Kőszívű Calden Balladája I.

Fantasy / Novellák (270 katt) deus111
  2018.02.03.

"A Ködök Birodalmának egyik távol eső szegletében rejtezik egy magas, kopár szikla. Szénfekete és nem nő meg rajta, vagy körülötte, semmiféle növény sem. Olyan sikamlósra gyalulták a hosszú esztendők, hogy ember felmászni rá akkor sem tudna, ha akarna.

Mikor körutam során arra jártam, hozzám csapódott idegenvezetőm külön felhívta erre a sötét magaslatra a figyelmem. Talán egyesek túlzásnak vélik majd, ha kijelentem, de már akkor éreztem, valami gonosz, megmagyarázhatatlan aura lengi körül. Nem tudom, minek köszönhettem ezt a megérzésem. Talán sivárságának. Talán a halkan, kísértetiesen fütyülő szélnek. Talán a rajta megállapodó hollóknak, amik néha-néha borzalmasan felkárogtak. Azonban lehetséges, mindegyik felsorolt jelenség egyszerre hatott rám.

Mindenesetre megérzésem, mint szinte azonnal kiderült, helyesnek bizonyult. Idegenvezetőm, miután felhívta rá a figyelmem, kapva kapott az alkalmon és elmesélte nekem a kopár szikla történetét. Kőszívű Calden balladáját.

E históriába több ízben beleborzongtam."



I.

Régen, amikor még az Igazak uralták a Ködök Birodalmát, a Széljárta Ormok tetején állott Kőszívű Calden feketesziklából épített vára. Feketekőből volt a vára, feketekőből volt a szíve. Beszélik, hogy úgy kegyetlenkedett népével, ahogyan előtte tán még senki sem. Az emberek pedig fejük lehajtva tűrtek. Tűrték a magas adókat, az embertelenséget és uruk kénye-kedve szerint tettek mindig, mert ha nem így cselekedtek volna, vagy mezítelen testtel elkergették volna őket vagy karóba húzva lehelték volna ki lelkük.

Calden pedig nagyúr volt, sok ember élete fölött uralkodott, sokak senyvedtek őmiatta. Nálánál nagyobb úr a környéken csak királya, Ralsten volt, ám őt mindig lefoglalták az ellene szövetkező királyok, így szemei nem látták Calden gonoszságát, fülei nem hallhatták népe siránkozását. S mivel nem volt jó király, talán nem is akarta látni, hallani.

Egy nap, mikor a fák összes levelüket elhullajtották már és csontig hatoló hideg szelek tépázták a parasztokat, az úr elé járult annak fővadásza.

– Kegyelmes nagyuram, a Farkasnép tanyát vert fenyvesedben – dadogta. Azon nyomban el is takarodott az úr szeme elől, félve annak a büntetéstől, hiszen a hírre éktelen haragra gerjedt a várúr.

A Farkasnép, míg a legendás Rodrick le nem mészárolta az összeset, sok bajt okozott, ahol csak járt. Szétszórva jártak a világban, kisebb-nagyobb klánba verődve. Emberhúson éltek és félelmetes harcosok hírében álltak. Még a legbátrabbak is megrettentek, mikor hallották, hogy a közelben járnak. Éles karmaik, fogaik híre messzire nyúlt.

Nem úgy Kőszívű Calden. Ő semmire sem tartotta a Farkasnépet, nemhogy félt volna tőlük. Úgy gondolta, miden erejükről szóló híresztelés csak túlzás. Ellenben belátta, kár lesz abból, ha hagyja, hogy megzabálják a népet. Az ő népét. Ezért elrendelte minden pórnak, gyűjtsék össze magukat, vonuljanak be a fenyvesbe leölni a Farkasnépet. Azok összegyűjtötték a harcra képes férfiakat, kiegyenesített kaszát és efféléket vállaikra vettek és úgy tömegesen elindultak. Bár féltek a Farkasnéptől, uruktól még inkább. Bevették magukat a sűrű, sötét rengetegbe.

Elteltet egy hét. Majd még egy. S még egy. Utoljára megunta Calden a várakozást. Odafordult vára katonáihoz:

– Menjetek a parasztok után és végezzétek be a munkát! Irtsátok ki az összest!

