Időnyom - Az első pályára állítási kísérlet

Szépirodalom / Novellák (180 katt) Milton Gray
  2018.02.22.

Fantasztikus tulajdonságokkal bír az emberi elme. No, nem a tudomány által feltárt istenközeli szuperképességekre gondolok, hanem arra, ahogy a tragikummal, vagy éppen egekbe emelő boldogsággal átélt tapasztalatokat átalakítja emlékekké, és az idő múlásával miként építi azokból tudatunk és tudatalattink rutinná váló reakcióinak pilléreit.

Azon kevesek, akik életutam jelentősebb szakaszait ismerik, gyakran fogalmaznak úgy, hogy „Te egy emberöltő alatt három életet leéltél.”
- Hm…! Pedig ebből egy is sok! – szoktam válaszolni.
De hol is tartottam? Meg van! Pályát választottam.

A középfokú oktatási intézmények hierarchiája és az össztársadalmi sztereotípiák kölcsönhatása és azok következményei külön tanulmányt érdemelne.

A legmagasabb szintű általános műveltséget nyújtó középiskola típus a gimnázium volt. Ennek jó eredménnyel történő elvégzése nyújtotta a legtöbb esélyt a főiskolai, egyetemi felvételinél. Az általános iskolában legjobb eredmény elért és mindenképpen továbbtanulni szándékozók között volt népszerű. Ám az idők haladtával ennek is megkopott a fénye, s az érettségi bizonyítvány önmagában a gimnázium befejezését követő munkahely keresés során sokszor annyit sem ért, mint egy szakmunkás végzettséget bizonyító oklevél. Volt időszak, amikor olyan mértékben csökkent a gimnáziumba jelentkezők száma, hogy egy-egy évfolyam indítása kérdésessé vált. Így hát intézményesen vagy a követelményrendszert csökkentették, amitől persze az egyetemek nem voltak boldogok, vagy kétféle képzést indítottak. A hagyományost, amit attól kezdve emelt szintűnek tekintettek, és egy csökkentett tematikájú és alacsonyabb szintűt, amely már elegendő volt többféle, középfokú végzettséget igénylő első sorban adminisztratív munkakör betöltéséhez állami szervezeteknél és hivataloknál.

Aki közel négyes, vagy annál jobb tanuló volt, az a kor dogmájának a - "Tanulj, fiam, különben melós leszel" - hatása alatt szakközépiskolában folytatta diák éveit. Arról persze ma mélyen hallgat mindenki, hogy a fizikai munka ilyen jellegű leértékelődése vezetett a jelenkor brutális szakember hiányához. Szakközépiskolából pedig számban és fajtában volt bőséggel országszerte. Aki itt végzett, érettségi és szakmai képzést igazoló bizonyítvánnyal a zsebében méltán reménykedhetett a „melósnál” minősítettebb munkakör megszerzésének lehetőségében. A szakközépiskolák emeltszintű technikusi végzettséget adó utolsó évfolyamának elvégzésével pedig már íróasztalról is álmodozhatott. Ugyanakkor ugródeszkaként szolgált a felsőfokú képzés szakirányú területeire.

Az általános iskolából kettes, hármas bizonyítvánnyal kikerülőknek két lehetőségük volt. Fiatalkorúként vagy eltartották szüleik, vagy igyekeztek valamilyen szakmát elsajátítva mindnél hamarabb saját lábra állni. A szakmunkásképző intézetek voltak hivatottak a jövő munkásosztályának a szakmai és humán képzését biztosítani. A képet cizellálta, hogy ezek az iskolaszerű képződmények abban az időben nem is az Oktatási, hanem az Ipari Minisztérium irányítása alatt működtek.

*****

Apám követelésének engedve villanyszerelő szakmunkástanulóként, közönytől és közömbösségtől átitatottan ültem végig az első évet, aminek végén két tantárgyból is kis híján bukás lett a vége. S hogy mégsem, az Kövesdi tanár úr jóindulatának köszönhettem. Kimondottan fiatalos, sármos, mindig nyugodt, közvetlen, de határozott egyéniség volt. Egy váratlan írásbeli dolgozatot követően, letaglózott falkaként vonultunk ki a teremből villamosságtan óra végén.

