A kérdéseitekkel forduljatok leendő mesteretek felé.
Bólintottak. Mást nem tehettek.
- Crafton – állította meg Castiel egy pillanatra. – Köszönünk mindent.
A gyémántlovag elmosolyodott. A fiú vállára tette a kezét.
- Ne a szavaiddal, a tetteiddel mondj nekem köszönetet! Legyetek az auramanipuláció mesterei, s éljétek túl a közelgő vihart! Csak ennyit kérek viszonzásul. Nem akarok még valakit elveszíteni.

Előző oldal anonim88
Vélemények a műről (eddig 1 db)