Gyilkosok kora IV/12.

Fantasy / Novellák (158 katt) anonim88
  2018.01.20.

Lord MacTir díszőrsége kíséretében várta Castielt és csapatát. Elsőként Daniel figyelt fel a várkapuban összegyűlt fogadóbizottságra. Kinézett az ablakon, majd megbökte Castiel combját.

- Itt a teljes haderő.
Castiel előredőlt, kissé hátra fordulva ő is vetett egy pillantást a katonákra.
- Örülök, hogy Elise épségben van – dőlt hátra a mágus, mire a lány meglepetten felkapta a fejét. Nem számított ilyen nyílt és őszinte kedvességre a fiútól. Legalábbis ezt gondolta, míg Daniel nem folytatta. – Ha nem lenne, azok a lándzsások felnyársalnának valamennyiünket, mielőtt annyit mondhatnánk „bocsi”.
Elise dühösen ringatta keresztbe tett lábát egyszer, kétszer, mire harmadjára jól térden rúgta a mágust.
- Bukkanó – magyarázta a lány.
- Lord MacTir nem tenne ilyet – vágta rá Adam. Elbizonytalanodva Castiel felé fordult. – Ugye?
- Ne rám nézz, hanem apuci életének értelmére! – hárította el a kérdést Castiel.
Adam nagyot nyelt.
- E-erről beszélnünk is felesleges. Lady Elise itt van épen, egészségesen. Egy haja szála se görbült meg.

Alig, hogy kiszálltak a hintóból, az öreg MacTir szívéről egy nagy kő esett le. Odarohant s könnyes szemekkel átölelte egyetlen gyermekét.

- Hála a Teremtőnek, nem esett bajod, Elise csillagom! – elengedte lányát, aki hátralépett Castiel mellé. – Castiel, mivel hálálhatnám meg, hogy épségben visszahoztad a szemem fényét? Mit szeretnél? Aranyat? Egy kisebb kastélyt? Bármit megadok neked, ami csak hatalmamban áll.
- Megtisztel, Lord MacTir – öklét a szívére téve kissé meghajolt, lovagi szokás szerint -, de nem a jutalomért tettem.
Az öreg a homlokát ráncolva legyintett.
- Tudom én azt jól. De nem is ez a lényeg! Házam becsületén esne csorba, ha nem jutalmaználak meg megfelelően.
- Sajnálom, nem fogadhatok el semmit – mentegetőzött Castiel.
Az öreg csak a fejét ingatta.
- Akkor csak az esti ünnepség lesz a köszönetnyilvánítás – határozottan felemelte tenyerét. – Nincs apelláta!
Castiel kifogásra nyitotta száját, mire Elise – úgy, hogy édesapja ne vegye észre – belecsípett a fiú hátsójába.
- Gyerünk, Castiel, nem lehetsz tiszteletlen egy főnemessel, aki vendégségbe hív – mondta pajkosan egy kacsintással.
Castiel azonnal megértette, mi vár rá éjszaka. Habozás nélkül bólintott.
- Köszönjük, Lord MacTir. Meghívása megtiszteltetés.
Elise vidáman odaszökellt édesapja mellé, belekarolt, és együtt indultak a kastély felé. Közben intett az egyik szolgálónak.
- Készítsétek elő a vendégeink fürdőjét! Valamennyiükre ráfér – tette hozzá egy szemtelen mosollyal. – Indulhatunk, édesapám?
- Igen, leányom.
- Képzeld, annyi mesélnivalóm van…


Castiel a távozó lány formás fenekét figyelte. „Átkozott szukkubusz! Képtelen vagyok nemet mondani neki.”

- Végre egy ünnepély, amire mi is hivatalosak vagyunk – csapta össze ökleit Victor. – Az tudjátok, mit jelent? – könyökével megbökte Adamet. – Lakoma a legjobb ételekből, aztán vedelés hányásig!
Adam felsóhajtott.
- Biztos jó ötlet ez, Cass? – gyors léptekkel felzárkózott a kastély felé induló társához. – Nem hiszem, hogy ezek ketten összeillenének az ilyen eseményekkel.

*

Az estélyre nem csak megfürödhettek, még ruhákat is kaptak Lord MacTirtől.

- Sajnálom, nem a legelegánsabbak, viszont még így is jobb, mint amit most viselnek – konferálta fel a ruhákat a főkomornyik.

Daniel csak a szemét forgatta, Victor vállat vont, Adam a ruhát nézegette, Castiel pedig megköszönte.