- Feri! Maradj egy percre, kérlek. Beszélni szeretnék veled – szólt utánam.
- Kihúztam a gyufát? – kérdeztem flegma mosollyal.

Megvárta, míg az utolsó tanuló is elhagyja az osztálytermet, majd az ajtóhoz ballagott, becsukta és visszament a tanári pódiumhoz.

- Nem. Még nem! - Kinyitotta az osztálynaplót és magához intett. - Két egyes írásbeli után egy meseszerű szóbeli kettes! Akárhogy bűvészkedek a számokkal, ebből bizony bukás lesz.
Lapozott néhányat, majd a kinyitott oldal szélén csúsztatva ujjait keresett valamit.
- Gyere ide! – megvárta, míg odaérek, aztán hol rám, hol az ujjával jelölt naplórészletre pillantott. - Látod a Sanyi jegyeit? Két egyes és egy kettes! „Szintén zenész”, mondaná nagy komikusunk, csakhogy ez egyáltalán nem vicces. Sanyi kettes bizonyítvánnyal jött az általánosból. A szülei elváltak, édesanyja egyedül neveli. Rendkívül szegények, ráadásul egy eléggé kétes hírű környéken laknak. Nagyon nehéz lehet neki. Ti viszont itt laktok a város egyik legszebb részén, a szüleid dolgos, rendes emberek. Az általános iskolát nagyon jó eredménnyel fejezted be. A történelem tanárnő, a szakoktató, a matematika tanár mind állítják, hogy Te sokkal több vagy annál, mint amit mutatsz magadból. Szeretném tudni az okát! – hajtotta be a naplót.
- Nem tudom! Nem érdekel az áram. Nem érdekel a villamosság. Én nem ezt akartam! Apám akarta – válaszoltam vállamat vonogatva.
- Mert? Te mit akartál? – vonta fel a szemöldökét.
- Gimnáziumba járni, utána pedig egyetemre – nyögtem ki rövid gondolkodás után.
- Melyik egyetemre?
- A… A…. Azt nem tudom. Még ráértem volna gondolkodni.
- Szóval! Mi is akartál lenni egyetem után – vett ismét mély levegőt –, hogy még érthetőbb legyek, mit akartál tanulni az egyetemen?

Egy pillanatra megdermedt bennem a levegő. Nem tudtam megmondani, hogy miért akartam egyetemre járni. Talán soha sem fogalmazódott meg bennem ilyen sarkítottan a gondolat. Talán nem is az egyetem az én utam. Talán nincs is olyan, hogy az én utam, hanem valamiféle, a villamoshoz hasonló kötött pályás események sora az élet, amelyet jó esetben és nyugodt körülmények között sorsnak, máskor - és főként apám részegen tettlegességig fajuló erőszakossága idején – diktatórikus szülői irányításként éltem meg.
- Tehát miért is akartál egyetemen tovább tanulni? – tette fel ismét a számomra immár kényelmetlenné vált kérdést a tanár úr.
- Nem tudom – válaszoltam teljesen elbizonytalanodva. – Talán, mert az általánosban a jobb tanulók mind arról ábrándoztak, arról beszéltek, hogy középiskola után egyetemre mennek.
- Értem. De te miért akartál tovább tanulni?
- De tanár úr! Most mondtam!
- Nem, fiam! Te most azt mondat, hogy mások egyetemre akartak menni. Én viszont azt szeretném tudni, hogy Te miért gondoltál arra.

Furcsa, korábban soha meg nem fogalmazott érzés kerített hatalmába. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam és szerettem volna befejezni ezt a számomra szokatlan beszélgetést.

- Már nem akarok oda járni. Valahogy befejezem a szakmunkásképzőt, aztán majd alakul az életem. A lényeg, hogy lesz egy szakmám, amivel saját fizetésem lesz, és nem hallom többé az apámtól, hogy az ő kenyerét eszem.
- Hát erről van szó! – szólt alig hallható hangon.