A katonák összenéztek. Egy sem mert közülük ellenkezni. Ők is vállaikra vették fegyvereiket, ők is elindultak a sűrű, sötét rengetegbe.

Két hosszú hét múltán a várúr türelmetlenül hű lovagjaihoz fordult, kik legalább olyan kegyetlenek voltak, mint ő maga.

– Se a parasztok, se a katonák nem tudtak végezni a Farkasnéppel. Induljatok ti magatok és vessetek véget nekik! Vissza ne gyertek fejeik nélkül!

Azok felöltötték vértjeiket, kiélesítették fegyvereiket, úgy indultak meg a sűrű, sötét rengetegbe.

Többé őket sem látta senki.

Felbőszültében utoljára maga Kőszívű Calden szállt nyeregbe és indult meg ébenszín páncéljában, aranyos pajzsával és súlyos pallosával. Paripája hátán délcegen léptetett előre; be a sűrű, sötét rengetegbe.

Ment egyre beljebb, egyre beljebb. Ahogy beljebb ért, úgy lett egyre sötétebb. Végül már olyan sűrűvé vált az erdő, mintha éjszakai sötétségben lenne. Ekkor ugrott elé egy két lábon járó farkasszerű, vicsorgó rém. A Farkasnép egy fia.

– El innét, féreg! – kiáltott rá Kőszívű Calden. – Ez az én erdőm!
– A te erdőd volt – válaszolta amaz. – Míg én és népem beléje nem költöztünk. Most már mienk, meg úrnőnkké, az Éjszaka Boszorkányáé.

Az Éjszaka Boszorkányát, Lelyssihat mindenki ismerte. Ő volt abban az időben az összes boszorkányok közt a legnevesebb. Varázslatai és aljassága minden elképzelhetőn túltett, félték is nevét rendesen a birodalomban. Ám nem úgy Calden! Ő nem félt, de dühös volt. Így, mikor megtudta, ki áll a Farkasnép mögött, olyan haragos lett, hogy nem türtőztetette tovább magát, egy suhintással kettévágta a szörnyet.

Ment egyre beljebb a fenyvesben a várúr, hajtotta őt dühe. Ahogy egyre beljebb ért, úgy támadtak rá a Farkasnép fiai. De egy sem érhetett fel vele. Meg sem tudták karcolni. Calden viszont könyörületet nem ismerve csonkította elleneit. Utoljára már patakzott a vér a fenyves fekete földjén.

Jó pár óra múltán elért egy tisztást, mit már a telihold sápadozó fénye világított be. Szörnyű látvány fogadta. Magasra rakott tábortűz körül sátáni ritmusra táncolt több tucat farkasszörny. Körülöttük láncokon és ketrecekbe zárva emberek raboskodtak. S csontok! Csontok voltak elszórva mindenütt. Emberi csontok.

Amikor észrevették a tűz körül táncolók a páncélos vitézt, mindjárt torkának ugrottak. Calden sem hagyta magát. Nem tellett belé sok idő, lekaszabolta mindet. Eztán az embereket kiszabadította, de megeskette még őket, hogy holtukig engedelmes szolgái lesznek. Azok elfogadták az alkut, hiszen tudták, ha nem teszik, a komor dalia itt hagyja őket sorsukra.

Miután kiszabadította az mindahányat, visszaszállt lovára. Pár szóban elmondta, merre tudnak kijutnia az erdőből, azzal ismét útnak indult. Dühe a boszorkány iránt a várakozással csak gyűlt és gyűlt…

Rövid lovaglás után valami megütötte fülét. Valaki fájdalmasan nyöszörgött. Leszállott lováról és keresni kezdte, ki az. Az egyik bokorban meg is lelte. Egy farkasszörny volt az.