Szerencsére Lord MacTir valóban nem tartott túl nagy összejövetelt, mindössze a városi nemesség egy része, valamint a szolgálaton kívüli katonák vettek részt a vacsorán. No meg persze az asztalok közti „U” alakú térben táncoló éjjeli pillangók. „A város legszebb, legtehetségesebb örömlányait rendeltem meg erre az alkalomra – dicsekedett lord MacTir. –Fogjátok és vigyétek, amelyikhez csak kedvetek szottyan! Ma mind a vendégeim vagytok.”

Castiel megköszönte a figyelmességet, szemei viszont másfelé tekintettek. Ma éjjel csupán egyetlen lány társaságára vágyott, őt azonban nem látta sehol. S ez így is maradt, míg Lord MacTir annyira le nem részegedett, hogy a szobájába kellett kísérni.

Castiel újabb borért ment, mikor visszatért, Elise a lépcsőnél, a falnak dőlve várt rá.

- Ezt szeretem apámban. Annyira kiszámítható – mondta egy gonosz kis mosollyal. Aztán odabújt Castielhez, de a fiú két vállánál fogva tolta el magától.
- Elment az eszed? – súgta idegesen. – Ha ilyen helyzetben látnak meg veled, a fejemet veszik.
Elise belekortyolt a pezsgőjébe. Felnevetett. „Részeg” – értette meg Castiel.
- Csak, ha apám fülébe jut. De ezek itt – egy kurta mozdulattal végigmutatott a termen. – Ezek jobban félnek tőlem, mint tőle. Sosem vívnák ki a haragom.
- Nem szeretnék kockáztatni.
- Ezt igazán meglepő éppen tőled hallani – felelte nagy szemekkel. - Azt hittem, megveszel a kalandokért.
- Az más. Ha az úton ellenséggel kerülök szembe, ott harcolhatok. De az őrség ellen tehetetlen vagyok - mutatott rá a fiú.
Elise gyönyörű, pici szája csalódottan legörbült.
- Mmmmm… nem vagy szórakoztató, Cass… - kiitta pohara tartalmát. – Legyen! Most az egyszer engedek neked, de ne szokj hozzá! – bökött rá ujjával a fiú mellkasára. Gyönyörű, zöld szemeiben valami sértett büszkeség csillogott, amiért Castiel – maga se tudja miért – legszívesebben itt helyben megcsókolta volna a lányt. – Kicsit rendbe szedem magam. Fél óra múlva gyere a szobámba! – tekintete a terem végében ülő társaira tévedt. – Adamat ismerve ő szóba se jöhet, de a másik… – az ajkába harapott. Odahajolt Castielhez, és a fülébe súgott. – Victort is magaddal hozhatnád, ha benne lenne egy kis… édes hármasban.
Castiel elhúzta a száját.
- Édes? Két férfi? Az csak homokozó. Szó sem lehet ilyesmiről! – utasította vissza határozottan. Aztán megvakarta borostás állát. – Persze, ha egy másik lányról lenne szó…
- Ha hamarabb szóltál volna, elhívom valamelyik barátnőmet – felelte a lány hetykén.
Castiel lélegzete is elakadt. Nem hitte volna, ilyen könnyedén rábólint. Ideje tovább feszíteni azt a bizonyos húrt.
- Hát, vannak itt lányok…
- Azokra a mocskos kurvákra gondolsz!? – csattant fel Elise undorodva. – Csak forduljon meg a fejedben még egyszer, és ma éjjel magadat szórakoztatod.
Erre majdnem felelt egy frappánsat, ám gyors mérlegelés után ráharapott nyelvére. Megértette, a húr elszakadt. „Egy harcos tudja, mikor kell visszavonulót fújni!” – gondolta.
- Sajnálom – mondta.
- Sajnáld is! – bólintott összevont szemöldökkel a lány. – Fenn ki fogsz engesztelni! – csengő hangon felkacagott. - Ó, de még hogy! – azzal csípőjét ringatva elindult a lépcsőn felfelé. Izgatón, mégis méltóságteljesen. „Egy igazi főnemes” – gondolta Castiel az ide-oda lengő fenekét figyelve.

Harminc perc. Az elég sok idő csak ott állni, ezért úgy határozott, addig iszogat társaival.

Daniel időközben felszívódott, csupán Victort és Adamat találta az asztalnál. Beszélgettek, figyelték a katonákat, ahogy egyik a másik után viszi fel a lányokat. Egy dúskeblű szőkének, valamint a kis ártatlan arcú elfnek szinte szünete se akadt két „kuncsaft” között. Vitán felül ők számítottak a legnépszerűbbnek úgy a kastélyban, mint a városban.