Megkerülve engem a tanári asztalhoz lépett, kihúzta a székét és leült. Becsukta az osztálynaplót és ujjaival kopogtatni kezdte a fedelét, miközben tekintete a terem párás ablakán át a távolba révedt. Az iskola előtti úton menetrend szerint elhaladó helyi járat zúgásától a terem ablakai megrezegtek,

- Hozz egy széket, és ülj ide mellém! – fordult hozzám
- Mindjárt becsengetnek a következő órára – próbáltam menekülőre fogni a dolgot.
- Majd írok igazolást. Milyen órád lesz?
- Anyagismeret.
- Aha! Abból is bukfenc közeli a teljesítményed. Azt hiszem, jobb lesz, ha itt maradsz, mert a Herke tanár úr is dolgozatot irat. Készültél?
- Nem tudtam, hogy dolgozatot írunk.
- Szerintem fejlesztened kellene a szövegértésedet. Megint másik kérdésre válaszoltál. Na, hozd már azt a széket!
- Nem, nem készültem. Arra sem – vallottam be szégyenkezve, miközben lehuppantam a tanár úr mellé.
- Szóval, apád akarta, hogy villanyszerelő legyél!
- Igen! Illetve nem. Ő csak azt akarta, hogy szakmát tanuljak. A hidegburkolóknál, a lakatosoknál és a villanyszerelőknél volt még hely.
- Értem. Tehát ha apád nem, akkor ki döntötte el, hogy villanyszerelőnek tanulj?
- Mit tudom én! Csak jött. Nem akartam malteros vödröket cipelni, meg falat vakolni egy életen át. A lakatosok meg olajtól és gépzsírtól büdösek. Tudom, mert a nagybátyám is lakatos a bányagépben. Örökké fekete a körömágya és repedezett a kezének a bőre az olajtól. A villanyszerelők meg csak drótokat huzigálnak, meg kapcsolókat kötnek be. Az nem lehet olyan büdös, koszos és nehéz.
- Tehát akkor ki akarta, hogy villanyszerelőnek tanulj? – nézett furcsa mosollyal szája sarkában.
- Na, jó! Ha így vesszük én választottam, de nem ezt akartam. Általánosban szerettem a matekot, a földrajzot, a biológiát, meg a fizikát. Különösen azt, amikor a bolygókról és a csillagokról tanultunk. A pályaválasztási időszakban kérdeztem az osztályfőnököt, hogy csillagászatot melyik egyetemen tanítanak. Nem tudta. A pályaválasztási tanácsadó füzetben sem találtam nyomát sem. Amikor apámnak elmondtam, hogy a csillagászat érdekel legjobban, azt mondta, hogy úgy szájon vág mindjárt, hogy egy hétig csillagokat látok. Hát letettem erről is. Maradt a proli suli, itt meg nem képeznek csillagászipari szakmunkástanulókat. Habár, ha belegondolok! A múlt héten a tanműhelyben a gyakorlati foglalkozáson szegény halmozottan hátrányos helyzetű Sanyi - tudja, akinek nagyon nehéz lehet, mert a szülei elváltak és rossz helyen laknak -, szóval a Sanyi szórakozásból éppen akkor lökött meg, amikor egy kapcsoló táblában áramot mértem. Bele is tenyereltem rendesen, a kettőhúsz meg bekapcsolta az univerzumot. Én még annyi csillagot sosem láttam. – vigyorodtam el.
- Hát ez egyáltalán nem vicces! Szóltatok az oktatónak?
- Dehogy! Minek? Hogy megint seggre pacsizzon egy hegesztő pálcával?
- Hogy mit csináljon? – szaladt a homlokára a szemöldöke.
- A múltkor egy balhé miatt választhattam. Vagy beír az ellenőrzőmbe, vagy egy hármas réz hegesztő pálcával 3-at kapok a meztelem seggemre az osztály előtt. Tudja, tanár úr, a beírás után otthon apámtól nem hármat és nem a seggemre kaptam volna.
- Ezt holnap majd megbeszélem az oktatóval. De térjünk csak vissza oda, hogy csillagászatot tanultál volna. Végül is melyik középiskolába jelentkeztél.
- A Zipernowskyba, de négyszeres volt a túljelentkezés. Nem sikerült. Kezdhettem volna a gimnáziumban, mert ott nem volt túljelentkezés, apám viszont nem engedett. Azt mondta, hogy vagy szakmát tanulok, vagy elkotródok a lakásából.
- Így mondta, hogy elkotródsz? Nem elköltözöl?
- Így mondta. Aztán október végén, amikor már ide jártam, eljött hozzánk a gimnázium igazgatója, hogy rábeszélje apámat, írasson át a gímibe. Őt elzavarta, engem pedig megfenyegetett, hogy amíg az ő kenyerét eszem, addig azt csinálok, amit mond! Különben… – a hangom elcsuklott, szemeim könnyben úsztak, és torkomat a sírás görcse szorongatta –, különben elkotródhatok otthonról.