– Ölj meg! – kérlelte Caldent. – Testvéreim megöltek volna, de félmunkát végeztek. Itt hagytak szenvedni. Hosszú órák várnak még rám, ha nem ölsz meg most. Ölj meg!
– Miért tenném?
– Cserébe elmondok mindent. Hogyan tudsz győzedelmeskedni.
– Mondd!
– Úrnőnk az Éjszaka Boszorkánya azért vezetett minket erdődbe, mert tudta, te őt le nem győzheted. Egyféleképpen lehet megölni őt. Csakis egy igazán ártatlan teremtés vére képes erre, te pedig Kőszívű Calden nem vagy ártatlan. Most pedig ölj meg! Ahogy ígérted.
– Nem ígértem neked semmit – lépett el tőle az úr. Visszaszállott lovára. A szörnyeteg pedig egyre csak szenvedett, szenvedett.
– Nem hiába neveznek téged Kőszívűnek – lihegte. – De meglásd, rosszul tetted, hogy így kihasználtál. Utolsó szavaimmal azt kívánom, Kőszívű Calden, a te halálod se legyen kellemesebb! Te is szenvedj! Én órákat, te éveket! Szenvedj hát! – ezek voltak a szörnyeteg utolsó értelmes szavai. A fájdalomtól elvesztette józan eszét és emberi mivoltát.

Calden megvonta a vállát az átokra. Elindult lovával, de a hangos szenvedés hangjai sokáig kísérték. Azok is kénytelenek voltak elhalni egy idő múlván. Akkor szegődött társául a fojtogató csönd.

Biz kiderült a csönd sem volt tartós társa. Egyre beljebb nyomulván az erdő mélyébe, a kegyetlen, hideg sötétbe, zaj üté meg füleit. Erdőbe nem illő, szívszaggató zaj. Gyermeksírás. Erre Calden egyszeriben elfejtette haragját és kíváncsivá vált. Követé a hangot, s az elvezette annak forrásához. Egy újabb ketrechez. Abban egy asszonnyal, ölében síró pólyással. Az asszony akkora már hosszú napok óta egy kortyot sem ivott, közel járt a halálhoz. A gyermek pedig éhes volt, azért sírt olyan keservesen. Hiába próbálta anyja megetetni, teje elapadt. Mikor pedig meglátta Caldent, szeme felragyogott, abban a reményben gyermekét megmentheti.

– Nagyságos uram! – fohászkodott térdre rogyva az asszony. – Menekítsd meg gyermekem a vészből! Én magam nem soká elhalok, rajtam már semmi sem segít. Annyira elgyöngültem, hogy gyermekem is alig bírom tartani. Kérlek téged, nagyságos Calden, fogd gyermekemet és vidd haza. Nem ártott a légynek se, ne kelljen meghalnia feleslegesen.
– Add hát fiad! – nyújtotta karját a főúr. Az asszony nem habozott, csókot nyomott egy szem gyermeke homlokára megadva ezzel az anyai áldást és Kőszívű Calden kezébe adta. Oh, ha tudta volna, mit cselekszik! El nem engedte volna kisfiát sohasem!

Calden arcán ördögi mosoly jelent meg. Nézte a gyermeket, mint valami hirtelen jött áldást. Aztán letevé egy fatönkre, hová a hold sápadt fénye vetett. Az asszony erőtlenül nézte ketrecéből mindezt. Nem értve az egészből semmit… S csak akkor kapott észbe, mikor a holdnak sápadt fénye megcsillant valamin. Calden nagyúr kardján.

A csapás gyors volt. A sírás azonnal elhalt. Az ártatlan vérét pedig felitta a penge. A ketrec lakója földöntúlit sikoltott, amikor felfogta gyermeke, kit emlőjén nevelt, kit igazán szeretett, nincs többé. Haját tépte, a rácsot rázta. Ha az engedett volna, bizony Kőszívű Caldennek, urának, esett volna. Ám a rács kitartott. Az asszony hiába rázta, hiába erőszakolta, nem engedett. Végül erőtlenül hullt a sárba.

- Te gyilkos vagy, Calden! – mondta végső erejével az anya. – Gyilkos vagy! Gyilkos! Megölted azt, kit szerettem, kit emlőm tején neveltem, kit széltől is óvtam. Kívánom, hogy te is veszejtsd el szívednek gyermekét, te alávaló gyilkos! – majd kiszállott belőle az élet.

Kőszívű Calden ismét megvonta vállát és tovább lovagolt, beljebb az erdőbe.

Végül elérte az erdő közepét.

Szörnyű elregélni is mi is volt ottan! Pokol. Lárma. Fények.

Tengernyi farkasszörny serénykedett sok-sok üst körül, melyekben forró zsírban főttek élő emberek. Halálsikolyaikkal fűszerezték húsukat.