Mikor Castiel elérkezettnek látta az időt, felállt.
- Szétnézek egy kicsit.
Victor úgy felnevetett, a sör is kibuggyant ajkai közül.
- Ilyen szépen még senki sem mondta, hogy „megyek dugni”.
Castiel megszeppent.
- Én nem…
- Cass, a napnál is világosabb. Csak úgy izzik a levegő közted és Lady Elise között – mondta Adam, aki rendszerint kicsit lassú a dolgok felismerésében.

„Ezt bezzeg egyből kiszúrja” – nézett rá Castiel bosszankodva.

- Jól is teszed, Cass – csapott az asztalra Victor. - Ha a helyedben lennék, én is ezt tenném. Bár, lehet, kicsit intenzívebben. Mi ki se kelnénk az ágyból. Vagy a kádból. Senével a fürdőkádat szerettük igazán. Meg a pajtát. No meg a…
- Sené?
Victor a söre fölé görnyedt. Elmerült a habok látványában.
- Felejtsd el! Ez egy másik történet. Egy nagyon régi, és legalább annyira szomorú történet, nem való erre a vidám napra. Nem akartam felhozni.

Cass látta Victor arcán, nem akar beszélni róla. Legalábbis még nem. Bólintott, és felsietett a lépcsőn. A szőke szépség időközben ismét visszatért.

- Na? – bökte oldalba Victor utolsó megmaradt társát. – Elviszed egy körre?
Adam kissé elmerengett, mielőtt szerényen elmosolyodott.
- K-köszönöm, inkább nem élnék a lehetőséggel.
Victor felé fordul.
- Te is romantikus típus vagy, mi? Egész életedben csak egy lányra vársz, de az a feleséged lesz.
Adam megdöbbent, mennyire rátapintott a lényére.
- Ezt ho-honnan..?
- Olyan vagy, mint én. Monogám típus - koccintásra emelte kupáját. – Az egyetlenre!
- De nekem még nincs…
- Az nem számít – legyintett az egykori templáris. – Majd lesz. Na, gyerünk má’, szomjas vagyok!
- Az egyetlenre! - ismételte Adam, s különös boldogsággal töltötte el a koccintással kísért felkiáltás.
- És most, lelkitársam, a szórakozás.
- Miféle szórakozás?
- Az ott - ujjával a gyülekező katonákra bökött. - Tudod, mire készülnek?
Adam a fejét rázta.
- Ökölharc. A katonák között gyakori az ünnepségeken. Van egy bizonyos nevezési díj, az első két helyezett visz mindent. 70-30, vagy ahogy a szabályokban megegyeznek az elején. Gyere, lássuk, mire vagy képes! – azzal legördítette megmaradt italát.

Victor bizonytalanul odatántorgott a katonához, akinél jelentkezni lehet. Letette a maga, valamint Adam fejpénzét is.

- Légy a vendégem! – mondta egy vigyorral.

*

Elsőként Adam került sorra.

- Vetkőzzetek félmeztelenre, és lépjetek a ringbe! – szólt a harcot levezénylő szakállas lovag. – Tilos csípni, rúgni, harapni, és így tovább és így tovább. Csak ütni, könyökölni, öklelni és fejelni lehet. Földön fekvőt nem ütünk. Az veszít, aki feladja, nem tud felkelni, mire tízet rászámolok, vagy eszméletét veszti – összegezte röviden a szabályokat. – Ha megölöd az ellenfeled, kiestél. Ha mágiát, rúnaerősítést, vagy bármilyen csalást használsz, szintén kiestél. Sőt, még jól meg is ruházunk – tette hozzá nevetve a lovag. Páran megerősítően közbeszóltak.

Adam első ellenfeléül egy pocakos, öreg veterán jutott. Az ütései egyszerűek és könnyen kiszámíthatóak, védekezése satnya. Adam egy kitérés után gyomron vágta a férfit, majd egy állába intézett könyökléssel eldöntötte a küzdelmet.

A következő ellenfele már komolyabb kihívást jelentett számára, ám állóképességben jóval a harmincas éveit taposó lovag fölött járt, így egy kiadós adok-kapok után végül győzedelmeskedett. Harc követett harcot, s mire Adam észbekapott, a döntőben találta magát.