A tanár úr homlokán ráncok jelentek meg, szeme kissé összeszűkült és hosszan a szemembe nézett, de nem szólt. Aztán felállt, az egyik vitrines szekrényhez lépett és kivett belőle egy furcsa formájú üveg csövet. Hasonlót, mint amit a televízió készülékünkben láttam, amikor a szerelő leszerelte a hátlapot. Apró fémserleg az egyik végén, kör alakban fémelektródák a másikon.

- Tudod, mi ez? – fordult felém a tanár úr.
- Olyan, mint egy elektroncső.
- Nem! Nem olyan, hanem az. Ez egy elektroncső. Tudod, honnan van?
- Nem.
- Ez egy olyan cső, amilyet a rádióteleszkópok zajszűrőiben használnak. Tudod, hogy mi az a rádióteleszkóp?
- Aha! Az a radar. Úgy működik, mint a denevérek.
- Nem, a radar az más. A radar elektromágneses impulzusokat sugároz ki és a visszaverődött hullámokat érzékeli. A rádióteleszkóp pedig egy hatalmas és nagyon érzékeny antennával felszerelt rádióvevő készülék. A csillagközi térből érkező rádiójeleket kutatja. Ez a jövő csillagászata. De nem csak a csillagászat, hanem ezer más dolog is. Ha tényleg tanulni akarsz, akkor itt a lehetőség. A villanyszerelő szakmával megszerezheted azokat az alapismereteket, amelyekre később felépítheted álmaidat. A villanyszerelés nem csak vezetékhúzásból és kapcsolók bekötéséről szól. Az csak egyik lehetséges alternatívája a villamosipari szakmának. Vannak sokkal izgalmasabb területek is. Például a gyengeáram. A félvezető dióták és a tranzisztorok világa. Olyan fejlődés küszöbén áll ma a tudomány és a technika, ami ma felfoghatatlan. Képzelj el egy olyan telefonkészüléket, amit a zsebedben magaddal viszel, és bárhol jársz, hívhatnak rajta és te is hívhatsz másokat. Képzelj el egy olyan szerkezetet, amely úgy működik, mint egy kamera és egy televízió együtt egy dobozban, és ami iszonyú gyorsan képes számolni. Vagy képzelj el egy olyan tranzisztoros berendezést, amely egy egész gépsort irányít emberi kéz beavatkozása nélkül.
- Na, az érdekes lenne! Beülnék egy székbe és onnan nézném, amint a gép elvégzi a munkámat, aztán a hónap végén tartanám a markom a fizetésért. Ez tetszik! – vigyorogtam el magam.
- Ha a gépet te tervezed, vagy tervek alapján te készíted és működteted, az mégis csak több tudást igényel, mint a falvésés a vezetékeknek. Azok lesznek a megbecsültebbek, akik magas szintű tudással és gyakorlattal rendelkeznek. Ilyenhez lenne kedved?
- Hát persze, tanár úr! De amit maga tanít, annak semmi köze ezekhez az izékhez, tranzi micsodákhoz.
- Tranzisztorokhoz – javított ki. – Azt hiszed? Mutatok valamit!

A terem végében álló, lakattal zárt kétajtós szekrényhez ballagott, kivett egy műszerekkel és nyomógombokkal teli jókora fém dobozt és a padra helyezte. Aztán egy papír kötegből kihúzott egy lapot, majd elém tolta.