Sokkal több ilyen fenevad ténfergett egy emberi csontokból összehányt trón körül. A trónhoz láncolva egy szép, szende szűz. A trónon a gonosz, a kegyetlen és gyönyörű boszorkány ült, Lelyssihat, kit mindenki csak az Éjszaka Boszorkányaként ismer és ismert, mióta van Ködök Birodalma. Mikor megjelent Calden, nagyon megörült. Fel is kacagott.

– Hát itt vagy végre valahára, Kőszívű Calden! Magam sem tudom már, mióta is várom találkozásunkat. Megvagyon jósolva, hogy te és én egy helyen nem lehetünk meg. Vagy te, vagy én ma itt meg fog halni. De én nem halok meg. Nem halok meg, mert nem halhatok meg. Az Egyszavú és Örök Mester felruházott engem a halhatatlansággal, miről ti halandók még álmodni sem merhettek. De lásd, nem vagyok én se szívtelen, jer’ ide, kedves Calden, mi ketten több dologban hasonlítunk, mint különbözünk. Tán emiatt nem férünk meg egy helyen.

Kőszívű Calden leszállott lováról és elindult a boszorkányhoz. Útját senki sem állta, így gondok nélkül eljutott a gonosz Lelyssihathoz.

– Mondd, kedves Calden, hát nem vagyok szép?
– Szépnek szép vagy, de meg kell lakolnod, miért földemet eloroztad.
– Tudtam – elégedetten mosolygott a boszorkány. – Sajnálom, hogy sorsunk már megíratott. Viszont hiábavaló minden erőlködésed, Kőszívű Calden. Én örök vagyok, te múlandó. Én boszorkány, te halandó. Nem érhetsz fel erőmhöz. Nem tudsz tisztátlan kezeiddel ártani. Rászolgáltál, ha már eleddig eljutottál, te támadhatsz először. Megsebződni úgysem fogok. De utána én csapok le reád és ízzé-porrá zúzlak, hiába szeretnék máshogy tenni. Sorsunk az, hogy te gyűlölj engem. Sújts le hát szívemre, mely jöttedre éledezni tetszik.

Kőszívű Calden pedig nem gondolkozott soká. Összes gyűlöletét összeszedé és szíven szúrta a boszorkányt. A pallos, mi nem sokkal ezelőtt ártatlan vért ivott, megtette a hatását. A boszorkány testében, mint méreg áradt szét a gyengeség. Meghallotta a közelgő halál suttogását.

– Látom, a sors ellenem játszott ma éjjel, de nem bánom, Kőszívű Calden. Csak most látom, a te lelked oly csúf és sötét, hogy halandónak nem lehet ilyen. Az én halott szívem jöttedre újjáéledt, lám, ez lett vesztem. De, Calden, nem hagyhatom, hogy nélkülem légy boldog. Akkor nekem, hogy jutna elégtétel? Megátkozlak, Kőszívű Calden! Én az Éjszaka Boszorkánya azzal az átokkal sújtalak, hogy érjen el téged is a váratlan, beste sors álnok keze! Ne szeressenek téged se! Halandónak ez a legnagyobb büntetés – majd halkan hozzátette, hogy csak Calden hallotta, senki más. – S enyém légy holtodban!

Ekkor meghalt a hírhedt boszorkány.

A Farkasnép pedig vezérük elestekor fejvesztve menekült. Meg sem állt, míg csak látta azt a trónust, az erdőt és Kőszvű Calden feketesziklából épített várát a Széljárta Ormok tetején.

Mikoron Calden egyedül maradt a kihunyt üstök közt, a csonthalmok közt, a trón mellett, kiszabadítá a szépséges szüzet.
– Ki vagy te szép, aranyhajú lány? – kérdezte.
– Én vagyok Eorthiel, a Hold Hetedik Lánya.
– Eorthiel, én vagyok megmentőd, kit csak úgy neveznek, Kőszívű Calden. Megmentettelek, így mától enyém vagy.

Húzta magához a lányt és csókot erőszakolt ki tőle. A vén Hold az égről nézte, hogy lányát, miképp hurcolja haza a diadalmas nagyúr. De az Esték Öreg Királya nem tett semmit. Nagy ellenfelét veszejtette el, így megbocsátott a gonoszságért. Legalábbis egy időre.


[...]

Előző oldal deus111