Ez nem is annyira meglepő, mint Victor menetelése, aki megannyi ütést bekapott. Szegény gyógyítómágusnak akadt vele dolga bőven. Jóllehet, a legtöbbjét nem érzete, annyira részeg volt. Ráadásul minden győzelmére ivott, mintha még nem lenne benne elég alkohol.

A lábán alig állt, úgy kellett belökni a ringbe, mégis, mikor harcra került a sor, félelmetesnek bizonyult. Ütései mérhetetlenül erősek, gyorsak, ráadásul teljességgel kiszámíthatatlanok, hiszen maga sem tudta, hova fog ütni, egyszerűen csak lendült a kéz: „majd lesz valami” alapon.

Az elődöntőbe az egykori templáris ellenfeléül egy finoman borotvált, körszakállas, szőke, ferdeorrú férfit kapott. Jó párszor eltörhették már ez orrát – ezt ránézésre bárki megállapíthatta. Ahogy megálltak egymás előtt, nem is lehettek volna különbözőbbek. A férfi harmincas éveiben járhatott, izmai dagadtak, testét sebhelyek ékesítették. Vele szemben egy fiatal, kövér lovag, aki első ránézésre csak zsír, semmi más.

Összeöklöztek, így adva meg a tiszteletet egymásnak.

- Kezdődjön a harc! – kiáltotta a bíró.

Victor támadott először, hordó hasa csak úgy lengett, amint a jól megszokott, kiszámíthatatlan módon ütésre emelte kezét. Ellenfele félrehajolt, s habozás nélkül ellencsapást indított. Az első ütés a vállán találta el, amitől kibillent egyensúlyából. A lovag kihasználta ezt, menten lecsapott. A jobb horog Victor állát érte.

Az egykori templáris hátra dőlt, mintha csak el akarna esni, majd egyből előre, és akkorát ütött, hogy a férfi egyszeribe a földön találta magát. Victort a lendület előrevitte, s a tömegbe zuhant. Két katona megragadta, s visszalökte. A férfi meglepetten pislogott, mire Victor kiköpte egy fogát, és véres mosolyt villantott.

Hatot számoltak rá, mire a férfinak sikerült felállnia. Bár még mindig szédült kissé. Elhatározta, ezúttal nem engedi le a védelmét. Elhajolt egy ütés elől, egy másikat levédett, és egyből válaszolt. Egy kemény, jól irányzott csapás gyomorba. Victor letérdelt, furcsa, ordító hangoz adva megvált egy jó adag bortól, aztán elterült, mint egy zsák krumpli.

- A Fehér Bálna nem tudja folytatni – jelentette ki a bíró. Adam elnevette magát. „Fehér Bálna, nem is kaphatott volna találóbb becenevet” – gondolta a hatalmas, szétfolyó, fehér testet figyelve, amit még a nap is csak megperzsel, de le nem barnít. Egyszeriben azt is megértette, miért nem dicsekedett ezzel a névvel Victor.
- A győztes Sir Drenton! – folytatta a bíró. Bizonytalanul a ringre nézett. – Egy óra szünet a döntőig. Remélem, addig a szolgálók el tudják takarítani a vért meg a hányást…

*

Fél kancsó víz után Adam végre magához térítette társát.
- Jól vagy, Fehér Bálna?
- Höhö. Nem hittem volna, még emlékeznek a régi nevemre. Egy ideje nem vettem részt semmilyen versenyen. Mindegy, megvagyok – felelte. - Nyugi, a legtöbb tornám így végződik.
Korábbi ellenfele lépett oda hozzájuk.
- Tudtam, hogy ismerősnek tűnsz – mondta szőke szakállát simogatva. – A név hallatán semmi kétség. Te vagy az a templáris tavalyelőttről, igaz?
- Hö? – nézett fel rá Victor.
- Tavalyelőtt, a Kör tornája.
Az egykori templáris vigyorogva felé bökött.
- Emlékszem rád. Sir Drenton, a MacTir kastélyőrség kapitány-helyettese. Valami denerimi ütött ki téged.
Drenton egy mosollyal bólintott.
- Azóta már kapitány. Téged meg az a szarházi fejvadász gyerek, aki aztán meg is nyerte. Hogy is hívták?
- Peter – köpött egyet -, a Bivaly. Illik a név arra az anyaszomorító rohadékra, annyi szent. Mocskos, erős egy rohadék volt.
- Te meg mocskos részeg – mutatott rá nevetve Sir Drenton. – Mint most.
Adam tanácstalanul nézett rá.
- Miért iszod magad holt részegre minden ilyen eseményen? Nem lenne jobb esélyed, ha legalább állni tudnál?
Victor vállat vont.
- Három dolgot szerettem az életben. Ebből a harmadik a bunyó, a második az ivás. Ha az egyik a másik rovására menne, az már nem lenne szórakozás.