- Ez a feleltető gép! A jövő órán ezzel fogtok felelni.
- Persze! A gép kérdez okosakat, mi meg válaszolunk ostobaságokat.
- Arra esélyetek sem lesz. A gép ugyanis nem kérdez semmit. Kaptok ilyen előre kidolgozott kérdéseket tartalmazó lapokat. Minden kérdéshez lesz három válasz és a szerintetek helyes válasz gombját kell megnyomnotok. A gép pedig kiszámolja a helyes válaszok alapján adandó osztályzatot. Nincs tanári szigor, nincs lámpaláz, csak ti a tudásotokkal és a gép.
- Azt a….! És hány kérdés lesz?
- Most először csak öt, később viszont a tananyagtól függ. Kipróbálod? – nyújtott felém egy lapot.
- Muszáj? – tetettem közönyt, ám valahol tudatom mélyén a kíváncsiság kapui nyíltak dübörögve.
- Nem, ha nem akarod.
- De! Miért ne?
- Tudod mit? Ha ezt e tesztet legalább hármasra kitöltöd most, akkor beírom a jegyet. Az már kettes. Nos? – nézet rám kérdőn.
- Kérek egy lapot! – nyújtottam kezem, mintha éppen ulti partiban ülnénk.

Mi sem lehet könnyebb ennél – gondoltam -, hiszen még puskázni sem kell, ott a válasz a kérdés mellett. A tanár úr bekapcsolta a feleltető gépet, én pedig szépem el kezdtem beikszelni a kérdésekre adható, véleményem szerint helyes válaszok melletti számokat. Emlékezetből, az órákon hallottak alapján könnyűnek tűnt a feladat, végeztem is vele kevesebb, mint öt perc alatt.

- Azért nézd át még egyszer! – tolta vissza a felé nyújtott megoldást.
- Minek? Amit nem tudok, azt azután sem fogom tudni.
- Azért nézd csak át! Három nagyon hasonló megoldás. Itt nem csak az anyag ismerete számít, a felületesség akkor is ront az eredményen, ha egyébként jól tudtad, csak figyelmetlen voltál.
- Jól van az, figyeltem, amikor ikszeltem.
- Rendben, akkor lássuk az eredményt.

A szerkezet felületén lévő kapcsolókat a lapon bejelölt számoknak megfelelően elkezdte felkapcsolni. A mérőműszer mutatója azonban az első három kapcsoló után meg sem mozdult.

- Most mi van? Már elromlott? – néztem értetlenül
- Nem, de az első három válaszból kettő nem jó – folytatta a kapcsolgatást, majd rövid idő múltán hozzám fordult. – Ötből három rossz. Hát ebből így nem lesz kettes!
- De hát kettő jó! Az nem ér kettest?
- Nem! Az első három helyes válasz lett volna a kettes. Ha abból csak kettő jó, de a negyedik jó, az még csak kettes, és így tovább. A feladatok nehézségi szintje szerint nő a gép által adott jegy értéke, de nem lineárisan. Az emberi tudás sem lineáris. Ez a szerkezet olyan tranzisztoros áramköröket tartalmaz, amelyek számításokat végeznek, és az alapján elemeznek.
- Aha! Értem! Olvastam ilyesmit az Élet és tudományban. Ezt ki gyártotta?
- Én – válaszolta, miközben kikapcsolta és elpakolta a szerkezetet.
- Ön? – néztem hitetlenül a tanár úrra. – És most ezzel fog osztályozni?
- Igen! Ez egy olyan gép, hogy csak bekapcsolom, elvégzi helyettem a munkát és a hónap végén tartom a markom a fizetésért! - nevette le magát.
- Mi meg szopunk! – buggyant ki a számon, de már nem vonhattam vissza.
- Hogy? Mit csináltok? – kérdezte tettetve, mintha nem értette volna.
- Semmit – hajlottam le a fejem.
- Hát ezért kellene tanulnod. Mert amit eddig csináltál, az maga a…, hogy is mondtad az imént? – nézett rám egyértelműen választ várva, ám mielőtt megismételhettem volna, odakint a folyosón élesen recsegve szólalt meg az óra végét jelző elektromos kürt.

Előző oldal Milton Gray