*

Végül elérkezett a döntő ideje. Adam feszültséggel vegyített izgalommal állt fel társa mellől.

- Valami tipp, hogyan győzzem le?
Victor egy széles mosoly keretében közszemlére tette, honnan is hiányzik frissen elvesztett foga.
- Üsd addig, míg el nem ájul, közbe meg kerüld el az ájulást!
- Eh… - elfojtott egy kisebb nevetést. – Köszönöm. Sokat segítettél. Igazán.

Azzal belépett a ringbe. Ezúttal két hasonló testfelépítésű harcos nézett szembe egymással. Igaz, a hegek számában Adam még adós maradt, ám izomzata felvette a versenyt a veteránéval. Még Drenton is elismerően bólintott a nála egy fejjel magasabb lovag láttán.

Összeütötték öklüket.

- Sajnálom, de nem szégyenülhetek meg hazai pályán – köszöntötte ellenfelét a főkapitány.

Adam válaszul csak sok szerencsét kívánt. Hátralépett, a bíró jelére várt. Megkapta, s egyből támadásba lendült. Villámgyors bal karja elől Drenton kitért, mire Adam egy jobb horoggal próbálkozott. A főkapitány verejtékezve hátrált. „Basszus, a kölyök sokkal jobb, mint vártam” – ismerte fel verejtékezve.

Végre jött egy ütés, amit sikerült hárítania. Ekkor – ahogyan korábban Victornál is tette – rögtön egy horoggal támadott vissza. Adam még időben felismerte a mozdulat hasonlóságát. Ennek köszönhetően el tudott hajolni előle.

Ez Drentont annyira meglepte, a következő jobbról érkező ütésre nem is sikerült idejében reagálnia. Hirtelen por és vér íze keveredett a szájában, fél arca zsibbadt a fájdalomtól, ő pedig a padlón feküdt. Azonnal megértette, alábecsülte erejét. „Sose használd kétszer ugyan azt a trükköt!”

Adam magabiztosan leengedte öklét. Sok embert ütött meg ilyen erővel. Valamennyinek időbe tellett, mire talpra tudtak állni.

- Azt a mocskos – motyogta Drenton feltápászkodva. Kézfejével letörölte nyáltól ragacsos szakállát.

Adam ledöbbent ugyan, azonban nem hagyta, ez kihasson a küzdelemre. Támadott, míg nála az előny. Egy hatalmas ütést vitt be a férfi zsibbadt arcára, majd a szemébe bokszolt. Legnagyobb meglepetésére a főkapitány állva maradt, sőt, elkapta a kezét, aztán lendült is a feje. Egyenest Adam orrába fejelt. Az ifjú lovag megtántorodott, egyet hátra lépett, megpróbált valamiféle védekező pozíciót felvenni, azonban Drenton árnyékként követte mozdulatait.

„Gyors!” – ismerte fel Adam. Mire észbe kapott, már legalább három-négy ütést kapott a gyomrára, amit egy állas, majd több bordaütés követett, végül egy a fejére, és a világ sötétbe borult…

*

Mire ismét visszanyerte eszméletét, egy ágyon találta magát, mellette egy kék köpenyes mágus felnézett.

- Most már rendben lesz – mondta halkan.
A másik oldalon Victor bólintott. Mellette Drenton állt.
- Sajnálom, kölyök – vakarta a tarkóját a férfi. – Kissé elragadtattam magam. Nem lett volna szabad minden erőmet bevetnem.
Adam haragos képet vágva felült.
- Ha nem teszed, azzal megalázol, mint harcost.
Drenton szeme elkerekedett.
- Vagyis, nem bánod, hogy így helyben hagytalak?
- Épp ellenkezőleg – felelte, és kikelt ágyából. Arca meg se rándult, noha teste lüktetett a fájdalomtól. Megállt a főkapitány előtt, jobb karját vízszintesen mellkasáig emelte, ökölbeszorított kezét szívéhez érintette. A fereldeni lovagi tisztelgés. Lehajtotta a fejét. – Megtisztel, hogy egy ilyen erős harcos a teljes erejét bevetette ellenem.

Drenton lovaghoz méltón viszonozta a tisztelgést.

Előző oldal anonim88